Lehet, hogy a stílusomon lett volna mit csiszolni, s láttam rajta, csak most érti meg, hogy míg másokkal így beszéltem, addig volt neki jó, ellenben, ha vele beszélek így, az már nem tetszett neki. Nem érdekelt túlzottan a véleménye, sem erről, sem másról. Tett róla, hogy így legyen, most pedig fogadja el, hogy így van. Emlékeimben jó pár olyan pillanatot őriztem, amikor mosolyogva beszéltünk így másokhoz, ám ezek fakó, távoli, meg nem történtnek tűnő dolgok. Dolgok, amivel vagy megtanul együtt élni, vagy felesleges ez az egész hercehurca, és inkább örülnék, hogy annak, ha megpróbálna megölni, mint annak, hogy azzal győzködi magát, meg fogok neki bocsájtani. De pár kedves szó nem elég egy elrontott élet helyrehozásához, s jó okom van rá, hogy még egyszer ne dőljek be se neki, sem másnak, aki hozzá hasonló mézesmadzagot húzogat az orrom előtt. Modora nem változott, az eddigi kedvesség helyére, ami már így is másnál az abszolút bunkóság volt, most valami igazi élt érzek hangjába, ahogy lassan rájön, nem jut előrébb nálam, és nem segítem ezt a folyamatot elő, inkább hátráltatom és az idegein akarok táncolni. -Óh, ebben az esetben majd igyekszem úgy nézni magam és a helyzetünk, mintha elit lennék azok között, akik gyűlölnek és előbb akarják a tort megülni feletted, mint veled.-szándékosan használom így és ezeket a szavakat, újabb késeket akarok belé szúrni, még ha a páncél, amit a külvilág felé mutat, nem is engedi meg, hogy áthatoljak rajta. Elérem, amit akarok, a szakadék széléig sodródunk, ott imbolygunk felette, és ahogy lehetőségem van, tovább megyek. Érzem dühét, ahogy az apró könnycsepp eltűnik annak hála, hogy szavaimra még szorosabban kezdi fojtogatni a nyakam. Mégis mosolygok. Nem mutatom jelét fájdalomnak, vagy annak, hogy félnék. Az életemben rég eljött az a pillanat, hogy ezt a két dolgot kiirtsam magamból és soha többé ne gondoljak ilyesmire. Az egészen más kérdés, amit a testem fájdalomnak érez. Az, hogy a farkasom kitörni készül, a vámpír énem egyre erősebben és gyorsabban próbál gyógyítani, vagy legalábbis gyógyírként használni a nemrég testembe töltött vért. Felesleges. Tudom, ha meg akar ölni, meg fog ölni kérdés és kérés nélkül, mert nincs szíve. S csak most ismerte be igazán...a gúnyos hangsúly, ahogy közelebb lép... Érzem a torkomból számba buggyanó vér ízét. Érzem, ahogy apró cseppben csorog ki szám szélén, de kérdésére ezzel választ is tudok adni. Összeszedem minden energiám és megfeszítve izmaim és számban összegyűlt vérem felé köpöm. -Sose volt lelkiismereted Trish. Ez tetszett benned. De ez volt az is, ami végül elmart mellőled mindenkit. Milyen napom volt? Nekem legalább volt. És neked? Kivel osztottál meg bármit is? A kidobófiúkkal, akik az ágyad melegítéséhez értenek, ahhoz is csak azért, mert te úgy óhajtod?-sziszegem a szavakat felé, mivel hangom eltűnik, de a gyűlöletem csillogó szemeimből egyenesen süt felé és nem érdekel, ha megöl ezek után. Tényleg feladtam a harcot, érte, ellene, vagy azért, amiről azt hiszi, hogy visszaállhat köztünk. Mert az halott. Ahogy én is, és az ő lelke is. Hát minek is próbálkozunk bármivel is?-Hogy is hívják... Alexander?-nem mondok semmit, ennyi elég. Pontosan tudja, mire gondolok vagy mit akarok ezzel. Ott szúrom, ahol érem, szavaim nem ismernek falakat, amiket próbál felállítani vagyis inkább állva tartani... Azt akartam, hogy minden porcikájának fájjon az igazság, ahogy engem szembesített vele, hogy mennyire nem számít neki senki, csak saját maga, és ez sodorja a magányba, amiből nem fog tudni kilépni, amíg nem változik meg cseppet sem.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 10, 2016 2:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Syara && Trish
when best friend becomes a stranger...
