Az életem - ha lehet egyáltalán ezt még életnek nevezni - borzalmas fordulatot vett. Ugyanolyan gyenge és tehetetlen voltam, mint annak idején, mikor Trevor próbált segíteni rajtam. Sosem feledtem azt az érzést, mikor másokra voltam utalva, védtelen, halandó emberi lényként. Most már nem kellett emlékeznem rá, mert újra ugyanabban a lehetetlen helyzetben voltam. Hogy gondoltam volna valaha is, hogy újra ebben a cipőben leszek? Nem. Soha, legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam erre, mert lehetetlen volt. Nem volt gyógyír, egészen addig, míg a nyomorult Elena csapat el nem ment a szigetre érte, hogy aztán az én torkomban kössön ki. Gyűlöltem őket érte, mégsem tehettem semmit, nem forralhattam bosszút, hiszen arra sem voltam képes, hogy magassarkúban sértetlenül sétáljak, pedig ez volt az egyik specialitásom. Nem volt szövetségesem, csak ellenségeim szerte a világban, így csak néhány alkalommal mutatkoztam mások előtt, a lehető legkevesebb embernek mondva el, mi is történt velem. Igyekeztem azt a pletykát elhinteni, hogy halott vagyok, vagy nyomom veszett, minthogy fény derüljön az igazságra. Minden egyes nap rettegtem, mikor bukkan a nyomomra valaki, és veszi el tőlem a szánalmas életem, bár néhanapján az tűnt a legjobb megoldásnak. Legalább véget ért volna a szenvedésem.
Ez a nap viszont rosszabb volt a többinél. Egy ismeretlen helyen tértem magamhoz, hasogató fejfására. Fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda, próbáltam felidézni az előző estét, de nem jártam sikerrel. Fekete foltok tátongtak az emlékeimben, s bárhogy próbálkoztam, csak arra tudtam emlékezni, hogy a motelszobám felé tartottam. Az első gondolatom az volt, hogy valaki leütött, és a fejemen lévő dudor is épp erről tanúskodott. Bele sem mertem gondolni, vajon ki talált rám, így a viharos gondolataim elhessegetve, megpróbáltam rájönni, hol lehetek. Egy ágyon feküdtem, az éjjeliszekrényen egy pohár víz volt kikészítve, nyilvánvalóan nekem, mert az illető bosszút akart állni, de nem úgy, hogy kiszomjaztat. Ennél sokkal borzalmas dolgok vártak rám, ám mondjuk úgy, hogy hónapok óta fel voltam készülve egy hasonlóra. Nem rémisztett meg annyira a halál gondolata, mint hetekkel ezelőtt, már inkább vágytam a megnyugvásra. Persze nem adnám könnyen a bőröm, az nem vallana rám.
Lassan feltápászkodtam a matracról, belekortyoltam a vízbe, a gyomrom pedig akkorát kordult, hogy belezengett az egész nyavalyás szoba. Ételt nem láttam sehol, pedig a helyiségben volt egy hűtő, de ahogy kinyitottam, üres vérzacskók néztek szembe velem, amikkel akkor se mentem volna sokra, ha vámpír vagyok. Visszacsuktam a hűtőt, és a szoba ajtaja felé vettem az irányt, de ahogy számítottam rá, zárva volt, nekem pedig még egy hajtűm sem volt, hogy megpróbáljak kijutni innen. Eszembe véstem, hogy ha valaha is kijutok innen élve, mindig lesz nálam egy hajtű, egy bankkártya, vagy bármi, amivel zárat lehet feltörni. Elhúztam a függönyt, de az ablakon kinézve csak annyit tudtammegállapítani, hogy valószínűleg Mystic Falls külvárosában lehetünk, de ebben sem lehettem teljesen bizton. Visszaültem hát az ágyra, és vártam az elrablómra, ugyanis ez volt az egyetlen lehetőségem. Ha már tudom ki ő, fókuszálhatok a menekülésre, mert nem terveztem itt maradni. Ha pedig a halál vár rám ebben a szobában, egészen biztos, hogy a kis bosszúállót is magammal rántom a pokolba.

502 szó ● lesz ez jobb is

●●