Kezdett hiányozni az a bizonyos koffeinadag, amit ma reggel kispóroltam. Pedig sejthettem volna előre, hogy szükségem lesz rá, de nem ismertem annyira a várost sem még, hogy csak úgy beugorjak valahová. Utáltam a rossz kávét. Gyakran kellett utaznom az elmúlt hetekben, eleinte ez is csak egy hétköznapi állomásnak tűnt, de megváltoztak az erőviszonyok. Jemma információi alapján úgy ítéltem, hogy még nagyon sok időt fogunk eltölteni ezen a helyen. Lehet, hogy haragudtam rá, de sosem hagytam volna egyedül. Főleg most, hogy tudtam, milyen veszélyes vizekre evezett. Felcsigázta a kíváncsiságomat. Mit kellett volna még tudnom erről az egész világról? Ide vezetett el az a minta, amely a birtokába jutott. Ő pedig nem mondott le olyan egyszerűen arról, hogy megtudja, miért más az a DNS, mint a többi. Mindannyiunkké más, de az a darab az egész felépítésében más volt, mint a többi. Nem emberi. Ahogyan Jemma mondaná, természetfeletti, és egy vámpírtól származott. De semmi nem bizonyítja ennek létét. Mégis, természetfeletti... arra voltam hivatott, hogy mindezt cáfoljam. Emellett kitartottam. S amíg nem kerül a kezeim közé kézzel fogható bizonyíték, addig elleszek a kvantum fizikával is. És ennek a nőnek a kifaggatásával, hátha többet tudhatok meg, mint amennyit eddig a birtokomba juttattak. Hajtott a vágy, hogy valahogy segítsek a barátomnak, de úgy nem ment, hogy befészkeltem magam hol a hotelszobába, hol a laborba, és vártam az isteni sugallatot. Ahogy az ajtó kinyílt, még fel sem fogtam, hogy ki állt előttem, rögtön sürgető invitáló mozdulatot tett, én pedig nem voltam ostoba, hogy ne tegyek úgy, ahogyan ő mondja. Vagy sugallja. - Köszönöm. - mondtam némileg csitulva, az iménti ordibálásomhoz képest legalábbis mérsékeltem a hangerőt. Csak ezután szemnbefordulva volt lehetőségem végigmérni, hogy kivel is hozott össze a sors. Gyönyörű nő volt, ki sem néztem volna belőle, ha az utcán sétálna el előttem, hogy ilyen világban jártas. Bár talán nem ártott volna figyelnem arra, hogy itt mindenki többet tudhat, mint amennyi lesüt róla. Túl naív tudtam lenni az emberekkel szemben. - Igen, ez egy... öhm. Menedék. - biccentettem nagyot nyelve. Egészen eddig úgy gondoltam, hogy ilyen helyeket nem ilyen értelemben tartanak fenn. De az, hogy ő vadász volt, egészen más értelmet adott az egésznek. - Nem akartam zavarogni, csak még sosem kerültem hasonló szituációba, és nem vagyok egy halk szavú ember. - nyeltem újabbat, miközben egy levegővétel nélkül eldaráltam, amit mondani akartam. Nálam fel kellett készülnie arra, hogy csak úgy mondtam és mondtam a magamét, ennek ellenére ő inkább tűnt némileg kimértebbnek. Igyekeztem felvenni az ütemet, majd követtem őt a mutatott irányba, hogy közben megrágjam a kérdéseimet. Vagy a szavakat, amiket kimondtam a jelenlétében, hisz nem azért jöttem, hogy rossz benyomást tegyek. - Nyilván nem szokott hozzá az efféle zaklatáshoz. Nekem se szokásom csak úgy rátörni másokra, de pár napja már kérdezősködtem, és valakitől megkaptam bizalmasan az információt. A címet és azt a bizonyos jelszót is. - hajtottam le a fejemet. Tényleg kezdtem zavarban érezni magam, nem szoktam hozzá az ilyen beszélgetésekhez, pedig tudósként láttam már egy-két dolgot. Csak a tudós mivoltomhoz hűen általában vagy egyedül