Lemondóan sóhajtottam. Régen is ilyen stílussal rendelkezett, csak éppen amíg nem velem beszélt így, nem tűnt fel. Nem érdekelt, mondjuk inkább így. Évtizedek alatt egyszer sem büszkélkedhettem azzal, hogy vannak barátaim... mikor pedig lehetőségem adódott rá, elcsesztem. Ez így alakult, el kellett volna fogadnom, de mégsem voltam rá képes. Szeretném elhitetni magammal, hogy ezt még rendbe lehet hozni, de minden jel azt mutatta, hogy egy olyan terepre tévedtem, ahol semmi esélyem nincs. Naív voltam, ha azt gondoltam, hogy pár szép szó majd eszébe juttatja, hogy igenis voltak jó pillanataink, nekem pedig... mindig is nagyobb szükségem volt egy barátra, mint neki. Megközelíthettem volna úgy is, hogy nekem másom nem volt, neki akadt pár családtagja, reménye az életben. Én viszont midnig is arra hajtottam, hogy minden apró reménysugarat eltakarítsak az utamból. A remény öl, akárcsak a szerelem, a szeretet vagy... a barátság. Ezutóbbiról mégsem tudtam csak úgy lemondani. És hiába kerestem a válaszokat az okokra, nem találtam. - A válaszom az este kimenetelétől függ. Semmi se zárja ki, hogy végül te takarítsd el onnét - vontam egyet a vállamon, habár alig volt észrevehető ez a kis gesztus. Tényleg utáltam a rendetlenséget, és előfordult ugyan, hogy törtem és zúztam, de minden alkalommal meg is bántam. Leginkább azért, mert az utána lévő kupi még inkább felbosszantott. - De egyébként ez egy... öhm... nem használatos helyiség. Kivéve mikor éppen vendégül látlak - tettem még hozzá. Persze, mint mindenre, erre is lehet egy frappás válasza, de nem nagyon volt rám hatással az ilyesmivel. Fel tudott bosszantani, erre már régen rájöhetett, és talán okkal szerette a megjegyzéseit minél cifrábbra fogalmazni, de reméltem, hogy egy idő után megszokom, és nem ugrom minden elharapott félmondatra. Magam sem tudom, melyik rész után éreztem fátyolosodni a saját tekintetemet, hisz idejét sem tudtam, mikor sírtam vagy könnyeztem utoljára. Nem volt a napi teendőim listáján, és nem is szándékoztam önként belemenni egy ilyen játékba. A fájdalom, a düh együttes hatásaként készült kibuggyanni valami, amit azzal igyekeztem palástolni, hogy a képességemmel kezdtem fojtogatni. Mégis, még sem ez se nyugtatott meg, tekintve, hogy hiába a fájdalom, ő még mindig mosolygott. - Áh, nem az erőmmel foglak megölni. És nem ma este. - Legalábbis reméltem, hogy ha úgy adódik, az utolsó pillanatban még visszakozhatom, de ha tovább folytatja, esélyes, hogy még inkább elborul az agyamban valami, és megölöm. Közelebb lépett, én pedig nem hátráltam. Nem ijedtem meg tőle, habár arról a részletről lemaradtam, hogy már nem holmi farkasként tengődik napról napra... - Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy bármit is éreznék, vagy hogy nyomna a lelkiismeretem - léptem én magam is közelebb hozzá, közben egy pillanatra sem engedve a haragomból, ezt pedig még mindig érezhette a saját torkán. - Mi van veled, Syara? Jól telt a napod? - kérdeztem gunyorosan. Az egész rossz kanyart vett, de már nem érdekelt. Ha valakinek a vére fog folyni, hát folyjon. Állok elébe.
Egy féloldalas, lenéző és talán még lekezelőnek is mondható mosollyal díjazom az őszinteségét, ahogy az optimizmusom becsmérli, bár felőlem a még szócskát vehette volna fenyegetésnek is. Gondoljunk csak bele, nekem mennyivel jobb lenne, ha a boszik itt is a sarkában lennének. Csakhogy vele ellentétben a kicsinyes bosszú nem szokásom. Inkább töröm ki saját kezűleg az áldozat, ellenség nyakát, nem kell nekem ehhez segítség vagy társaság. Persze ezt ő is tudhatta, hisz vadságom határokat nem ismert régen sem, s ez nem változott azóta sem. Mit kerestem itt, kezdtem nem érteni. Nem akar megölni, megmérgeznie pedig már rég sikerült, mi a francot akar még? A méhkirálynőt bárki mellett játszhatja, de én nem leszek egy talpnyaló, egy alattvaló, vagy ahogy ő hívja őket, ügyfél. Annak örültem volna, ha elfelejt, plusz, ha a jó szándék vezérli az embert -amit esetében jobban kétlek, mint bárki másnál-, akkor minek cipeltet egy pincébe? Vagy manapság azt hiszi, hogy ezt a világot éljük? Lehet, hogy idősebb volt, de minden jel szerint fogalma sincs, hogy az ilyesmit nem csak, hogy illik, de hogyan kell csinálni. -Ebben az esetben majd jön valaki, aki felnyalja vagy mást is nyalogathatnak idelent?-a stílusom, és a sokszor nőkhöz nem való szókimondó és meglehetősen nyers énem előtör, kihasználva a labdát, amit felém dob, s elégedetten ütök vissza vele. Nem szántam sértésnek, igazából úgy éri, ahogy akarja, de ha a szívére veszi -ami nehéz, tekintve, hogy ilyen neki nincs-, akkor így jártam. Ő mondta, nem akar megölni és nem fogom felnyalni a hamut sem. De még ezek után is fent áll a kérdés, hogy mi a francot akar tőlem? Mert egyértelmű, hogy a jó szándék és a jóhiszeműség kiszállt belőlem vele szemben, neki hála. A pióca énje tett róla, hogy meggyűlöljem, hisz mindig ő volt, nem mi, nem én, rólam szerintem összesen nem tudott annyit, mint bármely másik idegen vagy esti... kmm, partnerem. A szavak hát egyszerűen hagyják el szám, véleményem éles késként hasítanak felé, közeledve a szíve helyéhez, és eszem ágában sincs visszafogni magam. Ha már ennyire nyílt lapokkal akarunk játszani, legalább végre a képébe mondhatok mindent, amit nekem okozott, amit róla gondoltam, még akkor is, ha hittem benne, hogy ő régen a barátom