Hosszú, szőkés-vöröses tincsek keretezik az arcomat, amikről néha az emberek azt mondják, hogy ilyen színben pompázik, mint amikor a nap lemegy. Talán nekik van igazuk, ahogyan azoknak nincs, akik azt hiszik, hogy festéknek köszönhetően ilyen a hajam. Nagymamámtól örököltem ezt a színt és emiatt mindig is szerencsésnek mondtam magamat. A szemem pedig barna színű, mint a lakosság többségének.
Arcomon általában mosoly ül, pedig ezzel csak a zavaromat szeretném leplezni, de ez nem mindig jön össze. Úgy érzem, mintha idegen lennék eme világban és ezen semmi se tudna változtatni egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy ki vagyok valójában. Néha azt kívánom, hogy bár csak ne emlékeznék mindenre, de mégis képtelenség kitörölni az elmúlt hónapok eseményét, de még se merem senkinek se elmondani. Mintha csak megőrültem volna és félnék attól, hogy esetleg bezártatnak… Talán az lenne a legjobb, ki tudja…
Kedves és barátságos személy vagyok, bár mostanában szinte senkivel se beszélek, mert rettegek attól, hogy elszólom magamat. Bár részben amiatt is van így, mert elveszítettem egy fontos személyt a közel múltban, így jelenleg úgy érzem magam, mintha olyan egyedül lennék, mint a kisujjam, pedig a szomszédos szobában ott van a saját tükörképen. Ahogyan a bútorok és a fényképek is emlékeztetnek arra, hogy egykoron milyen nagykanállal éltem az életet. Mára pedig szinte megszűnt. Sokak szerint csak megjött az eszem, de valójában a félelem a legnagyobb úr ebben a világban.
Fogalmam sincs arról, hogy egyszer vajon képes leszek-e megnyílni újra és nem ellökni a saját ikertestvérem is magamtól, de az biztos, hogy ruházatban nem sok minden változott meg. Továbbra is szeretek divatosan öltözni, kiegészítőket hordani. Azt is mondhatnám, hogy minden olyan jöhet, amit a mai fiatalok hordanak.

Mindig is imádtam a tigriseket, de fogalmam sem volt arról, hogy egyszer én is azzá fogok változni, pedig az még csak a kezdet volt. Persze, filmekben láthatunk olyat, hogy az emberek egyszer csak állatalakot öltenek, de akkor is általában farkast és nem tigrist…
Pár hónapja az állatkertbe látogatott el az osztályunk, én pedig szokásomhoz híven leragadtam a gyönyörű bestiánál. Figyeltem őt, minden apró rezdülését, minden léptét, azt, ahogyan az arca – vagyis pofája- változott. Számomra mindig is különlegesek volt eme állat. Kecses volt, gyönyörű, magával ragadó, de ugyanakkor félelmetes bestia. A nővérem szinte már úgy rángatott el tőlük, hogy menjek már tovább, mert lassan mindenki mindent látott, én pedig semmit se. Így egy kisebb sóhaj keretében én is követtem őket, de még egy utolsó pillantást vettem rájuk, mielőtt teljesen eltűnt volna a látómezőmből…

