Eme kicsiny lakás pár órácskára valami varázslatos dolog színhelye lett, mintha kiszakadt volna a világ mocskából, az égbe emelkedett volna, ami mentes minden fertőtől, s mely a béke csodás mezejeként szolgált. Az élet beszökött a falak közé Avarina személyében, megkapaszkodott a falakban, beszívták a szövetek, ott lebeg a levegőben. Édes-keserves gyönyör volt ez a pár óra, Erick számára pedig oly' magasságokba nyúlt, hogy lassan e hölgy földi létének valójában is kételkedik, hiszen ily' gyönyörű és tiszta lélekkel megáldott ember aligha létezhet. Mikor érezte vérének illatát, az ereiben csordogáló mennyei patakot... Nem az áradt elméjének bugyraiba, hogy azonnal meg kell ölnie s vérét vennie, hanem valami isteni csodaként tekintett rá, mintha minden egyes vámpír esetén létezne olyan személy a világban, kit isteni magasságokba képes emelni, s lemondani érte akár saját életéről. Erick számára pontosan ilyen Avarina. Mit számít az, hogy ő szenvedni fog... Számára már csak az az egy éltető dolog létezik, hogy a lány békét leljen, s elméjét ne fertőzze tovább az a gusztustalan boszorkány.
Nehéz megélni az utolsó pillanatokat, hiszen minden egyes röpke másodperc eltelte azt jelzi, hogy hamarosan újra elnyeli őt a világ homálya, újra távol lesznek egymástól. Még érzi ajkainak közelségét, amint örök életének egy cseppjét ajándékozta a másiknak, hogy lelkének egy kicsiny, kézzelfogható darabkája is az övé lehessen. Ha el is felejt mindent... Talán ez az apró vércsepp épp akkor ad majd erőt számára, mikor az igazak álmát alussza. Akkor talán újra felbukkan Erick, hogy az éjt bearanyozza Avarina számára, s az álmok elmúlásakor pedig mérhetetlen űrt hagyjon maga után...

Reggel van. Odakint egyre több autó moraját nyelik el a tömbházak, egyre több lakásban gyúl fény, s egyre több beszédhang szűrődik át a réseken. Mégis csend van... Mérhetetlen, sír csend. Erick csak mereven áll az ajtó előtt, szinte abban reménykedve, hogy megjelennek az ajtófélfán a bársonyos kezek, hogy újra a férfit ölelhessék. Ám ez nem történik meg. Avarina távoztakor az élet is elszökött vele együtt, s a szivárványt megölte a gomolygó feketeség, mely ismét szürke posvánnyá változtatja a lakást. Nem úgy, mint régen... Hiszen most már nem csak egyszerűen szürke, hanem a tátongó lyuk keltette sötétség szinte bekebelezi a helyet. Érzi még a lány illatát, ajkainak édes ízét, bőrének bársonyos voltál... Ám ezt mind beszippantják a múlt csodás emlékei.
Hosszú, kegyetlen percek telnek el. Erick csupán akkor eszmél fel, mikor fedetlen felsőtestét az ablakon beszökő, bágyadt téli napkorona hevesen égetni kezdi. Mintha csak e fizikai fájdalommal próbálná megszüntetni a lelkében kavargó gyötrelmet, úgy hagyja, hogy bőre sercegjen a sugaraktól, halovány füstfelhőt hagyva maga után. Mit sem ér már... A lélek fájdalmára nincs gyógyír. Ugyanakkor valaki bízik benne, valakinek ígéretet tett. Amit be kell teljesítenie...
Így hát felölti magára védelmező gyűrűjét, mely azonnali ellenállást biztosít a fény gyilkos szerelme ellen, s csupán felülre ölt magára egy inget. Ennyi, s nem több. Az ajtó felé sétálva még egy nagyot beleszippant a levegőbe, melyben még ott rejtőzik a lány, végül e csoda helyszínét egy jó ideig magára hagyva, a zár halkan kattan, Erick súlyos léptei pedig hamarosan az átfagyott betont tapodják. Nem kell ide már autó, nem kell ide semmi... Szinte egy lassított felvétel játszódik le, amint halad a reggeli tömegben lassan, kimérten, egy fertelmes szürke felhő társaságában. Körülötte mindenki rohan, alakjuk s hangjuk egy masszává olvad össze, miközben ő egymaga halad a rendőrség felé. Az épület elé érve megáll, egy pillanatra lehunyja szemeit, mikor is egy ismerős hang zúg el a füle mellett.
- Erick? Mi járatban? - szól felé kíváncsian Brian, a vérivó rendőrtiszt, ki még a napokban meggyanúsította. Testét vastag kabát védi a hidegtől, bal kezében egy pohár gőzölgő kávé pihen, jobbján pedig egy apró fánkcsomag, "Mandel" felirattal az oldalán... Sopánkodva figyeli a férfit, olykor egy kortyot legurítva a feketéből, mikor is egy nagy sóhaj után végre kibukik Erickből jöttének oka.
- Feladom magam. Minden, amivel gyanúsítotok, igaz. - Brian a meglepettségtől kiköpi az épp lenyelni készülő kortyot, s döbbent ábrázattal figyeli a vámpírt.
- T-tényleg? De hát azt mondtad, nem te tetted! - mintha csak ellenkezni próbálna, úgy csavarja a szavakat.
- Én voltam. Minden. - az eddigi heves s jó kedvű Ericknek hűlt helye, helyette valami egészen más pislog az öreg épületre. A rendőrtiszt még mindig alig hisz füleinek, ám amint eljut teljesen a tudatáig a beismerés, azonnal elhajítja az egyik közeli kukába a kávét, a fánkot begyűri kabátja alá, majd előkap egy bilincset, s minden követelőzést mellőzve Erick karjai felé nyúl, ki készségesen emeli háta mögé, hogy a zár pillanatokon belül halkan kattanjon. Hiába... A madarat nap, mint nap látogatják a keselyűk, arra várva, hogy végre kiszabaduljon kalitkájából, s elkaphassák. Így a kulcs hordozója kénytelen egy időre madár alakot ölteni, s bezárkózni a kalitka mélyére, hogy ezzel védje a távolban szálló társát. Ha jönnek a keselyűk, ő ott fog állni, biztos álcát mutatva feléjük, kik így nem bánthatják a tova röppenő, csodálatos madarat...
Jegyzőkönyv, vallomás... Az események olyannyira egybefolynak, hogy Erick csak akkor eszmél fel, mikor már zakatolnak az öreg, fekete autóban valahova a külváros végébe. Az ablakok sötétek, nem látni át rajtuk, csupán az egy órát átölelő útból következtet arra, hogy túlságosan messze nem járhatnak. Brian ott ücsörög elől, a férfi pedig hátul. Kelletlen csend honol az autóban. A rendőrnek temérdek kérdése lenne... Ám most valahogy egy sem tör fel belőle. Furán pislog néha hátra az apró kis lyukon, mintha teljesen érthetetlen lenne számára ez az egész. Nem ilyennek ismerte Ericket. Soha nem viselkedett még így. Azonban ő rendőr, s beismerő vallomásának nem mondhat ellent...
A motor halkul, Brian kiszáll, majd Erick előtt is kinyitja az ajtót. Egy öreg, kissé romos épület előtt állnak, melynek egyik oldalát erdő takarja, másikon pedig egy elhagyott szántóföld pihen.
- Egy ideig itt kell maradnod, amíg meg nem születik az ítélet. Leginkább vámpírok vannak odabent, bár most nincs túl nagy pangás. Talán az eljövendő ünnepek nyomnak némi szeretet a gyilkosokba is, nem igaz? - próbál csevegni, bár láthatóan apró kis humora egyáltalán nem ér célt. A férfi csak szürkén bámul az ódon épületre, végül megindulnak befelé, s némi papírmunka után már róják is a kísértetjárta folyosókat. Megannyi halál s kegyetlenség lappang az öreg falakban, melyet az egész hely félhomálya, sötétsége még csak tetőz. Hamarosan megérkeznek a cellához, mire Brian kinyújtja kezét.
- Erick, a gyűrűt. - a férfi pedig készségesen válik meg tőle, s beleejti a rendőrtiszt tenyerébe.- Ennyi? Csak így? Semmi ellenállás? - fakad ki magából enyhén, látván a vámpírban rejlő totális lemondást.
- Semmi. - Brian kételkedve megcsóválja fejét, s a szokásos motozást kihagyva betessékeli Ericket a cellába, minek ajtaja hamarosan hangosan sikítja a zár kattanását.
- Nem hiszek neked... - súgja át a rácsokon a rendőr, szinte csillogó szemekkel, végül munkájának eleget téve elhagyja az épületet. A férfi biztos benne, hogy hamarosan még látni fogja...
Egy ősrégi börtön enyhén felújított falai lettek hát Erick új otthona. A több szintes épület a régi időkben szolgált arra, hogy magában tartsa a bűnözőket, ám mára már csupán egy átmeneti fogdaként szolgál, leginkább vámpírok számára, de más természetfeletti lény is megfordul erre. Jelenleg nincs túl nagy élet, talán húsz embert kebelezhetnek be épp a vaskos falak. A legtöbbször csend honol, ám többször hallani az alsóbb szintekről hangos ordítást, éhező kiáltást, fájdalmas vonyítást. A vérivók itt nem kapnak normális, embereknek való ételt, csupán olykor állati vért. Patkányok, őzek, disznók vérét...
Erick celláján vastag vasrácsok pihennek, mellyel a szemközti falon egy kisebb méretű ablak tátong, szintén rácsokkal. Előtte egy koszos, átlátszó ablak van, egyik sarkán egy apró lyukkal... Ez előtt pedig egy mélyedés tátong fent a betonban, hiszen a nap fényesebbik felében egy vasfüggöny ereszkedik alá, eltakarván a halált hozó napsugarakat. Amint azonban beköszönt az éj, ez felemelkedik, így némi kitekintést nyerhet a férfi a külvilágba. A fal mellett egy egyszerű ágy van, egy vékony, fehér takaróval karöltve, a másik oldalon pedig egy mellékhelyiséghez hasonlítható ócska tákolmány... Ennyi, s nem több. A vámpírnak azonban még erre sincs szüksége...
Napok, hetek telhetnek el. A néhai állati vér oly' förtelmes, hogy alig csúszik le torkán, bár talán Avarina vérén túl már nem is létezik számára édes íz. Bőre egyre sápadtabb, már-már oly' árnyalatú, mint egy friss holtnak, arca egyre beesettebb, szinte árnyéka önmagának. Nem beszél senkivel, nem kér semmit, nincs szüksége semmire. Csak egy valakire... Éjjelente, mikor felhúzzák a vasfüggönyt, hátát a rácsoknak vetve ül a jéghideg földön, s csupán a Hold bágyadt tükre az, mely vigaszt nyújt számára. Mikor ránéz, látja ott a Nap tündöklő fényét, látja Avarina ragyogását, csodás mosolyát, s ez reményekkel tölti el. Reméli, hogy időt tud nyerni számára, hogy kicsit csituljanak a dolgok körülötte, hiszen ha majd egyszer innen elviszik a férfit, akkor meg fog szökni, s megkeresi a lányt, bármi áron. S hogy ez mikor fog bekövetkezni? Csak a Sors tudhatja...