volt, az egyik legjobb. Csakhogy az egyszerű, és butácska kislány szeme felnyílt és megtanulta a leckét neki hála, hát ne is keresse azt bennem, aki voltam, mert már régen nem él. Nem reagálok a nem olt mindig ilyen részre, inkább folytatom. Nem érdekel, hogy magát vagy mást mivel hitegeti, eljött az én időm, hogy ő hallgasson, én beszéljek. Hogy én legyek a méhkirálynő az ő birodalmában, s ő az alattvaló, aki elviseli, ha a fejére olvasnak. Érzem, ahogy közelsége fenyegető lesz, a bennem élő farkas tudja, hogy meddig mehetek el, s talán átlépem a határt, mert a torkom hirtelen összeszorul, de arcomra még mindig inkább ül ki a mosolyom, mint a fájdalmam jele. Miért? Egyszerű. Fájt neki az igazság, s pont ezt akartam. Hogy eméssze magát, hogy elgondolkodjon azon, mi mindent tesz tönkre maga körül. Önzetlenül felvettem a szűzanya álruháját és nem állt szándékomban levetni. -Miért, csak nem fáj az igazság Trish? Most mutasd meg, hogy ki vagy. Ha nem vagyok az ügyfeled, nem az erőddel ölsz meg, hanem a puszta kezeddel.-sziszegem, közelebb lépek még egy lépés, a bennem rejlő harcos vámpír és farkas együttes erővel ül ki arcomra,szemem alatt megjelennek a sötét erek, s ha eddig még nem tudta, immár nyilvánvalóvá válik, hogy mivé lettem én is. Nem voltam szent, de legalább nem uralkodtam úgy mások felett, mint ő. Én csak éltem, de azt nagyon, minden formában.-Gyerünk te őrült liba! Ölj meg, hogy a végén a lelkiismereted vigyen téged is a sírba, mert megölöd az egyetlen embert, aki képes volt elviselni évekig!-voltak jó pillanataink, igaz pillanataink, ám ezek elhalványultak, s most még távolibbnak tűnnek, mint eddig tűntek.-Hányszor kérdezted meg, hogy velem mi van? Egyáltalán eszedbe jutott valaha is, hogy semmit sem tudsz rólam, amit más tudna? Érdekelt egyáltalán, hogy hogy élem túl a saját életem?-egészen közel állok meg hozzá, szinte előtte, és a számból kicsöppenő vércseppek ellenére is tiszta hangon beszélek vele, de szemem továbbra sem emberi énem mutatja felé. Az igazság óráján maximum megöl, előbb vagy utóbb úgy is megtette volna, amiért nem adtam olyan könnyen a bőröm, mint ahogy ő képzelte.
- Irigylem az optimizmusodat - bukott ki belőlem a gondolat rögtönözve, mikor a mondanivalómhoz hozzábiggyesztett egy MÉG szócskát. Hát, tény, hogy van benne realitás. Itt még aligha ismernek az emberek, vagy esetleges természetfelettiek, de amúgy sem azzal voltam elfoglalva, hogy borsot törjek mások orra alá. Hacsak nem üzletről volt szó, de az üzletben forgolódó emberkék általában... emberek. Tényleges halandók. Nincs miért félnem tőlük, csak a pénzemre vannak veszéllyel. Megráztam a fejem. Mondhattam volna, hogy annak az időszaknak már vége, de én magam tudtam a legjobban azt, hogy amit most csinálok, pillanatnyi felindulás. Most akartam bizonyítan, elérni azt, hogy visszakapjam az egyetlen barátomat. Mert... Syara volt az egyetlen. Senki másban nem bíztam, de minden végetért, mikor egyszerűen csak megfertőztem ezt a barátságot. Többé már nem volt semmi olyan egyszerű. Mindenen felkaptam a vizet. Ő pedig döntött. Nem volt rám többé szüksége, és arra sem, amit velem együtt kap. Az ő távolodásával pedig tényleg teljesen egyedül maradtam. Nem hívhattam öt percenként Caldert, hogy látogasson meg. - Ha az ügyfeleim egyikének tekintenélek, már régen felnyalattam volna veled azt a hamut - néztem egy másodpercre az asztalra. Oda, ahol az előbb elnyomta a cigarettát. Nem bírtam elviselni a koszt, és tényleg annyi szerencséje volt, hogy nem magam ellen akartam, hanem ismét az oldalamra állítani. De egyre inkább érett bennem az, hogy más módszereket válasszak, amikkel viszont csak azt érném el, hogy továbbra is az ellenségem marad. Lassan felemeltem a fejem. Régen nem éreztem már bűntudatot, most pedig belül marcangolt. Magam sem értettem a pontos okát. Nem gondoltam volna, hogy lehet még valaki annyira fontos nekem, hogy ezt az érzést felidézze bennem. És gyűlöltem is, hogy ezt érzem. Tenni akartam ellene. Le kellett győznöm, hisz ha már nem akar a barátom lenni, miért is tenném a szépet? Nincs értelme változnom valakiért, aki többé nem hajlandó felejteni. Vagy megbocsájtani. Annak ellenére hogy tudtma, ő maga sem volt szent. - De nem voltam mindig ilyen - jött meg a hangom. Tény, hogy miatta tényleg nem fogok mindent visszahozni az előző életemből. Nem leszek jókislány, aki elpirul egy bók hallatán. Ez voltam én, aki előtte állt. De nekem nem az egész világ előtt kellett megváltoznom, csak... éppen annyira kellett volna, hogy ismét kiegészítsük egymást. Ő csak folytatta. Hergelt tovább, még ha ő nem is sejtette, hogy mindaz, ami elhagyja a száját, színtiszta hergelés. Éreztem, hogy a farkas, amelyet általában sikerült elnyomnom, egyre inkább éled a gyomromban. Próbáltam uralkodni rajta. De aligha akart sikerülni. Ott állt előttem, szándékosan jött közelebb, az arcomba mondva mindazt, amit talán jobb lett volna, ha egy életre megőriz magának. Az arcomra kiült a düh, a lenyelhetetlen harag, és azon kaptam magam, hogy összekoccanó fogakkal koncentrálok a nyakára, majd a következő percben arra összpontosítottam, hogy fulladozni kezdjen. Ezt is csak azért, mert a düh remegtette minden porcikámat, és képtelen voltam arra, hogy a saját kezemmel fojtsam meg. - Ne... mondd tovább... - szűrtem ki a fogaim között lassan, de annál határozottabban.
