Sajnálod. – ismételtem meg, amit mondott, majd leguggoltam mellé és a fejemet csóválva néztem rá. – Leszarom, hogy sajnálod. Nem én nyeltem verbénát, hanem te, magadtól kérj bocsánatot, amiért ennyire hülye vagy! – persze, kicsit eltúloztam a dolgot, elvégre, ez még csak az első napja, ugyanakkor mi vagyok én, lelkisegély szolgálat, hogy majd vigasztalni kezdjem? Lófaszt. Elbaszta, így járt, ismerkedjen meg ezzel is. – Már megint mennél enni, mi? – kérdezem, mikor meglátom az ereket az arcán. Tudod, hogy miért nem találkozol két utcánként vámpírral? Mert a többség nem éli túl az első napot. Nincs mindenkinek olyan kibaszott nagy szerencséje, mint neked, szépségem. – el sem tudná képzelni, hogy mekkora szerencséje van velem. Hányszor halt volna már meg eddig, ha én nem lennék? – Ne! Soha ne bassz el egy bocsánatkérést azzal, hogy kifogásokat mondasz utána! Megértetted? Kurva idegesítő. – rühellem. Mint mikor csinálnak egy videót arról, hogy ölök meg valakit, erre azt mondják, hogy soha nem láttak ilyet és ezért muszáj volt videóra venni. Kifogások, ennél kicsit jobban is megerőltethetné valaki magát, ha életben akar maradni. Nem szeretem, mikor valaki kifogásokat keres, alapvetően el vagyok szokva a bocsánatkérésektől, mert én magam nem tartozom a művelői közé, mások pedig nem maradnak életben, hogy elrebegjék. Karina tényleg kurva szerencsés. – Az, hogy megtehetsz bármit, nem jelenti, hogy meg is tehetsz bármit, érted? Ahhoz egy tökéletes világ kéne, ez pedig minden, csak nem tökéletes. Nem érdekel, hogy miként baszod el az ajándékot, amit adtam neked, felőlem olyan hülyeségért halhatsz meg, amiért csak akarsz, a te dolgod. De nem vagyok a kibaszott őrangyalod, hogy kihúzzam a segged mindenből. Felfogtad? – ha bólint, akkor felállok és távolabb lépek tőle. Ezt kell felfognia, hogy nem vagyok az apja, sem a stricije, sem senkije, hogy folyamatosan én húzzam ki a szarból, ahova saját magát juttatja! Én egyedül mentem ezen át, mégsem ölettem meg magam, pedig akkoriban az emberek kardot hordtak telefon helyett maguknál. – Hát ez megnyugtató. – a hangomból halható, hogy pont leszarom mit értene meg és mit nem, úgy mellesleg. Eddig sem arról voltam híres, hogy mások érzéseivel foglalkoztam, és nem is most akarom ezt elkezdeni. – Ki a faszom akarna még fél órát eltölteni egy hullaházban? Persze, hogy menni akarok, rühellem a hullaházakat! –miért akarnék itt maradni? Ki az a hülye, vágóhídra termet barom, aki itt akarna maradni? Az egyik hullához lépek és a még friss vérével elkezdek írni a falra. – A címem. Ha szerencséd van, nem foglak elküldeni a picsába. – mondom, mikor végzek és megtörlöm a kezemet a hulla kabátjában. – Előtte azonban próbálj meg ne úgy kinézni, mint aki most kelt fel egy hullaházban. – mondtam még búcsúzóul, ahogy elindultam a kijárat felé, hogy végre hazamehessek. Haza. Csak nemrég szereztem a lakást, a nevemre átírattam, miután megigéztem a benne lakókat, szóval én vagyok az úr. Ennek ellenére a család továbbra is nálam lakik, megigézve, mert kell pár cseléd.
Ajkamba harapva bólintok. Van mit az biztos, csak könnyebb lenne ha közben nem éreznék ezer más dolgot is épp olyan intenzíven, mint az éhséget. Igaza van. Semmit nem számított volna és a lényegen nem változtat. Elcsesztem de kurvára, ő pedig nem hagyott a szarban és még én sem értem, hogy miért van ekkora mázlim. Nem egy jótét lélek csak én vagyok baromi mázlista és mégis hibát, hibára halmozok. A szívdobogások megzavarnak és megint csak a véren jár az eszem. Aztán már túl késő. Ég a torkom, a gyomrom, az ajkaim, alig látok. A falnak húzódom és csak sejtésem van róla mi történik. Nem kell látnom, hogy érezzem dühét. Amit meg is érdemlek. Az unalmassal viszont dacolnék. Vámpírlétem első napján kinyírtam egy rakat embert, meghaltam és még a verbénával is sikerült megismerkednem. Mi ez ha nem egy mozgalmas nap. Elkussolok és csak akkor szólok amikor kérdez. - Igen. - nyögöm rekedten. Hirtelen olyanná válok, mint egy megszeppent, gyámoltalan kislány akit épp jól megszidtak. - Sajnálom. - sütöm le tekintetem mikor végre újra beszélni bírok. Nem lenne kötelessége engem kisegíteni és hagyhatott volna meghalni most már másodjára mióta vámpír vagyok de nem tette. Érzem, hogy a vér szagára megmozdul a gyomrom és az arcom de lehunyom a tekintetem és mély levegőt véve küzdöm le, hogy nekiessek a holtestnek is. Még mindig a falnak dőlve állok, lehajtott fejjel, némiképp reszketve. - Köszönöm. - mondom újra, némiképp már józanabban. - Tudom, hogy elcsesztem de nem tudtam irányítani. - túl sok ez még, túlságosan egyszerre. A felfokozott érzelmek, a folytonos zajok, üvöltés, az éhség, a vágy... tanácstalanul túrok tincseimbe. Egyszerűbbnek tűnt amikor csak beszélt róla. Azt teszel amit akarsz, azt veszel el amit akarsz. Persze legyen elég eszed megúszni és én jelenleg olyan vagyok, mint egy szerencsétlen két éves. Szánalmas vagyok. Gyenge. Megint. Lehunyom a tekintetem. Az igazság az, hogy elfejtettem, hogy kettőnk közül még mindig ő a nagyobb hal és jó lenne némi tiszteletet mutatnom, meg a hála szóval is megismerkedhetnék. Kemény leckék ezek de tanulok belőlük és neki hála még élek is de úgy érzem nem leszek mindig olyan szerencsés, hogy ott legyen mellettem és összeszedje a szaromat amit épp keverek. Eltűnök előle. Egyrészt mert félek tőle másrészt mert nem akarom még jobban felkúrni az agyát. A fürdőben az ablakhoz lépek és óvatosan elhúzom a függönyt. Még éget a nap. A picsába. Legalább már lemenőben van a nap, majdnem a horizont alá bukott. Ez jó hír. - Fél óra. Nem kell megvárnod. Megértem ha menni akarsz. - nem nézek rá. Nem bántott meg, nem vagyok már ovis. A félelem viszont ott van bennem. Nem akarok meghalni. Épp csak elkezdtem élni az életem és fogalmam sincs mivel provokálom jobban. Ha beszélek vagy ha nem.
