Mit szeretnél, milyen legyek? Bármit kérhetsz, de komolyan. A bújós kiscicát akarod, aki dorombolva fészkeli magát a kegyeidbe, s mikor elhitted, hogy a tiéd, csalárd macskaként a finomabb falat után szalad? Az okos, intelligens barátot, barátnőt, aki a bizalmába fogad, titkaidat megtartja, s látszólag még be is avat az életébe? A kedves, jóravaló kislányt, akinél naivabb a világon nem létezik, és bármit elhisz, amit mondasz neki? A csalfa, csalárd kis cédát, akiről az első pillanatban tudod, hogy csak annyira kell, míg használod, és tudod is róla, hogy ezzel ő is tisztában van? A nagy szerelmet, aki vágyaid netovábbja, és el tudnád képzelni vele az életedet? A tökéletes alkalmazottat, akinek a külleme mindig kifogástalan, vagy az ügyetlen kis titkárnőt, akit mindenki szán a szarukeretes szemüveg és a zsíros haj alatt, s összesúgnak a háta mögött, hogy pedig milyen szép lehetne? Lehetek bárki, s épp az leszek, akinek a bőrében életed azon szakaszában épp közel tudok kerülni hozzád, hogy aztán valamit örökre elvegyek. Pénzt? Büszkeséget? Magabiztosságot? Az mindegy, de valami kell, trófea, mementója annak, hogy akár pillanatokra is, de az életed része voltam.
S hogy mi lapul a megannyi eljátszott szerep alatt a mélyben? Az igazság az, hogy már rég nem tudom magam sem, talán túl bonyolult vagyok ahhoz, hogy a dolgok mélyére akarjak látni, vagy attól félek, hogy valójában egyszerű vagyok, mint egy vasszög, és nem is szeretnék ezzel szembesülni. Nem is számít, ma reggel épp totálisan átlagosan, farmerben, pólóban és bőrkabátban indulok dolgozni, és segítek a gyerekeknek, de tudom, hogy este a végzet asszonyává válok, hogy gyertyafényes vacsora keretében csavarjak az ujjaim köré valakit. Nem számít, mi van minden alatt, és soha nem is fogok olyan közel engedni magamhoz bárkit is, hogy felfedezhesse lelkem valódi mélységeit.

Megszokott mozdulatokkal vedlem le a hétköznapi ruháimat az öltözőbe, kolléganőim kedélyesen csacsognak, az egyiknek randija lesz este, a másiknak olyan jól sikerült a harmadik, hogy egy év után végre újra lepedőt gyűrögethetett. Én nem mondok semmit, ajkaimon diszkrét, szégyenlősséget hazudó zavart mosoly csücsül. Mintha fogalmam sem lenne róla, milyen is egy férfi parázsló tüze alatt létezni. Az egyikük a derekamba csíp, riadtan ugrom meg, noha nem ért váratlanul, de az örökös játék most is tart. A bájos, egyetemről alig kilépett gyógytornászlány könnyed ártatlansága finom falat, szeretem felölteni. Változatos és érdekes, sőt mi több, lelkem kellemes vonulatát elégíthetem ki azzal, hogy gyermekekkel foglalkozom.
Ma az első drágaság egy két éves kislány, már az öltözőből kilépve hallom, ahogy csacsog, folyamatosan beszél, megmosolyogtat. A gyermeki őszinteség azon kevés dolgok közé tartozik, amik valódi érzelmeket csalnak ki belőlem, amit értékelek, és örömmel tölt el.
- Szép napot Mrs. Watson, szia Hannah. Hogy vagy ma?
Plüss mackóval örvendeztet meg, új még, nem gyűrték meg az évek, vagy nagyon vigyáznak rá, bármelyik is, elcsacsogom a mackóval épp úgy, mint a kislánnyal, miközben észrevétlenül terelem az eszközök felé, amiken gyakorolnunk kell, hogy felzárkózzon fejlődés tekintetében a társaihoz. Arany loknijai édesen lengedeznek, ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy talán kellene merészet álmodnom, és bevállalni egy lurkót, értek a nyelvükön, de hamar rájövök, hogy túlságosan le kellene meztelenítenem a lelkem hozzá, nekik őszinteségre van szükségük, valódi, húsvér anyára, akit nem bosszúvágy hajt, és nem defektes kislánykora óta, azt gondolván, nem kell ő senkinek. Sok cukormáz feszül lelkem valódiságára, és igen, azt tudom, hogy legbelül ha más nem is, de sérült mindenképpen vagyok, ezzel viszont egyelőre nem szeretnék megküzdeni.
Hannah ügyes, kérdezget arról, hogy van-e barátom, mert neki van ám, egy Carlos nevű kisfiú a bölcsiben, mindig együtt játszanak, és egymás mellett alszanak. Ez már kérem egy kész kapcsolat. Megsimogatom az arcát, búcsúzóul megölel, mondtam, őszinte, nekik nem gond még, hogy kifejezzék az érzéseiket, nem restek adni, és még csak azt sem mondhatnám, hogy cserébe bármit várnának. S valahol mind elromlanak… elromlunk…