Próbáltam nem észrevenni a dühtől és haragtól ködös agyamban, hogy azon gondolkodom, mennyire máshogy néz ki most. Mintha arcain valódi érzelmek, érzések nyomai lennének, nem csupán a maszk, amit reggel felvesz, beállítja a tükör előtt, majd este megszabadul tőle. Vagyis én így tudtam elképzelni, és mivel én magam is ezt csináltam, nem próbáltam tagadni, hogy ez nem így működik. A húgom halála óta folyton csak harcolok magammal, s Trish-nek, nem gondolkodtam sokat azon se, hogy aki egyszer hátat fordít nekem, vagy kivívja az ellenszenvem, legyen az bármekkora barátság, nem harcolok érte. Vele is így tettem. Megannyi késszúrás után a mérhetetlen dühöm megkívánta tőlem, hogy szembesítsem vele: tönkretette egy részem. A folyton akaratos, csak magával, s senki mással nem törődő része elmart mellőle. A harcba pedig belefáradtam, hogy megannyi lenyelt dolog után tovább tűrjem tőle azt, hogy felettem is próbál királynőként viselkedni, pusztán azért, mert olyan kedve van, vagy azért, mert részben boszorkány, vagy esetleg azért, mert idősebb nálam jó pár tíz évvel. Ezek eleinte hatottak rám, mint erő, ami megfékezze a bensőmben rejlő makacsságot és hiúságot, amit el akart nyomni, de ennyi, tovább nem bírom így. Nem is bírtam és tettem is róla, hogy kapcsolatunk mondhatni kiforduljon magából és egy kevésbé szép új lapot nyisson a köztünk lévő kapcsolatok könyvében. -Még.-vetem oda lekezelő hangon, ahogy abba a reménybe kezdi el ringatni magát, hogy itt nem éri utol a végzet -ha már drámaiak akarunk lenni itt a pincében-. A lényeg hogy szerinte nem abszurd itt tartani, vagy ide hozatni, mint valami utolsó ellenséget a listán. A piszkos munkát szerette másra bízni, de nem gondoltam, hogy velem is így rendelkezne őfelsége. Kár, ezzel csak azt bizonygatja, hogy nem is ismerem már és jobb is nekem így. Elnevetem magam harsányan, mikor a röpke szédelgésből képes kilábalni és ismét megszólalni, a magunk abszurd módján, de beszélgetésbe kezdeni. -Elmúlt az az idő, hogy uralkodj felettem, szóval igen, végre egy dologban igazad lett. -tapsolok kettőt-hármat, elismerésem jeléül, de olyan merő gúnnyal és még mindig megvető hangon, hogy az szinte pofonokként csattan arcán. De jobb ez így nekem, neki kevésbé. Én viszont ha valamit megtanultam, az a páncél felhúzása és tartsa úgy, hogy közben az elvárt lekezelő, arrogáns liba stílust hozom. Hála neki pedig ez csak fejlődni tudott bennem. A cigarettát elnyomom az asztalon, mire nagyot sóhajt, nem tudom, hogy a rendmániája okán, vagy azért, mert az asztal sarkát befogta a fekete korom. Minden esetre nem is érdekel, és bár nem veszi fel szavaim, övéit nagyon is meghallom. Mintha direkt próbálna kóstolgatni, elérni, hogy neki essek, hogy aztán végérvényesen megölhessen. -Szóval én is egy vagyok a lábaid előtt heverő ügyfeleidből, akiket érvekkel kell győzködnöd először? Rég mocskolod már a kezed, hagyjuk ezeket az érveket, meg ezt az álszent dumát, amiben te sem hihetsz.-állom tekintetét folyamatosan, próbálom megfejteni ittlétem pontos okát, és ha ő nem akar bosszút állni, amiért hátrahagytam, hát nem értem, mi a fenéért kellek én ide. Inkább lennék a világ másik végén, kiütve valami olcsó bárban, mint itt vele, egy légtérben a föld alá zárva ki tudja, hogy hol. Nem féltem tőle, de ki tudja meddig hagyom magam kontroll alatt, és mikor telik be a pohár ismét, ami már így is jó pár alkalommal túlcsordult, miatta. Nem azért, mert nem volt kit okolnom, mert én szent voltam, de ebben a viszonyban ő volt a megrontó, aki elvett még valamit belőlem, amivel végleg a fekete semmit ültette belém, a sötétség rabjává tett, aki mások bajaival még annyira se törődik, mint sajátjaival. Mert azokkal elvan éjszaka, egy sötét szobába zárva, a párnáját szorongatva, gyengén és védtelenül. szavaimra adott reakciója, a sokat mondó, megvető vállrándítás, majd a szövegelés a barátokról és a gyűlöletről, ami körül veszi, tökéletes ellentétek. -Te komolyan elhiszed, azt, ami elhagyja a szád?-mivel nem néz rám, nem erőltetem magam más fürkészésével, arcát kutatva tartom mereven rajta pillantásom.-Ezt a dumát arról, hogy eleged van abból, hogy mindenki átmegy rajtad? Hogy mindenkinek csak az életét tetted tönkre?-hitetlenkedek, szinte üvöltve a szavakat.-Nézz már magadba, te nem fogsz megváltozni. Ilyen vagy. Évtizedek óta ebben élsz, hogy képzeled, hogy tudsz ezen változtatni? Ki fog melléd állni azok közül, akik hitték, hogy van benned valami jó is? Elüldöztél mindenkit, aki tartott valamire, és nem fognak két könnycsepp miatt visszafogadni.-sétálok hozzá egyre közelebb, az igazságot úgy képébe vágva, olyan hangsúllyal, amivel minden határát feszegethetem, és meglehet a nyakamnak fog ugrani, de már ez sem izgat.-Idehozol egy pincébe, lenyomod nekem ezt a szöveget, várva, hogy majd én leszek az első, aki megbocsájt? És ezt mindazok után, hogy érvekről meg tettekről beszélsz? Mi lesz, ha én nemet mondok. Megkínzol, amíg az életemért nem fogok könyörögni, és mivel boszorkány vagy, majd meghunyászkodva ismét melléd állok? -szegezem neki a kérdéseket mellé érve.-A kiskutya szemek és a jól forgatott szavak mögött még most is ott él az a pióca, és ha azt hiszed, hogy én leszek az, aki kitépi onnan, hát nagyon tévedsz. Szenvedj, hogy mi szenvedtünk miattad.-arcomon már-már a káröröm és a megvető gyűlölet összes jele kiül, ellentmondást nem tűrve, dühöm visszafogása nélkül vágok mindent a fejéhez, amit jelenleg érzek, vagy gondolok. És okot is ad rá, hogy mindezt most a képébe vágjam egyenesen, s nyíltan.
