Édesanyám vörösen ragyogó fürtjeit örököltem, akárcsak húgom. Kék szemeim azonban szüleim közöse, edesapám tengerkék íriszének minden nő áldozata lett, aki szemébe mert nézni évszázadokkal ezelőtt. A korba, melybe születtem, még nem az volt a divat, hogy mindenki olyan fvékony legyen, akár egy deszkalap, a fűző sokak számára formás alakot biztosított, bár jómagam úgy éreztem magam sokszor, mintha satuba fogtak volna. A kelmék viszont hiányoznak, az akkori divat ugyanis egészen más volt, mint a mostani. A nők ékszereikkel, s ruháikkal fejezhették ki igazán magukat, színekkel és lágy, selymes anyagokkal leplezték bánatuk, testük kínjait. Mégis a mai világban is könnyen rálelek azon darabokra, melyek emlékeztetnek a múlt ezen részére. Nehéz, de nem lehetetlen küldetés, hisz alakom közel sem tökéletes, legalábbis azt hiszem női hiúságom erre nem terjed ki, s örök harcban kellene állnom magammal e miatt. Mégis, azt hiszem ennyi évszázad után megengedhetem már azt magamnak, hogy megbékéljek az ilyesmivel. Kecses tartásom, finom mozdulataim fiatalkoromban tanult illemtanórákon rám ragadt beszédem mára sem fakult, kifinomult nőiességem, telt alakommal karöltve számomra tökéletes összhangot ad.
A tűzről pattant jelző tökéletes jelző lenne rám. Olykor heves, ironizáló, mogorva vagyok, máskor bájosan mosolygó, légiesen könnyen társalgó. A fecsegés nem esik nehezemre, könnyen alkalmazkodok. Megfogadtam, könnyeim, bánatom enyémek, csak akkor mutatom ki azokat, ha arra érdemes embert találok, akiből sajnos kevés van. De talán ez nem is baj. A titok is csak akkor titok, ha a két emberből, aki tudja, az egyik halott. A gyengeség pedig olyasvalami lett, amiről megtanultam, sosem erény egy nőnél, ha az élete nem a saját kezében van. Hazudozni rezzenéstelen arccal tudok, kék szemem olykor elárulhat, ha olyasvalakivel szemben állok, aki évszázadok óta ismer. A megfontolt, előre eltervezett lépések mellett könnyedén döntök a pillanatnak megfelelően, talán a háremben eltöltött éveimnek hála az áskálódásokon könnyedén túllépek és találok kiutat belőlük. A család fontos volt mindig is számomra, barátaim, hűségükkel szolgáltak rá arra, hogy megbízzak bennük, ám a gyanakvás természetemnél fogva bennem élt mindig, s bennem is fog, amíg még élek. Sokszor azt kívántam, bárcsak meghalnék, mára megtanultam, hogy a túlélés eszköze mindig ott van az orrunk előtt, csupán a sötétben rejtőzik, s olykor nehezen lelünk rá. Az ellenségeimmel régen sem, s most sem vagyok rest végezni, ám zsarolással -bár tudom, ez nem egy kiváltképp jó tulajdonság- sokszor, szok mindent elértem már. Talán első ránézésre egy ártatlan virágszálnak gondolsz, s elképzelhető, hogy szemedben mindig is az leszek. De sose feledd, a ravaszság a róka sajátja, s én épp olyan kis vörös vagyok, mint ő. Kiszámíthatatlan mégis kiszámítható, barátságos, mégis tartózkodó és ellenséges.

"A szeretetben légy a nap, barátságban és testvériségben az áradó folyó. Vétkeidben a sötét éjszaka, alázatodban a világos ég, haragodban a halott. Légy minden, ami vagy, anélkül, hogy lássalak, valójában ki is vagy."

