Calder. A kelta világban ez azt jelentette a köves folyóról jövő. Nos, majdnem talált, de azért akad bőven kiegészíteni való. Például, hogy a gyerekkoromban kiismertem minden hegyed, völgyet, barlangot, patakot, folyást, úgy, mintha a fejemben térképeket lapozva jártam volna be őket. Tudtam hol vannak a legjobb bújóhelyek, a legjobb megfigyelőállások, hol van a legtöbb elejthető vad... Igaz ennek nem sok hasznát vettem, hisz képességem senki nem becsülte valami nagyra.
Egykilcencven' magas vagyok, barna hajú, átlagos külsejű srác, aki úgy a nyolcszázadikat tapossa.  Mégsem vagyok valami begyöpösödött fickó. Mindig is kedveltem a kissé bohém életet. Épp ezért hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mi mihez illik, furcsa kalapokat kapok a fejemre, vagy fűzős bakancsban járom az utcákat. Említettem, hogy a filmvászonról ismert klasszikus Joker egy szívemhez közel álló, összetett lélek, akivel igen könnyen tudok azonosulni. Kicsit beteg, igaz? Széles, fogkrémreklámba illő mosolyom miatt pláne képes lehetsz összehozni a két dolgot. Ez a mosoly sokszor ül arcomon. Hol vérfagyasztóan rémisztő arcot adva nekem, hol kedves, gyámoltalan kisfiú képét rám festve. Ehhez világoszöld szemem már csak mellékes hozzávaló. A hajamról ne beszéljünk, a fodrász nem a kedvencem, a fésű sem. Férfiból vagyok, minek cifrázzam túl?
Miután tökéletesen elrontottam az illúziót, hogy félelmetes vagyok...nos, azért igyekszem ezt visszaépíteni a továbbiakban. Mint említettem, tökéletes nyomolvasó vagyok, a térkép bármely részéről képes vagyok bármely más pontba eljutni. Ez régen is így volt, most is így van. Szóval találj egy jó boszit, ha el akarsz szökni előlem, vagy ne is próbálkozz menekülni, igaz ezt a könnyebbik utat kevésbé szeretem. Mindig is jó voltam a harcokban, régen a kardforgatás alapelvárás volt egy vezértől, ma már nem az. Ezt igazán sajnálom. Nem ejtettek a fejemre, mikor megszülettem (sajnos). Egész gyorsan vág az eszem, szeretek hirtelen döntéseket hozni, kevésbé alkalmazkodni a helyzetekhez, inkább olyanná formálni őket, amik számomra előnyösek, vagy legalábbis elhihetem, hogy előnyösnek érezhetem őket. Épp ezért vagyok faltörő kos is, aki sokszor a meggondolatlanságának köszönhetően sétál egyenesen a vesztébe. De még élek, ez sokat elárul arról, hogy annyira rosszul nem csinálok semmit. Leszámítva azt az esetet, amikor... na mindegy, arról majd később.
Most mégis még mit mondjak? Nem vagyok haragtartó? De az vagyok. Maga vagyok a szent, aki mindig igazat mond? Ugyan kérlek... Kiismerni lehetetlen, magamat sem ismerem még igazán.
Volt, aki képes volt elviselni...

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Ha el kellene mesélnem pár percben az életem, valahogy így nézne ki: megszülettem, szenvedtem, éltem, vezettem, üldöztek, bujkáltam, meguntam a bujkálást, meghaltam, feltámadtam, élek, és jelenleg üldözőkésszenvedek. Legutolsó szavam miatt elnézést, de ez egyben van, nem külön-külön. Mivel nem vagyok mesemondó és ez nem mesedélután, rövid leszek.

Szóval. Születtem egyfajta adottsággal, mondjuk úgy, hogy ez jó dolog. Ott a bökkenő, hogy tulajdonképpen felesleges erő, amit csak akkor használhatok, ha tizenegy társammal egyetemben egy szent helyen gyűlünk össze. Vagyis ugyan olyan ember vagyok a hétköznapokban, mint más, de néha napján képes vagyok az adottságom valami jóra fordítani. Persze a jó egy olyan dolog, ami mindig relatív volt, nézzük bármely évszázadot vagy évezredet, ha már itt tartunk. Nekünk az volt a jó, hogy gyilkoltuk azokat, akik ellenünk fordultak, akik nem tudták értékelni mindazt, amit mi képviselünk. Ezeknek az embereknek a mi cselekedetünk viszont rossz volt, hisz bizonyára mostanra már nem csak az ibolyát szagolják alulról, de egy darab csontjuk sincs egyben. Fogalmam sincs, hogy mit követhettem el, de sok druidával ellentétben, akiknek mindenük megvolt, nekem kezdetben semmi sem adatott meg, és a jó, mint relatív fogalom nem szerepelhetett a szótáramban, az ismert szavak között.