Félrebillent a fejem, ahogy hallgattam a szavakat. Meg sem próbálta visszafogni magát, minden egyes szóban ott bújkált egy-egy tű, amellyel szúrkált. Tette ezt szándékosan vagy sem, nem ezen volt a hangsúly. Hanem hogy kimondta őket. Eleve álmatlanság gyötört tegnap éjjel, nem tudtam, hogy mi fog várni ránk, ha tényleg sikerül őt elhozatnom ide. Nem az ellenségeim sorait akartam gyarapítani vele, tekintve, hogy abból már kijutott bőven. De ahogy most ránéztem Syara-ra, már tudhattam, hogy az ellenségeskedésről nem most fogunk dönteni. Ez már itt volt kettőnk között, legalábbis részéről. A megvetés, a harag, a gyűlölet... mind szerves részét képezték ennek a beszélgetésnek, én pedig hiába próbáltam lenyelni, minden érzést láthatott az arcomon. Nekem is voltak. Csak éppen jó ideje senki nem volt, aki ezt elő tudta hozni belőlem. - Hm. Itt azért szerencsére be tudtam rendezkedni, nem lógnak boszorkányok a nyakamban, hogy békává változtassanak - sóhajtottam fel. New Orleansban viszont pontosan ez volt a helyzet. Kihúztam a gyufát, Syara pedig szerencsésnek tudhatta magát, hogy ott élt, nem pedig máshol. Nem kockáztattam meg, hogy összefutok egy haragossal, aki végül tényleg beváltja a fenyegetéseit, és valami visszafordíthatatlant művel velem. A fejem még mindig sajgott a csattanástól. Nem nagyon kímélt, gondoltam is, hogy ha elszabadul, nem azon lesz, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon. Nyilván rajtam vezette le az úton elszenvedett sérüléseit és fájdalmait, de szerencséje volt, hogy jól tűrtem az ilyesmit. - Te már semmit nem csinálsz miattam - sóhajtottam fel elmosolyodva. Régen máshogy volt. Ő volt az emberségem utolsó szikrája, aztán miután kiadta az utamat, már... tényleg nem tartott semmi a jó oldalon. Ilyen volt ez a barátság, megtörött, elpusztította azt, amit előtte életben tartott. Persze nem okolhattam Syara-t, hiszen ismertem az okokat. Én tehettem róla. És az, hogy megmérgeztem a lelkét. Vagyis, próbálkoztam vele. De nem akartam idomított kisfarkassá tenni. Még ha arra szükségem is lehetett volna. Megköszörültem a torkomat, mikor elnyomta a cigarettát. Nem érdekelt, hogy hogyan és miért, az már inkább, hogy valószínűleg szándékosan próbált provokálni az ilyesmivel. És tudtam, hogy nem kellene neki sok ahhoz, hogy kihozza belőlem azt a bizonyos állatot, amely aztán két kezével próbálná megfojtani. Nem mintha ő aztán annyira hagyná magát. - Megtanultam egy fontos alapszabályt az üzleti életben. Először érvekkel, aztán... máshogy - vált a mosolyom ravasszá. Bár kétlem, hogy nála bármivel képes lennék sikerrel járni. Már az is valami nagylelkűség, hogy eleresztettem a kezeit. Végül visszadőltem a szék támlájának, és elfordítottam a tekintetem, inkább a padlóra szegezve a pillantásom. - Szóval így érzed. És meglepődnél, ha azt mondanám, hogy igazad van - váltottam aztán, és ismét megkerestem a tekintetét. - Pióca voltam. Egoista. Elrontottam azt, ami még valami normális volt az életemben - rántottam meg a vállamat, mintha nem érdekelne, de ez is csak egy védekezési mechanizmus volt. - Változtatni akarok rajta. Tele van az életem gyűlölettel és bosszúval. Kell valami, ami nem erre emlékeztet.