Illatokba burkolózom már sok nap óta. Valami különös, reménytelen lemondás húzza lépteimet örökkön a város külső pereme felé, majd megtorpanván csak figyelem a távolban az ég felé súlyos árnyékként kapaszkodó betonházak szabályos sorát. Két napja, hogy ébredésemet követően nem találom a helyem. Nem nyugtatott meg Lava simogató becézése, nem nyugtatott meg Dr Bright sem, aki szerint valami történt velem, amikor megint nem emlékszem, amelynek minden egyes pillanatát a boszorkányom elvette vagy jó mélyre zárta, hogy engem óvjon. Most azonban nem hiszek neki, nem hiszek senkinek, mert annak oka kell legyen, hogy esténként valami furcsa és megmagyarázhatatlan erő visz magával, és egy út mentén megállva a fák között elrejtezve órákig bámulok előre, én mozdulatlan teremtménye az éjszakának. Mind közül az álmaim a legkülönlegesebbek, melyek kavargó tündérpárájába merítkezve elbódulok egy fekete, örvénylő szempárba, mely mindegyre a nevem súgja és egy ígéretet, amit meg fog tartani. Az arca elmosódik, csupán alakja magasodik fölém, fürdőzvén a Holdnak pompázatos és nemes ezüstjébe. Mintha maga a Hold tekintene rám ezeken az éjjeken, és éppen olyan védelmezőn vezeti lépteimet ezen különös utamon. A nappalok sem hoznak megnyugvást, hiszen bármennyire is igyekszem az üzletben helyt állni, bármennyire is örömet okozott egykor a munka, az illatok magukkal ragadnak, és bekúsznak a finom, édes cukorillatú világomba. Valami síron túli, valami különös, régi idők molyette világát idézően, mégis jobban vonz, jobban vágynám érezni közel magamhoz semmint a fánkok, a ropogós tetejű pogácsák, a kovász illatú kenyerek, vagy a kávé kesernyésen is bódító illatát. Titkokat hordozó, súlyos felhők ölelnek körül, és a halál simogató ujjai még sosem voltak ilyen kívánatosak, még sosem éreztem ennyire közelinek valakinek a hűvösét. Nem forróságra vágyom, hanem hideg ujjak szokatlanul védelmező ölelésére. Nem tudom mi történik velem, ahogyan azt sem tudom, ki az a furcsa homályosan felbukkanó idegen, ki mindenkit messzeűzve furakszik be immáron második éjjelen az álmaimba. Lava egyedül az álmokhoz nem fér. Mintha a Sors így akarna valamit megőrizni számomra, valami igazán fontosat, amit még a boszorkányom elől is rejtenem kellene. Egy idő után pedig azt hiszen már semmi másra nem vágynék, csak várni a nap végét, amikor majd álomra hajthatom a fejem, és tán megfejthetem ki ez a furcsa idegen. A lakásomban aztán a negyedik napon feltűnik a fogason lógó ismeretlen hosszú kabát. Árván várakozik, mintha minden nappal engem várna vissza és mintha szólítana, mintha azt akarná, hogy öltsem magamra, és merítkezzek el benne. Végül megteszem, és valami különös dolog történik: úgy simul rám a régi darab olyan finoman és szinte követelőn, akárha a második bőröm lenne, és érzem amint láthatatlan, mégis finom ujjbegyek simítanak rajtam végig. A karomon, a vállamon, és amikor oldalra billentem a fejem, az arcomat cirógatják. Ködös álomképnek tulajdonítanám, ha nem lenne olyan valóságos, és ha nem érezném, hogy az erekben a vér meglódul, és mint fékezhetetlen folyam dübörög, csobbanva az érfalakon, száguldva az egész testemet behálózva, végül egy hang furakszik elmémbe, akárha egy elcsituló hullám utolsó jajjszava lenne, amint még a sziklát csókolja mohón:
“ Megkereslek. Ígérem.”
Kinyitom a szemeim, melyek előre merednek, és a gondolatok szárnyra kapnak, mert érzem, hogy nem először hallom ezt a hangot, de nem tudok arcot társítani hozzá. Lemondóan ölelem a kabátot, kétségbeesve ragaszkodva hajtom fel a gallért, és szinte alábújva mélyet szippantok belőle. Az az illat, ami napok óta kísért ebben a legerősebb, én pedig azon az éjjelen úgy alszom el, hogy beleburkolózom, és elmerülök benne, ölelem és szorítom, mint a legféltettebb kincsemet széles e világon. Álmomban ott járok, hol ez az illat a legerősebb, egy mezőn, melyre a tél már a havat sepri, fehérrel festve be a harsány zöldet. A fákon kristályos jégcsapok lógnak, és valahol a messzeségben, a lilahasú, derengő égbolt alatt megpillantom a kabát gazdáját. A maga teljes pompájában a Holdfényben fürdőző alakot, kinek vállán mosolygó csillagok ülnek. Ködös,fekete árnyékok veszik körül, és hiába közeledem hozzá, meg nem láthatom. Mégis menni akarok, ott akarok lenni, vele. De lábaim alatt a föld folyékonnyá válik, és nem ereszt a mocsár. Hiába lépek, nem haladok, és az idegen egyre távolodik tőlem. Szél zúg a fülembe, erőszakosan rázza a jégcsapokat a fákon, melyek csilingelve roppannak ketté és hullanak alá a hófödte smaragd mezőre. Minden lépésem messze viszi az idegent, és minél inkább közelíteném úgy válik egyre távolibbá. Akkor lennék tán hozzá a legközelebb ha mozdulatlan szemlélném. Zihálva és levegő után kapkodva ébredek az álmomból és kezeimen támaszkodva nézek ki a komorsötét éjszakába, ahonnan a Holdnak kívánatos orcája mintha mosolyogna rám.
- Mit akarsz tőlem?- kérdezem suttogva tán éppen az égbolt örök vándorát, vagy az álmaimba felbukkanó, véremet megőrjítő idegent. Napok óta nem történt velem semmi. Lava nem adott parancsokat, bár okát nem tudom miért, ahogyan magához sem szólított. Azt mondta szükségem van arra, hogy nyugalomra leljek, és pár napig ne keressem, ő sem fog. Azt hiszem valami más is van a háttérben, mintha attól félne, ha újra valami olyasmire kér, amire mindig szokott, akkor veszélynek tesz ki. Sosem féltett igazán, most miért teszi nem tudom. Mintha félne valakitől, valakitől aki esetleg el tud szakítani tőle. Legalábbis az ösztöneim ezt súgják….és még azt is, hogy ennek az egésznek, ami most történik velem oka kell legyen, nekem pedig meg kell tudnom mi az. Újabb napok múlnak, el, már lassan nem is számolom, mert egybefüggően osonnak tovább, érdektelenül és lényegtelenül. Nem fontos számomra már semmi más szépen lassan, csak az álom, és otthon a fogason lógó kabát, mely éjjelente a társam lett. Mint valami becses darab borul rám mindig és beleburkolózva alszom el. Egy éjjen azonban az ösztöneim valami különös bajt szimatolnak meg, valami oda nem illőt, amikor hiába alszom el, az a furcsa és a távolban várakozó alakot nem látom ott. Csak az ég felől gomolygó szavainak visszhangját: nem jön többé, nem tud jönni. Én pedig mérhetetlen keserűséget, és hiányt érzek. Már nem számít semmi más, nem akarok semmit, csak azt hogy újra ott legyen, még akkor is ha sosem érhetem el, csak messziről láthatom. Hiánya úgy fut át testemen mint egy könnyű huzat a házon. Én pedig valami ősi erőtől vezérelve indulok el. Orromban érzem a mámorító illatot, felerősödve egyre jobban vonz. Magam mögött hagyom az ágyam nyugalmát, magam mögött a megszokott és biztonságosnak nevezhető világomat. Elmém köré akaratosan, és dacosan vonok ezekből az álmokból védelmet, és kizárom onnan boszorkányom kérdéseit. Néha áttüremkedik a lágyan aláhulló függönyön és értetlenül nézi éjjeli utamat, mely ki tudja merre visz. Még én sem tudom. Csak azt, hogy mennem kell, merre legerősebben sejtem ez a vonzó hűvöset, ezt a mélyről jövő ősi hívó szót mit más rajtam kívül nem érthet. Még tán én magam sem pontosan, csak azt tudom, hogy követnem kell. Utcák fényesen kivilágított sora, némán koppanó járdán felejtett léptek, az éjjelbe súgott lámpafénynél gomolygó titokszavak, és a sietős haladásom ki tudja merre. Ismeretlen a cél, csak azt tudom, hogy ott kell lennem. Ó a Sors….biztos vagyok benne, hogy e kissé szeszélyes tündér mely lépteim vezeti, mely olyan akaratosan rángat mind messzebb. Már a belváros határát is elhagyom, fogyó fények, és elhaló hangok között megyek előre. Lavat egyre haragosabban űzöm ki magamból és a mágiájának egy itt maradt foszlányába kapaszkodva morranón feszülök bele a levegőbe. Nyakam előre nyúlik, az arcom helyét egyre sötétlő pofázmány, orrom szélén, hosszú, vékony kis bajszok alakulnak. Lábam és karjaim apróra zsugorodnak, és a testem kecsesen és hosszan simul rá az aszfaltra, mikor végül feltűnök az egyik utca végén mint a halál egy apró kis jószága: egy kis termetű  fekete macska  Csak világító, a csillagokat levetkezett, koraesti égbolt színét idéző kék szemeim emlékeztetnek a lányra aki legbelül vagyok. Lépteim nesztelen és puhák, észrevétlenebb vagyok mint bármikor. Fák között nem roppan ág, csak a szelíd és puha moha hajol meg tappancsaim alatt, szinte eszeveszetten futok amerre az illatot érzem. Sápadtan ásít felettem a Hold, néha kukucskálva ki a fák közül. Még erősebbé és még intenzívebbé válik az illat, már egyre közeledem. Szívem ezerszeresen dobban, kiszakítva szinte apró mellkasomat. Megállok. Fülelek és várok, több irányból is hallom a hangokat, vagy éppen a keserves jajjkiáltásokat. Az éjszaka üzen nekem, ahogyan az erdő lombjai az egészen piciny éjjeli rovarok, melyek ezer lábon futnak tova, és igazítanak útba...csak előre a magas épület felé, a fákon túl. Sűrű sövényes és pusztaságra, téli álomra ítélt szántóföld  rejti a helyet, ahova tartok. Egy romjaiban is méltósággal feszítő oly sok reménnyel kecsegtető épület, mely úgy vonz magához, mint valami elátkozott mágnes. Rések között furakodok által, repedésekben lelek utat, és rácsok között préselem át magam mind egyre azt az egyetlen helyet keresve, ahol e pillanatban lennem kell. Szólít hangtalan, kérlel esetlenül, vár rám úgy, hogy nem is reménykedik benne, hogy jövök. Csak éppen azt nem tudom, hogy ki és miért. Törött padlózaton, kopott és szúette parkettákon lépkedek, néha beugorva az árnyékba, ha éppen idegen lépteket hallok. A falakon vibráló neonokat váltanak, pislákoló, gyér és csupasz himbálózó villanykörték. Ritmusosan cseppennek a vízcseppek a csöveken, halk hangok siklanak végig utam során, borzolva meg a szőrömet. Közeledem. Oly édes és mámorítóan vonzó az illat, hogy beletemetkezem, belehempergem, amint megfeszítve a gerincemet méltósággal haladok előre. Oly közel, mindjárt elérem...szinte eszeveszetten haladok de ugyanolyan óvatosan mint az előbb. Közel van érzem.
Derült égből villámcsapásként éri el hasfelemet egy idegen és erős kéz, amely megemel.
- Hát ez meg mi a tököm? Tony gyere má’! Van egy kóbor dög, hogy került ez be? Megszökött a kaja raktárból? Fogadjunk nem zártad be!- öblösen csendülő, mély tónusú hang, a lehelete olcsó lőre töménytelen vedeléséről árulkodik. Egy vékonyabb és fiatalabb hang replikázik rá.
- Én ugyan nem! Nem is jártam ma ott. De már mondtam vagy ezerszer, hogy a sok lukat be kéne foldozni, mert elkódorognak ezek a retkek! Visszavigyem?
