-Hé, nem én tiltom meg, hogy otthon legyél! Te akartál kollégiumi szobát magadnak. – nyilván volt benne egy kis szerepem, de semmiképpen sem a rábeszélés részében. Nem erősködtem, hogy felejtse el a kollégiumot, mert … miért tettem volna? Van annyira nagylány, hogy tudja mi a jó neki. Plusz, én is voltam kollégista, sokkal jobban jár vele az ember. Az ilyen direkt és gyakran szélsőséges környezetváltozások kellenek az embernek, hozzáad a jellemhez.
-Nem védem, csak azt mondom, hogy nem ő a sátán. – vontam meg a vállam. Persze, akkoriban másként gondoltam, borzasztóan tudtam őt utálni, most már azért eltelt annyi idő, hogy sokkal józanabban tudjak visszagondolni azokra az időkre. – A sátán lánya, mondjuk. Még mi is gyerekek voltunk mikor születtél, Wanda. Ezért kell mindig … védekezni. – erről soha nem beszéltem vele, nem véletlen. Soha nem is akarok, nem hinném, hogy én vagyok erre a legtökéletesebb ember, de … nem akarok nagyapa lenni, még biztosan nem, ezt pedig jó, ha már most tisztázzuk. Nem vagyok hülye, voltam fiatal, pontosan tudom, hogy milyenek a fiatalok. Ha megakarja az ember akadályozni, hogy szexeljenek, abból katasztrófa lesz. Mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia a dolgokat, az okos tanul belőle, a hülye … hülye marad. Wanda azért okosabb, minthogy ebbe a csapdába essen.
-A lányom azt állítja, hogy vérfarkas. Ez elég ijesztő. – két okból is. Egyrészt, minden normális embernek az első gondolata az, hogy a lánya megőrült. A  második ok, hogy talán igazat mond, de … őszintén szólva elég szkeptikus egy ember vagyok, ráadásul én ehhez hasonló meséken nőttem fel. Mikor azt mondják, hogy mindez nem mese, nos … nehéz hinnem benne. – Megtörtétek az átkot … értem. – kissé úgy érzem magam, mintha egy mesekönyvbe cseppentem volna. Felnőtt férfi vagyok, mindez kissé … letaglózott. – A szobafogság ezek szerint nem játszik. – már csak az kéne nekem, hogy farkasként szétkarmolja az ajtót. Vagy úgy … akármit. Elég drága a házamban minden, most, hogy jobban belegondolok.
Egyből oldalra kapom a fejem, mikor hallom, hogy újra életet leheltek az elektronikába, és visszahúzódnak a zárak a helyükre. Ideje volt, ez az egész egy rémálomként kezdődött és … nos, nem lett kevésbé groteszk vége. – Egy szakértői vélemény azért soha nem árthat … -  a hangom valahogy a komoly és a nevetséges tartomány között mozgott. Még igazából én sem döntöttem el, hogy most higgyek-e a lányomnak, vagy inkább vizsgáltassam ki, hátha … az anyja családja a génjébe hordozza az őrületet. Megmagyarázná, hogy mitől ilyen az anyja. – Erre majd visszatérünk. – legyintettem aztán a dologra. – Úgy tűnik végre kiszabadulunk innen. Soha többet nem jövök bankba. – morogtam, ahogy felálltam és leporoltam magam. Rám fog majd férni otthon egy zuhany. Talán kettő is, csakhogy biztosan felébredjek, ha ez valami rossz álom akar lenni.