Fogalmam sincs, hogy mit várt tőlem... Nagy örömöt, nyakába boruló könnyes köszöntést a viszontlátás okán? Nem váltunk mi el olyan jól, és ez nem az én hibám volt, nem egyszer szembesítettem is ezzel, és most sem tettem volna máshogy. A kitört nyak felett még úgy, ahogy szemet tudtam volna hunyni, de az, hogy ezt az ő kérésére teszi valaki, hogy egy istenverte pincében kössek ki... nos, ez túlment a bizonyos határon, amit normálisnak véltem, ha valaki látni akart. -Feltétlenül szükséges ez a színjáték?-vonom fel egyik szemöldököm kérdő pillantásomban egy jó adag rosszallás és cseppet sem teszek úgy, mintha elhinném, hogy valóban ledöbben attól, hogy a "munkaerő" címszó alatt futó illető mit tett velem. Nem hiszek a porszemben, ami a gépezetbe kerül. Vagy rossz volt az utasítás, vagy valóban megbízhatatlan a munkaerő, de abban ugyanúgy őt láttam hibásnak, mert őt akartam hibásnak látni. Csak valóban ne lett volna a szemem előtt. Elnevetem magam, és megrázom fejem. A liba kijelentésem enyhe jelző volt rá nézve, a véleményem némileg durvább szavak formájában lett volna igaz, de az, ahogy elképzelem, hogy megjelenik az ajtómban... nos, nem az ajtócsapás jutott eszembe először. -Ajtót csapni rád? Kérlek. Minimum azután csaptam volna rád, hogy feltöröltem veled a kapubejárót.-mosolyodom el, cseppet sem kedvesen. Boszorkány volt, idősebb, mint én, tettem rá. Szerettem a kihívásokat és hangot adni gondolataimnak, hát pláne nem érdekelt az ő kicsi lelke, és a próbálkozása, hogy mindent rendbe hozzunk. Valahol hiányzott barátsága, de kifordult énje nem érdekelt, tudta ő is. Eltört valamit, ami fontos volt, csak mert hajthatatlan, makacs és öntelt valakivé vált.-Azon pedig ne csodálkozz, hogy nem várnak szívesen ebben a városban SEM.-nyomom meg szándékosan az utolsó szót. Kérlek, nem hiszem, hogy csak itt volt olyan eszeveszettül kellemetlen jelenség. A falnak csapom, előzetes megfontolás nélkül. Minimum ennyi reváns jár nekem azok után, amivel ide kerültem, vagy eleve azok után, amit tett velem. A jóhiszeműségem, hogy valaki képes megváltozni nem egy olyan tulajdonságom volt, amit sűrűn gyakoroltam másokkal szemben. A szeme pont ugyanúgy csillogott, ahogy régen is. Semmit nem változott. A szavakat ugyanolyan hangsúllyal, szinte levegővétel nélkül mondta ki. Merev volt, mint egy szobor, szépsége pedig mintha ehhez idomult volna. -Nem, mintha miattad csinálnám.-senki miatt nem éreztem hajlandóságot a változásra. Szerettem szálka lenni más szemében, vagy inkább gerenda, mert a feltűnés az én játékszerem volt mindig is. Nem érdekel, hogy a füst zavarja-e vagy sem, rágyújtok, szavaim pedig szintén, mintha süket fülekre találnának. Fürkésző pillantására csak összevonom szemöldököm, és próbálok rájönni, miért is érdekli, hogy mi történt velem. Érthetetlen a próbálkozása, hogy elhiggyem, megváltozott. Kifújom a füstöt, majd összeütöm tenyereim, és a cigarettát elnyomom az asztal sarkán. -Most, hogy beismerted, hogy önzetlen vagy, és ennyire gáláns, essünk túl rajta.-javaslom grimaszt vágva, de olyan nyugodtan ül velem szemben, hogy az már-már zavarni kezd. Azzal, hogy mindig azt akarta, hogy ott legyek, ahol ő, hogy azt tegyem, amit ő mond, azt hiszem túllépett azon, ami barátságnak nevezhető. Egy rabszolgának több szabad rendelkezést adtak, mint amennyit ő adott nekem, nyilván a kicsinyes bosszúvágyának hála, ahogy menekülni tudtam, megtettem. Faképnél hagytam és kizártam az életemből. A családom fontos volt, még ha a gyenge pontomként őket jól el is rejtettem mélyen legbelül, egy lelakatolt, jégbe fagyasztott dobozba, a kellemetlen igazság, hogy ő is ott volt még mindig. Nem vártam a napot, hogy haláláról halljak, mégis legtöbbször azt kívántam, bárcsak érkezne egy ilyen hír. A furcsa ellentétben létezve csak az érdekelt, hogy van saját életem. Mert ha máshogy lett volna... az olyan lett volna, mint a jelen helyzet, melyben szavai túl igaznak hatnak. Túl őszintének. -Nos, az örökké adott volt. Mindkettőnknek. Te voltál az, aki piócává változtál, elszipolyozva a lehetőségét annak, hogy éljek. Miért kellene elhinnem, hogy megváltoztál? Hogy érdekel, ki mit csinál velem? Sosem érdekelt más, csak TE. Te voltál a fontos, a te érzéseid, a te fájdalmad, a te bosszúvágyad.-sziszegem a szavakat olyan hévvel, hogy érzem, ahogy nyakamon szinte kidudorodnak az erek.-Nem csak te hitél, én is. Sikerült mégis kitépned belőlem az érzést. Te vagy az, aki ezt megtette. A te döntésednek hála jutottunk ide.-nézek vele farkasszemet, bár nehezemre esik arcom gesztusait kontrollálni, mérhetetlen dühöm és megvetésem kiül minden vonásomra.