Aranyos, hogy azt hiszed ez használ. – nevetem el magamat, mikor belém akarná folytani a szót. – Ne legyél hülye, neked ennél több eszed van! – az eddigiek alapján leszűrhette volna, hogy a hozzáállásom másokhoz elég egyszerű. Leszarom őket. Így hát, ha én mondani akarok valamit, akkor azt el is mondom, nem érdekel, hogy ki akarja hallani, vagy ki nem. Ráadásul, megmentettem a seggét, még kibaszott kaját is hoztam neki. Ezek után térden állva kéne köszönetet mondani, nem pedig még pofázni. Szerencséje, hogy olyan kurva jó kedvemben vagyok most, mert általában sokkal ingerülékenyebb vagyok, mint most. Nem is tudja, hogy milyen szerencsés. – Van is mit. – jegyzem meg, a köszönetét hallva. Ne legyen hálátlan pöcs, mert az nem bírom. Azt hiszi, hogy olyan kurva gyakran töröm el valaki nyakát, hogy aztán zsákban hozzák, hogy ne égjen el? Az első részét elég gyakran csinálom, de a második távol áll tőlem. Ez a rohadt szerencsenapja! – Mondd csak, úgy nézek ki, mint egy időjárás jelentés? Menj ki, ha elégsz, megtudod! – mordulok fel. Mi a tökömnek néz engem? Honnan tudjam, hogy mikor megy le a kibaszott nap. Komolyan, egyesek túl sokat képzelnek magukról, ez pedig több, mint idegesítő. – Legközelebb próbálj meg gondolkodni! Tudom, új a dolog neked, de néha nem árt, ha használod azt, ami a nyakadon van! – beszarás, hogy még neki áll feljebb. Azt hiszi, mert vámpír, ennyire hülye lehet? Igen, lehet hülye, de ne várja, hogy bárki is megmenti a seggét. Ez volt az első, és az utolsó alkalom, hogy ilyet tettem. – Ugyanúgy kitöröm a nyakad, mit számított volna? – mit vár? Hogy majd szólnak, mielőtt eltörik a nyakát? Ennyire hülye azért nem lehet. De úgy látszik, hogy mégis van. Ugyanaz történik, mint ezelőtt is, annyi különbséggel, hogy most nem megy olyan könnyen a nyelés. Felsóhajtok, mikor látom, hogy szenvedni kezd, és a boncasztal melletti állványról felkapom a szikét, a férfi előtt termek, és a mellkasába vágom azt olyan erővel, hogy a falnak repül. – Maradj ott! – mutatok rá, hogy nyomatékosítsam a mondandómat. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy hallotta is-e, vagy már meghalt. Akárhogy is, nem fog szaladgálni egy darabig, az biztos. A verbénás pedig menekülőre fogná a dolgot, de a kabáttartóval mellbe dobom, így ő sem jut messzire. Csak ezután lépek Karina mellé és elhúzom a számat, mikor végignézek rajta. – Kurva unalmas vagy. Ugyanazt csinálod egyfolytában. Látod, miért kéne gondolkodnod? – az egy dolog, hogy az éhség irányítja, de azért próbálkozhatna kicsit okosabb lenni, mint a gyomra. Eddig nem nagyon megy ez neki. –Ismerkedj meg a verbénával! Fasza kis dolog, majdnem mindenbe bele lehet tenni, szóval sokat fogsz még szenvedni miatta. Ezért kell kontrollálni az éhséget. – aki ezt nem teszi meg, az hülye, és meghal. A saját magunk feletti kontroll több, mint fontos. Másnak ne enged, de uralkodj magadon, különben elpusztulsz. – Ne aggódj, el fog múlni valamikor. Ha már látsz, és úgy érzed, hogy újra van nyelőcsöved, halad a dolog. – mosolygok rá, majd a két férfi felé fordulok, akik a földön feküdtek, próbálva megszabadítani magukat attól, amit beléjük vágtam. – Tessék, öld meg vele a haverodat! – igézem meg a fickót, ahogy kihúzom belőle a kést, majd a kezébe adom azt. Ő pedig engedelmesen feláll, odasétál, majd elvágja a torkát a barátjának. Visszafordulok Karina felé. A fickó majd elvérzik, nem foglalkozom vele többet. – Na, végeztél?