vagy Jemmával dolgoztam együtt, idegenekkel ritkán érintkeztem. - Nem fogok senkinek beszélni arról, amit itt hallok. - közöltem értelemszerűen, majd elmosolyodtam. - Nem dohányzom, de a frissítő jól hangzik. Amiért jöttem, teljesen új még, így azt hiszem, előfordulhat, hogy pár perc múlva előny, ha elől van a tömény is. - tettem aztán hozzá. Nem akartam pofátlannak tűnni, csak fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy új voltam még ebben a szakaszban, és ha elszabadulnak a gondolataim, hát inkább igyak, semmint más örjőngő módozatot válasszak. - Nehéz hinnem a vámpírokban. Nem találkoztam még soha eggyel sem. Most mégis úgy tűnik, hogy közvetetten, de szükségem lesz arra, hogy mindent tudjak róluk. És arról, hogy csak ők léteznek-e természetfeletti címszó alatt, vagy... vannak mások is? - Már magam sem tudtam, hogy minek szántam ezt az egészet. Valószínűleg nem voltam eléggé bőbeszédű, nem összpontosítottam a lényegre.
Néha annyira bele tudok merülni dolgokba, hogy az alapvető éberségről el is feledkezem. Ilyen a kertészkedés, kivált tavasszal, amikor magával ragadnak a fák lengedező szélben születő árnyékai, vagy érzem a gyümölcsfák virágainak szinte tüdőt simogató illatát. Olyankor valahogyan másképp telik az idő, olyankor ki tudom zárni a külvilágot. Azt is lehet mondani talán, hogy erre az időre kicsit el tudok felejteni mindent. Mindent ami történt, és mindent, ami még várhat rám. A remény maradt az egyetlen kapaszkodóm, és az évenként újjászülető természettel valahogyan ez a remény is mindig visszatér, hogy mire a nyár vége eljön, az illatozó gyümölcsök a pince mélyére kerülnek, valahogyan ez is téli álomba szenderül majd. Egy évtizede mesterségesen fenntartott, a természettel harmonizáló körforgásban élek, és nem akarok belőle kiszakadni. Néha megtörik a nyugalmamat, vagy inkább mondhatjuk azt, hogy a sors mindig erre sodor valakit, aki vagy azért érkezik, hogy felrázzon engem is, vagy azért, hogy megtanítson arra ismételten, hogy nem bízhatok meg senkiben saját magamon kívül. A faiskola, ahova mindig járok egy, szinte még a régi reneszánsz időkből származó boszorkány tulajdonában van, mindig azt mondja, hogy a bizalmatlanság egy olyan dolog amellyel nem lehet együtt élni, amely ha megmérgezi az életemet, akkor soha többé nem tudok majd kimászni belőle. De ha nem vagyok elég óvatos, akkor attól rettegek, hogy újra megismétlődik az ami sok évvel ezelőtt amikor elvesztettem a családomat. A bátyám….abban bízom már csak, hogy életben van, és amíg ez a gondolat ott motoszkál a fejemben, addig van miért folytatnom. Úgy működik mint egy hajtómű, ami minden reggel ébredést hoz számomra, és minden éjjel úgy térek nyugalomra, hogy egyszer majd visszatér. Két éve kaptam tőle utoljára egy lapot, akkor jár Miamiban, és az utolsó szavai, mely szerint északnak indul tovább, de nem ígér semmi bizonyosat nem sok jóval kecsegtettek. Az meg méginkább nem, hogy azóta nem is jelentkezett. A modernkori vívmányokkal mint a számítógépek, e-mailek vagy éppen az sms nem nagyon élek. Ezeket valahogyan kizártam az életemből, egyetlen telefon található a házban a földszinten, még mobilom sincs. Mert nincs rá szükségem, mert csak még inkább lenyomozhatóvá tesz. Nevezhetjük ezt paranoiának, vagy bárminek, ezeken