Higgadtnak tűntem, ám a tekintetemmel az ajtó irányába fordultam. Oda, ahol az imént kisétált az a férfi, akinek a segítségért kértem Syara kapcsán. Megígértettem vele, hogy nem bántja. -Szóval kitörte a nyakad - ismételtem a szavait, miután ténylegesen felfogtam, mit sem törődve azzal, hogy lelibázott. Már megszoktam, sőt. ez egy enyhe jelző volt, hallottam már durvábbat is. - Azt hiszem, el kell majd beszélgetnem vele - sóhajtottam fel lemondóan. - Hol lehet ebben a mai világban jó munkaerőt találni? - kérdeztem aztán költőien, megforgatva a szememet. Már értettem, miért iszkolt el ilyen gyorsan a férfi, nem akarta megvárni, hogy a részletek eljussanak hozzám, hiszen sosem blöfföltem. Ha azt mondtam neki, hogy megbánja, ha bántja, hát komolyan is gondoltam. És mindig teljesítem az adósságomat. A történtek ellenére Syara fontos volt nekem, és ugyan tudtam, hogy ő sem egy könnyű eset, de készen álltam minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy előre lépjünk. Követtem a tekintetemmel, ahogyan felállt, szavait hallva pedig elmosolyodtam. - Talán igazad van, némileg elkényelmesedtem. De nem vagyok szívesen látott vendég New Orleansban, nem viszem vásárra a bőrömet csak úgy, feleslegesen. Hiszen valld be, ha bekopogtam volna nálad, rám csaptad volna az ajtót - komolyodott meg a hangom az arcommal egyetemben, miközben beszéltem, de levegőt szinte nem is vettem. Hozzászoktam már ahhoz, hogy sokat beszéljek, nem érződött a hangomon, hogy problémát okozna. Előre sejtettem, hogy nem fogja sokáig beszélgetéssel tölteni az időt. Az az én eszközöm volt, lebeszéltem volna akár Jézust is az égből, ha hittem volna a létezésében. De ő a tettek embere volt, szinte rögtön a becsmérlésem után ott termett előttem, majd a falnak csapott. A hátamba hasító fájdalom miatt egy apró nyögés bukott ki belőlem, majd összeszorított szemekkel nevettem el magam. - Legalább sosem változol. Ez tetszik - sóhajtottam fel, őt figyelve. A cigaretta füstjének illata elég gyorsan betöltötte a helyiséget, engem nem is zavart igazán ,tekintve, hogy egész nap ezt érzem amúgy is. Lassan elléptem a fal mellől, majd félrebillentett fejjel ültem vissza, miközben próbáltam felkutatni a testén, van-e bármi nyoma annak, hogy bántódása esett. - Igazad van. Azért nem akartam, hogy bántsanak, mert tudtam, hogy rákényszerítesz engem is. Tudtam, hogy én foglak - vontam egyet a vállamon, mintha nagyjából arról beszéltem volna, hogy milyen süteményt együnk a tea mellé. De nem volt sem tea, sem sütemény. - Te voltál az egyetlen, akiről azt hittem, hogy az örökké az tényleg... örökké - nyeltem egyet, de a mosolyom nem tűnt el. Még ha kissé meg is keseredett. Ha tisztán láttam volna, és megkapom a lehetőséget, hogy kívülálló legyek, talán megértettem volna, miért lökött el magától. Ott volt Calder, ő megtanított mindenre, neki köszönhettem az utóbbi pár évtizedet. Talán az agyamra ment a bújkálás, hisz mindig is tudtam, hogy Alexander a nyomomban van. Jó volt azt gondolni, hogy amíg Syara ott van, elmenekülhetek a bajok elől. De generáltam saját bajt. A bosszúvágyammal képes lettem volna megfojtani. Ráerőszakoltam a saját bosszúmat.
Tudtam milyen érzés kiütve lenni. Ez tudom, így elég tág, hát leszűkíteném. Ütöttek már meg, ütött ki az átkom, mikor csontom szegte. Törték nyakam, törték el orrom, míg próbáltak megszabadulni tőlem. Ütöttem már ki magam töménnyel, droggal, olcsó sörrel, bármivel, ami éppen akadt egy bulin. Ez voltam én. De az, hogy valaki egyszerűen fecskendőt döf a nyakamba, mikor próbálok valami vacsora után nézni... nos, ez nem nagyon tetszett. Pláne nem az, hogy a nyakam is kitörte. Meg kell hagyni, hogy biztosra ment. Fogalmam sincs, hogy hol tértem magamhoz, ahogy kinyitottam szemem, fejem előre billent és rám tört a hányinger. Morbid vicc, de a halál érzése egyszer elég volt, azóta valahogy nem szeretem a tudatvesztés ezen kellemetlen lehetőségét. Felmordulok, ennyi elég. Egy sötét, természetes fénytől mentes helyen vagyok, gyanítom ebből, hogy a föld alatt. Hol máshol, végül is minden halott ide kerül. A morbid gondolatú vicc viszont nem segít, sőt, valahol kicsit elkeserít. Aztán meghallom az ismerős hangot, ahogy az ajtó túl felén a nem sokkal ezelőtt kilépő férfivel beszélget. Nem vagyok hülye, nem csináltam úgy, mintha ez lett volna életem legrosszabb meghívója ki tudja hová. -Wáó, roppant egyedi értelmezése a kellemetlen jelzőnek te elmebeteg liba. Kellemetlen, ha letörik a körmöm. Az szar, ha a nyakam töri el valaki.