Amikor meghallom a hangját egy pillanatra megfagyok és az első gondolatom, hogy most meg fogom ölni. Felmordulok mikor közelebb lép. - Ne... - állítom meg mielőtt bármit mondana és csak a kezében tartott táska és a remény, hogy mi lehet benne állít meg abban, hogy nekitámadjak. Ahogy kimondja, hogy kaja máris ott termek és még ideje sincs letenni a táskát már tépem is fel mohón a tetőt és hezitálás nélkül kezdem el megfosztani a tasakot tartalmától. Aztán kb mintha pofán csaptak volna pillantok fel Dariusra. Nem kell kimondanom, hogy tudja, hogy mire gondolok. Ez egy rakat szar. Semmi ahhoz képest amikor az emberek nyakát tépem fel és lüktető szívük elől szívom el összes vérüket. Mégsem mozdulok addig amíg az összes tasak el nem fogy. Van pár mégis percek alatt végzek velük. Nem tudom kontrollálni az éhséget, nem tudok úgy tenni mintha menne. Az vezérel, az parancsol én meg csak megyek előre, mint hű szolga. Még akkor is kirajzolódnak arcomon az erek, mikor végzek az utolsó darabbal is. - Köszönöm. - nyögöm halkan mert mégsem lehetek teljesen hálátlan. Megmentett és még vért is hozott. Ott is hagyhatott volna égni. Mohó vagyok, türelmetlen, heves... és még mindig kurva dühös. A falon idegesítően hangosan kattogó órára pillantok, hogy alig fél másodperc múlva darabjaira törjem. - Lassan kilenc. Meddig kell még várnom? - olyan vagyok mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Fel s alá járkálok, nyughatatlanul, készen arra, hogy széttépjem Dariust ha tovább hergel amit persze élvezettel meg is tesz. - Mégis mi a szart kellett volna csinálnom? Elmenni vásárolni? - kérdem idegesen – Legközelebb szólj a parasztnak, hogy ne vágja darabokra ami az enyém. - vetem oda dühösen és ahogy egyre közelebb kerül hozzám, egyre nagyobb bennem a vágy, hogy a falnak vágjam és megnézzem, tényleg nincs-e szíve. Persze, hogy tudom, hogy esélyem sem lenne de ettől még a józan eszemet most elnyomja az éhség és a düh. - Komolyan olyan rohadt nehéz lett volna kinyögni azt az egy mondatot mielőtt...? - lépek egészen közel de nem tudom befejezni a mondatot. Fülelni kezdek. Szívdobogás. Egy. Nem. Nem egy. Kettő. Határozottan kettő. Emberi beszéd de nem tudom kivenni miről. Mondjuk nem is érdekel. Dariusra pillantok és el is tűnök előtte. Nem akarok még egyszer megdögleni ha nem muszáj. Már nem kell megérintenem az arcom, hogy tudjam, éhségem megint alakot ölt. Nem tudok neki parancsolni és úgy tűnik soha nem elég. Közeledő léptek. Megrázom a fejemet, lehunyom a tekintetem. Próbálok arra koncentrálni, hogy miről beszélnek de helyette megint inden üvölteni kezd a fejemben. Vérszag üti meg az orrom. Aztán nyílik az ajtó. Két férfi. Az mögé kerülök aki vérzik, a falnak vetem és csuklójára tapadok de csak egy pillanatig élvezhetem vérét mert azonnal marni kezdi torkomat és égetni egész számat, nyelőcsövemet, mindenemet. Köhögni kezdek és hátrálni próbálok. Szóval ez az a rohadt verbéna. Király. Dariust meg már látni sem látom. A másik férfi rémült. Lefagyott. Ergo csak egyikük tud a vámpírokról vagy valaki meg akarta óvni. Én viszont mindkét esetben rábasztam. Pedig most még okos is akartam lenni. Meg akartam őket igézni. És most?
Szóval te a feltűnésmentes megoldást választanád. – a ”feltűnésmentes” szót kissé megnyomtam. Felégetni egy épületet Seattle-ben sok minden, csak nem feltűnésmentes. – Tudod, csak mert újszülött vagy, még nem áll jogodban ennyire hülyének lenni. – mosolygok rá. De persze az ő dolga, egy élete, egy halála, és ha okosan játszik, akkor az élete évszázadokon át tart majd. Ha nem, akkor köszönhet majd a családomnak a más világon. Meg az összes szarházinak, akit ma itt kivégzett. Ha létezik túlvilág. Nem igazán hiszek bennem, de szerintem senki sem. Amíg oda nem kerül, hogy meghal. Jobb érzés, ha tudják, hogy van még valami ezután. – Gondoltam majd mondasz valami faszságot, én pedig kiröhöglek. – húztam el a számat. Mit is kérhetnék én tőle? Mi az, amim nincsen, és nem kaphatnám meg csak egyetlen csettintéssel. Kevés ilyen dolog van. Létezik egyáltalán ilyen dolog? Ez a rossz ebben a fajta életben. Nem tudsz kérni, mert mindened meg van, és mindenen meglehet, csak akarni kell. – Ja, de mindenki ugyanazt? – nem, ez silány kifogás, sokkal szarabb, mint az, hogy állattámadás történt. Talán beadják itt is. Egy puma jött be az épületbe, aztán kopogott és megölt három plusz akárhány embert. Ez egész hihető. – Hatvan kiló? Többnek hittelek. – ami azt illeti, magasabbnak is. De ember volt, így különösebben nem törtem magam azért, hogy megtudjak róla bármit is. Ami azt illeti, most sem igazán. – Értem én. De nem azért vagyok, hogy csillapítsam. – vonom meg a vállamat. Tudom, hogy milyen, átmentem én is rajta, az éhségnél nincs erősebb. A vér az, amit mindennél jobban akarunk. Akkor is, ha már tudjuk kontrollálni magunkat. Áh, szóval bejött a dolog! – mosolyodtam le, mikor megpillantottam, ahogy beléptem az ajtón. – Kínos lett volna, ha porrá égsz. Leginkább neked. – nekem annyira azért nem, az életem ugyanúgy ment volna tovább, független attól, hogy elég-e, vagy sem. – Tessék! Hoztam neked egy kis kaját, míg lemegy a nap. – mondtam, ahogy az egyik hulla melletti asztalra tettem a hűtődobozt. Vértasakokkal volt tele. Ilyen melegben még jobban esik, ha hideg, igaz? – Mit ártott neked az üveg? – pillantok a betört szekrények ablakára, majd vissza rá. – Nagyon szeretheted ezeket a rohadt köpenyeket. – már megint. Mi ez a mánia nála? Mindenképp olyan cuccokban akar járni, amikről ordít, hogy nincs élete? – Ugyan már, nőj fel! Így is, úgy is, itt kötöttél volna ki, nem mindegy, hogy mikor tetted ezt meg? – ha meghalt volna, akkor is itt lenne, és azzal, hogy nem halt meg, szintén idejutott. Ez van, ezt kell szeretni.
