Mindenki számára nehéz, hogy megragadja az életének az értelmét, vagy éppenséggel a jelentőségét. Összerakni a kirakós darabkáit, amikor az évek múlásával nem történik más, mint homályba vesznek. Már azelőtt, hogy bármit is tennél elvárnak tőled dolgokat. Meg sem születtél, de már a szüleid szemében ott vannak az elvárások, amit a jövődre nézve terveznek el. Nem csak az ember nevéről beszélek, amibe szintén nincs beleszólása, de ugyanakkor egy boldog jövő álomvilágába ringatják magukat és olyan dolgokat is hozzátesznek a képhez, ami igazából nem is szükséges. De a döntés már nem az ifjú életéé, hanem a szülő által meghozott döntés. Bármennyire is igyekszik azt lerázni teljesen soha nem szabadulhat.

Az életem pedig jelen pillanatban keserű módon, de ebben áll össze. Egy olyan személyre bíztak rá, mintha nem lennék képes arra, hogy önmagamról gondoskodjak már bő egy évszázad után, aki egyszerűen olyan könnyedén táncol az idegeimen, mintha ez lenne igazából a célja. Talán csak azt akarja, hogy begolyózzak és a falnak rohanva kergessem saját magamat az őrület keserű tengerébe, ahol végül elnyel engem a mélység és már nem lesz többé menekvés. De már csak azért sem adom magam olyan könnyedén. Bár nem értem, hogy miért nem hagy békén, amikor nem kérek a védelmező közelségéből. Épp eleget tanultam az évek során, hogy tudjam mik azok a dolgok, amiket érdemes megkockáztatni és, mi az amit nem. Ezért sem kerülök bajba. Legalábbis nem olyan gyakran. Mert azért bevallom van, hogy hangulatfüggő miképpen teszem meg a következő lépést és melyik irányba. De azt hiszem, hogy mindenki a hangulatától függően cselekszik. Hiszen emberek vagyunk. Az érzéseinkre és a körülményeinkre alapozva reagálunk. Ha valaki megbánt minket, akkor a legkevesebb, hogy ugyanúgy vissza akarunk vágni neki. Mondhatni ez az élet rendje. De mikor két ember egymást mardossa szinte szüntelenül és egyik sem hajlandó elásni a csatabárdot, akkor ez egy olyan végtelen folyamattá válik, aminek a kezdetét mindenki elfelejti. Talán még a közepét is. Hiszen az élet erről szól. Az értékes momentumok megmaradnak, a többi homályba vész. Az agyunk szelektál. A jó emlékek is belénk égnek, de a rosszakat sem kell féltenünk. Megtalálják a módját annak, hogy megbújjanak az ember bőre alatt. Onnan kínozva minket egészen addig, míg közel nem ér az elhomályosulás határához, de sosem lépve át azt.

Sok-sok általánosítás, mely érvényes megannyi életre és mégis oly kevésre. Az életünket a körülöttünk lévő tényezők mindig is meg akarták szabni és, mindig meg is fogják. Bármennyire is szeretnénk azt mondani, hogy nem így van, de el kell fogadnunk, hogy a szüleink és a további ágú rokonaink, az iskolatársaink, azok akik mellettünk elhaladnak az utcán miközben egy goromba pillantást vetnek ránk mind-mind befolyással van az életünkre. Ahogyan Travis is. A hideg futkos a hátamon tőle, akárhányszor csak a közelemben van. Nem látok pozitívumot a kettőnk kapcsolatában azonban az útjaink megállíthatatlanul keresztezik egymást. Olyan ez az egész, mint valami kegyetlen, undok átok.

De ugorjunk valamire, ami biztos. Ami megingathatatlan. Az akaratom. Makacs vagyok és kitartó. Nem akarok városokat foglalni, vagy csoportos embermészárlást lefolytatni. Egyszerűen csak a kezemben akarom tartani az életemet és elég erősnek akarom tudni magam ahhoz, hogy képes legyek megvédeni önmagam és a magam elé feltárt célokat elérhessem.
Bár gondolom felmerült benned a kérdés, hogy mégis miképpen  vállalkozhatott egy lassan kétszáz éves lélek arra, hogy óvónőként tevékenykedjen. A válasz rendkívül egyszerű és előbbi soraim nemes egyszerűséggel feltárják azt. Csak olvasni kell a sorok között. A fiatal generációnak teret kell adni ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Ezek pedig nem az újdonsült modern technológiával fog megtörténni. Az csak elzárja az embert a lehetőségektől. Elhiteti vele, hogy minden olyan közel van hozzá, szinte pár másodperc alatt kidob a kereső egy találatot. Igen. De egy jó emléket, egy kellemes baráti társaságot, valamit amit őszintén szerethetsz, amiért odalehetsz.. Azt sosem adhatja meg igazán..