Hercegnő, aki szolgává változott, majd a háremből kedvenc lett, s életét egy palotában élte le. A tündérmesébe illő történet megkezdése előtt azonban jobbnak látom tisztázni, életem nem volt sosem tündérmese.
Hazám, Rohatyn, a lengyel uralom alatt atyám, s ősei földje volt. Majd a tatárok betörését követen a 16. századtól a kozák (ukrán) állam elkezdett szerveződni, így mára e nép egy apró városa Nyugat-Ukrajnában. A történelem poros lapjait nézve az 1520-as évek fontosak számomra. Ekkor szakítottak el családomtól, húgomtól, anyámtól és szeretett édesapámtól. Egészen eddig az évig, 1415-től a családom felségterülete volt. Ám ekkor nem csak az én életem, de családom élete is változásnak indult. A húgommal töltött idő gyorsan telt mindig is, s a mai napig nem tudom mi lelte őt. Megmenekült-e vagy elfogták, akárcsak engem... még kislány volt, akárcsak én.
Az Oszmán Birodalom felé vezető utam megrázkódtatással teli volt. A hajóúton megvertek, ám meggyalázni nem gyaláztak meg. Nem tették, mert tudták a szultán tulajdona vagyok. Már akkor az voltam. Isztambulba vittek, rabszolga lettem. A lengyel uralkodó hercegnői címéből ennyire egyszerűen csak egy szolga lettem egy idegen világban. A nyelvezet elsajátítása hamar ment, ellenben az írásé. A rengeteg küszködés a betűk helyes megformálására, a toll tartására, hogy a tinta kezem alatt ne kenődjön el, hisz jobbról-balra haladva ez volt az egyik legnehezebb feladat. Mára a török nyelvi érzékem megfakult, de ápolom, ha időm akad ilyesmire, mégis más nyelvek tanulása már nem okozott olyan nehézséget. Folyékony német nyelvtudásom az országban töltött éveimnek köszönhetem, a lengyelt, mint anyanyelvem sajnos egyre ritkábban használom.
A vallás, melytől megszabadultam, szintén áldozat volt. Más istenséget, más imákat tanulni, más elveket követve élni...ez volt a legkönnyebben megtanulható lépés. Furcsa, ha rákényszerül az ember, mi mindenre, milyen könnyedén képes lesz a túlélés érdekében. S ekkor még csak nem is sejtettem, hogy a kezdeti nehéz évek után képes leszek újra, valóban szeretni, átélni az elvesztés, a gyász fájdalmát. Mára mégsem a mindennapjaim részét képzik e vallás gyakorlásának mozzanatai, bár néha elmélázok a tanokon, a múltam ezen részén, s rájövök, sokat köszönhetek többek között ennek is.
Ahhoz, hogy a hárembe bekerülj nem kellett semmi különleges képesség. Ha nem lettél ágyas, a palota úrnőinek szolgálójaként is mindened megvolt. Ám a kiváltságosok szebb ruhákat, ékszereket, saját lakrészt kaptak. Így a célom -bár kezdetben nem kifejezetten ez volt, inkább halálom kívántam- az lett, hogy kedvenc legyek, ágyas, akit tisztelnek. Tudtam, hogy megannyi lépést kell megtennem, ám megtanultam, siránkozás és örökös nyílt gyűlölködés, áskálódás helyett inkább visszafogott, megfontolt lépéseket kell tennem. A történelem lapjain nem ez maradt meg rólam. Én voltam a kedvenc, én lettem a feleség, a fő ágyas, a leendő szultán gyermekének anyja, ám ehhez rengeteg életet kellett kioltanom. Képességem mindez idő alatt el kellett rejtenem, a boszorkány lét alapjait gyermekként megtanulva, apránként tapasztaltam meg felnőtt koromra. Szerencsére a városban nem voltam egyedül e képességemmel, s segítséget, barátokat épp úgy szereztem mint ellenségeket. Gyermekeim sikere abban rejlett, hogy a szálakat én hogyan mozgattam. Hogyan tudtam mindenkit szép sorban eltenni láb alól, s mindeközben szívem hogy lett egy olyan uralkodóé, akinek ezer meg egy nő fordult meg az ágyában. Mindvégig az tartott életben, hogy ő engem szeret, s ezen más nem változtathat. A többi nő, csak egy játékszer, akiket kihasználnak, majd visszaküldenek a szolgasorba. Én felemelkedtem, vér és verejték, könny árán, és uralkodtam egy hárem felett. Hercegnőből szolga, majd ismét uralkodó lettem...

Ez idő alatt természetesen teltek az évek, gyermekeim felnőttek, üde bőrömön elkezdtek megjelenni az első ráncok. Mindenki látta, hogy öregszem, csak én nem. Tükörképem ugyan az az üde arc volt, a büszkeséggel teli tekintet, ki első gyermekem születése után voltam. Szépen elhitettem mindenkivel az évek múlását. Halálom egy boszorkánynak hála túléltem, s bár az évek átformálták jellemem, testem meggyötört lett, ahogy eljött az idő, méltón búcsúztam el a földi léttől. Ám kedvenc udvarhölgyemnek hála a koporsóm sosem került felnyitásra, testem nem lett az enyészeté. Szultánom halálát fátyol mögé rejtett arccal, a sötétségből néztem végig. Fájt a látványa, fájt az évek múlásának gondolata, boldogságom vége. De tudtam gyermekeim biztonságban vannak. Magam mögött hagyva a múltat, visszakapva arcom harmincas éveinek elején lévő pompáját, porcelán bőröm, üde hajam, immár vámpírboszorkányként éltem tovább. A saját gyászom, a saját életem része volt, feledni sosem akartam azon éveket, de elkötelezetten próbáltam képességem és időtlen-időkig tartó szabadságom ismételten kihasználni...

Elenyésző tény kilétem valója, a mai korban senki sem foglalkozik azzal, hogy ki vagyok én. A régmúlt képeit, a történetüket, a festményekről visszanéző tekintet történetét mindenki ismeri, valódi énemről mégsem tud senki sem semmit. A rejtélyt, melyet a ragyogó mosoly, a hullámos fürtök, a selymes kelmék rejtenek csak az enyém. A találgatás mindenki sajátja, s ezt nem tagadhatom meg senkitől. Családom életéről tudok, leányom és fiaim életét figyelemmel kísértem, s talán, ha képességem valóban örökölték -bár ezt a szultán uralkodása alatt önző mód elvettem tőlük-, könnyen rájuk találhatnék. De vajon készen vagyok ilyesmire? Kész vagyok szembenézni velük, felfedni eltemetett énem? Képes vagyok a világból, amit alkottam magamnak kilépni a múltba, amit eltemettem? Képes vagyok még mindig anyaként létezni, vagy az a lényem meghalt velem, mikor képességem arra használtam, hogy arcom mindenki szeme láttára öregedjék? Lelkem viszont fiatal maradjon, s ha eljön az idő visszakapjam szépségem, ezzel elvesztve valamit magamból? A múlt árnyaival karöltve élek a jelen szépségeit keresve, s nem is sejtem, hogy útjaim során mikbe botolhatok még.