- Leégetném ezt az egész elcseszett épületet de mint azt te is jól tudod, kurvára tűz a nap. - vonom meg a vállamat egyszerűen, mert a gondolat nekem is megfordult a fejemben... no meg az is, hogy hagyom a francba. Azért kaptam meg a vérét ha jól értettem mert bizonyítottam. Nem hiszem, hogy ez megint elég lenne és azt sem az eddigiek alapján, hogy a pénz jelentene bármit is még. - Mivel fizessek érte? - pillantom fel egyértelműen jelezve, hogy nem óhajtok barkobázni amikor biztos vagyok benne, hogy már van valami a fejében amit elkérhet azért cserébe, hogy segítsen nekem. - Ritkán. Viszont attól hallucinálhatják az emberek azt, hogy egy egy hetven centi, hatvan kilós nő kettétört valakit, nem? - kérdezek vissza pofátlanul ha már úgyis olyan kedvesen okoskodott felettem. Aztán persze csak igaza lesz – megint – én pedig csak bólintani tudok – megint. A csókos kérdésre adott válaszán elvigyorodom és megcsóválom a fejemet. - Nem érted. - harapok ajkamba. - Éhes vagyok. - mosolyom lehervad. Nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy valahogy, valamivel vagy valakivel csillapítsam ezt az éhséget. A segítségét kérem. Nem örülök de ez van, nincs jobb ötletem és ha emberként sem voltam hajlandó beledögleni a büszkeségbe, most sem fogok. Megfogja az arcom. Reflexből lépnék hátra de túl erősen tart így nem tehetek ellene semmit. - Értem jönni, ho? - Nem tudom befejezni a kérdést. Kitöri a nyakam. Naivan azt gondoltam, hogy tudom mit jelent dühösnek lenni. Fogalmam sem volt mit jelent a harag. Az a féktelen düh ami az ereimet égeti fel amikor felülök a boncasztalon, nem ismer szavakat. Nem tudom megnevezni, nem találok rá szavakat. Belülről éget és rázza csontjaimat és senki nincs ebben a kurva épületben, hogy levezethessem rajta. Kint fekszek csupaszon, mellettem még hárman sorakoznak. A csaj akinek eltörtem a gerincét, az akinek letéptem a fejét és a srác, az első áldozatom akinek átszúrtam a torkát. Meg én. Ők sincsenek még felboncolva. A sebek látták érzem ahogy az erek kirajzolódnak az arcomon. Mocskos éhes vagyok újra, mintha semmi nem történt volna. Reszketek a dühtől. - Egy... - ütöm bele öklöm az asztalba – kurva... - még egyszer... - figyelmeztetés... - most már a falba – elég lett volna. - Ez nem az üvöltözős düh. Nem az a fajta indulat ami lecsillapodik ha összetörsz pár dolgot. Ez a vért kívánsz harag ami elönti az agyadat és amitől nem tudsz tisztán gondolkodni és én még soha a büdös életben nem éreztem ehhez foghatót. Hajt ez s hajt a vágy, hogy öljek és nincs ebben a nyomorult épületben egy mocskos lélek sem. Az ajtó zárva. Várjak. Nem tudok gondolkodni. Addig jutok el, hogy egy köpenyt sikerül találnom, ha már levágták a ruháimat. Aztán, pillanatokkal később vagy három szekrény ablakát töröm be puszta idegből. Elég nehéz lenyugtatnom magam, főleg amikor a mosdóba lépve meglátom az arcomat a tükörben. Ha Darius nem jön egy pár ember társaságával őt fogom felfalni mert ez egy kibaszott hullaház. Itt nincsenek még szaros vértasakok sem a raktáron.
Amit akarsz. Vagy semmit. A te dolgod. Van, aki elégeti őket. Más elássa. Megint más meg leszarja. – ez vagyok én. Nem mondom, hogy az én hozzáállásom a legcélravezetőbb, volt is már bajom ebből, de… valahogy nem érzek késztetést, hogy halott emberek testével foglalkozzak, akiket ráadásul én öltem meg. Elvégeztem a feladatom, mikor meghaltak. – Érdekesen hangzik. Na és… mivel fizetnél? – mert eddig még nem tett semmit sem a segítségemért. A pénz meg nem érdekel, abból akármennyit szerzek magamnak, ha akarok. Egy újabb gyöngyszem a vámpírlétben. A pénz kérdése. Emberként fogva tart, nyomorékot csinál belőled, de mikor már nincs hatalma feletted… na az már valami. – Minden kezdet nehéz. Megszokod, vagy meghalsz. – vonom meg a vállamat. Semmi sem egyszerű, ez sem. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy többek vagyunk, mint puszta emberek. Arra, hogy mire vagyunk képesek. Ez pedig idő, és sok elbaszott dolog eredménye. Én már csak tudom, átmentem rajta korábban, ahogy mindenki más is. – Füstmérgezés? Attól ritkán esik le valakinek a feje a nyakáról. – húzom széles mosolyra a számat. Na igen, a füstmérgezést talán ők is vannak annyira okosak, hogy kizárják a lehetséges esetek közül. Habár… azért jobb, ha nem becsülöm alá a rend éber őreit. Mindig feltudnak dobni a baromságaikkal. – Senki. Túl ártatlan képed van. De… éppen az előbb látott egy folyosónyi ember. Ha mindenki ugyanazt a baromságot mondja, akkor csak egy járható út van. – az pedig az, hogy a baromságot kezelik tényként. Nem hinném, hogy már most a címlapokra akarna kerülni azzal, hogy mit tett. Ráér az később is, mikor kevésbé amatőr. Nem szólok közbe, mikor próbál valamit kitalálni a jelenlegi helyzetére. Helyette inkább a cipőmet kezdem el bámulni, alig-alig odafigyelve rá. Ha mond valami használhatót, úgy is felfigyelek rá. – Jobb voltál, mint hittem volna. – mosolygok rá. Tekintve, hogy milyen körülmények közt találkoztunk, lemerném fogadni, hogy egy ideje nem volt dolga férfival. Ahhoz képest nem volt rossz. – Feltetted