a dolgokon nem szeretnék változtatni senki kedvéért. Nehezen alakítok ki kapcsolatokat, és nehezen engedek bárkit a közelembe, bármiféle módon. Ez alól talán csak azok a kivételek, akik nálam keresnek menedéket, vagy akiknek a tekintetében valami olyasmit látok, amely arra késztet, hogy nyissak feléjük, legalább egy minimálisan. Van egy bizonyos pillanat, egy töredék másodperc, amikor hallod valakinek a hangját, szinte a nyakadon, az apró kis szőrszálakat csiklandozza végig a lehelete, a reszkető szavak, amelyek elhagyják az ajkait. Aztán belenézel a szemeibe, és tudod, hogy adnod kell valamit magadból, ha többet akarsz tudni róla. Márpedig többet akarsz, mert ott látod a tekintetében az elkeseredett tudás iránti vágyat, vagy éppen a reményt a megnyugvásra, hogy te leszel aki majd válaszokat ad neki bizonyos kérdésekre. De van amikre én sem ismerek feleletet vagy éppen gyógyírt, de talán pár szóval egy időre megtörhetetlen nyugalmat vagyok képes adni a számára. Ez az ami tulajdonképpen most is ott van bennem, ahogyan a számomra vadidegen férfi hangját hallom a bejárat előtt. A kíváncsisággal vegyes akarat hallatszik a hangjából, meg valami olyasmi, amit leginkább szkeptikus kétkedésnek hívnék. Mintha kételkedne abban, hogy az ajtóm kinyílik a számára, noha azért jött, hogy megtörténjen. Hogy velem beszélhessen. De mégis miért? Hátrafordulok, a vállam felett a pult irányába, ahol a tálban ott füstöl a leégni kész cigaretta. Nem mozdulok, nem megyek hátra, hogy az utolsó slukkokat még leküldjem valamiféle megnyugtató önbizalmat remélve tőle. Hagyom, hogy a szürke füst a plafon felé tekergőzzön. Újra hallatszik odakintről a hang, én azonban csak állok az ajtónál, nem felelek, mert nem akarok mást mondani. Ha nem tudja miképpen nyíljon meg előtte az ajtó, akkor nincs itt keresnivalója, akkor nem akarom tudni, hogy ki ő. Valószínű akkor el sem fogja árulni. Óvatosan tekintek ki az egyik üveg ablakocskán, a függöny tülljein keresztül az idegen arcát fókuszálva, de csak homályosan látom. Nem elég sápadt, de nem is érzek semmiféle erős kisugárzást felőle. Apa megtanította, hogy soha ne ítéljek külső alapján, soha ne legyek annyira érzelgős, hogy bedőljek egy olcsó vámpírtrükknek. A vérfarkasoktól nem szokásom tartani, elég sok falkatagon segítettem már, hogy a nevem ismerős legyen a köreikben. Gyakorlatilag a bátyám távozása óta egyetlen támadást sem kaptam felőlük, viszont annál többnek lettem utolsó menedék egy pár hétre vagy akár hónapokra is. Egy fiatal párt egy egész télen át védelmeztem az üldözőik elől. Néha nem vagyok abban biztos, hogy olyanokat fogadok be akik megérdemlik, de aki ismeri hozzám a belépőt valószínű olyantól hallhatta akinek szintén a segítségem kellett. Így alakultak ki a kapcsolataim, és másféle módon ritkán ismerkedem bárkivel. Kivételek persze előfordulhatnak, semleges terepen. De a házamban másképpen biztosan nem. Elkerekednek a szemeim, és ujjaim lassan lefutnak a vékony kis függöny szélén, végigsimítva az ablak repedezett fehér festékén. Tudja mivel foglalkozom….a lélegzetemet visszafojtva várom, hogy a töltelék mondatokon túl végre mondja ki…mondja ki azt a bizonyos mondatot amelyet kell, mert be szeretném engedni, de másképpen nem tehetem. A biztonság mindenek előtt való. Fitz…különös