Animágus alak:

Körülbelül négy éve vagyok képes állati alakot ölteni, és két és fél éve folyton ugyan annak a lénynek a testét veszem fel. Egy hatalmas, fekete kutya képében jelenek meg, ha használom az „áldásom”. Ez az óta van így, mióta láttam meghalni a férfit, akit szerettem. A lelkemben már helyre tettem a dolgokat, de a testem még gyászol. Talán így. Talán ezzel. Kissé úgy érzem, hogy megrekedtem valahol a múltban, és erről nem nagyon szeretek beszélni. Még apámnak sem mondtam el, hogy egy ideje már nem tudok macskává, vagy cinegévé alakulni, csak ezzé a kutyává. Remélem, hogy egy napon majd sikerül végleg tovább lépnem, mert már túl régóta vagyok kutya. A bundát meg tudnám szokni, de a bolhák…

Jellem:

Ehhez képest egy életvidám nőnek érzem magamat. Akkor is tudtam mosolyogni, mikor mások valószínűleg összeroskadtak volna lelkileg. Nem szeretem másokkal megosztani a problémáimat, sokkal inkább elnyomom magamban őket, míg aztán el nem tűnnek nyomtalanul, vagy legalábbis, majdnem nyomtalanul. Persze a testvéremmel egy időben mindent elmondtunk egymásnak, de mióta felnőttünk egyre kevesebb titkot osztunk meg. Legalább is én ezt vettem észre.
Szeretek elvonulni a szobámba, olvasni, verseket írni, vagy – ami bizonyára furcsa – tanulni. Élvezem a sikereimet a tanulmányaimban, és azt, hogy anyáék milyen büszkeséggel néznek rám, hogyha jó jegyet hozok haza, még így, húsz évesen is. Nem vagyok az a bulizós típus, sokkal szívesebben járok fesztiválokra, vagy a haverokkal a partra, egy üveg borral, meg gitárral, és rengeteg csomag chipsel. Nagy állatbarát vagyok, sok állatvédelmi akcióban is részt vettem már, nekem mégis csak egy macskám van otthon. Jó egy kicsit más állatot is nézni, mint a kutya.
Szeretek hosszú sétákra menni, és csak csodálni a természetet, ihletet nyerni belőle a novelláimhoz. Gyerekkorom óta regényíró szeretnék lenni, ennek fejében járok az egyetemre, magyar szakra. Szerintem én már megtaláltam a saját hangomat, mind az írásban, mind az életben, kiteljesedtem. Az vagyok, aminek Isten szánt.

Küllem:

Külsőre pontosan úgy nézek ki, mint a testvérem. Azt mondanám, hogy eperszőke hajam van, bár talán jobban hajlik vörösbe. Igaz, megvilágítástól függ az egész. A szemem barna, mint a gesztenye. Szeretem a bohém ruhákat, a sálakat, és a kardigánokat, talán kissé visszafogottabban is öltözködöm, mint a testvérem, aki inkább bulizós, fiatalos, divatos ruhákat visel. Ha sminkről van szó, a rúzsokat preferálom a legjobban, azokból is inkább a matt árnyalatokat. Így összességében, furcsállom is, hogy augusztusban születtem, és nem valamelyik őszi hónapban, ugyanis már csak ha tükörbe nézek is, a lehulló, megbarnult falevelek jutnak eszembe. A kedvenc évszakomnak is az őszt mondanám.