- Dehogy viszed! Majd megkapja az a búsképű néma, hátha kicsit eljátszadozik vele! Karácsony jön ember!- a röhögése olyan bántó, hogy a visszhangot a falak sírva verik vissza, én pedig pihegve kapkodom tekintetem, hol az egyikre, hol a másikra. Lendületesen halad velem a nagy melák, ide-oda imbolygom a kezében. Apró és nedves orrom megállás nélkül szimatol, úgy tűnik az illat irányába haladunk. Az egyik cellánál megáll, én pedig kétségbeesve akarok kiugrani a markából miközben szabad mancsomon az apró és vékony karmokat kieresztve végigszántom vastag és időedzette bőrét, sziszegve nyivákolok fel, és fújok is mellé.
~ Eressz!~
Úgysem érti, de talán el tudom érni, hogy ledobjon a földre. Itt vagyok már, olyan közel, nem vihet el innen. Végül lendül a keze és egy masszív rácson át lendítve egy helységbe dob.
- Azúristenit a rohadék vadmacskájának! Rühes kis kotorék! Hé, búsképű hoztam egy kis ajándékot! Ennek még forró a vére! Mókázz el vele egy kicsit!- újabb röhögés, és elhalkuló, távolodó csizmatalpak. Lábra esem, és szinte azonnal meg is támaszkodom, majd a fal felé kezdek araszolni. Az illat….amit követtem szinte részegítően hat rám, olyan erős, hogy el sem hiszem. A rácsoknál egy alak ül, még az árnyékok rejtik előlem, de látom őt….látom és érzem. Olyan erősen ahogyan korábban még a kabátban sem éreztem. Felborzolom a szőrömet, hátam megfeszül és felpúposodik, egy pár pillanatig védekezni akarok, aztán rádöbbenek: de hiszen ide jöttem, ide tartottam egész végig. Kilépek a fal takarásából, és a Hold fénye megvilágít a falakon túl. Csak állok ott és nézem dermedten ezt az idegent, amely valamiért mégis annyira fontos nekem….bár tudnám az okát!
~ Itt vagyok!~ apró kis hang szökik ki a torkomon, amely inkább egy kisgyermek rekedt sírására hasonlít. Végül apró lépésekkel közelítem meg, majd lehasalok nem sokkal a lábai előtt, és magam elé húzom a két melső mancsomat, arra fektetem a fejemet és nézem.
~ Itt vagyok!~ újabb nyekergő hangocska. Itt...igen itt...csak tudnám, hogy miért.

 
Macska alak --> Katt

A dermesztő szél baljósan zúg át minden egyes éjen a kicsiny lyukon, mely az ablaküvegen tátong. Még ha Erick a leheletével próbálná enyhén felmelegíteni a helyet, az sem sikerülne, hiszen az odakint tomboló jéghideg az ősöreg épület apró repedésein át is utat tör magának. Ha csupán emberi vér csordogálna ereiben, teljesen biztosan halálra fagyott volna, főleg hogy a szinte hajszál vékony takaró is annyira hideg, hogy inkább hűt, mint sem melegít. A mindennapos félhomállyal keveredett sötétség szinte egy magányos kriptát idéz, mely valahol elrejtve zárja magába holtakat. Néhol zaklatott lelkek, néhol magányos kóborlók, ám egy olyan is akad, kiben ambivalens érzések kavarognak. Telve van érzelmekkel, s talán az utóbbi időkben érezte magát leginkább élőnek. Mégis teljesen üres, mint egy kiszáradt, feneketlen kút...
A napok összefolynak, s ahogy telik az idő, egyre inkább képtelen arra a férfi, hogy érzékelje annak múlását. Nappalokat éjek követnek, éjeket nappalok... Gyűrűje nélkül csupán a pislákoló, koszos lámpák fénye nyújt világosságot, a Nap áldott sugarai messze elkerülik őt, csupán a Hold fáradt szemeiben lelheti meg tükörképét. Minden egyes estén hosszasan, szinte kábultan bámulja, ahogy felbukik a cella enyhén párás ablakán túl, olykor egy-egy gomolygó felhővel karöltve, majd szép lassan, büszkén, s emelt fővel távozik, hogy átadja szerelmének, a Napnak az uralmat.
Csupán egy látogatója akad olykor, ki mindig zaklatottan érkezik hozzá. Brian rendőrtiszt nem nyugszik. Furcsa egy vámpírról azt gondolni, hogy becsületes, ám ez a férfi valóban az, s tán ezért is nem hagyja nyugodni az eset. Ericket nem olyannak ismerte, aki mindenféle hazugságot kitalálna, hogy önmagát mentse, sem olyannak, aki bárki helyett magára vállalt volna egy ilyen súlyos bűncselekményt. Brian tudja jól, hogyha ő tette volna, akkor bevallotta volna. Be is vallotta... Ám a rendőr nem hisz neki. Sosem volt még arra példa, hogy Erick áldozatainak kiléte s híre kikerült volna lakásának falain, vagy éppen a végtelen erdők mindent elnyelő avarjain túlra. Mikor figyelmeztette, csupán óvni akarta, s arra akart célozni, hogy valaki keresztbe akar tenni. Ami pedig célt is ért...
- Erick... Mi történik? - elhaló hangja elveszik a cigaretta füstjében. Hátát a cella falának vetve ücsörög, miközben a tátongó félhomályt fürkészik a barna íriszek. A másik oldalon a rab madár, kinek egykori énje most ott húzódik az árnyékban. Alig szólal meg, s már a külvilágot is sokszor nehezen érzékeli.
- Segíts, hogy segíthessek! - suttogja félhangosan, kérlelően. A rendőr tipikusan olyan ember, aki ha titkot s rejtélyt szimatol, nem nyugszik addig, míg a végére nem jár. Most azonban mit lehetne neki mégis mondani? Az Erick fejében kavargó gondolatokat már nem lehet emberi szavakkal kifejezni. Ezt más nem értheti. Magyarázkodás? Lenne értelme? Aligha. Mintha csak egy kőnek próbálnánk elmagyarázni a mindenség elméletét...
Brian töretlenül látogatja Ericket, kinek állapota egyre inkább aggasztja a rendőrt. Egyre kevesebbet beszél, egyre kevesebbet eszik, s úgy tűnik, hogy egyre inkább bezárkózik saját képzeletébe. Kívülről egy önmagát elvesztett személy pislog a világ felé, kinek ében íriszei mára már szürkévé s élettelenné váltak. Nem bújik meg már ott vadság, ahogy a melegség egy halovány szikrája sem fedezhető már fel. Vajon Avarina tényleg létezik? Nem csak egy szokatlan hallucináció volt az egész? Nem csak valami kusza varázslat ösztönözte arra, hogy feladja magát? Néha még ez is átfut gondolatain, ám mindig visszarángatják az elméjében édesen suttogó hangok, s a homályból kirajzolódó arc.
Avarina... Avarina... Avarina... Zúgja folyton agya a nevet, amit lassacskán elnyel a sötétség. Ahogy ereje egyre inkább fogyatkozik, úgy elméje is egyre jobban szürkül. Hiába, a vér működtet mindent szervezetében, s ha csak ritkán jut hozzá, az nagyon legyengíti. Márpedig itt pontosan ez a cél, hogy még esélyük sem legyen elmenekülni az itt fogvatartott vámpíroknak. Ó, ha tudnák, hogy Erick nem akar innen menekülni...
Ez az éj is olyan, mint a többi, azt az aprócska tényt leszámítva, hogy a férfi lassan már egy napja ül ugyanabban a pózban a rácsok mellett. Szürke szemei félig nyitva, bőre holtsápadt, arca beesett, teste pedig oly' hűvös, mint egy hóban hagyott, megfagyott tetem. A külvilág mintha megszűnne létezni, miközben fejében egy csodás réten szalad Avarina felé, ki csak fut előle, fut, s fut... Egyre csak távolodik, míg nem már csak egy apró pont marad belőle. Eme gondolat ismétlődik keservesen, minden percet átölelve. Nem hallja, ahogy a két melák szól hozzá, s nem törődik azzal sem, mikor egy macskát dobnak be neki. Nem törődik ő már semmivel... Vagy... Várjunk csak!
A gyengült pont mintha közeledni kezdene, s lassan látja már, ahogy a hölgy haját lágyan fújja a szellő, mosolyát elnyelik a virágok, hangja pedig dallamosan száll a szél hátán. Egyre közelebb, s közelebb, s mikor már szinte egy karnyújtásnyira van, a képzelet hirtelen szertefoszlik. Ebből kívülről semmi sem látszik, csupán képzelgésének végén ugrik meg teste enyhén. Szemei váratlanul lecsukódnak, majd nagyon lassan kinyitódnak. Tekintete a sötétséget fürkészi, minek rejtekében meglát egy világító szempárt. Hosszú, nyomasztó percekig csak figyeli őt, ahogy bársonyos bundája a hideg kőnek tapad. A felismerés pillanata pedig mintha a mocsaras, lápos vidéket egyszerre egy csodálatos tündérlakta erdővé varázsolná.
- Avarina... Hát eljöttél... - hangja rekedtes, halk, az egykori élét mintha elnyelték volna a falak. Tekintetéből enyhén oldódik a szürkeség, s helyét mintha valami boldog csillogás venné át. Ajkainak szegletébe mintha egy mosoly akarna kúszni... Ám az a mozdulat közben megijed, s visszahúzódik helyére. Búsan pillant az állat világító, csodás, kékbe öltözött íriszeibe.
- Tudod, ki vagyok? - fájó kérdés, melyet nagyon nehéz volt feltenni. Szinte reszketve ejti ki a szavakat, rettegve a választól, s attól, hogy amaz nem érkezik meg, s továbbra is a macska pillant vissza rá, kit talán csak képzelete varázsol át a hölgy gyönyörű képévé.
- Emlékszel még rám? - zúgja újra fájón, miközben remegő bal keze lassan a magasba emelkedik, s megindul az állat felé, ki ha nem retten vissza, óvatosan beletúr a fekete szőrtengerbe. Bársonyossága pontosan ugyanolyan, mint a kegyetlen tigrisé, kinek tetteit ott mélyen őrzi ez az ártatlan cirmos.
- Kérlek, válaszolj... - súgja kétségbeesetten, kételkedése erősen hallatszik, miközben saját elméjének árnyaival viaskodik. Talán annyira akarja Avarinát, hogy annak érdekében, hogy lenyugodjon, elméje tévképzetek szül e világra? Tán csak önmaga vágyai személyesítik meg ezt a macskát? Érzi az illatát, érzi közelségét, mégis fél attól, hogy csupán tudatalattija próbálja védeni, amaz próbál számára még egy utolsó lökést adni eme csodás, reménnyel teli macska képében...