Gyerekként apám gyűlölt. Miért? Mert tudta, hogy mi vagyok, hogy vezető lehet belőlem és persze a tény, hogy megöltem az anyám... Hozzátennék gyorsan, nem, nem én öltem meg. Én találtam rá a testére, de ez mit számított egy olyan embernek, akinek az életét azzal megkeserítettem, hogy a világra jöttem. Testvéreim nem voltak. elsőszülött voltam, azt nem tudom, hogy idősebb testvérem akadt e, aki talán valami furcsa kórban vagy betegségben idő előtt eltávozott, mert apámtól is hamar el kellett búcsúznom. Ő tudta, hogy mi vagyok. Már születésemtől fogva, amit mindig igyekezett is titokban tartani. De az anyám halála, a szeretett nő elvesztése megtört benne valamit és még ha csak egy embernek is, de elárulta, hogy mi vagyok, mielőtt megpróbált volna megölni. A sikertelensége annak köszönhető, hogy ez az idegen férfi, kinek titkom egy örömteli hír volt, megvédett, és még az előtt lépett, hogy az életembe került volna apám ködös gondolatainak tettekben való megnyilvánulása. Így új családom lett, akik megtanítottak rá, hogy használjam ki a tehetségem, elismert tagja lettem a törzsnek, aki a vezető jobbkezeként mindent megtett, hogy békés élete lehessen mindenkinek. Apám halálának éjszakájáról viszont mindig is álmodtam. Nem, nem volt rémálom. Csak hallottam, ahogy a szirtről lezuhanó teste suhogva száll a levegőben, reccsenve ér földet és még az utolsó lehelete közben rám emeli a tekintetét, azt a gyűlölködő szempárt, majd a medvék marcangolásának hangját, a levegőben terjengő vér szagát, ami a földet előtte vörösre Festette és kis tavacskát alkotott az utolsó igazi családtagom teste körül.
Eltelt pár év, időközben a törzsfő meghalt. Én lettem a vezetőjük, ám a törzs egyre kisebb lett, egyre több betegséggel szembesültünk, s a feleségem Alaska... A kezdetben békés idill hamar elszállt. Én egyre többet tűntem el, lovakkal indultam útnak, messzi tájakra, keresni, kutatni más druidákat, mind hiába. Amikor a családommal voltam, a dolgok már nem voltak olyanok, mint rég. A törzs utódban reménykedett, ahogy én is, de minden hiába. Ez pedig, hogy a modern kor ékes szólásával éljek, "rányomta azt a bizonyos  pecsétet" az életünkre.
A középkorban minden megváltozott. Mi nem öregedtünk, ami a törzs jó pár tagjára nem volt igaz. A folytonos vándorlás, majd a letelepedést követő új rendszerekben minden megváltozott. Én már kevésbé érdeklődtem más druidák keresése után, hiába minden unszolás, hasztalannak éreztem a képességem, míg nem találkoztam Aud-al. Megtanított rá, hogy hogyan tudok még többet kihozni abból, aki vagyok, és mire vagyok képes. Új céljaim lettek, elhanyagoltam minden mást, és hajtóvadászatot indítottam minden olyan ember ellen, aki a családjának ártani akart vagy ártott. A gyűlésekre elmentem ugyan, de a saját családom némiképp háttérbe szorítottam.
Majd a több évszázadig foglyul ejtő síromban egyre azért fohászkodtam a túlélésért, hogy még egyszer láthassam a nőt, akit szerettem. De mikor bő két évszázada magamhoz tértem, már semmi sem volt olyan, mint régen. egy idegen helyen ébredtem, távoli emlékképektől űzött vadként, bolyongva az ismeretlenben.
És most itt vagyok. Félbehagytam az időtlen idők óta tartó kutatást, és a druidák hívására érkezem erre az új helyre, s reménykedem, ha többen közülünk túlélték a szenvedést, amit átéltünk mind, ő is átvészelte és helyrehozhatom a múltban elrontott dolgokat.