Párizs. Eiffel-torony. Chanselise. A Notre-Dame, és a vízköpők, na meg a mese Quasimodóról. Ez Franciaország. A szerelmesek, a bagettek, a kávé és a cukrászdák városa. Gyönyörű hely. A Szajna feletti hídon állva figyelem a vizet, bár csak pár másodperce, ugyanis eddig a lakatokat bámultam, amik kapcsolatokat fontak össze, és tartottak magukban szerelmeket az idők végezetéig. Byron szüleit látogatjuk meg. Már két napja itt vagyunk, mégis csak most sikerült elszabadulnom a kis családtól, akik annyira szeretnek engem. Mrs. Fortescue most is körbe puszilgatott, és a táskámba süllyesztett egy csokoládé töltelékes croissantot. Mr. Fortescue pedig adott valamit Byronnak, amit nem láttam, és nem is esett szó a dologról, mióta itt vagyunk. Ő most elment valahová, azt mondta mindjárt jön, én maradjak itt addig. Rágódom. Tépelődöm, mint kóbor kutya a döghúson. Nem érzem már azt a lángot, amit a kapcsolatunk elején éreztem. Byron kedves fiú, és tény, hogy már tizennégy éves korunk óta együtt vagyunk, és szeretem, csak már nem a régi ez a kapcsolat. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki. Tudom, hogy ő mennyire szeret engem, és ez visszatart attól, hogy megmondjam neki, változtatnunk kell.
Hátat fordítok a lassan hömpölygő folyónak, és a lakatoknak, amik bizonyára nagy terhet jelentenek azoknak az embereknek, akiknek tönkre ment a kapcsolatuk, felszarvazták, vagy átverték őket, és ez a híd mégis hirdeti; örök szerelem. A távolban már látom őt. Valamit tart a markában, mert össze van szorítva a keze. Az arcán vidám mosoly ül, barna hajába bele-bele kap az őszi szél. Minden olyan gyors, túl gyors, s ő talán észre sem veszi. Lelép a járdáról, a mosolyom eltűnik, sikoltok, az autó pedig csikorogva lefékez, fekete keréknyomot hagyva maga mögött az úton. Byron mozdulatlanul hever az utcán. Vér szivárog a koponyájából, kék szemei üresen tekintenek a semmibe. Könnyek gördülnek az arcomon. Nem törődve az időközben összeverődött kisebb tömeggel odarohanok hozzá, és térdre esek. Kitapogatom még meleg arcát, másik kezemmel a hóna alá nyúlok, és az ölembe húzom a testét.
- Mentő. Az Isten szerelmére, valaki hívja a mentőt! – kiabálom, mire többen is a telefonuk után nyúlnak. Egy piros selyemmel bevont dobozka hever pár méterre tőle, felborulva. Gyűrűtartó. Fel sem fogom. Sziréna hangját sodorja felém a szél, a mentő fékez, a rendőrségi autóból ketten is kipattannak, a gázoló sofőr felettem áll, és kérdezget, de én csak ringatom az élettelen testet. Mintha csak aludna. Talán nem is vette észre, hogy meghalt.

Három órával később…

Hatalmas fekete kutya képében járom Párizs utcáit. Már telefonáltam apáéknak, hogy hazamegyek. Elmeséltem a történteket, bár még én magam sem tudom igazán felfogni. A rendőrök azt mondták, hogy azonnal meghalt. Oda adták nekem a gyűrűt, és őszinte részvétet mondtak nekem. Aztán elengedtek. Majd ők értesítik a szülőket, mondták. Nincsenek gondolataim, nincsenek érzéseim. Nincsen semmim jelenleg, ami miatt újra felölthetném törékeny, emberi alakom. Este indul haza a gépem, és addig sem akarok Fortescuéknál lenni, mert tudom, segíteni nem tudnék, sírni pedig nem akarok. Ha sírnék, összetörnék, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Van saját családom, akik számítanak rám. A húgomnak szüksége van a józan eszemre, és arra, hogy tisztán tudok gondolkodni. Ő pedig fontosabb nekem, mint az, hogy kisírjam magamat valaki vállán.

Egy évvel később…

Még mindig nem mondtam el senkinek, hogy csak kutyaként tudok megjelenni. Persze, nincs is sok ember, akivel megoszthatnám, csak a szüleim, de nekik meg pláne nem fogom elfecsegni. Nem akarom, hogy aggódjanak. Iskolába járok, normális életet élek, és néha napján, elkóborolok éjszakánként. Talán nem is olyan rossz, hogy képes vagyok egy állatra korlátozódni. Például mindig is utáltam madár lenni, felfordult a gyomrom a magasságtól. Na, meg a kutyáktól mindenki fél. Főleg ha olyan nagyok, mint amilyenné én tudok változni. Ez még a hasznomra válhat. Byron emléke lassan szivárgott el a testemből a hónapok alatt, amiket itthon töltöttem. Akkor magántanuló voltam, anyáék ugyanis azon a véleményen voltak, hogy egyszer úgy is meg fogok törni emiatt, és inkább itthon bukjak ki, ahol megvigasztalhatnak, mint az iskolában. Nem történt meg. Nem törtem össze, egy könnycseppet sem engedtem meg magamnak a történtek óta, és különösképpen jól éreztem magam. Megerősödtem. Ez vagyok.