Hogy miért macska? Úgy tartják a régiek, és tán azok még ismerik Gaia teremtésének titkait, hogy egykor ezeket a nemes és gyönyörű jószágokat arra teremtették, hogy élők és holtak között kapcsolatot tartsanak fenn. Hogy a lelkek melyek már egy másik dimenzióba tértek meg,a macskák szeme által láthassák mi történik itt maradt szeretteikkel. Ők látták ami odaát van és látták azt is ami a halandó világban történik. Nem csupán életük volt több, hanem lelkük is, amelybe időnként engedték, hogy beköltözzenek a másik világ fáradt és kétségbeesett szellemei és rendezzék félbehagyott dolgaikat e világon. Tulajdonították eme dolgot bizonyos kultúrák madaraknak, történetesen a hollóknak, de a macskáknak is éppen úgy. Aki hisz benne, csak annak számára lehetséges eme kissé talán spirituális utazás. Látni akartam és megmutatni egyszerre, valamint ismeretlen helyen úgy közlekedni, hogy az árnyékom is hangtalan követ. Egész úton, miközben magam mögött hagytam a várost, és szinte magam mögött az utolsó még fényükkel gyéren pislákoló út menti házakat is, azon gondolkodtam, hogy mi lesz ha odaérek. Mit kell majd tennem, és vajon válaszokat is kapok arra mi végre követem e nyomokat, ezen számomra az élet legédesebb esszenciájában fürdőző illatot, mely nélkül lassan már levegőt sem tudok venni. Egy belső erő, egy mindent elemésztő tűz hajt, szaporázza meg apró, de határozott lépteimet: ha odaérek tudni fogom. Az épült előtt még utolszor visszapillantok a fák közé, az összezáruló erdő lombjai között lebben Gaia könnyed téli roppanó szövetű ruhája, kacaja az egymásnak koppanó száraz ágak között veszik el. Arcomra jeges fuvallattal csókolja biztatását, és azt mondja kövessem a szívem szavát, mert az elmém megmérgezték. Az álmok sosem hazudnak, felfedik a teljes valóságot, és ha valamihez oly erővel ragaszkodunk, hogy szinte beleroppanunk, addig kell menni még meg nem leljük. A válaszok ott rejtőznek ezen álmokban, csak még talán nem vagyok azokat képes megérteni. Összekuszálódó gondolatokkal hagyom végül magam mögött a kinti világot, hogy az épület falai közé vetve magam mindegyre csak egy irányba tartsak. Néha meglapulok a falak mellett, ha idegen hangok közelednek, léptek zaja hangzik egyre erőteljesebben, a koppanó döngölt padozaton. Úgy figyelek, onnan a sötétségből és fülelek, félelmemben egészen apróra kucorodva. Annyira el akarom érni ennek a vonzó illatnak a forrását, hogy hovatovább már semmi  másra nem tudok gondolni. Napok óta egyre erősebb a késztetés egyre erősebben vonz magához, egyre kevésbé vagyok képes az álmaimban nem érzékelni. Elmosódott és homályos, orcája meg nem jelenik előttem, de amikor kinyitom a szemeimet és az égen egyensúlyozó Holdat nézem amely visszanéz rám, és a kacéran ragyogó csillagok tengerében csak engem figyel, érzem, hogy a válasz ott van, csak meg kell fejtenem. Sosem vonzódtam íly erősen még az éjjeli égbolt hercegéhez, soha nem akartam íly gyorsan messzeűzni a nappalokat, hogy újra az álmok ragadjanak magukkal. De ez egyre erősebb volt. Végül mikor már nem leltem az álmaimban, amikor már nem volt ott, mérhetetlen hiányát súlyosabbnak éreztem, mint az évezredek óta méltósággal a világ felett magasodó kőtömböket a hegyek ormán. A hang a fejemben egyre erőteljesebben  zakatolt, a hívó szó a véremben dübörgött és minden szívdobbanásom az ismeretlen felé vonzott akár a fény a könnyelmű pillangót, nem volt maradásom. Pihegve és néha megpihenve osonok át az apró réseken, a falak között haladok, és még a doh és a sok évtizedes penész sem tudja elnyomni azt az egyetlen aromát, amely beleitta magát az orromba, és kitörölhetetlen. Nincs a világnak egyetlen számomra csodásabb esszenciája, csak ez. Addig pedig nem nyughatok, amíg rá nem lelek. A rácsokon túl árnyak figyelnek, vagy éppen nem tulajdonítanak nekem jelentőséget. Néha kitérek egy felém nyújtott, remegő és sápadt kéz elől, mert nem ez az amit keresek. Az illatuk taszít, és egyre tovább űz. Morranó hangok, kitátott szájban összecsattanó fogsorok, hangok, melyek engem hívnak és meg akarnak szerezni maguknak. Éhségük szinte kézzel fogható, mohóságuk megrémít. Táplálékul akarnának, életben maradásuk zálogaként. Könnyedén szökkenek tovább, mert bár külsőre egy egyszerű házi macskának tűnök, messze kifinomultabb reflexekkel és gyorsasággal rendelkezem. Azonban amikor figyelmem egy pillanatra lankad, amikor úgy érzem, hogy olyan közel vagyok az illat forrásához, hogy szinte megveszek utána, akkor ér utol a végzet egy hatalmas emberi kéz formájában és emel fel magához. Megszoktam már, hogy ha ilyen apró állat alakját öltöm magamra, akkor időnként némelyeknek sikerül megcsípniük, de mindig megtalálom a módját, hogy a szorításukból kiszabaduljak, ahogyan teszem most is. Nem jöhettem más alakban, mert nem tudtam volna ilyen könnyen bejutni. A cél lesz a fontos, és nem számít milyen áron. A rácsok végigsimítják a szőrzetemet és a bőrömet, amikor végül a nagydarab fickó átvet rajtuk, és megérkezve pontosan a tappancsaimra kicsit még megdermedve pislogok körbe. A falakból mérhetetlen fájdalom sugárzik, el nem hullott könnyek, melyekre e hely lakói nem képesek, de rettegésüket múlhatatlanságuk elvesztése okán, mégis odalehelik éjjeleken. Szinte tapintható a lemondás, és a keserűség, valamint a reménytelen várakozás érzése. Megérzem az ilyesmit, ösztöneim súgják folyamatosan a fülembe, és szinte beleborzongom az érzésbe. Sok emberöltőnyi idővel ezelőtti szellemek megannyi jajjkiáltása ver szabályos ütemet a lelkembe, és könyörögnek, hogy eresszem őket vissza egy időre, hogy láthassanak, hogy tudjanak. Én azonban ellenállok, hiszen egyetlen dolog hozott ide, egyetlen cél mely úgy tűnik e helyütt be is végeztetik. Az első védekezést hamar átveszi a kíváncsiság majd a rádöbbenés, hogy akit kerestem, akinek az illata olyan mámorítóan édesen vonzott, az itt van, alig pár mancsnyira tőlem, és csak annyi lenne a dolgom, hogy megközelítem. Ám még óvatos vagyok, hiszen most jövök rá, szinte ebben a szent pillanatban, hogy a cél megvolt ugyan, de a miért és mi végre az még hiányzik. Így aztán közelebb araszolva a magam módján jelzem neki érkeztemet, noha akkor döbbenek rá, hogy nem ért tán engem amikor belülről hallom a nyekergő kis hangot, ami én vagyok. Nem vonom el róla a pillantásomat, bár egyre erősebb a késztetés, hogy közelebb menjek. Valami azt súgja, hogy nem fog bántani, sőt talán mélyen legbelül érzem, hogy ő is várt rám. Az érzés szinte bekebelez, hogy fontos a számomra ez a magányos, és kissé talán lemondón a rácsok előtt kuporgó alak, mégis ahogyan itt vagyok, ahogyan őt nézem ismeretlenül szemlélem, nem tudom mit kezdjek ezzel a feloldhatatlannak tűnő ellentmondással. Tudnom kellene, hogy ki ő hiszen ide jöttem, végig hozzá vezetett eszement rohanásom, akárha az életünk múlna rajta. A vonzása minden eddiginél erősebb és szeretném megérteni az okát. Egy ideig nem mozdul, csak onnan mered rám én pedig csak figyelem tovább. Van mégis valami szokatlan meghittsége ennek a pillanatnak. Amikor valaki megérkezik oda ahol várják, és ahol nem akarják elhinni, hogy itt van. Az ilyen pillanatokat csendbe burkolják, mert tán attól félnek, hogy kósza álomkép csupán mint az elme vetít elénk, hogy becsapván érzékeinket csillapítsa valakinek a hiányát. Közelebb araszolok éppen csak annyira, hogy elérhető távolságba legyek tőle, és mert még erősebben vonz magához. Az illat szinte tökéletesen eggyé válik velem, és olyan érzésem van mintha hazatértem volna. Hozzá. A nevemen szólít és eddig mancsaimon pihenő fejemet felkapom, a szemeim óriásira kerekednek a pofázmány szőrtengere mögött és kissé billen az aprócska fej kíváncsian. Felállok a földről és óvatosan megrázom magam, majd még egy óvatos és puha lépéssel megközelítem. Hatalmasat dobban a szívem amikor rádöbbenek, hogy csupán három könnyed kis lépés választ el attól, hogy megfürdőzzek ebben a mámorban ami felőle sugárzik. Beleszimatolok a levegőbe, ebből egyszerűen nem elég. Mintha az élet saját maga keverte volna ki ezt a drogot számomra, és általa megkaptam volna egy mindent felemésztő aranylövést. Képtelen vagyok tovább távol maradni tőle, így még egy lépéssel megközelítem. Az első kérdés azonban útját állja a továbbiaknak. Ő ismer engem….tudja a nevem, én pedig semmi mást nem tudok, csak azt, hogy a közelében akarok lenni, mert e pillanatban azt érzem, hogy felszabadulok, van valami ami miatt olyan erőteljes hatást gyakorol rám, hogy legszívesebben soha nem mennék el innen. Prüszkölve rázom meg a fejem, és lehajtom, majd kidugom apró kis érdes, rózsaszín nyelvem és körbenyalom a száj körüli részt.
~ Nem...nem tudom. De szeretném tudni.~
Az utolsó mondatot, egy újabb lépés követ amellyel azt próbálom neki “elmagyarázni”, hogy bár nem ismerem, de itt szeretnék lenni vele. Bár tudnám az okát, de talán tudni is fogom ha eljön az ideje. Gaia azt mondja, hogy nem az a fontos, hogy a természet gyermekeit miért vonzza valami, hanem az a fontos, hogy adott pillanatban pontosan ott legyen ahol lennie kell. Ez az igazi szabadság. Újabb kérdés, mely még az előzőnél is keserűbb és lemondóbb, és úgy érzem, hogy a szívem darabjaira hullik, és apró cserepei mint megannyi gyémánt a lábai elé hullik. Nem emlékszem rá, de így emléktelenül is őt akarom. Keze a finom és puha bundába simul, én pedig görbítve a hátam, kissé magasabbra emelkedve bújok bele a simogatásába. Már nem tart vissza semmi, ezzel az utolsó félelmemet is eloszlatta: újra mozdulnak az apró lábak, és oda szökkenek az ölébe. Feleljek? Próbálok, annyira próbálom elmondani, de nem beszélünk még egy közös nyelvet, hát valahogyan meg kell értetnem magam. Ott topogok óvatosan puha mancsaimmal a lábán, dorombolva emelem a fejem és törleszkedem az arcához hízelegve. Mindkét oldalról végigsimítva és olyan óvatosan és puhán. Minden morranásom a hiányáról beszél, hogy eddig pusztán az álmaimban láttam, és most valóságossá vált. Felpillantok a gyér esti fényben megvilágított arcára, és fájdalmasan nyekergő hang hagyja el a torkomat.
~ Mit tettek veled?~
Sápadt és beesett arc, a szemek helyén mintha két opál meredne a világra élettelenül. Ábrázatán több napon át tartó lemondás, keserű magány, és beletörődés. A fejemet lehajtom és a kézfejéhez bújok, halk dorombolással nyalom végig a kézfejét, akár egy titkos, és mások számára megismételhetetlen csók. Ismer engem...ismernie kell, ahogyan nekem is ismernem kellene őt.
~ Segíts nekem!~
Könyörgő hangon szinte alig hallhatóan lehelem a kézfejére, és amikor felpillantok rá, mintha tudná és érezné, hogy nem csak egy délibáb vagyok, nem az érzékei csapták be...ha ismer engem, akkor tudnia kellett, hogy valamiért visszatérek. Valamiért...még ez is rejtély jelenleg számomra, de tán ez a része nem is annyira fontos.

Emlékezni akarok RÁ.
RÁ akarok emlékezni.

Ott ülök az ölében, és az egyik mellső mancsomat megemelve finoman teszem rá a tappancsom a szája szegletére, ott ahol az előbb a megszületett apró mosoly elhalt.