Az osztálykirándulás után pár nappal viszont olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Edzés közben felhúztak, mire az öltözőbe rohantam, majd a kezem találkozott a szekrénnyel. Nem voltam ideges típus, sose tettem ilyet korábban, de valami megváltozott legbelül. Éreztem, ahogyan a düh szétárad a testemben, miközben azt kívántam, hogy bár csak olyan kecses és erős, illetve szabad lehetnék, mint a tigrisek. A szemeim csukva voltak, éreztem, hogy a levegőt is másképpen veszem, különféle illatok kúsztak az orromba, s amikor újra kinyitottam a szememet, akkor már nem én álltam a tükör előtt, hanem egy tigris. Ijedtem kezdtem elhátrálni, majd az ajtó kinyílt, mire az egyik csoporttársam sikítva kezdett elordítozni. – Egy tigris! Megette Sunny-t! Segítsééééééég! – ordította el magát, mire egy morgás hagyta el az ajkaimat, majd pedig az ajtó bezárult. Nem maradhattam. Féltem, éhes voltam és még olyan sok fajta érzés kerített hatalmába, mint még előtte sose. Egyenesen az ajtónak rohantam, majd végig a folyosón. Sikítozó emberek, majd pedig az iskola mögötti erdőbe futottam. Nem maradhattam és egyszerűen nem értettem, hogy miként történhetett meg ez az egész. Futottam, ahogyan csak bírtam, míg meg nem éreztem a vér illatát és a friss hús illatát. Fenevad voltam, vadászni akartam és készen is álltam arra, hogy támadjak, elkapjam az erdőbe tévedt embereket. Mai napig emlékszem arra, hogy milyen érzés volt a megmaradt emberi tulajdonságom mellett kitartani a fenevaddal szemben, míg végül egy ártatlan őz esett áldozatul az éhségemnek.

A nap már a horizont alá bukott, miközben az eső a bundámat mosta és az egyik fa tövében heveredtem le. Nem tudtam, hogy merre menjek vagy éppen mit tegyek. Össze voltam zavarodva, de mégis tudtam, hogy hozzám tartozik ez a része is a lényemnek. Úgy éreztem, hogy most teljesültem ki. A fejemet mancsaimra hajtottam és egyszerűen hagytam, hogy az eső összesározzon. Nem érdekelt semmit se. Annie-t akartam, oda akartam bújni hozzá. Azt akartam, hogy a nővérem megvédjen ettől, ahogyan mindig is megvédett mindentől, de nem volt itt és nem is lehetett. Fogalmam nincs már arról, hogy miként változtam vissza, de arra tisztán emlékszem, hogy még ott az erdőben szinte ki is hánytam mindent. Nem akartam arra gondolni, hogy pár órával korábban mit ette meg, de még se sikerült teljesen kiűznöm a gondolataimból, s a gyomrom pedig felfordult tőle. Végül remegve, sárosan és meztelenül indultam el. Féltem, rettegtem. Végül valaki rám talált, kórházba vittek, de semmi rendellenséget nem találtak. Mégis miként nem?! De nem beszéltem, helyette életemben először a családom szemébe hazudtam és azt mondtam, hogy nem tudom miként kerültem oda…

Azóta már többször megtörtént, volt olyan, amikor ártatlan nyúl voltam. Sokan azt mondták rám, hogy cuki vagyok, de én mégis féltem és bánatos voltam, így a fülem egyszerűen csak lekonyult, hiszen a nyúl bánatos, akkor a fülei lekonyulnak. Kíváncsian szemléltem a világot, miközben az emberi életem romokba hevert és bezárult mindenki előtt. Az ajtóm csukva maradt a szüleim előtt, a testvérem előtt, a barátaim előtt. Bár volt olyan közülük, aki hamarabb hagyott el, mint én megtehettem volna. Beszélni szeretnék, de még se megy, mintha csak valami csomót kötöttek volna a nyelvem végére… Nem tudom, hogy ki vagyok, vagy mi leszek, hiszen amikor átváltozok, akkor nem mindig én irányítok és nem egyszer ébredtem már teljesen máshol. Félek, rettegek, hogy egyszer bántani fogok valakit, akit nem akarok. Egyszerűen csak elvesztem és nem tudom, hogy merre tovább, miközben a rendőri álmaim egyre távolabb úsznak Annie-val együtt… Szükségem van rá, de még se tudok ott lenni mellette úgy, mint régen. Nem engedhetem azt, hogy veszélynek tegyem ki őt… Egyszerűen nem, s az életem szép lassan a káoszból, a magányba fulladt és a hazugságok tengerébe özönlött.