név, mintha germán eredetű lenne, bár a beszédén nem hallok akcentust. Amerikai, picit talán északiabb kiejtés, nem annyira zárt. Kérdései vannak….hát persze, mindenkinek kérdései vannak, de nem mindenki kap meg mindenre feleletet. Bárki is küldte, ha nem adta át a szokásos….itt a gondolataim elakadnak mert végre meghallom. Azt a bibliai idézetet, amelyet az apám bízott rám egykor, amikor mesélt nekem arról a világról amely eladdig rejtve volt előttem. Minden amit rejteni próbálnak előttünk egyszer a felszínre kerül, a titkok pedig úgy ömlenek ránk, mint a fékevesztett, medrét hátrahagyott folyó. Ujjaim a zárra simulnak, és két kattintás után nyitom ki, feltárva óvatosan az idegen előtt az otthonomat. Nem ő az első akit megnézek, hanem azt, hogy követték esetleg valaki a távolban rejtőzik vagy sem, így aztán nem is hagyom sokáig nyitva a bejárati ajtót, sietve integetek neki, hogy lépjen beljebb, hamarjában. A mozdulatomból egyértelmű idegesség és türelmetlenség sugárzik, ami nem a személyének szól, sokkal inkább annak, hogy őt védelmezzem. Ez ösztön, mindig így szoktam. Ha végre az invitálásomra belép a tágas előszobába, akkor vetek rá hosszabb pillantást, mérve fel pontosan kit is engedtem be az otthonomba. - Így van, a nevem Pansy. Ön pedig Fitz. Elnézést az előbbi közjátékért, de szükségszerű. Ha tudta a jelszót és tudta, hogy mivel foglalkozom, valamint a nevemet is, akkor nagyon jól tudja azt is, hogy ez pontosan milyen hely.- pillantásomat körbevezettem, majd kinyújtottam a kezemet a konyha irányába, és invitáló mozdulatot tettem, egy kissé megbiccentve a fejemet. Minden bizonnyal furcsa lehetett számára, hogy nem sokkal korábban még beengedni sem akartam, most meg készségesen invitálom őt befelé, így aztán magyarázatot igyekeztem adni az egészre, noha már az előző mondatom is valami hasonló volt. - A mondata volt a kulcs a belépéshez. De ezt nyilván tudja. És nem a személyével volt gondom, hogyan is lehetett volna, nem is ismerem, sokkal inkább a hely biztonságát kell, hogy őrizzem. Ha viszont megkapta a kulcsot és minden lehetséges információt, és ahogyan mondta kérdései lennének, nos….hallgatom.- amennyiben követett és eljutottunk a konyháig, akkor megálltam a pultnál, és a hamusban az időközben csonkig égett cigarettámat elnyomtam. Nem szoktam odabent dohányozni, illetve ritka alkalmakon, de ez most nem számított annak. - Ha jól értem tehát nem menedékre van szüksége, pusztán kérdései lennének, amiket meg tudok válaszolni. De tisztázzuk az elején: én nem fogok magával kapcsolatosan semmiféle személyes kérdést feltenni, ahogyan ön sem teheti ugyanezt felém. Minden mással kapcsolatosan nyitottan állok önhöz, egyetlen kitételem van: senkinek nem adhatja tovább. Természetesen megszegheti az ígéretet, de van egy olyan megérzésem, meglehet nem a legjobb, hogy nem fogja ezt tenni.- most volt az első olyan pillanat, hogy tüzetesebben végigmértem őt. Embernek néztem, valahogyan nem volt benne az a fajta különleges, szinte évszázados furcsa esszencia amely a mítikus világ szülötteire volt jellemző. Bár meglehet ebben is tévedek ki tudja. Fiatalnak tűnt, talán kicsit emlékeztetett Mr Stefford-ra a középiskolás történelem tanáromra, akiről később kiderült, hogy a leginkább otthon volt a boszorkány rítusokban. Ugyanis ő maga is az volt. A mellkasom előtt karba fontam a kezemet és nekidöntöttem a csípőmet a pultnak. – Megkínálhatom esetleg valamivel? Frissítő, esetleg töményebb? Dohányzik?- tettem fel ezeket az egyszerűbb kérdéseket inkább csak azért, hogy ne tűnjek az első percek után rossz házigazdának, mert amúgy nem vagyok az, csak óvatos.