-sziszegem, valószínűleg nem most lát így először és nem is utoljára. Szerintem értelmesen kifejeztem, hogy mennyire nincs kedvem a társaságát élvezni, a múlt fényében pedig akkor sem hívnám barátomnak, ha a kis kutyuskája visszajönne és kínozni kezdene. Ahhoz túl fontos voltam Trish-nek, legalábbis szavai, melyek arra utaltak, hogy mi történik azzal, aki a felügyelete híján kárt okoz bennem... nos, abban nem tudok nem reális képet látni, hogy meg is teszi, amit mond. Persze alakulhatott volna minden máshogy... de helyette mi változtunk, nem is kicsit. Mikor kiszabadul a kezem, hajamba túrok, mely az esti bulinak hála göndör loknis formát öltött, s megropogtatva nyakam, majd ujjaim, fintort vágva figyelem, ahogy leül velem szeme. Tekintete engem pásztáz, állom, és szintén méregetve nézem. Semmi kedvem itt lenni, ez süt rólam, s gyanítom ő is pontosan tudja, hogy mit is érzek. -Választásod mindig van, csak maximum lusta vagy kihasználni.-mosolyodom el, cseppet sem kedvesen, inkább gúnyosan, de ahogy folytatja, akaratlan elnevetem magam, és tenyerembe temetem arcom.-Ezt az álszent szöveget te se gondolod komolyan, ugye?-nézek rá, majd élve a pillanat adta lehetőséggel, egyszerűen kihasználom a sebességem adta előnyt, ami ugyan erőm illeti, nem vagyok a régi, de épp elég ahhoz, hogy a székből kikapva őt, egyszerűen a falnak csapjam.-Látod, mindig van választásod. Ezt azért, amiért az embered elkábított és kitörte a nyakam. További panasszal is életnék, de kezdésnek elég ez a választás. Gyanítom, ha másnak nem engeded, hogy bántson, megteszed te magad is. Ez volt az én választásom. Maximum kicsit megkínzol. Hát tessék, ha ez segít a lelkiismereteden.-nézek le rá, az asztalnak támaszkodva, ami eddig elválasztott minket, majd kabátomba nyúlok, előhalászok egy dobozt és egy szálra rágyújtok. Nem a legjobb szokásom, de nem különösebben érdekel, hogy zavarja-e vagy sem.-Vagyis várj. Pont az az, ami belőled hiányzik.-szívok egy nagy slukkot, majd fújom ki a füstöt egyenletesen. Teszek rá, hogy ennek mi lesz a vége. Én nem leszek olyan, aki behúzza fülét-farkát, ha meghallja a Trish Sylvie Gallagher nevet és menekül, mint egy nyúl a róka elől.
Voltak dolgok az életben, amire nem tudtunk annyira büszkén visszaemlékezni. Mindannyian követtünk el hibákat, a lista, amely ezek összeségét tartalmazza, kivétel nélkül mindenki életében hosszú. Talán szimplán egy végtelen felsorolás... én sem voltam mindenre kifogástalanul büszke eddigi életem során. Próbáltam más lenni, nem egy kis szelíd, visszahúzódó kismacska, aki dorombol, ha hozzáérnek. Sokat kellett változtatnom, mind a fejemben, mind a szívemben, hogy végül megkapjam a végeredményt. Valójában sosem voltam érzelemmentes, az a gyávák eszköze. Mindig a helyén hagytam mindent, elvégre ezek hozzájárultak ahhoz, hogy az legyek, aki most voltam. Tudtam szeretni, gyűlölni, megvetni és könnyezni, ha fájdalmat okoztak. Sosem fordult meg a fejemben, hogy a könnyű utat válasszam, egy érzelmektől mentes ösvényt, amely talán a biztos útra vezet, onnan pedig már csak pár lépés a siker. Nekem a rögös út kellett. És nem kellett szakértőnek lennie ahhoz senkinek, hogy rájöjjön, az élen jártam ebben. A pince lépcsőjén haladtam lefelé, az ajtóban találkozva Johnsonnal. - Remélem, nem bántottad - jegyeztem meg rezzenéstelen tekintettel, az ajtó felé fordulva. - Ha egy haja szála is meggörbült, gondoskodom róla, hogy ne éld meg a következő napfelkeltét - tettem még hozzá, majd a fejemmel intettem, hogy elmehet. Valójában már a szavak kimondása előtt tudtam, hogy nem ért hozzá, csak amennyire feltétlenül szükséges volt. A szabályaim egyértelműek voltak, ráadásul boszorkányként bárhol megtalálom, ha valamivel elégedetlen vagyok. Kinyitottam az ajtót, majd beléptem a szűkös kis helyiségbe. Amint megláttam a kényszeredetten ideérkezett vendégem arcát, elmosolyodtam. - Sajnálom a kényelmetlen... hm... körülményeket - gondolkodtam el a megfelelő szóhasználaton, ahogy belenéztem Syara szemeibe. A csuklója a székhez volt kötözve, és biztosra vettem, hogy Johnson valami fecskendő tartalmával ütötte ki, hogy el tudja rángatni idáig. Nem volt kenyerem az emberrablás, de Syara esetében rászorultam. A történtek után nem hiszem, hogy szóba állna velem, pedig... nem tegnap találkoztunk utoljára. Amikor összetalálkoztam vele, azt gondoltam, végre itt az ideje kitárulkozni. Barátokat szerezni. Syara volt hosszú évek után az első igaz barátom, de mondanom sem kell, hogy elszúrtam. Volt még hová fejlődnöm, és az, hogy rögeszmésen kutattam illetve kutatok valami után még a mai napig is, nem tett jót kettőnk kapcsolatának. A háta mögé léptem, és elengedtem a csuklóját, majd visszasétáltam, és leültem a másik székre. - Nem volt más választásom - kezdtem bele csendesen, nem véve le róla a szemeimet. - Talán majd egyszer megbocsájtod ezt is, ahogyan minden bűnömet. De talán mindketten vétkesek vagyunk - sóhajtottam fel. Bennem is ott volt a tüske irányába. Az, hogy neki ennyit jelentett az egész.. hogy annyira könnyedén lemondott róla. A barátok kitartanak egymás mellett. Ő nem tette.
Kezdőlap