~*~

- Megtennéd? Megállítanád az idő kerekét?
Sokadszor kérem, de eddig nem tette meg, nem tudom, miért, talán várt, hogy rájöjjön, mennyire leszek erős, mennyire vagyok ígéretes, bár szerintem semmi sem történt, ami bármin is változtatott volna, de arra azért már rájöttem, hogy a boszorkányok sokszor rettentő elvontan képesek gondolkodni, és többet tudnak a szellemek révén, mint szabad lenne bárkinek.
Üveges tekintete rám vetült, végül bólintott, de ára volt, vele kellett mennem. S miért ne tettem volna? Semmi közöm nem volt a férfihoz, aki nevelni próbált, ha engem kérdeztek, nem volt éppen tehetséges benne. Mentem hát, tizenhét évem minden tökéletes vadócságába, sarjadó, bimbódzó ifjúságomba fagyva, és remekül éreztem magam. Ahogy telt az idő, úgy lettem egyre erősebb, talán meglátta bennem a hatalom szikráit, a sarjadó céltudatosságot. Fogalmam sincs, a lényeg számomra csupán az volt, hogy az életem új fordulatot vehetett, és elmenekülhettem azon tény elől, hogy a családom kivetett magától. Míg élek, nem fogom elfelejteni, sem megbocsájtani.
Szinte véget nem érő lett a lista, ahogy teltek az évtizedek, megannyi varázslat, bőrömön szikrát vető energiatömeg, imádtam a hatalmat, mit tagadjam, most is szeretem, de egy valami sosem volt felróható nekem, nem használtam szabályaink ellen való módon, nem vétettem vele senkinek, de ha kellett, megvédtem magam. A mi világunkban egy lánynak sokszor elvei ellen valót kell cselekedni, ha meg akarja őrizni erényét, s méltóságát.
Emlékszem, mikor először kerültem közel valakihez, halhatatlan volt ő maga is, és éreztem, hogy a szívem olyasmit művel a közelében, ami addig ismeretlen volt. Mesterem kinevetett, és figyelmeztetett, hogy meg fogom ütni a bokámat, de ha meg akarom tanulni, milyen az, ha úgy hagynak el, hogy emlékszem is rá, akkor csináljam csak. Eleinte süket fülekre találtak károgó szavai, de idővel, évek múlva rájöttem, hogy rettegek, hogy az egész túl szép, hogy túlságosan fontos, rettenetesen szerettem. Így hát abban a pillanatban váltam semmivé a mágiám segítségével a számukra, hogy soha többé ne találhassanak meg, és tűntem el, hagytam el a földet, amit megszerettem, és váltam azzá, aki mind a mai napig vagyok. Egy lánnyá, akinek sehol sincs otthona, sehol sincs helye, ám nem is akarja, hogy így legyen. A kötődés olyan luxus, amit azóta egyszer sem engedtem meg magamnak. Felszínes érdekbarátságok, szeretők hada, mind kellett, hogy tovább tudjak haladni életem folyamán, de semmi sem mélyült el annyira, hogy egy szemernyit is fájjon továbblépni, ha eljött az ideje. Márpedig mindig eljött, mert hosszútávon sehol sem volt maradásom. Nyughatatlan vérem, hontalanságom, reménytelen boldogtalanságom mindig hajtott tovább, keresve valamit, amiről nem is tudom, hogy valójában keresem.

~*~

Ez a harmadik nap a hónapban, hogy az utca túloldalán állok, mágiám leplezi energiáimat, erőmet, boszorkány mivoltomat, ujjaim finoman dörzsölgetik az ötszáz évesnél is régebbi talizmán. Megannyi láncon csüngött már, de maga a medál nem sérült meg, de látszik rajta az idők pora. Sokan vagyonokat fizetnének ilyen csecsebecsékért, számomra emlékeztető. Rájuk. Akik nem akartak engem, és akiket néha megpillantok az ablakok előtt elsuhanni. Néha azt gondolom, ennyi ideje neheztelni valakire rettentő kimerítő, máskor meggyőzöm magam arról, hogy megérdemlik, és hogy úgysem tudok túllépni ezen az egészen, míg nem teszek pontot ezen történet végére, még ha tulajdonképpen nem is vég az, hanem kezdet. Olyan kezdet, ami egy kétségbeesett kérdéssel kezdődik. Miért?