Nem tudom, hová süllyedt el a humorom, hisz bárhogy is néztem a kialakuló helyzetet, a kínos szituációkat általában úgy oldottam meg életem során minden alkalommal, hogy elsütöttem egy-egy poént. Olyan poént, ami szerintem vicces és szórakoztató volt, még ha a partnerek kötélből is voltak, és nem akartak engedni a hülyeségeimnek. Ez voltam én, nem szerettem a túl komoly életet, kijutott nekem éppen elég belőle, mikor arra került sor, hogy kiderült, több közöm volt a húgom halálához, mint én azt gondoltam. Eleve ott kezdődött a probléma, hogy el sem árulták, hogy van egy testvérem... pontosabban, hogy volt. Én találtam meg a régi kis tipegőket, a hímzett takarót, és mindent, ami az övé volt. Egy kis szobába zárták. Nekem pedig villámcsapásként ugrott be az egész jelenet. Hogy hogyan öltem meg a saját testvéremet... alig pár éves voltam. És tudtam, hogy baleset volt, mégsem tudtam csak úgy megbocsájtani ezt a hatalmas vétket. Elvettem egy emberi életet. Azt tettem, amitől ma már a legjobban féltem. Vaghyis, ha kiderülnek a részletek erről az egész vámpírosdiról, már nem tudom, mitől fogok a legjobban félni, de nem szerepelt a kedvenceim listáján a vérontás. Olyan volt, mintha saját magamat öltem volna meg. A saját vérem volt... a húgom. A pokol legmélyebb bugyrát is megjártam, mire hajlandó voltam ismét nyitni a világ felé, és elfelejteni azt, amit önkezűleg tettem meg. Akkor döntöttem el azt, hogy minél előbb hátrahagyom a zakkant szüleimet, és új életet kezdve én magam is új emberré fogok változni. Többé-kevésbé bejött a számítás, de még akadtak be nem töltött lyukak a rendszerben. De erre ott volt Jemma. És pár közös ügyletünk. Előtte azonban ezen kellett túl esnem... vagyis, inkább azon, hogy ez az ajtó kinyíljon előttem, és ne úgy álljak itt, mint egy kővé dermedt vízköpő. Segítségre volt szükségem, nem pedig zárt ajtókra magam előtt. Akartam, hogy új emberek kerüljenek az életembe, mégsem tűnt olyan egyszerűnek ez a dolog. - Hölgyem, én csak... tényleg azt hiszi, hogy csak úgy minden ok nélkül jöttem? - kérdeztem vissza, és kínos vigyorral beletúrtam a hajamba, bár inkább kínlódtam. Nem jöttem zavarba, holott megtörténhetett volna az is, nem voltam nagy élvezője a női társaságnak, nincs időm szórakozni, de itt nem ez volt a gond. Inkább az, hogy egy ajtó még mindig közénk állt. A forrásom, aki beszélt erről a helyről, nem akarta, hogy megemlítsem őt. Mást kellett kitalálnom... és talán nem véletlenül jegyeztette meg velem azt a pár mondatot. - Csak azt tudom, hogy mivel foglalkozik... és hogy a neve Pansy. - fűztem tovább a gondolataimat. - Én Fitz vagyok, és bizalmas információkat kaptam valakitől, hogy... a kérdéseim megválaszolásához ön lenne a legalkalmasabb. - nyúltam végül a farzsebembe, de rájöttem, nem lesz szükség a jegyzeteimre, fel tudtam idézni a fickó mondatait magamtól is. - "Semmi nincs elrejtve, ami nyilvánossá ne lenne, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék és napfényre ne jönne."