Végül újra mindenféle módon dörgölőzve szinte tökéletesen megmerítkezem az illatába. Hűvösségbe csempészett forróság, mely most nem kioltja egymást, hanem egy új erőt teremt. Kettőnk erejét. Már tudom miért vagyok itt, a felismerés elementáris erővel feszül bele az agyamba. Ki kell vinnem őt innen….ez volt a cél. Kint kell hogy legyen nem pedig itt. Gyenge és erőtlen, de én majd segítek, én majd szerzek neki táplálékot, én majd kitalálom hogyan fogunk innen megszökni. Kiugrom az öléből és az ablakhoz sétálok, leülök a földre megtámaszkodva a hátsó lábaimon, és figyelem a a Holdat. A vonzása most éppen olyan erős amennyire erős az illata az idegennek. Hátrapillantok rá
~ Te vagy a Hold…~
Újabb alig hallható nyekergés, bár a mondat nem tudom honnan jön. Talán ez is az álmaimból, szinte önkéntelen visszhangja annak, ami után annyira vágyakoztam egy ideje és ami most itt van velem.

Érte. Miatta. Neki. Vele.

Hogy egy vámpírban kialakulhat-e a ragaszkodás, vagy bármiféle mélyebb  kötődés? Aligha. Legalábbis Erick addig a pillanatig, míg meg nem látta Avarinát, ezt hitte. Még anno, az elfeledett évszázadok kezdetén sokkal több érzelem lappangott benne gyermekként, melyeket az átalakulás szinte teljesen megszüntetett. Sok balga s fanatikus ember azt hiszi, hogy a vámpírrá alakulás után minden benső tulajdonság felerősödik, s botor, sötét romantikával tekintenek a vérivókra. Ám ezek mind ostoba mesék, melyek próbálják e fajt szebbé s elfogadhatóbbá varázsolni, azonban a háttérben sokkal rosszabb a helyzet, mint azt bármiféle emberlény gondolná... Amint átlépett Erick a túlvilág kapuján, hogy onnan tovább haladjon a beteljesülés fénye felé, valami mélyen a húsába kapaszkodott, s a fényes égboltról visszahúzta alant a posványba, vissza a földi pokolba. Lelke ugyan visszatért, ám annak egy-egy darabkája odaát maradt, mintha csak kitépődő húscafatjait hagyta volna maga mögött. Onnantól kezdve valami szokatlan, sötét üresség kezdett növekedni benne. Valami mindig is hiányzott, s nagyjából minden mélyebb "érzelem" csupán a vérhez volt köthető. Mintha emberségének csak egy halovány szikrája pislákolna valahol legbelül, lelkének legeldugottabb, legapróbb részén, melyet az évek egyre inkább betemetnek. Nehéz volt elfogadni eme ürességet, mely körbeölelte őt, s minden tettét meghatározta. Ezért könnyebb ölnie egy vámpírnak, hiszen ez nem viseli meg úgy, mint egy embert. Nem érez részvétet, fájdalmat, vagy bűntudatot. Valójában nem érez semmit. Ez pedig hosszú évszázadokat ölelt át, mely robbanásszerűen változott meg pár hete. Mintha feléledt volna Erickben valami ősi, elfeledett érzés, mely a kettészakadt feleket egymáshoz húzza. Valami, ami mindkettejüket a másik felé hívja, s mely kitölteti a másikkal azt a tátongó űrt, mely oly' sokáig lappangott...
A szokatlan kis ében cirmos, kit táplálékul szántak neki, eme ősi ösztönhöz suttog. Amint megpillantotta, semmi állatias vadság nem ébredezett benne, nem lopózott elő az ösztön, hogy azonnal szét kell tépnie s vérét vennie, hiába nem evett már napok óta, s hiába oly' gyenge, mint egy erőtlen fűszál. Mintha lelke nyugodna, ahol az éjt felváltaná a romantikus pirkadat. Amint jéghideg ujjai a macska szőrén simítanak végig, szinte felötlik benne az a bizonyos éjszaka, mikor Avarinát tigris képében érintette először. A kopár jégbörtön szétrobbant abban a pillanatban, s azonnal érezte, hogy úgy vonzódik a lányhoz, mint egy kettészakadt lélek a másik feléhez. Nem csupán vérére vágyik, hanem mindenre, ami Ő... Eddig senkit sem volt képes magasabb szintekre emelni, önmaga elé helyezni, s akár az életét is feláldozni érte. Avarinával az "élet" fogalma is teljes átértékelődött, hiszen már nem azt tekinti létnek, hogy e világ hűs földjét tapodhatja egyedül, hanem azt, ahol a lány van. Ahol Ő ott van, az élet is feltűnik. Nyomában a pusztítás, a halál s kegyetlenség kutyáival...
Bármiféle állatot hajítottak be eddig Erick számára, az inkább menekülni akart, ám e cirmosban a félelemnek egy halovány jelét sem fedezi fel. Jóleső érzés keríti hatalmába, mikor az apró mancsok lágyan lépkednek lábain, s a halk dorombolás megrezegteti a falakat. Mikor pedig az érdes kis nyelv kezén simít végig... Pontosan ugyanolyan a hatása, mint mikor Avarina tigris képében így hálálta meg a férfi segítségét. A mozgása, a tengerkék habokat idéző szempár... Teljesen mindegy, hogy a hölgy milyen formában is jelenik meg, úgy tűnik, hogy Erick megérzi, hogy Ő az. Állat képében vérének más illata van, mint emberében, s talán ez lehet az oka annak, hogy a többi "lakó" mit sem törődik velük, hiszen nem érzékelik, hogy egy hús-vér emberhölgy lapul az egyik cella mélyén. Ám Erick tudja... Ahogy telnek a percek, úgy kezd el szép lassan visszatérni a vámpír esze, úgy kezd oszlani a mindent elnyelő köd, melynek helyébe a boldogság fénye szökik.
- Avarina... - ismétli a mindent meghatározó nevet, majd óvatosan megfogja a macskát, bal karjának bölcsőjébe helyezi, másikkal finoman simogatni kezdi hátát, miközben kobakján enyhén megtámasztja állát. Néha halkan beleszimatol szőrébe, mintha csak a jelenlétéből gyűjtene erőt. Eddig pedig fel sem ötlött benne a valójában nagyon fontos kérdés: vajon azért van itt, mert mégse vették el emlékeit? Amint erre gondol, szíve hevesebben kezd verni, ám ott lapul valami szokatlan félelem, mely felszökő gondolatának pont az ellenkezőjét súgja. Erre viszont nem hallgat. Nem akar hallgatni...
- Menjünk haza. - súgja halkan a Hold fényében fürdő macska felé. Szavainak rejtekén ott bújik az az Erick, ki ígéretet tett azon a bizonyos éjszakán...
Keze remegve siklik fel a falra, s nehézkesen feltolja magát lábával. Néha megcsuklik, olykor az erőlködéstől egész teste beleremeg a mozdulatba, így nyomasztó percek telnek el, míg végre a férfi két lábon áll. Kezei a rácsba kapaszkodnak, melyek majdnem biztos támaszt nyújtanak, s ha nem lennének, teljesen biztosan visszahuppanna a földre. Az egykori ereje teljében levő vámpírnak csupán az árnyéka most, hiszen vérmágiája nem volt táplálva jó ideig, mely büntetésül elveszi erejét.
- Így az első pár lépésnél karót kapok a szívembe. Azt hiszem... Vérre van szükségem... - mondja bizonytalanul, már csak azért is, mert ha a cirmos tényleg érti szavait, akkor nem szeretné, ha azt gondolná, hogy az Ő vérére áhítozik. Nem... Most beérné egy a hűtőházban poshadó disznó vérével is, de még az egyik melák is megtenné, ha balga módon közel jönne a rácshoz... Halált kell magába szívnia ahhoz, hogy innentől ő védelmezze Avarinát, hogy együtt kijuthassanak innen. Halál kell ahhoz, hogy halált adjon... A kijutás nem lesz ugyanakkor egyszerű, hiszen nem egy őr jár-kel az épületben, így vagy az árnyak védelmében járva osonnak ki, vagy pedig szemszeszállnak az összes patkánnyal, ha minden kötél szakad. Erick fel van készülve mindenre, s valójában nem érdekli semmi. Avarina itt van, s már csak ez számít.
Érte. Miatta. Neki. Vele...

Az állatok világában nem ritka a hűség, a ragaszkodás, a feltétlen bizalom, amelyek mégis szinte kéz a kézben járnak az óvatossággal, a visszafogottsággal, a várakozással és a felismeréssel, hogy akinek megszavazzák ezt az ősi, és másoktól nem tapasztalt bizalmat, az valóban méltó rá. Mintha nekem nem is lenne erre szükségem, mintha minden ami jelenleg történik velem, az egy ideje már itt lenne, az álmokból nyert erő által, a megtestesült és szinte kézzelfoghatóvá vált titkok által, melyek fénye megcsillan ezekben a búsan édes sötét szemekben. Annyi reménytelen óra matt és elhaló lemondása van benne, annyi balga éjjel megannyi hívó szava, amellyel valakit várt, aki mégsem jött el sosem, miközben én indultam volna valakihez, akiről azt sem tudtam hol keressem. Útjaink, melyek létezéséről én eddig nem is tudtam, melyeket elnyeltek a nappalok fényekből és felejtésből szőtt vad indái, most kizárólag egymás felé vittek. Itt voltam, mert itt kellett lennem, ő pedig várt, még akkor is ha nem lehetett benne biztos, hogy el fogok jönni. Szólított engem, már napok óta csak hozzám beszélt, a számomra ismeretlen hangon, síron túli melódián, a nevem úgy csordult le ajkairól, akár a zörrenő igazgyöngy. Bizonytalanul fürkészem a fáradt és meggyötört vonásokat, a Hold fényében még inkább sápadt és pergamen szerű bőrt, a beesett arcot, a nyúzott testet, minek minden mozdulata fájdalmas éhségről beszélt. Mégsem akart vele nekem ártani, mégsem vonzottam őt táplálék gyanánt, sokkal inkább úgy mintha szavak nélküli, legőszintébb vallomást suttogta volna közel vont testembe. Úgy rezegtem, úgy akartam, hogy ott legyek, akárha a legszebb helyen lennék széles a világon,és többé el sem akarnák menni onnan. Két karjában minden ami addig pusztán álomnak tűnt, most olyan közeli és valóságos volt, hogy lehelete örök páralenyomatként ivódott a bőrömbe és őt követelte szüntelen. Ott kopogott bennem ezerféle módon az okok kutatása, de csitította egy újabb és felébredő érzés, melyet a megtalálás semmihez sem fogható gyönyöre okozott. Egy vámpír. Miért akarok megfürdőzni ebben a halállal mélyen itatott testben, miért akarok szinte másodpercek alatt egyé válni a levegővel is amelyet kilélegez, miért olyan fontos ő a számomra, hogy nem törődve egyetlen figyelmeztető hanggal sem, de még csak Lava óvatosan feléledő kutató hangjával sem, amellyel engem fürkész, egyre inkább ragaszkodni akarok? Mancsommal folyamatosan taposom a karját, visszahúzott karmaim jelzés értékűek lehetnek: ez most valamiféle simogatás részemről. Az álla a fejem tetején pihen, lehunyt szemeim mögött kinyílik a világ, és benne őt látom. Halk, duruzsoló hanggal adom jelét elégedettségemnek, egyre erőteljesebben dorombolom megállás nélkül, hogy innen már nem megyek sehova nélküle, hogy bármit megtennék, hogy erőre kapjon. Érzem a mozdulatból, abból az újabból, hogy kezében az erő szinte teljesen elveszik, a szőrmébe simuló kéz mint egy vékony kis száraz ág: oly könnyed és súlytalan. Váratlanul ugrom ki az öléből, amikor a Hold kibukkan egy fátyolfelhő mögül, és tán cinkos módon hunyorog ránk, tökéletes pompájában. Titkokat tár fel nekem ezüst fénye, és a falakon rajzolódó, és elboruló árnyékok, amint a vámpír mögém magasodik, és elveszek az ő sötétségében egyértelművé teszik számomra, hogy valamikor, valahol keresztezték egymást az útjaink, de sem idő, sem pedig egyéb emlékem nincs erről. Ám abban biztos vagyok, hogy ez az erőteljes vonzalom, amely egészen idáig, hozott, amely egyre űzött szakadatlan, valami szokatlan és eddig nem tapasztalt erősséggel hagyott nyomot bennem. A kabát jut eszembe, mely napokon át lógott számomra tökéletesen idegenként az előszobában, és amikor hazatértem és megéreztem az illatát, felülmúlhatatlan nyugalom vett erőt rajtam. Aztán a napok múlásával egyre fontosabb lett, hovatovább képtelen voltam nélküle létezni. Ugyanezt az illatot érzem most sokkal erőteljesebben és azt, hogy amelyben minden éjjel az ágyamban pihentem és elbújtam, elvesztem benne, az most érintésnyi, elbújásnyi közelségben van.  A hangja újra felcsendül és továbbra is oly erőtlen, akárcsak ő maga vagy éppen a korábbi, tétova, mégis érezhetően engem akaró érintés. Visszafordulok, és prüszkölve hajtom le a fejem, majd fordulok meg és járkálok előtte biztatón, amikor megpróbál lábra állni. Apró tappancsaim zajtalan simulnak a mocskos padozatra, fejem felszegve reménykeltőn hagyják el apró kis ajkaimat mások számára nem hallható vékony hangocskák.
