Valerie-nek:

Ami azt illeti, lenne néhány ötletem, hol szeretnék ma benn maradni, de nem szívom a témát, úgyis lesz még száz ma este, amit... na jó, ezt hagyjuk inkább.
A békákat is hagyom elugrálni a fülem mellett, csupán pofát vágok hozzá, a sittes beszólása viszont olyan, amit nem szoktam szó nélkül hagyni. Ha így tennék, valahogy kimondatlanul is azt jelentené számomra, hogy máris beletörődtem. Annyira azért nem szoktam komolyan venni, most azonban valahogy sikerül felfortyannom miatta. Miért kell állandóan ezzel jönnie?
- Nem telhet el úgy egyetlen, kib*szott találkozó sem, hogy ne vágnád a képembe, igaz? – csippantom ujjaim közé az éppen szívott cigarettaszálat, és ideges csuklómozdulattal kihajítom az előttem lengedező ablakon, ki a viharba. Persze. Ha úgy kívánja, egyenes úton küld a kóterbe. Felettébb szórakoztató lehet játszadozni az életemmel, én viszont, ha nem bánja, inkább más szórakozás után nézek.
- Eltaláltad – reagálok morcosan-színtelenül a hűvösebb helyre. Majd egy futó pillantást követően már fordulok is, és határozott léptekkel indulok az ajtó irányába.
- Ott találkozunk – zárom a mondandóját csupán ennyivel, azzal kiviharzok, és jó hangos csattanással vágom be magam után az ajtót.  

A csoportnak:

A Valerie-vel való veszekedés után már-már mellékesnek is tűnik az előbb hallott sikoly, most viszont, hogy kiléptem a folyosóra, több dolog miatt is nehéz lenne megfeledkezni róla. Egyik ilyen a levegőben keringő, érthetetlen feszültség, ez indukálná a saját ingerültségemet is? Nem a halvéremről vagyok híres, de ennyire hamar azért nem szoktam felkapni a vizet. Mintha a hely hozná ki belőlem... de amint megszületik, rögtön el is vetem a gondolatot.
A másik pedig a felfelé nyomuló diákok tömege, míg rácsodálkozom, és próbálom feltérképezni, miért jönnek fel ennyien, és mitől ennyire riadtak, már maguk közé is olvasztottak. Én pedig, jobb dolgom nem lévén velük tartok, lényegében mindegy, csak jó messzire kerüljek innen, nehogy a végén még meggondolja magát a drága pszichológusom.
Útközben kiderítem, hogy valakinek szórakozni támadt kedve, és a lenti ajtókat ránk zárta. Plusz a sikoly... hát innen a riadalom. Valahogy eszembe jut a kis történet, amit a néhány éve itt történtekről meséltek. Hiába tanul külföldön az ember, az ilyen pletykákat úgysem ússza meg. Ami engem illet, hiszem is, meg nem is, az viszont most már egyértelműen körvonalazódik, hogy nem lesz annyira unalmas a ma este, mint amire számítottam.
A tömegből hamar kiverekszem magam, nem mondom, hogy feszengek benne, inkább maradjunk annyiban, hogy határozottan nem az én közegem. És nem is menekülő-pánikoló csajszikra vágyom, hát tényleg mindenkinek ennyire tele a gatya? Nem értem, miért veszik ennyire komolyan a történteket, szerintem sokkal valószínűbb, hogy néhány elvetemült főiskolás szórakozik. Kicsit morbid, kissé kifacsart ízlésre vall, de alapvetően el tudom képzelni, hogy valaki viccesnek találja az épülethez kötődő rémhistóriákra alapozva beszaratni a népet. Az unatkozó, gazdag fiatalok már csak ilyenek, mi is csináltunk durva dolgokat Párizsban, és a helyzet az, hogy pár évvel ezelőtt talán ebben is benne lettem volna.
Nem ismerem a helyet, így annyira azt sem tudom, merre járhatok, de az egyik lépcsőfordulóban végre olyanokat is felfedezek, akiknek nem a sikítva menekülés a legfőbb projekt mára.
- Látom, odalent jó volt a buli – jegyzem meg mintegy üdvözlésképpen, halvány félmosollyal, nem vagyok tolakodó, de a pillantásom elkerülhetetlenül végiggurul a hölgy csuromvizes ruháin. – Nem is értem, miért nem eleve ez volt a dress-code ma estére.
Mivel nem tart a tömeggel, feltételezem, ő is úgy vélekedhet, mint én. Így némi iróniával a hangomban teszem fel a kérdést.
- Te is a rejtélyes sikoly után kutatsz?