a jó kérdést! – mosolyogtam rá, mikor ellöktem magam az ablaktól és elé sétáltam. – Nem lesz nehéz dolgod. – a kezeim közé fogtam az arcát és nem engedtem el a pillantását. – Csak nyugton kell maradnod, amíg valaki érted nem megy. Szóval… kezdek bele a helyzet felvázolásába, de nem folytatom, hanem kitöröm a nyakát helyette, a zuhanó testét pedig még időben elkapom. Aztán ugyanúgy a nyakába mélyesztem a fogaim, mint az előbb ő azoknál a barmoknál. A vérét azonban kiköpöm, a saját fajtársaimból nem táplálkozom. Csak annyira marcangolom szét a nyakát, hogy hiteles legyen. Úgy is meggyógyul majd. A falnak döntöm, majd hagyom, hogy a földre csússzon a teste, mielőtt pillanatok múlva már ki is érek az épületből. A rendőrök pedig fél perccel később már be is futnak és ellepik az épületet. A hullákat begyűjtik, becsomagolják és viszik is a hullaházba. Remélhetőleg abban a fekete szarban nem ég majd porrá. Még soha nem próbáltam működik-e. Az viszont biztos, hogy halottnak fogják felírni, nem pedig gyanúsítottnak. A fantomrajzok pedig több, mint szarok szoktak lenni általában. Nekem pedig csak annyi dolgom van, hogy a hullaházba érjek majd. Időbe telik, mire besötétedik, addigra talán fel is kel majd. Én meg… végre ehetek valamit. Az itteniek szánalmasak.
Várnám, hogy zavarba jöjjek megjegyzésén de nem történik a világon semmi. Nem csap le váratlanul a bűntudat vagy önt el szégyenérzet amiért már három emberrel végeztem. Mocskos éhes vagyok és nem fogom megtagadni magamtól azt ami jár nekem. Meghaltam ezért. Elég szánalmas lenne ha hagynám, hogy vadigen emberek élete vagy halála határozza meg az enyémet. Már értem miért veti meg az embereket annyira Darius. Nem többek ételnél és én sem vagyok s voltam az. Most viszont hezitálás nélkül teszem meg amit akarok. Aztán mikor elheveredek az ágyon, felpillantok rá és csibészes mosollyal konstatálom, hogy megleptem még ha soha el sem ismerné. Megcsóválom a fejem. - Nem tudom mit kezdjek a hullákkal. - vallom be hirtelen. A plafonra emelem a tekintetem. - Hát ez egy kurva jó kérdés... Reméltem, hogy ha megfizetem az árát, akkor talán a segítséged kérhetem. - nyögök fel és kis flört után már a folyosón találom magam. - Remek. - morgom válaszára, mikor a fájdalom végre csillapodik. Darius megmondta, hogy rohadt éhes leszek de figyelmeztetése semmit nem ér ahhoz képest amit érzek. Ez a mardosó, csontot rágó, fojtogató éhség ami minden mást elnyom és felülír bennem, ami ösztönlényként vezet előre és ami hezitálás nélkül veszi el ami jár neki még többet és többet akar. Telhetetlen óriásként lépdel előre és nem mutat senki iránt egy szemernyi könyörületet sem...vagyis de mert én, Dariussal ellentétben, nem játszom az étellel csak végzek vele. Gyorsan és mohón. Fel sem fogom igazán az erőt amivel most bírok. Ha megérteném akkor nem téptem volna le a nő fejét és most nem törném kettő a lány testét, amiért sikonyál, mint valami idióta picsa. Le merném fogadni, hogy napokkal ezelőtt amikor Darius először megtámadott majd később a kórházban is mellőztem a sikítást. Nem azért mert gáz sikonyálva meghalni hanem mert baromira semmi értelme sincs a világon. Kurvára nem ment meg attól a megaladontól ami felzabálni készül, ahogy tőlem sem menti meg amikor kettétöröm gerincét majd kiszívom minden vérét. Mikor végzek már ismét Darius mellett vagyok. Mire felfogom, megcsókolom. Gondolkodás nélkül, szabadon, vágyva rá és elvéve. Bármilyen ember is lehettem, nem hiszem, hogy ezt valaha meg mertem volna tenni. Nyelvet öltve reakciójára dőlök neki a falnak. Bólintok. Jogos. Az én szarom. Nekem viszont kurvára nem füllik a fogam most ahhoz, hogy takarítsak. Meghallom a lépteket de már későn. Az ajtók bevágódnak én pedig összeszorítom a fogamat. - A rohadt életbe. - szorítom fejemre a tenyerem újra. Rohadtul nem tetszik, hogy ennyire mocskos érzékeny vagyok mindenre körülöttem. Ahogy Darius is, úgy én is hallom a lenyomott gombokat, a hangokat, a jelentéseket egy fiatal nőről aki tiszta vér és aki vámpír. Legalábbis az egyik lakó ezt mondja. A rendőr meg felröhög. A túlvégen. Én meg hallom. A férfire pillantok. - Ki hinné el, hogy egy akkora nő, mint én, képes minderre? Azt fogják gondolni, hogy valami szaros füstmérgezés vagy tököm tudja mi. - magam sem vagyok teljesen biztos abban amit mondok. Nyögve döntöm hátra a fejem. - Miért kell azonnal tönkre vágni a kedvem? - forgatom meg a tekintetem. - Van még egy emelet. Ott senki nem látott még. Plusz van három lakás amibe bemehetek mert a tulajok már halottak. - próbálok kiokoskodni valamit miközben lassan közelítek Darius felé, óvatosan kísérletezve a fénnyel de mikor kinyújtom az ujjaimat és égetni kezd, azonnal vissza is rántom őket. - Ilyen szarul csókolok vagy mi? - kérdem, ahogy fejemmel az ablak felé bökök ahol menedéket talált. - Oké, feladom. - Nyögöm fel behódolva. - Mit tennél a helyemben? - Nincs mindenre válaszol és nem is tudom mit kellene tennem. Nem tudok tisztán gondolkodni csak azon, hogy mennyi vért jelentene ha valóban mindenkit megölnék akit tudok ebben az épületben.