~ Állj talpra kérlek! Ki kell jutnunk!~
Mint a hullám mely az ég felé törekvőn szinte megtáltosodva zúdulna a felszín felé, de el nem juthat oda, mert a víztükörben megakad, és aláhullik cseppjeire esve. Éppen ezt látom rajta  is amikor megpróbál a korábbi testhelyzetből lábra állni. Hasztalan próbálkozás. Egyre feszültebben járok fel és alá, magasabbra emelve a tappancsaimat, megrázva minden második lépésnél, akárha mutatni akarnám, hogyan is kell ezt csinálni. Odaugrok hozzá és finoman megérintem a földre visszahullott kézfejét, majd odahajolok, és óvatosan végignyalom. Így akarnék a saját erőmből adni a számára, bár azt hiszem itt másra lesz most szüksége. Vér kell...a szavai megerősíti azt, amit már én is sejtek azóta, hogy elhatározásra jutottam, bármi áron, de ki kell innen juttatnom. Az okokat továbbra is homály fedi, de valahol a lelkem mélyén, megérzem Gaia csókos mosolyát, és tudom, hogy helyesen cselekszem. Olyasmit követek magamban, amely jó irányba visz, és olyasmitől távolodom, amely visszahúz, amely a sötétségben akarna tartani. Érzem, hogy a vámpír örök éjszakája mégis szebben ragyogó napfény lehet a számomra, semmint a szabadság hamis illúziójával kecsegtető napfényben táncoló emberi világom. Ugrok kettőt előtte és újra az ölébe szökkenek, aztán a combján futok végig, majd a lábfejénél leszaladok, aztán vissza a kezéhez.
~ Ülj le! Várj!~
A hasfalához rugaszkodom a fejem szinte belefúrom, ezzel kényszerítve a maradásra. Ki kell találnom valamit, méghozzá gyorsan, mert nem maradhatok itt a végtelenségig, ugyanakkor olyan erős az idegen férfi vonzása, hogy képtelen lennék elmenni innen. Az életem egyik legveszélyesebb és leggyönyörűbb csapdájába estem bele, azt hiszem. Apró kis fogaimmal belecsimpaszkodom elnyűtt és koszos ingujjába, azzal igyekszem őt a rácshoz vonni, a lehető legközelebb, piciny morgások kísérik eme cselekedetem,amellyel jelentőségteljes hangsúlyt akarok adni a tettemnek, hogy ez nagyon fontos lenne ahhoz, amire készülök. Csak akkor vagyok hajlandó elengedni a ruhadarabot, ha a maga lassabb és fáradt, elgyötört tempójában eljut a rácsig, ahol remélhetőleg megkapaszkodik. Lendületből ugrom egyet és átcsusszanok a vastag, de számomra nem áthatolhatatlan rudak között. Visszapillantok rá, szemeim hunyorognak, de ebben a pillantásban most egy ígéret rejtőzik, amiben apró kis szikráival íriszemnek elregélem neki, hogy nem fogok addig elmenni innen amíg ki nem juttatom. Még egyszer visszalépek, és fejemmel odadörgölőzöm a kézfejéhez, végül puha kis szökkenésekkel tűnök el az árnyékokban. A  folyosó elejére igyekszem, ahhoz a cellához, ahol egy idősnek és nagyon éhesnek tűnő vámpír üldögélt, lemondóan támasztva meg a fejét, felhúzott térdein. Régi, szinte máshol alig látott fodros elejű inget viselt, melyet sár és vér festett be. Haja kócos ezüstjével verdeste a hátát. Éppen csak vegetált, talán már idejét sem tudja mikor jutott utoljára rendes vérhez. Léptek zaja veri fel a folyosó csendjét. A két őr, a két szárnyat ellenőrzi, és hogy mihamarabb végezzenek és visszatérhessenek bámulni a televízióban futó ostoba, és valószínű az ő szellemi színvonaluknak megfelelő műsort, szabályt szegnek. Külön-külön nézik meg a cellasorokat. Pontosan erre van szükségem. A vékonyabbik, amelyikkel érkeztemkor már találkoztam észrevesz, én pedig hagyom is, hogy ez megtörténjen.
- Nézzamá’! Hát te hogy kerültél ide bolhás? Megszöktél a dög elől? Azt’ meg hogy? Na akko’ mész vissza!- hajol le értem a hosszú kezeivel, ám én sarkon fordulok, és a vámpír cellája felé futok, ott hátamat a rácsoknak vetem és hátrafelé araszolok. Csak egy pillanat az egész, mert amikor az őr felém kap, onnan az árnyékokból egy gyengeségében is gyors és kíméletlen alak csap le rá, hogy a karját elkapva, reccsenő hangok kíséretében rántsa magához. Hallom ahogyan az utolsó hang elhagyja a torkát, és a halál hörgés közepette semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy a másik, a nagyobb darab melák felfigyeljen erre a hangra. Léptek zaja kel éltre a folyosón, egyre gyorsul az odacsapott bakancs zaja, és hamarosan a hang is felzendül. Mélyen és öblösen, ingerülten és kíváncsian.
- Tony! Faszé’ jajjgatsz? Tony? Ne szórakozz velem, ember!- nem áll meg, közeledik folyamatosan miközben a barátját szólongatja, kinek szinte az utolsó csontját is eltörte az ezüst halántékú vámpír és és úgy hajtogatta be őt a rácsokon, mint egy könnyű papírdarabot. Elemlámpa fénye villan és pásztázza maga előtt végig az utat, lépteit újra megszaporázza, és vágja ki maga előtt az ajtót. Dörgedelmesen hangon üvölti el magát újfent, de mivel választ nem kap, hát belép a szűk folyosóra, és világít be majd minden cellába, mikor egy visszahúzódó fénycsóvában meglát engem. Nem volt nehéz, hiszen ott várakoztam végig, alig pár lépésre a kiszabadítani vágyott vámpír cellájától.
- Hát nebasszá’ fel! Te meg mit keresel itt? Csak nem vagy túl rágós falat a naccs’úrnak? Tony, itt a bolhafészek, mé’ nem szedted össze, ember?- a melák megindul felém, miközben én hátrafelé tolatok, mancsaim szaporázzák és felverik a port. Egyenesen a vámpír cellája felé tartok. Ott kell bújnia a sötétségben.
- Ne fuss előlem kis nyomorék, elkaplak!- dühében nem gondolkodik, és előre kap húsos mancsával. Óriási keze még hozzá ér a szőrömhöz és bele is csimpaszkodik, én pedig a szőrömhöz szinte hozzáragadt ujjait bevonszolom a rácson belülre. Egy perc nagyjából a reakció ideje a meláknak. Ennyi, ez a rövid idő áll rendelkezésére a vámpírnak, hogy elkapja és leszedve rólam, végre friss vérhez juttassa a szervezetét. Fájdalmasan nyávogok fel, amikor a nagy ujjak megszorítják a gerincemet, és kifelé akarna vonszolni. Ha szerencsém van akkor a megmenteni vágyott idegen már az első harapást ejti rajta és végül azok a mohó, és gusztustalan ujjak ernyedten hullanak le rólam. Ha így történik, akkor elugrom onnan, hogy a távolból nézzem szinte méltóságteljes pompájában miként nyer újra életet a vámpír, miképpen költözik bele  újra erő ahhoz, hogy lebontva a rácsokat kijusson innen. Az állatok világában nem ritka a hűség és a ragaszkodás, és nem ritka az sem, hogy ha valakihez oly erővel kezdenek kötődni, amelyre még maguk sem gondolnak, többé semmi más nem számít csak az, hogy életben tartsák, bármi áron. Most nem parancsra öltem, nem az eszemet követtem, hanem Gaia csókos mosolyát, melyet a szívemen ejtett és amely egyre vadabbul doboló véremet ehhez az idegen vámpírhoz köti.
Nézném ahogyan újra életre kel, és őrizném amíg eszik….és őrizem is.

Ha Avarina tudná, hogy Erick múltja milyen kegyetlen, szörnyűséges titkokat rejt, vajon mellette lenne? Ha ő is látta volna azt a temérdek pusztítást, melyet véghez vitt, itt lenne még? Egy ilyen tiszta és ártatlan lélek hogy köthet ki egyáltalán egy olyasvalaki mellett, kinek társa a Halál? Kinek nyomában szétmarcangolt tetemek fekszenek, kezein s ajkain alvadt vér pihen... Mióta utoljára látta a lányt, ez számtalanszor megfordult a fejében. Érdemes ő egyáltalán arra, hogy e hölgy kegyeit élvezhesse, hogy megfürödjön személyének minden gyönyörében? Sokszor elfogta már a kételkedés, mely a lemondás tüze körül táncolt. Képes lesz-e egyáltalán arra, hogy a benne tomboló mérhetetlen vágynak, mely egyre inkább ébredezik iránta, ellent mondjon? Alig ölelt át pár röpke órát együttlétük, mégis oly' mélységes erők ébredeztek fel benne, melyeket talán még sosem érzett. Tudta, hogy léteznek, tudta, hogy ott lapulnak a sötétben... Azt viszont a legmámorabb álmaiban sem képzelte volna, hogy egyszer valaki feléleszti őket. Egyben vadak, gyönyörrel átitatott mérhetetlen bűnök... Melyek ugyanakkor félelemmel is töltik el Ericket. Ez valami új. Valami ismeretlen. Valami sötét... Sötétebb, mint azt bárki gondolná.
A Sorsnak viszont tényleg tervei vannak kettejükkel, hiszen e lehetetlen helyzetbe mégis elhozta a Fényt, Avarina képében. Tényleg itt van, tényleg érzi őt. Miért? Miért akar egy Szörnyeteg oldalán lenni? S ő miért akarja, hogy e Szépség a társa legyen... Két ellentétes élet, két ellentétes személyiség. Mégis egy, közös út.