Na igen, ha valami, akkor ez nekem is feltűnt. És úgy látom, kb ő is ugyanúgy örül neki, akárcsak én.
A megjegyzésén mosolygok, nem tagadom, nagyon is célzott utalás volt, de hát egy főiskolás bulin vagyunk, ha nem Valerie-vel érkeztem volna, eleve az ismerkedés lett volna a célom, azt pedig nem vetheti a szememre, hogy első pillantásra feltűnt, nem éppen egy Brünhildára bukkantam ebben a magányos lépcsőfordulóban. Ami viszont még inkább emeli a szimpátiát, hogy továbbra sem tűnik túlságosan szívbajos alkatnak. Kinőttem már az unalmas barbie babákból.
- Ó, dehogynem – élvezkedek tovább –, de nem lehettem biztos benne, hogy nem vetem el túlságosan a sulykot.  – Amúgy sem vagyok az az ajtóstól házba rontós típus, attól sokkal jobban élvezem a folyamatot. Különösen, ha hölgy is van a dologban.
- Ezzel én is így vagyok – ismerem be saját csalódottságomat is, annak ugyan örülök, hogy megszabadultam Valerie-től, de ha a bulinak annyi, kevesebb értelme van, mint hittem. – Bizonyára szép kis letolás lesz belőle, ha kiderül, kik voltak. Már ha kiderül. Manapság túlságosan profik a srácok. – Végül is, mi se buktunk le olyan sokszor.
- Na és mi járatban erre? – nézek körbe egy kicsit, hátha rájövök, hogy mégis merre lehetünk, hiába labirintus-méretű az iskola, tele lépcsőkkel és elágazásokkal, építész-tervező létemre azért viszonylag könnyen tájékozódom. De az még inkább foglalkoztat, mi is lehet itt annyira vonzó, hogy ez a lány ilyen felfordulás mellett egyes egyedül, mezítláb és csurom vizesen, a tömeggel teljesen ellentétes irányba indulva vegye célba. Az a bizonyos sikoly ugyanis nem innen jött, tudom, mert közelebb voltam hozzá, mint akik odalentről jöttek. Ha ennyire magasról származott volna, talán le sem hallatszott volna annyira, hogy felborítsa az egész estét.  
- Nem ismerem a helyet, de nagyon úgy fest, hogy ez a padláshoz vezet. Gondolod, itt a főhadiszállás? – kérdezem ismét halvány mosollyal és az előbbi, enyhén ironikus hangszínnel. Az viszont kapásból az arcomra fagyasztja a mosolyt, hogy amint ezt kimondom, odafentről csakugyan hangok szűrődnek ki.

