Az idő és az egyedüllét szófukar férfivá edzett. Régen, még az első világháború utáni időkben képes voltam megtalálni a világ sajátos szépségét, és megosztani azt másokkal. Ma már inkább rejtőzöm el az irodám falain belülre. Talán az elhivatottságom is tehet arról, hogy nem beszélgetésre töltöm el a legtöbb időt. Rengeteg papírost vések alá nap mint nap, de ennek ellenére sem veszítettem semmit  az elhivatottságból. Fiatal koromban lehetőségem nyílt világot látni, jártam Párizsban, Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában. Néhány helyen éveket töltöttem el, anyanyelvi szinten tanultam meg a nyelvüket a fogékony elmémnek köszönhetően. Felejthetetlen élménynek bizonyult, és a kontinens mentalitása ébresztett rá arra, hogy nem fogom leélni az életem egy olyan munkával, amelyet apám akart rám kényszeríteni. Bizonytalan talajjal a lábam alatt indultam el otthonról, hogy álmaim vágyát beteljesítsem. Valahol az indulópont és a cél között változott meg az egész. A harmicas években Lengyelországban éltem, majd Németországban. A feltörekvő eszmék nagyban befolyásolták a személyiségem. Nagyobb szörnyeteg lettem, mint a korszak leghírhedtebb politikusa és népírtója, amit egy hétköznapi öltönnyel képes voltam palástolni. A rengeteg elsuttogott mondatom mindig nála talált célba, bár egy egész faj legyilkolásának ötlete már a saját aberráltságának bizonyítéka volt.
Magas, szilaj férfi vagyok a kelták jellegzetes vonásaival. Barnás hajam és hűvös kék szemem az, ami vonzó külsőt kölcsönöz számomra még akkor is, ha már nem vagyok egy mai fiatal. Ritkán mosolygok, de ha megteszem, általában csak gúnyolódás céljából, vagy ha mulattat valami. Bal kezem mutató ujján viselek egy gyűrűt, amely még a nagyapámtól maradt rám.
Lépteim csendesek és a legváratlanabb helyeken vagyok képes felbukkani, általában akkor, amikor szükség van rám, vagy ha senki sem számít rá.  

2010.

- Das bolschewistische Ungeheuer, dem sie die europäischen Nationen ausliefern wollen, wird sie und ihre Völker dereinst selbst zerfetzen! - A rádió szól hátam mögött recsegve. Régi felvétel. Néha csak úgy előveszem, és hallgatom... ajkam pedig mosolyra húzódik. Óh, pontosan erre vágytam! Németországot már az én eszméim uralták 1943-ban. Vezetőjük egy domináns, félig zsidó férfi. Adolf Hitler. Mai szemmel egyszerű náci senkiházi. Nem mondom, én sem vele akartam a világot megváltattni, azért érte el, amit szerettem volna. Romba döndötte Európát a Lebensraum elméletével. A rengeteg hadműveletével... a Szovjetunió lerohanásával azok után, hogy meg nem támadási szerződést kötött velük. Az én szavam nagy úr volt abban az időben. A háttérből természetesen... még vérfarkasként is. Miket is beszélek?! Még ma is az. Ha azt akarom, hogy figyeljenek rám, hát figyelni fognak. Engem nem lehet csak úgy elkerülni. Számorma a legnagyobb büntetés az, ha nem kapok kellő figyelmet. Ezzel tudnának megölni.
Eltettem a tollat, melyet kezeim között fogtam, és egy mozdulattal beléfojtottam a szót a rádióba. Az akkori elméleteim talán egy kissé meggondolatlanok voltak, de a mai napig helytállóak. Csupán változott a helyszín. A szereplők. Maga a világ. Elérem, amit akarok, uralkodni akarok... csak most Amerika bizonyos részei felett. Csak idő kérdése. És ami nekem van, az bőven elég; türelem. A mondás, miszerint a türelem rózsát terem, valóságos. Igaznak érzem.
- Liebe Angelique, miért érkezett hozzám? - vontam fel kérdőn szemöldökömet, mikor megpillantottam a beérkező, vörös hajú szépséget. Ismertem, gyakran látogatást tett nálam, és ostoba ígérgetésbe fogva kért szívességet. Sosem ellenkeztem, hiszen tudtam, hogy egy hozzá hasonló bármikor jól jöhet. Szívességekre nekem is bármikor szükségem lehet, és bármire ráhúzhatom azt, hogy ez a kamatos ára annak, amiért én segítettem nekik.
- Bonjour, Monsieur Dragomir. Vous pouvez m'aider, s'il vous plaît? - szólt vékony hangján, én pedig elvigyorodtam.
- Ha segítséget akarsz, beszélj az én nyelvemen! - utasítottam, majd felálltam, és mint ragadozó állat, megindultam felé, miközben ujjaimat a hátam mögött kulcsoltam össze.
- Tudja... hogy nem beszélni jól angol, uram - felelte, majd elpirulva foglalt helyet, hiszen a szabad szék felé intettem.
- Ha segítséget akarsz, beszélj az én nyelvemen! - ismételtem, hangom még inkább parancsolóvá vált, de mosolyom szelíd maradt, tökéletes álarc.
- Egy férfi... uram... a házam fosztogatta ki - vált hangja remegővé, de ekkor már tudtam, mi lesz a végső kérés. - Nem látni arcát... de ebben a városrészben él. Láttam egy... tetoválást a karján. Egy helyi banda tagjai viselik. Mindenemet elvitte. S'il vous plaît, segítsen rajtam - súgta ismét. A végére egészen belejött, elmondta, mit akar, és annyi hibát sem vétett, mellyel értelmetlenné tehette volna ezt a szöveget.
- Hm. Érdekes - masszíroztam meg állam elgondolkodva. - Egyszerű szívesség. Végre nem más hozzám hasonlókkal kell leszámolnom. Rendben, liebe Angelique. Holnap intézkedem.
- Merci, Monsieur. Merci - beszélt még, majd félénken felállt.
- De rien. Remélem tudja, hogy ennek is meglesz a megfelelő ára - vált mosolyom igencsak elbűvölővé, de inkább csak akkor, mikor már távozott. A franciák nem a kedvenceim. De mit tudnék tenni? Ez a nő még hasznomra lehet.
Látod már? Az erős életben marad... a gyenge behódol... elbukik...