A macska bársonyos szőre mintha erőt adna a férfinek, s nélküle talán még megmozdulni is képtelen lenne. Azonban sajnos be kell látnia, hogy az érzelmek csupán az elmét tartják életben, a fertő mágia sújtotta testet nem. Hiába is próbál a rácsok segítségével talpon maradni, alig telik el pár röpke pillanat, lábai hamar megadják magukat, s úgy hullik vissza a hideg betonra, mint egykori, élettelen áldozatainak teste. Fejét lemondóan csóválja meg, s még mielőtt eluralkodna rajta a reménytelenség, a macska váratlanul a rácsok felé húzza. Kissé nehézkesen, de végül négykézláb eljut közvetlenül a ketrec elé, ahol hátát a falnak veti.
- Ne, ne, ne menj el! - süvíti a távolodó felé, kinek azonban szeméből a remény sugárzik, s tettét talán meg is pecsételi azzal, hogy utoljára óvatosan hozzádörgölőzik a férfihez, ki lágyan végigsimítja bundáját, miközben halott ujjai között lassan csusszan ki a cirmos farka, kit pillanatokon belül elnyel a börtön sötétje. S csak vár. Nem tudja, mi fog következni, arra pedig álmaiban sem mer gondolni, hogy Avarina kész feláldozni azért egy emberi életet, hogy Ericket megmentse. Ezt a gyönyörű lányt bűnbe vitte hát... Ezt érdemelné? Vagy tán mindenkiben ott lapul az a bizonyos állat, melyet csak szólítani kell? Egyre inkább érzi, hogy e lány sokkal több mindent rejteget, mint azt a vámpír először gondolná, s ennek közel a felét sem látta még...
Hamarosan a két patkány is megérkezik éjjeli látogatásukra, ami nem éppen a megszokott módon történik. Avarina ott tekereg körülöttük, s egy váratlan pillanatban a vér édes illata árad a férfi orrába... Mennyei nedű, mily' édes, mily' csodás! A többi börtönlakó is megérzi, kik egyből mozgolódni s zúgni kezdenek. Ez lenne a terv? Egy lázadás? Közel sem... A másik melákot is hamarosan idevonzzák a hangok, s lassacskán kezd körvonalazódni már Erickben, mire is készül a lány, egy édes bolyhos képében, ki könnyűszerrel csalja a rácsokhoz ezt a tudatlan, ostoba embert, ki oly' balga, hogy a tilalmat elfeledvén átlépi azt a bizonyos tiltó vonalat. A macska a rácsokon belül, ám az emberlény hirtelen erősen belekapaszkodik hátába. Avarina jajveszékelése pedig mintha egy pillanatra megállítaná az időt. Erick elméjében egy hang csendül, mely szinte lángra lobbantja a halott és fagyott erdőt, mely odabent lapul, s egy tüzes tornádókkal, lávafolyamokkal s pusztítással teli tűztengerré változtatja. Nem kell ide gondolkodás már, nem kell ide semmi. A vér hív, s szavának engedelmeskedni kell...
(18+)
Ahogy a kéz benyúl a rácsokon, önelégült vigyor terül el a gusztustalan emberlény arcán, mikor megkaparintja a lányt, s mocskos kezeivel beszennyezi a macska bundáját. Talán hat, hét másodperc telhet el, mikor váratlanul a sötétből két kéz szökik át a rácsokon, megragadva az őr állkapcsát, ki szinte abban a pillanatban el is engedi Avarinát, majd ütni kezdi Erick karjait. Ő pedig mit sem érez ebből... Ahogy közelebb kerül hozzá a férfi csuklója, váratlanul fogait belemélyeszti, ám ez nem tart sokáig, csupán pár cseppnyi az, mely ajkain túlra csordogál. Heves, vérfagyasztó kiáltás szökik fel a szájából, ami nem csupán a fájdalmasnak aligha mondható harapásból ered, hanem mert a nyert erő segítségével a vámpír egyre erősebben húzza koponyáját a rácsokhoz, míg nem egy pillanatban roppan egy halkat. Újra ordítás, melybe a falak is beleremegnek... Újabb reccsenés... A férfi koponyája már erősen vérzik, már alig van magánál, mikor is Erick elengedi őt. Kissé megtántorodva emeli ki eldeformálódott fejét a rácsok közül, azonban újra kezek ragadják meg, immáron nyakánál, s egy erős rántással kitépi torkát. A vér patakokban ömlik, s mint valami isteni folyó, úgy fut végig a vámpír bőrén, ki szinte öntudatán kívül csodálja az éltető nedűt. Lassan végignyal kézfején egy sejtelmes mosollyal, s mikor áldozatából az élet kihunyni látszik, az utolsó pillanatban ujjai még utat fúrnak magának a csonton keresztül, hogy kitépje életének utolsó mozgató rugóját is, hogy egy nagy harapással elnyelje annak legutolsó dobbanását is... A test szétmarcangolva, esetlenül hullik a földre. Néma csend következik. Erick nem mozdul hosszú, nyomott percekig. Mintha csak hagyná, hogy az erő szétáradjon testében, hogy újraregenerálja elméjével együtt. Rég volt ily' kegyetlen, már szinte teljesen elfeledte, hogy ezt valójában mennyire élvezi... Érzi húsában a halál kapaszkodását, s érzi, ahogy újra visszanyeri önmagát. Bőre sápadtsága oldódik, arca élettel teli lesz, haja pedig elsötétül. Szemeiben gomolygó sötétség lappang, s az ajkainak szegletében megbúvó sejtelmes mosoly sem sejtet túl sok jót. Végül aztán felegyenesedik, enyhén kiroppantja nyakát, majd egy erőteljes mozdulattal szétfeszíti a rabságban tartó rácsokat. A börtön népe vadul ordít, ki ujjongva, ki féltékenyen, s innentől kezdve már nincs miért itt maradni. Hirtelen megragadja a macskát - ha nem húzódik el -, majd szorosan magához húzza. Hiába az iménti erőszak, érintése most lágy, gyengéd, s védelmező. A szerepek újra a helyükön...
- Ideje hazamenni. - mosolyog a tengerkék szemekbe, majd természetfeletti gyorsasággal rögtön az egyik ajtónál teremnek, mely úgy vágódik ki, mintha kísértet zúgott volna rajta keresztül. Már látja a célt, már látja az utolsó ajtót, melyet feltárva hirtelen megtorpan. Szíve hevesebben kezd verni, s nem mozdul. Brian... Ott áll előttük a vámpír, ki a nép védelmének szolgálta életét. Erick tudja jól, hogy egyetlen lövéssel vagy mozdulattal a túlvilágra küldheti örökre, hiszen egy fajból származnak, gyorsaságuk is hasonló, ahogy erejük is. Szinte már látja maga előtt, ahogy a pisztolyáért nyúl a férfi... Ám ehelyett valami különös történik. A rendőrtiszt egy lépéssel félreáll, ezzel megnyitva előttük az utat.
- Egy másik földrész talán nagyobb lehet... Számotokra... - Brian meghazudtolva minden eddigi esküjét, hagyja futni a párost. Erick lép párat előre értetlenül, majd a férfi kikerüli őket, belép a börtönbe, s becsukja maga mögött az ajtót. A kürt pedig nagyjából egy perc múlva felharsog... A börtön körüli terület zeng a sziréna fülsüketítő hangjától, mi egyre utal: hamarosan tömegével lesznek itt a rendőrök. Itt az ideje örökre maguk mögött hagyni ezt a helyet. Együtt... Csak ő, s Avarina... A tiszta s ártatlan lány, ki megjárta a gyilkosok ködös útját, s aki most újra a világra szabadított egy kegyetlen szörnyeteget. Innen már nincs visszaút. Bűntársak lettek immár másodjára. Mindketten megtették e fontos és kegyetlen lépést a másikért. Ez lenne tán az igazi szabadság, az igazi élet? Mikor felhatalmazzuk magunkat arra, hogy mások élete felett ítélkezzünk, ezáltal isteni magasságokba emelvén önmagunkat? Ó, igen... E posvány, gusztustalan fertőben ott lapul a fény, melyet Avarina jelent. Innentől ő az egyetlen dolog e világon, kiért érdemes élni, szenvedni, várni, s halni...

Néha van lehetőségünk választani, néha pedig úgy érezzük egy láthatatlan erő, egy eleddig számunkra ismeretlen hatalom az amely gondolatainkon uralkodik, s végső esetben döntéseket hoz helyettünk. Oly fondorlatosan viszi mégis véghez mindezt, hogy a sajátunknak érezzük, az egyetlen lehetőségnek amelyet csak megvalósíthatunk. Nem én voltam aki elindult ma éjjel, de én voltam aki megérkezett. Nem én voltam aki oly erővel kapaszkodott a ismeretlen vámpírba, mintha az élete múlna rajta, de én voltam aki bármit megtett volna azért, hogy innen kijuttassa. Tétova tudatom mélyén ült meg az emléke amit képtelen voltam tökéletesen felidézni, mégis tudtam, hogy itt kell lennem vele. Szabadságot akartam számára adni, és még az sem számított, hogy ezért valaki mást kell feláldozni. Egyetlen ember élet sem volt e pillanatban lényeges, csak az, hogy általa Ő erőre kapjon. Apró kobakomban tervek szövődtek a kiszabadítására, noha azt is tudtam, hogy jelen pillanatban nem a legtökéletesebb vadász alakomat öltöttem magamra. Vissza alakulni pedig most még veszélyes lett volna, hiszen egy pőre, ismeretlen lány csak nagyobb zavart okozott volna, mint egy apró, valahonnan elkóborolt cicus. Ösztönök ébredtek fel bennem, melyek miben létével nem voltam tisztában, ahogyan azzal sem, hogy hol lappangtak eddig, csak azt tudtam, hogy meg fogom tenni de nem azért mert parancsolják. Életemben először valami olyan döntést hoztam amelyben önszántamból veszem majd el nem is egy ember életét, csak azért, hogy valaki más számára ez legyen a lehetőség a továbbiakra. Nem tudtam róla semmit, tulajdonképpen nem is ismertem, csak álmaim kuszaságából, és még azt sem tudtam, hogy mi ez az egész, vagy éppen miképpen is bukkantam őrá. Ha ott volt eddig tudatom mélyén ebben a rejtett formában, annak oka kell legyen. Éjjeken át az ő arca volt előttem, éjjeken át  láttam a körülöttünk suttogó erdő komoran összeboruló ágait, láttam az éjjeli fényben és a nappali ragyogásban fürdőző kopott és romos épületet, és láttam, szinte érzékeltem miképpen folyik el talpunk alatt, mint megolvadt arany, az idő. Most azonban nem várakozhatunk tovább, el kell innen mennünk. Viaskodom magammal, hiszen lényem egy része még maradna az ölelésében, ennek az apró cellának a nyomorában is oly édesen követelt törődésben, ugyanakkor mindez nem csupán megerősít, de a késlekedés végzetes is lehet. Egyre kevésbé tudom elviselni az apró jószág bőrében a létet. Elmém és a emberi oldalam dörömböl, szabadulna ki végre, és a mágia is túl gyenge, hogy megtartsam. Nagyon nehezen mozdulok meg végül, és teszem meg az első távolodó mozdulatot, de mindkettőnk érdekében cselekszem. Megfordulok amikor még utánam szól, és legszívesebben visszafutnék, erre utal tán a mozdulatom is, annak hirtelensége, hogy meggondolva magam visszamennék hozzá, de csupán a fejem fúrom a kézfejéhez. Magamba szívom az illatát, erőt és bátorságot gyűjtök, hogy megtegyem ami alapvetően és leginkább távol áll tőlem. Ha eddig bármi olyasmit is tettem, mely ellenkezett mindazzal ami valójában vagyok, az Lava parancsára történt, mert ő úgy akarta. Amire most készülök azt még emberekért, de más boszorkányért, de még a fajtámbéliért sem tettem meg. Az emberéletek oly gyönyörűek a maguk tökéletes halandóságában, amelynek nagy része a szemük előtt zajló titokzatos világban megy végbe, ők mégis akár a vakok pislognak és nem látnak semmit. Édes és semmihez sem fogható, vágyott tudatlanság. Minden alkalommal, ha őket kellett elpusztítanom egy részem velük halt, és amikor megnyugodni látszottam volna, másnap reggel ajkaimra szökött feloldozás óhaja, és egy kiszabadult a semmibe aláhulló könnycsepp volt a vezeklésem mindazért amit tettem, és amelynek csak egy részével voltam tisztában. Hiszen a boszorkányom azokat a pillanatokat meghagyta számomra amelyben áldozataim torkának esek, amelyben úgy tépem őket ketté, oly erővel és mohósággal, hogy szinte megrettenek magamtól. Kínzón idéztem fel néhanap a cselekedeteimet, bár az arcukat nem láthattam ahogyan azt sem, hogy mi történik utána. Mintha Lava így akart volna kínozni és kordában tartani egyszerre, és azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy egyszer majd mindez véget ér. A szörnyű, véres képek az életem részévé váltak, egy idő után pedig nem magamtól rettegtem, vagy éppen attól amit tettem, hanem attól, hogy mindez soha nem fog véget érni. Most, amikor talán lehetőségem lenne arra, hogy ne tegyem meg, amikor nem Lavat védem, amikor nem az életem a tét, mégis saját döntésből készülök gyilkolni. Bár talán azzal, ahogyan ehhez az idegenhez kötődöm, az az erős és eddig nem tapasztalt ragaszkodás által mintha az életünk tökéletesen összeforrt volna egy ponton és ha akarom ha nem ez már mindig így lesz. Áldozataim után kutatok a kihalt folyosón, a léptek azok csupán amelyek egyre közelednek, és amelyek közül az egyik utolsó rúgásait követően egyetlen jajj kiáltással adja át magát az enyészetnek és a vérre kiéhezett vámpírnak. Hallom amint a rácsokhoz csoszognak, araszolnak a többiek, követelve maguknak is a forró és minden erejüket visszaadó vérvörös nektárból. Hangjuk egyetlen óriási duruzsoló masszává áll össze, miközben a másik alak is megérkezik. Már óvatosabb, bár talán nem annyira, hogy ne cimborája tréfájának vélje a korábbiakat. Ahogyan az sem nagyon tűnik fel neki, hogy az apró cellák mélyén életre kelnek az éjszaka vándorai, a dohos földmélye szagát árasztó lelkek, kik nem találnak átkuk alól megnyugvást soha. Én csupán egy valakiét akarom enyhíteni, akinek ezt a férfit szánom. Szinte felajzott állapotban mar utánam a rácsokon túlra és próbál megkaparintani, ám szinte egyetlen szempillarezdülésnyi idő telik el, mi elválasztja őt a végzetes haláltól. A sötétből előre nyúló kéz, a roppanó csont hangja és érzem amint az ember ujjainak szorítása enyhül, végül el tudok onnan ugrani, egyenesen a fal irányába. A vér, mely szinte másodpercek alatt mindent beterít, a bundámat éri, mint a semmiből érkező zivatar. Prüszkölve rázom meg magam, és kiegyenesedve, felborzolt háttal morranok.
