Régebben mindig eltitkoltam, ha valami rosszul esett, ha megbántottak vagy éppen nem volt kellemes napom, aztán egyszer csak, mint derült égből villámcsapás hasított belém a gondolat, hogyha a körülöttem lévők nem tökéletesek és nem járulnak hozzá ahhoz, hogy az életem csodálatos legyen, akkor miért akarnék én magam hibátlan lenni? Már nem szégyellem kifejezni az érzéseimet, a gondolataimat, néha ugyan még mindig nem esik jól látni, hogy az őszinteségemmel kellemetlen perceket okozok másoknak, mégis jobb, mint belefulladni a saját könnyeimbe és hülyét csinálni magamból. Emiatt a viselkedés miatt a szabadság érzését építhettem be a mindennapjaimba, de sajnos így sem minden öröm és boldogság. Hajlamos vagyok arra, hogy a dolgok kicsússzanak a kezeim közül, folyamatosan kapkodom a fejem és nagyon gyanús, ha nyugodtan le tudok ülni egy percre. Nem vagyok könnyen megfejthető és megérthető, mert hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek nagyon szívesen kihasználják azokat, akik túlzott barátságosságot mutatnak az irányukba. Persze kapcsolatépítő természet vagyok, muszáj felhívnom magamra a figyelmet, szívesen táncolok be a középpontba és nem érdekel, ha éppen valamit megzavarok a megjelenésemmel. Aki nem szimpatikus, annak általában esélyt sem adok a véleményem megváltoztatására annak ellenére, hogy egyébként mindenre nyitott személyiségnek tartom magam. Sajnos hamar felkapom a vizet, ilyenkor török-zúzok, repednek a tányérok és ötfelé tépődnek a papírok. Hisztis vagyok, sértődékeny, gyötrődő, nem bocsájtok meg hamar, sokáig üldögélek a sebeimen, a gondolataimat sem vagyok hajlandó minden körülmények között megosztani a környezettemmel főleg, ha esélyt sem látok arra, hogy megértsék a fejemben zajló folyamatokat. Erős és akaratos, makacs vagyok. Addig harcolok, míg el nem érem a céljaimat. Utálom ha megpróbálnak kihasználni és szívesen tépném meg azokat, akik azt hiszik, nincs bennem több, mint egy csinos arc és test. Okos vagyok és aljas is tudok lenni, szeretném végre átvenni az irányítást a saját életem felett és ehhez minden adódó lehetőséget megragadok.

175 cm, gazellaalkat, hosszú, barna haj, húzott barna szemek, csontos arc, pisze ott és húsos ajkak. Semmi nincs rajtam, amin kivetnivalót lehetne találni, az öltözékem divatos, a testem kisportolt a mindennapos edzések miatt. Nincs rajtam se tetoválás, se piercing, a munkám miatt külön engedélyt kellene kérnem és lehet, hogy el is esnék jó pár lehetőségtől, úgyhogy eddig kihagytam mindkettőt. De hidd el, úgyis megismersz, ha egyszer már találkoztunk.

***

Kezd elegem lenni. Egyetlen percre sem ülhetek le, amikor becsuknám a szemeimet és csak relaxálva bármire gondolhatnék, viszont arra nem, amire kellene. Egyszer eszembe jutott a gyerekkorom... Miami igazi játszótér a felnőtteknek, hát még a kicsiknek. Szinte még most is éreztem a forró homokot a talpam alatt és a nyelvemen volt annak a vaníliafagyinak az íze, amit annyira szerettem, hogy beteg is lettem tőle, annyit ettem belőle. A gondtalan gyermekkorból már kinőttem, de persze, hogy szívesen visszamentem volna. Az emlékek egyre gyorsabban száguldottak át az agyamon, nem kellett sok, hogy az egyik gyermekkori legjobb barátomat is felidézzem, akivel éppen napokkal ezelőtt találkoztam. Ha valakiről, hát róla azt hittem, soha nem fogom látni. 10 éves koromban elváltunk, a szüleim úgy döntöttek, jobb lesz, ha elköltözünk, apám új állása ezt kívánta és ha nem így lett volna, ma talán nem a város egyik legelegánsabb szállodai lakosztályának teraszán ücsörögnék. Azt hiszem, Chad felbukkanása indította el a kissé talán túlérzelgős nosztalgiámat, mondhatni számvetést. Nem hittem volna, hogy ezen az úton fogok elindulni és egyszer azt fogom mondani magamról: megbántam dolgokat. Így volt. Olyanokat tettem, amire senki sem lenne büszke, legalábbis az nem, akiben van egy kis emberség. Én megpróbáltam legyőzni a bennem csilingelő vészharangok hangját, eléggé sikertelenül tekintve, hogy jelenleg is az ujjaimat tördeltem. De nem szórakozhatnak velem... a munkám az életem, a munkám én vagyok és addig kell menetelnem, míg el nem érem, amit megérdemlek, ki kell fejlesztenem magamban egy képességet, ami segít az akadályozó tényezők eldobásában és előrevisz az utamon. Ezért senki sem hibáztathat vagy tarthat felszínesnek... vagy mégis? Elbizonytalanodtam. Kitől kérhetnék tanácsot, kivel oszthatnám meg a kételyeimet? Sokan vannak körülöttem, ennek ellenére egyedül vagyok, mint a kisujjam. Mosolygok, néha szívből teszem és akkor annyira jólesik... máskor pedig inkább a szememet forgatnám, de nem tehetem. Kígyóvá válni úgy tűnik, kiváltság. A gazdagok, szépek, sikeresek átka és nekem már jócskán nyomta a vállamat ez a teher. Egyszerre volt bennem emiatt jó és rossz érzés: semmiért sem adtam volna, amit elértem, de folyamatosan azon gondolkozom, hogyan maradhatnék önmagam. Talán ha... kicsit visszamegyek az időben és azokba a szalmaszálakba kapaszkodok, amelyek tesznek a kisgyermeki lelkület megőrzéséről.