Apró mosolyom lustán kiszélesedik, ahogy meghallom a választ. Tetszik. Ez az egy mondat annyi mindent elárul róla, én pedig igazán szeretem a kemény diókat.
- Milyen érzékeny ma valaki – tűnődöm el, tulajdonképpen sajátos bocsánatkérő gesztus, de a hangom és a tekintetem cseppet sem veszít érdeklődő színezetéből. – Fogadni mertem volna, hogy akit zavarnak a hódoló pillantások, az nem áztatja szántszándékkal átlátszóra a ruháit – említem meg, mintegy érdekességképpen, de annál kíváncsibb szemekkel figyelem szavaim hatását. Én az ablakból néztem végig a vihar kitörését, és annyira azért nem volt hirtelen, hogy ne lehessen ímmel-ámmal megúszni.
Az is tetszik, ahogy továbbfűzi az elméletemet, és ezt egy bólintással jelzem is felé, a válaszára viszont halványan felvonom a szemöldököm.
- Talán – hagyom rá végül, bár egyértelmű számomra, hogy nem az igazi indokot hallom, és nem is burkolom túl ezt a véleményemet, de nem kérdezek tovább, meghagyom neki a titkát.
A mondatával egyidejűleg hangzik fel a padlás felől érkező, furcsa zaj, mire válaszolhatnék, azonban a hölgy már meg is indul az ajtó irányába, elszántságán még a beragadó zár sem csorbít, mire utána lépek, egy erős rántással már meg is oldotta a problematikát. Csodálatom percről percre növekszik, hangot is adok neki.
- Úgy látszik, nem csak a stílusod acélosra edzett – firtatom szórakozottan, ám a jókedvem addig tart, amíg magam is be nem lépek az ajtón. A látvány immáron engem is maradéktalanul lefoglal. Nem pont erre gondoltam főhadiszállás alatt. Pár másodperces helyzetfelmérés után, konkrét fenyegetést nem észlelve, a mozdulatlannak tetsző test felé indulok.
- Mi történt itt? – fordulok döbbent-komoly tekintettel a feldúlt lány felé, véres kezei óvatosságra intenek, de nem hinném, hogy ő okozta volna a... balesetet? A vele átellenes oldalra érve megvizsgálom a néhai korpuszt, a sérülés helye és mibenléte után kutatva, végül az ujjaim a pulzusa felől érdeklődnek. Csak ekkor nézek vissza előbb a velem szemben gubbasztó lányra, majd az ajtóban megtorpant hölgyre, az arcomon ezúttal komoly és mosolytalan.
- Meghalt – tolmácsolom, egyre jobban azonosulva a probléma súlyával, ekkor észlelem csak, hogy újdonsült ismerősöm rosszul lenni látszik. – Ne gyere be – toldom hozzá tapintatosan, lévén nincs is túl sok értelme –, inkább hívd a zsarukat, mentő ide már nem fog kelleni.
Alapjáraton nem vagyok zarufon párti, általában inkább lelépni akartam előlük, mintsem bevonzani őket, a jelenlegi bírósági ítéletemre nézve azonban ez az apróság elengedhetetlenül fontos. A feltétel ugyanis túlontúl egyértelmű: a fennálló egy év alatt nem keveredhetek semmilyen zűrbe, pláne nem gyanúba. Erről eszembe jut Valerie... vajon elhiszi majd, hogy semmi közöm az egészhez?
- Mondd el, hogy mi történt - faggatom tovább a szobában lelt lányt, számítva rá, hogy az előbbi kérdésemre nem válaszolt maradéktalanul. – Ki vagy? Mit csináltatok itt?
Ahogy visszanézek felé, azonban olyat pillantok meg, amire nem feltétlen akartam rábukkanni. A pillantásom elsiklik zilált alakja mellett, és további vérfoltokat fedez fel a padlón, az ismerős alakzatú nyomok egészen a közeli szekrényig vezetnek.
- Mi van a szekrényben? – szólalok meg nem sokkal a felfedezés után, míg beszélek, a tekintetem a lány és a bútor között ingázik. A hangomba ezúttal óvatos gyanakvás vegyül, kihallatszik belőle egy kis lappangó feszültség is. Igaz, hogy nemrég bukkantam egy hullára, de ez még nem borítana ki annyira, nem most látok először, a körülmények azonban egyre furcsábbak és egyre aggasztóbbak. Mi folyik itt?