A halottaiknak úgy adózhatunk a leginkább és a legnagyobb tisztelettel, hogy örökké ott élnek az emlékezetünkben. Hogy nem engedjük megkopni az arcvonásaikat az idő múlásával sem, sőt érezzük a jelenlétüket minden pillanatban. Az igazi lelkek velünk élnek azután is, hogy már nincsenek velünk. Én sokáig ebben a világban éltem, ahol az elmúlás ilyen magától értetődő és kézzel fogható folyamat volt, ahol megadtuk a végtisztességet azoknak akik eltávoztak és hagytuk, hogy a lelkük nyugovóra térjen. Az én ártatlan és régi világom amely mostanra már oly messze van és amely soha többé nem térhet vissza, ahogyan senki másé, aki birtokolja a tudást. Nem tudom eldönteni, hogy az a jobb ha nem ismerjük az egészet, amely mintha vékony tüllfátyol mögött játszódó színdarab lenne, vagy birtokosai vagyunk ennek az egésznek, mi magunk is élő és hús-vér szereplői. Ha választhatnék talán a jótékony homályban akarnék maradni, mert akkor mindaz amit felépítettem, ami egykor az enyém volt még mindig az enyém is lehetne. Mi maradt mostanra? Egy nő, aki örökké várakozik: a családja egyetlen élő tagjára – legalábbis reménykedem benne, hogy a bátyám még életben van -, várakozik arra, hogy valaki a segítségét kérje, hogy egy ideig kénytelen legyen megtörni az önként vállalt magányt. Talán csak azért csinálom az egészet, hogy legyen mire fogni, hogy mondhassam, hogy valamiben és valakinek fontos vagyok. Talán titkon pótolni akarom azt ami már nem lehet az enyém. Pedig csak emlékeznem kell rájuk, felidézni az arcvonásaikat, és semmi másra nem gondolni, mint arra, hogy én itt maradtam, még itt vagyok. Erősebb vagyok, és több mindent tudok, de ettől talán értékesebb is vagyok. Nem. Értékessé azok tesznek, akik az évek hosszú során megfordultak nálam. Pár óráért, pár napért, hétért vagy éppen hónapért. Mindegyikért hálás vagyok nekik, mert értelmet adtak arra az időre is annak, hogy élek, hogy van még feladatom, van még miért folytatnom. Magam mögött hagytam az őszi hónapokat, a tél hűvöse is messze szaladt már, nem sokkal az új év beköszönte után, a nagy havazások idején fordult meg nálam utoljára valaki, akkor fűtöttem be a vendégszoba kandallóját utoljára. Akkor töltöttem estéket egy beteg ágya mellett, a lázát csillapítva. Főztem neki ételt, hogy erőre kapjon, és próbáljak segíteni abba, hogy megtalálja újra az útját, az ösvényt, amelyen járnia kell. Napokon át mesélt nekem, az elvesztett családjáról, az erdő mélyén elhagyott barátjáról, aki többé nem lehetett támasza, de utoljára még elvezette hozzám, megadva neki az ajtómat nyitó kis versike strófáit. Alig tudta elmondani, a láz akkor már napok óta kínozta, és alig tudott elvezetni a birtokomat szegélyező erdő egyetlen kis tisztásáig, ahonnan gyalog folytatta az utat. Nem maradt olyan sokáig, hogy a bizalmamba fogadjam, de annyi ideig mindenképpen, hogy a lelkemben felébressze az emlékezést, a családom utáni szüntelen vágyódást. Amikor hetek múlva egy különösen ködös és nyirkos januári reggelen távozott a köszönete éppen elegendő volt számomra, hogy berendezkedjek az elkövetkezendő idők magányára. Nyárig nem számítottam senkire, valahogyan megszoktam, hogy ilyenkor kevesebben jönnek, vagy azok vannak nálam még ilyenkor, akik