agnes & charlie

A meleg időjárás kínálta lehetőséget a megszokott foglalkozásba is belecsempésztem, így végre a szabad ég alatt tarthattam meg. Mégsem olyan komor mint odabent az előtérben összegyűlni. Arra számítottam, hogy így a hangulat is oldottabb lesz, de legalábbis több résztvevővel számolhatok. Ez utóbbi sejtésem be is igazolódott, az átlagnál jóval többen voltunk, de mégsem éreztem a sikerélményt, mikor megláttam, hogy Agnes kidugta ugyan az orrát, de még mindig nem óhajt csatlakozni hozzánk. Nem kényszeríthetem rá, hogy beszéljen. Őszintén nem is akarom. Előbb vagy utóbb majd ő maga is rájön, hogy ez nem az én érdekem, hanem a sajátja, de ezt az utat neki kell megtennie. Nem hiszem, hogy annyira makacs lenne, hogy ittléte alatt nem jutna el arra a szintre, hogy előttem, majd azután a többiek előtt is nyíltan beszél majd arról, miért is került ide. Mi vezetett ehhez a helyzethez. Addig pedig még jónéhány hónap hátra van. Én minden napomat itt töltöm, néha hétvégenként is benézek, ha úgy érzem végre átütő sikerem lehet, de a vége mindig csalódás. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy már-már agresszív taktikai lépéseket folytatok annak irányában, hogy végre őt is szóra bírjam, de hamar rájövök, hogy ez nincs így. A nevelőkkel ellentétben én nem nullhuszonnégyben foglalatoskodom azzal, hogy helyrerázzam. Nem lakom velük az ifjúsági központban, amit néhányan csak javítóintézetnek csúfolnak, holott ez jóval több annál. Árnyékoltabb maga a fogalom is. Ez egy második esély azok számára, akiket a bíróság vagy az orvosai még javulóképesnek ítélnek. Hogy ezután mi jár? Tiszta lap. Az itt töltött napok viszont katonás rendben telnek. Nem hagyhatják el az épületet, ha friss levegőt akarnak szívni, arra csak a belső udvaron van lehetőségük. Közös erővel tartják rendben a központot, ők főznek magukra és ők végzik a házimunkát is. Úgy gondolom, teljesen fair play azért cserébe, hogy nem tényleges rácsok között és fegyőrök mellett kell eltölteniük ki-ki saját idejét. Az emberi bánásmód mellett pedig barátságot köthetnek, tanulhatnak egymástól, a saját és a másik hibáiból. Az egyetlen kitétel az, hogy a külvilággal nem érintkezhetnek. Semmilyen formában. Nincs mobiltelefon, internet, sem televízió. Levelet írhatnak és kaphatnak, de a legtöbbjük nem igazán él vele, mert túlzottan középkorinak tartja ezt az elgondolást.
A foglalkozáson a mai nap ugyan többen vesznek részt, de csak a megszokott arcok fejtik ki a véleményüket az aktuálisan bennük munkáló problémákról. De a kis siker is siker. A végén csak egy kedves mosollyal megköszönöm a részvételt, és biztosítom őket arról, hogy hétfőn ugyanitt találkozunk, majd arra veszem az irányt, amerre Agnest sejtem. A munkaidőm ugyan néhány perce már lejárt, és bárki más azonnal hazafelé venné az irányt, hogy levetkőzze a hét fáradalmait, de én sosem úgy kezelem az embereket, mint munkát. Ők érző, hús-vér fiatalok, akik vagy a körülmények áldozatai vagy a neveltetésük hagy némi kívánnivalót maga után.
- Azt reméltem, ma végre megtisztelsz minket a jelenléteddel.. - állok meg az egyik épp virágba borult fa előtt és végigsimítok egy épp nyílni készülő bimbón. Ők is ilyenek, csak épp akadályozva vannak a kiteljesedésben. Én a segítségemet nyújtanám nekik. A szívemen viselem a sorsukat, egy az egyben mindannyiukét. Másképp ugyanis ezt a munkát nem lehet jól csinálni.
 

agnes & charlie

Szívemen viselem a sorsukat, mindannyiukét. Általuk én magam is együtt élek azokkal az eseményekkel, amik meghatározták az életüket, amik fordulópontok voltak a számukra. Most viszont csupán azt akarom elérni, hogy a következő sorsdöntő pont az én munkásságom nyomán következzen be. Nap mint nap mást sem teszek, mint azon ügyködöm, hogy elnyerjem a bizalmukat és amint ez megtörtént, már-már úgy is érzem, hogy az események szépen sorban - olykor egészen lassan, de - végre a helyes irányba tolódnak. Hogy segíteni tudok visszaterelni a mederbe néhány fiatal lélek útját. Ami pedig engem segít, az a tudat, hogy hányszor jártam már sikerrel.
Szeretem a tavaszt, főleg a késői időszakot és a kora nyár kellemes hangulatát, a langyos levegőt, a napok hosszabbodását, mikor már nem érzem azt, hogy a nap a munkaidőm végével automatikusan befejeződik, mert azzal a lendülettel ránk is sötétedik. De úgy tűnik, hogy nem mindenki szívleli úgy az évszakok változását, mint én. Pedig vannak néhányan, akiket ha más nem is, de legalább ennyi felvidíthatná. Szörnyen rossz látvány azt tapasztalni, hogy újra és újra falakba ütközöm, és nem csak én, a nevelőktől is azt a véleményezést kapom, hogy bizony van olyan tagja a csoportnak, aki eddig még csak a többiekkel sem túl kommunikatív. Nem hogy velem. Hatalmas problémát jelent ez is...
- Kíváncsi lennék rá, miért érzed úgy, hogy azzal nyersz a legtöbbet az ittléted alatt, ha mindenkivel úgy viselkedsz, mint egy kaktusz.. - Nem kérdezem, sokkal inkább elmélkedve mondom, miközben még mindig nem fordulok felé. Tudom mi fogadna, a hangjából sejtem, hogy nemhogy a bizalmát, még a szimpátiáját sem sikerült elnyernem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy feladom. Sem a türelmemet, sem azt, hogy elérem nála, hogy önszántából beszéljen. Engem nem szükséges egy kalap alá vennie az összes többi nevelővel, agyturkásszal vagy bárkivel, aki ide juttatta. Azt hittem, eddig mindenkinek egyértelmű, hogy én a javukat akarom.
- Mit olvasol? - fordulok felé, amint ismét megüti a fülemet az a kelletlen hangszín, amivel méltat. Nem tetszik, egyáltalán nem örülök annak, hogy ilyen tehernek éli meg a jelenlétemet, de ugyanakkor bárhogy is érez irántam, bármennyire is nyűgként gondol rám, jelenleg én vagyok a szükséges rossz az életében. Ezt kell megértenie. Talán akkor könnyebb dolgom lesz vele.