Becsszó, mi? – annyira azért nem izgat, ez csak dohány. Kurva drága ugyan, de nem a saját pénzemből veszem, nyilván. Nincs olyan, hogy saját pénzem. Ha szükségem van rá, elveszem attól akinek van. Az én életemet nem határozzák meg olyan elcseszett emberi dolgok, mint a pénz. Másnak nyugodtan forogjon körülötte a szaros élete, nem én vagyok az. – Azt vettem észre. De ilyenkor mindenki az. – nincs kivétel, az éhség nagy úr, aki képes megállni, az dögöljön is meg ott helyben. Ennek nem ez a lényege. Pont arról van itt szó, hogy élni a kell a természet adta legősibb ösztönüknek. Mindenki így kezdi. Aztán mértéket tanul, jobb esetben. – Dehogynem, csak nem egyből. – most olyan, mint egy kölyök, aki megkapta a kedvenc játékát, amire már évek óta vágyik. Új, ezért csak azt használja, ennek rendel alá mindent, kiélvezi. De amint elmúlik ez, már minden olyan, mint volt. Jobb, de a lényegi részek nem változnak. – Na és mi akadályoz ebben? – semmi. Azt öl meg, akit akar. Persze, előfordul, hogy vannak következmények, de ezt majd a saját bőrén megtapasztalja. Vannak olyanok, akiket nem annyira okos dolog megölni. Itt viszont aligha él olyan, ebben a szarfészekben kötve hiszem, hogy érne bárki is valamit. – Na és azt, hogy tervezed? Nem teremnek csak úgy minden sarkon. – főleg nem ilyenkor, mikor a nap még fent van, ő pedig idebent. Ez már legyen az ő dolga. Nekem egyszerű volt, mondhatni az élet az utamba sodort egyet. Talán majd neki is az lesz, addig pedig hozzászokik az éjszakai élethez. Ezelőtt kétlem, hogy lett volna benne része. Mosolyogva nézek végig rajta, mikor közelebb lép, de mielőtt bármit tehetnék, már a folyosón van. Nem tudom eldönteni, hogy ez most szórakoztat, vagy idegesít. Mindenesetre, kimegyek a szobából, és az ajtófélfának dőlve figyelem őt. – Leginkább sehogy. Előbb-utóbb megszokod, ha szerencséd van, akkor előbb, mint utóbb. – vonom meg a vállamat. Én is idő volt, mire hozzászoktam ahhoz, hogy körülöttem a világ szó szerint üvölt. Most már semmi ilyen gondom nincsen, de nekem is volt jó néhány fájdalmas hetem, hónapom, csak emiatt. Mindent meg kell szokni, ami új, akár jó, akár rossz a dolog. Intek a fejemmel a földszint felé, mikor rám néz. Azt csinál, amit akar, nem hinném, hogy amúgy képes lenne bármi másra a jelen pillanatban. Mindenesetre, nem követem őt a földszintre, hallom, és el is tudom képzelni azt, hogy mi történik ott. A mai nap viszont már másodjára lep meg azzal, amit tesz. Persze, nem vágom a falhoz őt, de mikor ellép tőlem, csak meglepetten nézek, rá pedig nem kéne. Valami ilyesmire számíthattam volna. Elvégre, rólam van szó. – Tudom, majd meghaltál érte. – vigyorodtam el. Elvégre, meg is halt érte, nem? Ha valamiért érdemes meghalni, akkor biztos vagyok benne, én is köztük vagyok. – A te szarod, a te is takarítsd el. – rántom meg a vállamat, ahogy elindulok előre a folyosón. – Vagy ne, amit akarsz. – néhány ajtó persze kinyílik, de egyből be is zárulnak, mikor meglátják, hogy mi történt. Nem igazán foglalkozom velük. – Úgy sejtem lesz ennél nagyobb bajod is. – ide hallom, ahogy legalább tíz szobában hívják a rendőrséget a lakók. Nem mintha sok mindent tudnának kezdeni Karinával. De szar úgy az élet, ha van, aki emlékszik rád és még személyleírást is tud adni. – Na most mi lesz? – pillantok vigyorogva Karina-ra, mikor az ablakhoz érek a folyosó végén, és kidobom rajta csikket. – Süt a nap, szóval itt ragadtál. Megölheted az összes rendőrt, aki kijön ide, de azzal csak még több szar hullik majd a fejedre. Megigézhetnéd az itt lakókat, de… nem hinném, hogy bármelyikük is kinyitná ezek után az ajtót. Szar helyzet… tárom szét a karomat, továbbra is az ablakpárkánynak dőlve. Ezt ő most nem igazán teheti meg. Felsülne, szó szerint.