~ Gyűjts erőt!~
Neki tettem, érte tettem, bár nem is tudom, talán az ismeretlen ragaszkodás oka olyan mindegy. Testemben a vér szinte extázisba kerülve dörömböl, a szívem ritmusa megvadult vágtázó lovakra hasonlít és olyan gyönyörűséggel nézem végig  azt ami előttem zajlik, mintha éppen én szabadulnék fel valami alól amelyre olyan nagyon vágyakoztam. A szabadság mámorító érzése is ilyen lehet? A torokból ömlő vér az élet első cseppjeit hozza el a vámpír számára, szinte érzem tapintható közelségben, hogy visszanyeri az erejét. A maszatos ablakon bekandikáló és egyre kíváncsibb ezüst fényét erőszakosan bepaszírozó Hold fényében látom bőre sápadtságának oszlását, haja fakósága mintha soha nem lett volna, az ujjaiba visszatér az élet, ahogyan az egész testét szépen lassan átjárja ez a semmihez sem fogható gyönyör, mintha az ember újra megszületne. Azt hiszem számomra az átalakulás lehet ilyen. Körbejárom és az egész jelenetet, szemeim erőszakosan villannak a rácsokon túlra, úgy üzenem a külvilágnak, hogy oly területet szemlélnek éppen amelybe nekik nem lehet bejutásuk. A vér szaga mindent betölt,a talpam alatt fekete patakja folyik tova a fal tövébe. Mikor újra felkapom a fejem a vámpír kíméletlen erővel feszíti szét a rácsokat, majd emel fel óvatosan magához. Pofázmányom a nyakának dörgölöm, orromat átjárja a halál, az élet, a vér, a vágy a kötődés, a hűség...minden ami Ő. Egy vércsíkot nyalok le az ütőeréről a kijelentés hallatán, és hagyom, hogy magához szorítson. Indulnunk kell, tovább már tényleg nem maradhatunk. Bőröm egyre erőteljesebben feszül, csontjaimba roppan bele emberi alakom felszínre törekvése. Nem tudunk így messzire jutni. Kétségbeesetten nyávogok, többször, rövideket egymás után.
~ Siess! Siess!~
A sebesség szinte felfoghatatlan számomra ahogyan közlekedik, és egy másodpercre mégis megtorpanunk. Egy idegen alak állja utunkat és ahogyan egymásra néznek tudom, hogy ismerősök...felfoghatatlanul régről. Maradásra kellene bírnia minket, érzem a szagán, hogy vívódik, és nem tudja hirtelen mi lenne a helyes döntés. Egy másodpercig elidőzik rajtam a tekintete, én pedig csak szuszogva figyelem őt, majd fejemet lehajtom és elbújok a vámpír felkarjában. Egyre nehezebben veszem a levegőt és amikor érzem megint felkavarodni köröttünk a levegőt tudom, hogy közel már a szabadulás, ahogyan az én vissza alakulásom is. A fák közé kell jutnunk mihamarabb. Loholunk lélekszakadva, ide-oda koppan a kabátján a fejem és szinte észre sem veszem, hogy vele együtt veszem a levegőt. Hűvösségében mártózom meg, fürdöm az illatában, és még akkor sem lennék jelenleg máshol ha összerezzenésem a sziréna hangjára félelemről árulkodik. Fülsüketítően erőszakos hangja felveri a környék nyugalmát, Gaia minden teremtménye egyszerre rezdül  össze. Én magam is. Túljutunk falakon, járatlan utakon, koppanó betonon, hogy aztán a fák rejtsék el furcsa kettősünket. Roppan a vámpír lába alatt az avar, és suttogva üzennek a fák, a mohák, a bokrok, a holt levelek, melyeket felkavarunk, hogy merre haladjunk tovább. Egyetlen hely lesz jelenleg ahol biztosan nem fogják keresni. Egyetlen biztonságos menedék, amit megadhatok neki. Nem gondolkodom, tulajdonképpen nincs is miről, hiszen végig ez volt a terv. Eddig jutok a gondolatban, amikor a fenyők ágai közé vetjük magunkat, én pedig megfeszülök a kezében. Mancsaimat elnyújtom, és fájdalmasan vékony hangon nyöszörgöm. A csontok nyúlni kezdenek, az arcomról lassan tűnik a fekete szőrzet, hogy alatta éppen olyan bársonyos ám rózsaszín bőr váljon láthatóvá. Apró szám emberi húsos ajkakká formálódik, a lábaim és a kezeim újra emberi méreteket öltenek, és a testem ha nem enged el, akkor nehezebbé válik a számára, ha pedig a földre tesz le akkor a puha avartakarón, Gaia szent bölcsőjében nyerem vissza eredeti alakomat. Még erőtlenül pislogok, amint megpróbálok felkönyökölni. Nincs sok időnk, de erre az egészen kevésre szükségem van, hogy megtaláljam a hangomat, hogy szólni tudjak hozzá. A keze után nyúlok, hogy hűvös tenyerét a halántékomra szorítsam.
- Olvass!- hangom olyan mintha a földet csókoltam volna, ajkaim alig akarnak elnyílni egymástól. Lehunyom a szemeimet és az otthonomra gondolok. A külvárosi erdő szélén megbúvó apró kis házra, mely olyan mintha egy piciny szigetet nyestek volna ki a természetből. Látom amint a bejárati ajtó felett az est beköszöntével apró, arany színű lámpácskát kattint fel az automata. Ott van a kis hinta nyári délutánokra a gangon, vagy a temérdek virág, melyek most a föld alatt pihennek a tavaszra várva. Lombjukat levetkezett, zörgő ágú fák. Bevezetem őt gondolatban az otthonomba...a nyíló ajtón túl jobb kézre a rusztikus hangulatú nappali, az előszoba bal oldalán a konyha és távolabb egy lépcsősor, alatta megbúvó mellékhelyiség és fürdőszoba, az emeletet pedig egy apró hálószoba egészíti ki. Ennyi csupán az én világom, de ezt most mind neki adnám, csakhogy biztonságban tudhassam. Nyílnak kékjeim, és egyenesen az ő szemeibe fúrom a pillantásom, el nem eresztem egyetlen másodpercre sem. Kérlelem némán és újra feléledő hangom által is
- Menjünk. Már tudod hova tartunk. Ott biztonságban leszel.-
A kezemet nyújtom, mely most alig melegebb mint az övé. Dideregve és vacogva, újra felfoghatatlan sebességre váltva indulunk, szinte egyetlen színes fénycsóva lesz számunkra az egész város. Mikor újra kinyitom a szemeimet, az ajtó előtt áll, és vár. Figyel engem és nem mozdul, akárha odacövekelték volna. A gangon átvetett régi rongy felé nyúlok, és terítem magamra, majd az ajtó mellett őrt álló apró, gomba esernyővel álldogáló kerti törpe alól előhalászom a kulcsot és remegő kézzel illesztem a zárba, összegörnyedő vállammal lököm be a bejárati ajtót. Megkapaszkodom a kilincsben és visszapillantok rá. Egyik kezemet az időette és eső áztatta egykor mélykék szövet alól felé nyújtom.
- Gyere! Az én otthonom a te otthonod is mostantól. Gyere!- a hangom egyszerre könyörgő és kérlelő, és ha végre átlépi a küszöböt becsukom a bejárati ajtót és kizárom egy kattanással a külvilágot. A nappali felé haladok, kezdem lassan visszanyerni az erőmet, de még nem teljesen. Pár órára biztosan szükségünk lesz, hogy mindez megtörténjen. Felkattintom a lámpát, melynek fénye nem erős, csupán egy gömb alak lóg alant a gerendákról, melyeken millió csillag mosolyát imitáló, arany és lágy fények világítják meg csupán haloványan a helyiséget. Még mindig szorítom magamon a rongydarabot és úgy fordulok felé.
- Én Avarina vagyok….de te már tudtad a nevem. Honnan….honnan tudtad a nevem? És ki vagy, hogy ilyen erőd volt, hogy engem szólíts? Még azt sem tudom miért mentettelek meg, ahogyan azt sem, hogy miért nem tudlak elengedni...talán...talán te megadod ezt a választ nekem.-tudni akarom, mindennél hamarabb, hogy mi volt ez az egész, és miért érzem még mindig, hogy most, hogy már itt van megérkezett az utolsó hiányzó darabkája is az életemnek, amelyet eddig csupán az illatokkal igyekeztem pótolni, de nem olyan mint amikor ő itt van. Most lett tökéletes és egész az otthonom. Vele.


Folytatás itt ---> Avarina Otthona