a télen kerültek ide. Valaki aki elhagyta a falkáját, vagy éppen olyan aki lázadni próbált az ellen amivé teremtetett. Nem mindenki választhatja meg mivé válik, milyen a fajtája, de azt megválaszthatja, hogy miképpen folytatja így az életét. Vérszomjától megkeseredett ifjú,, vagy éppen az évek hosszú során megfáradt elátkozott, vagy kevert vérű, aki nem volt képes ép ésszel felfogni, hogy kivé is válik ő valójában. Nem mindenki tudja elfogadni törvényszerűen a teste és a szelleme változásait, vagy éppen az örökléttel járó tudatot megemészteni. Én nem tudok nekik ebben segíteni. Én talán csak egy sziget vagyok a számukra, melynél megköthetik emberségük utolsó kis billegő ladikját. Nem akarnak bántani, csak kapaszkodni igyekeznek, mint a gyökerét vesztett fa. Ujjaim között egy rúd cigaretta táncolt, amikor a hátsó kertből befelé indultam a házba. A gyümölcsfák rügyeit metszettem meg, ha ilyen marad az idő szép termés várható. Már alig várom, hogy virágba boruljon minden. A férjem szerette nézni. Mindig azt mondta, hogy a természet soha nem kérdez, az egyszerűen megszületik újra és újra és nem vágyik semmi másra csak bőségével megajándékozzon bennünket. Bennünket, telhetetlen gyermekeit. Kattant a kezemben a gyújtó, és a rúd végén felizzott a parázs. Nem tudok leszokni róla idestova nyolc éve. Még nem éreztem szükségét neki. Megnyugtatott, valahogyan könnyebb volt vele gondolkodnom. A bejárat felől halkan rezzenő de mégis észrevehetően összezörrenő vadszőlő levelek hangját sodorta felém a szél. Aztán hangokat is hallottam, egymásnak dobálták a régi viktoriánus ház kőfalai. Meglepődve fújtam ki lassan a füstöt és a kezemben tartott rügyező ágakkal telt kosarat a lépcső mellé helyezve füleltem, lassan indultam vissza a házba. A nagy nappalin át egyenesen a tornác felőli bejárat felé. Apró kis kocka alakú ablakocskákkal pettyezett jobb oldali falon át pillantottam ki óvatosan és a levelek takarásában egy alakot láttam. Próbált belátni talán a házba, nem tudom, innen nem tudtam megállapítani, de azt igen, hogy nem sérült, és nem is olyan akinek ellátásra lenne szüksége. Elléptem az ablaktól, és a bejárat felé indultam, kezemből a cigarettát a kis hamusba helyeztem a konyhapulton. Nyakamból kiakasztottam a kerti kötényemet és a földre ejtettem. Így egy kissé viseltes sárga kötött pulóvert viseltem, meg a kopott kantáros farmert, amelynek a láb részénél koptatót kellett felvarrni. Főleg a kerti munkáknál használtam, az idő vasfoga kikezdte. Újabb kiáltást hallottam, ahogyan szólongatott az idegen….végül az utolsó szó volt ami először szíven ütött és megtorpanásra késztetett. Addig nem is akartam visszaszólni, megvártam volna amíg elmegy. Azt mondta: „Kérem” . Ez olyasmi amit manapság ritkán használnak. Mindenki követel és kikéri magának a dolgokat és természetesnek vesz mindent. Nem….nem jutott egy percre sem az eszembe a házamba invitálni, de ezzel az egy szóval mindenképpen elérte azt, hogy az ajtó melletti falnak vetve a hátam kikiáltsak neki. – A ház valóban nem lakatlan, és igen, van benne valaki. De ez nem jelenti azt, hogy maga is benn lehet. Vagy árulja el ki küldte, vagy mondja meg mi az ami a zárját nyitja. Ha békés szándékkal érkezett tudja mit kell mondania. Ha nem, vagy nincs ennek birtokában, meg kell kérnem, hogy távozzon!