- Addig is... - közel lépek és kihúzók egy szál cigarettát a zsebéből. - Remélem nem bánod. Becsszó visszakapod. - vigyorodom el és az öngyújtót is kölcsönvéve gyújtok rá én is. Nem tudom, hogy dohányoztam-e valaha de most baromi jól esik. Még akkor is vigyorgok amikor hozzám ér és letörli arcomról a vért. - Mit mondhatnék. Mohó vagyok. - felelem és még idejében állítom meg magam, még épp időben ahhoz, hogy ne kezdjem el lenyalni ujjairól a vért. A hullára pillantok. Érzem, hogy az erek előtörnek, miközben a vérre kúszik pillantásom. - Sokkal jobb. - nem vörösödök el, nincs bennem zavar és nem érzek szégyent. Sőt. Az, hogy némi büszkeséget érzek a hangjában, még nagyobb löketet ad. - Ezt nem lehet elmagyarázni vagy elképzelni. - csóválom meg a fejem, ahogy leheveredek az ágyra. - Nem eleget. - pillantok fel. - Hármat. - felsóhajtok. - Többet akarok. - nyögök fel és el is fekszem. - Az kurvára nem lenne szerencsés. - szívok bele újra a cigarettába. - Az első napirendi pontom. Találni egy nyomorult boszorkányt. Miután végre jól laktam. - hirtelen termek Darius előtt. Rohadtul tetszik, hogy képes vagyok erre és nincs bennem bűntudat amiért élvezem ezt az erőt, ezt a gyorsaságot. - Nem is akár milyen. - öltök nyelvet vele szemben, ahogy megfordulok és kissé ki is tolom a hátsóm. - Gondolom, akkor most már nincs kifogásod a ruha ellen. - fordulok vissza vigyorogva és egészen közel lépek hozzá. - Hogy is volt az a háromszor olyan jó? - Mocskosul éhes vagyok a szó minden tekintetében. Kívánom a férfit, már emberként is kívántam és nem is tagadtam de most... most olyan, mintha kicsúszna az irányítás a kezeim közül, mintha egyetlen mozdulatnak sem tudnék parancsolni. de az hamar eltűnik az arcomról amikor megszólal a halott telefonja ami hirtelen olyan mocsok hangos, hogy elcseszi a szórakozásomat. - A francba. - a folyosón kötök ki, a falnak dőlve. Minden hang megtalál, minden elcseszett madár, minden gally amire rálépnek, minden rohadt szívdobbanás. Lassan, hosszú percek múlva csendesül csak le az egész. - Hogy a francba lehet ezt irányítani? - kérdezem ahogy végre leeresztem eddig füleimre szorított kezeimet. Aztán meghallom a liftet. A rohadt földszinten! Dariusra pillantok, mint aki csak engedélyre vár, hogy aztán amint kinyílik a lift ajtaja, ott teremjek és kivégezzem a benne érkező párt. Mivel a sráccal kezdem a csaj sikoltani kezd, ezért félbehagyom a barátját és a csajt pedig kettétöröm, pedig csak el akartam hallgattatni. Nem tudom kezelni még az erőt ami a semmiből érkezett és visszafogni sem. Csak a vérre tudok koncentrálni és arra, hogy még többet akarok. Mértéktelen vagyok. Éhes. Letörölve ajkaimról a csaj utolsó cseppjeit emelkedek meg újra és szállok ki a liftből, hogy aztán Darius előtt teremjek újra és megcsókoljam. - Ezt már kurva régóta akartam. - lépek el mellőle és ahogy körbenézek a lakásokon meg a liften, azon gondolkodom, hogy talán jobb lenne eltüntetni a hullákat. - Velük mi legyen? - kérdem fejemet oldalra ejtve miközben csak arra tudok gondolni, hogy legszívesebben megölném az összes lakóját a háznak csak, hogy csillapíthassam ezt az éhséget.
Meg van a cím, felnéztem oda, ki volt még mindig ütve. Szóval, mivel rohadtul semmi kedvem megint órákat várni arra, hogy felkeljen, inkább eltűntem, aztán, ha majd lesznek hullák és vér, akkor biztos lehetek benne, hogy megtette, amit meg kellett tennie. Ha nem teszi meg, megérdemli, hogy meghaljon, és akkor a saját kezemmel szeretnék véget vetni az életének. Aki nem képes élni azzal, amit kap lehetőséget, nem is érdemli azt meg. Ez pedig több, mint egyszerű lehetőség, ez ajándék, egy áldás, aminél többet aligha kívánhatna bármelyik együgyű, szaros kis ember. Úgyhogy, ha élni szeretne, ráadásul az örökkévalóságig, jobban teszi, ha nem szarakodik. Még az idejövetelem előtt elkaptam egy vöröst, és gyorsan meg is szabadítottam a vérétől. Szinte sajnáltam, szemrevaló volt, de rohadtul éhes voltam, úgyhogy muszáj volt engednem a csábításnak. A pasijának nyilván nem tetszett, hogy valaki, főleg, aki hozzá képest egy félisten, éppen a csaja nyakában van, de ezt is orvosoltam, valószínűleg a rendőrök éppen most kaparják le az agyát a falról. Nem értem, hogy egyesek mit képzelnek magukról ilyenkor. Látják, hogy mit csinálok, miért születik meg a hülye fejükben az a gondolat, hogy ők majd megállítanak? Ennyire retardáltak nem lehetnek. A vonat elé se ugranak, hogy megállítsák, igaz? Én egy vonatnál azért nagyobb falat vagyok. Bazdmeg! – mordulok fel, mikor valaki megragad és a falnak vág. Nem figyeltem, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy rágyújtsak. Remek, most egy szállal kevesebb. Picsába. – Legközelebb szólhatnál, akkor csak utána gyújtok rá. – morgok tovább, miközben most már sikeresen gyújtok rá. – De ne legyen legközelebb! – most még elnéző vagyok, mert csak most próbálgatja milyen is ez, de következő alkalommal már nem leszek ilyen rohadt jó fej. – Téged sem tanítottak meg enni, mi? – mondom, ahogy letörlöm a képéről a vért, majd a véres kezemet a halott fickó ruhájába törlöm bele. – A vér nem mindenkinek áll jól. – nekem igen, de a kivétel a szabályt erősíti. Neki viszont nem, főleg ilyen cuccban nem. – Megdorgálni? – kérdezek vissza értetlenül, majd elmosolyodom. – Pont ellenkezőleg! Gratulálok! Nem jobb érzés? – biztos vagyok benne, hogy ezerszer jobban érzi magát, mint bármikor a rohadt emberi léte alatt. Bár, arra is kíváncsi lennék, hogy nála mi erősödött fel az átváltozása miatt. – Mennyit öltél eddig meg? – kérdeztem, miközben az ablakhoz sétáltam, de aztán végül megtorpantam. – Ja igen, te még gyúlékony vagy. Nem lenne jó, ha porrá égnél, mi? – nem vagyok hozzászokva a sötéthez, évszázadok óta megtehetem, hogy leszarom a napfényt, köszönhetően a gyűrűmnek. Fura volt. – Nézzenek oda! Neked van segged. – mosolyogtam rá, mikor végig mértem őt. Most már kijelenthető, hogy szívességet tettem neki azzal, hogy kis híján megöltem. Így legalább elfelejtette azokat a szörnyű apáca ruhákat.
Legnagyobb meglepetésemre ágyban, párnák között ébredek. A szemeim égnek, a fejem szét akar robbanni és minden cseszettül hangos. Tincseimbe túrva húzom magamra a vékony plédet mert úgy érzem a napfény kiégeti a szemeim. Felnyögök mikor meghallom a lépteket de csak egy perccel később nyit be hozzám a lakás gazdája. - Hello kislány. Te aztán jól kiütötted magad. - felmordulok. - Kérlek, kicsit halkabban. - nyögök fel mikor lehúzza rólam a takarót. - Ki vagy te? - kérdem, ahogy felülök de hátrébb húzódok a napfénytől ami baromira zavar. - A nevem Zach. A barátod mondta, hogy hozzalak fel. Hoztam neked reggelit. Úgy nézel ki, mint akinek szüksége van rá. - rápillantok a tálcára amin egy vajazó kés van, egy zsemle és egy kis darab vaj meg szalámi. - Köszönöm Zach. Rendes srácnak tűnsz. Szóval sajnálom de úgy igazán. - nem érti. Akkor sem, amikor a vajazó kést a nyakába vágom és a vére az arcomra fröccsen. Akkor sem amikor a nyakára tapadok és inni kezdem a vérét.Amikor meg már nem bírja és meghal, nincs mit megértenie. Itt volt a lehetőség és nem voltam hajlandó elszalasztani. Érzem, ahogy arcomon előtörnek azok az erek amik Darius arcán is megjelentek. Nem bírok elhúzódni egészen addig még le nem áll a szíve, amíg már nincs mit kiszívnom belőle. Akkor viszont kénytelen vagyok, amikor a nap elkezdi égetni a bőrömet. Fel sem fogom milyen gyors vagyok. Az egyik pillanatban még a testéből táplálkoztam, a másikban a szoba túloldalán vagyok. - A rohadt életbe! - szitkozódom és óvatosan közelítem meg a napot, hogy behúzzam a sötétítő függönyöket. Megkönnyebbülten fekszem vissza az ágyra és lököm odébb a férfi testét. Mi a picsáért nincs bennem egy szemernyi emberség sem és miért nem érdekel, hogy most öltem meg valakit hezitálás vagy gondolkodás nélkül? Miért nem furdal az a szaros lelkiismeret mint másokat vagy mint ahogy kellene? Tenyerembe temetem arcom de nem sírok. A fürdőbe sietek és végig nézek magamon. Tiszta vér vagyok. A látványtól pedig elkap az éhség. Újra érezni akarom ezt az először furcsa, fémes ízt ami aztán mint az áram úgy vágott végig a testemen, hogy aztán millió csillagként robbanjon az elmémben. Muszáj újra éreznem. Éhes vagyok. Mire észbe kapok vértől mocskosan kopogtatok. A nő mikor meglát felsikít. - Segíts... - nyögöm ki csendesen, az ajtófélfának támaszkodva rejtve el arcomat. - Mi történt? - kérdi és már indul is a telefonért. - Kérlek, mindjárt itt van, meg fog ölni. - suttogom és még testem is reszketni kezd... bár az inkább azért mert rohadt éhes vagyok. - Gyere be. - elég nekem ennyi. A következő pillanatban a nő feje már az ágy alá gurul be és én megint azon kapom magam, hogy a kibaszott nap úgy éget, mint a szar. Sötétítő helyett itt redőnyt találok, amit azonnal le is eresztek. Ez így azért kurva nagy szívás. Körbenézek a nő gardróbjában.Van néhány ruha ami tetszik és szükségem is van egy.két tiszta darabra. Gyorsan letusolok és felveszem a combközépig érő és az oldalán felskiccelt szoknyát, a fekete topot és a magassarkú cipőt. Máris jobb érzés, mint a véres atléta ami nem is az enyém. Ismét kilépek a folyosóra és kopogtatok. Egy férfi nyit ajtót. Idősebb, ötvenes éveiben járhat.Megkérdezi segíthet-e. Bólintok és közelebb intem magamhoz. Ezt már ki akartam próbálni. A tekintetébe fúrom sajátomat. - Bemész, lehúzod a redőnyöket majd visszajössz és behívsz a lakásba. - Bólintok és elindul. El sem hiszem, hogy sikerült. Visszatér pár percen belül és beinvitál. Becsukom magam mögött az ajtót. Most óvatosabb vagyok. A fogaim előtörnek és pillanatok alatt végzek vele. A falnál tartom még vérét veszem majd hagyom a testét a földre zuhanni. Hallok valakit vagy valamit. Egy pillanat múlva őt is a falnak vágom és mikor meglátom ki az, meglepetten eresztem el. Tudom, hogy festek. Bár a ruhát megkíméltem, a férfi vére még az arcomat színezi. Végignézek rajta és megcsóválom a fejem. - Remélem nem megdorgálni jöttél. Azzal elkéstél. - vonom fel szemöldökömet ahogy Dariusra pilantok. Atya ég így még jobban néz ki.
Kezdőlap