- az ajtót nem fogom kinyitni. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd az ajtóra simítottam a tenyeremet, és még kikiáltottam az ismeretlennek. – Ha pedig tudja a zárnyitás trükkjét azt is tudja, hogy én ki vagyok. Akkor pedig tudni szeretném, hogy maga kicsoda.- máshol minden bizonnyal szeretettel és könnyebben nyílnak az ajtók. De ez nem máshol van. Itt nem csupán rólam van szó. Ez nem csak az otthonom, ez egy menedékhely, amire vigyáznom kell. Bármi áron.
Egy kis időre szükségem volt, hogy megismerhessem a várost. Miután Jemma ideparancsolt, készségesen próbáltam befogadni az itteni közeget, nem mintha többet láttam volna itt, mint ahol eddig voltunk. Ugyanazok a technikai körülmények, mi izgalmas lenne ebben? Akkor még úgy tűnt, itt is minden úgy lesz, mint ahonnan jöttünk. De nem így lett. Jemma nem várakozott sokat a megfelelő időre, hogy beavasson a titkaiba. Abba, hogy hónapok óta egy vámpír mintáját elemezgette, és hogy ezen lények vére teljesesen más, mint a miénk. Egyszerű emberek voltunk, előtte vámpírokról is csak a Dracula kapcsán hallottam, és nem hittem benne. Minden létező dolgot alá tudtunk támasztani tudományos szempontokkal, ész érvekkel... erre ennyi idő után bebizonyosodik, hogy nem vagyunk egyedül? Ezt az áttörést maximum abban vártam, hogy beigazolódik a nagy sejtés; az univerzumban mások is vannak. De hogy már itt, ezen a bolygón is... még szoknom kellett. Kellett volna. Nem adtam magamnak sok időt. Elkezdtem kérdezősködni. Muszáj volt lefoglalnom magam, miután az, amibe mindig is a hitemet vetettem, eltűnt. Pedig a tudomány volt az egyedüli, ami segített lezárni a saját véres múltamat. Akkor kaptam egy érdekes fülest, mikor a középiskolában találtam magamat. A suli falain belül mindig is otthonosan éreztem magam. Talán mert ha nem sikerül ezen a pályán elhelyezkednem, netán tanárként is el tudtam volna képzelni magamat bárhol. Mindig kedvem leltem ifjú lelkek tanításában, leginkább azokkal értettem szót, kik fogékonyak voltak tudományra és a biológiára. Micsoda szégyen, hogy ezek érdeklik manapság a legkevésbé ezeket a fiatalokat! De attól még szerencsét próbálhattam benne... Jemma-nak nem gyakran hangsúlyozom, hogy néha muszáj másodállást vállalnom... És akkor hallottam erről a helyről. Nem tartott olyan sokáig, mire rátaláltam a címre. Nem vámpírokkal akartam beszélgetni, az még egy olyan szakasz volt az életemben, amire nem álltam készen. És amúgy sem őket akartam megérteni, hanem ezt az egészet. Hogy hogyan lehetséges. És ehhez olyasvalaki kellett, aki velük dolgozik. Még ha ez arról is szólt, hogy megölték egymást. Vagy a vámpír győzött vagy... vagy ők. A vadászok. - Hahó, van itt valaki? - léptem fel a tornácra. A hangomat nem sajnáltam, eléggé magasra emelkedett, bízva abban, hogy valaki észrevesz. Eléggé elhagyatottnak tűnt a terep. Nem láttam az ablakokban senkit. - Hahó! - ismételtem el még egyszer. Talán nem ártott volna hasznosítanom azt az információt, amivel elláttak ott, ahol erről a helyről is hallottam. Feljebb sétáltam, és megálltam az ajtó előtt. Nem láttam semmit. Csend volt. Mégis, éreztem, hogy nem voltam egyedül, még ha el is választott egy ajtó valakitől. - Nézze, én... én tudom, hogy benn van. Kérem.
Kezdőlap
• 
