Nem mondanám, hogy kitűnnék a tömegből. Magasságom átlagos, bőröm porcelánszerű, szinte áttetsző, egy sebet leszámítva hibátlan.  Az a seb emlékeztet rá, hogy miért is vagyok az, aki. Hosszú, bár az évtizedek során folyamatosan változó hajkoronám barnasága természetes, az pedig, hogy éppen egyenes vagy göndör az aznapi hangulatomtól függ. Akárcsak szemem megfoghatatlan, igéző kéksége. Igéző bizony... Sokszor kiemelem erősebb sminkkel, máskor egyszerűségre és természetességre törekszem. Ruhatáram igen változatos. Az egyszerű hétköznapitól, a klasszikus eleganciához elengedhetetlen darabig, minden típus megtalálható. Amivel talán kitűnhetek a tömegből, az a múltam, amiről senki sem tud. Végül is, nem mindenki lehet görög papnő, mielőtt meghal.
Mivel elég heves természet vagyok, néha talán kicsit nagy a szám, így rendszerint bajba keveredem, mágnesként vonzom azt, ahogy az ellenségeket is. Nem vagyok előre tervező típus, ott és akkor cselekszem, amikor kell, noha ez nem mindig éppen helyes lépésként jön ki, de később ha valami kicsúszik az irányításom alól, igyekszem helyrehozni. Elismerem, néha talán kicsit később gondolkodom el, hogy mire is jó ez az örökös macska-egér játék a sorsommal, de mindig arra a döntésre jutok, hogy túl rég óta élek, hogy gúzsba kössem magam. Legtöbbször elbűvölöm az embereket, sajnos ilyen könnyen is szerzek ellenségeket. Sokszor anyáskodó vagyok, múltamból fakadóan próbálok a számomra fontosnak vélt, vagy első látásra szimpatikus emberekkel jót tenni, ugyanakkor ellenkező is előfordul, és sokszor senki sem számít, csak én magam. Ezt fejtsd meg, ha tudod... A többi legyen titok, ha már egyszer annyi évszázad formált, nem hiszem, hogy ne lehetnék olyan dacos, mint a tenger, olyan színes, mint a tavasz, olyan hideg, mint a tél, vagy épp ellenállhatatlanul forró, mint a nyár.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

•• Valamikor az 1100-as évek elején, Thébai városában:

-Alessia drágám, hát itt vagy. Már mindenhol kerestelek!-jön felém anyósom, akkora lendülettel, hogy majd elsodor, majd elkapja kezem és húzni kezd a ház egyik világos, napsütötte terasza felé, ahol pár szolgáló áll, legyezőkkel és az asztalon ezüsttálcán hűsítő pihen. Nem értem, hogy mire ez a nagy sietség.-Ma Patros és az apósod is hazatérnek. Ennek örömére ideje, hogy gondoskodjunk róla, unoka érkezzen a házhoz.-alig egy hónapja a férjem Patros, és ez idő alatt aligha láttam három alkalomnál többször.
-De hát Letha azt mondta, hogy...-kezdek bele, de azonnal csendre intenek. A nővérem mit sem tud ezekről a dolgokról. Neki megadatott az, ami másoknak nem. Őszintén beleszeretett a a férjébe, a hűség és a kiegyensúlyozott élet számukra nem ismeretlen.-Azt hiszem visszamennék a szobámba, szeretném felfrissíteni magam és illően üdvözölni hazatérő férjuram.-szólalok meg magam is meglepő egyszerűséggel és a szolgálóim azonnal mellém lépnek, meghajolnak, akárcsak én anyósomnak, majd elismerő tekintetén elmosolyodva fordulok a szobám felé.-Szeretném, ha hajam félig eltűznétek és a legszebb ruhám kérem.-az utasításokat kiadom, leülök egy székre, mire máris ketten állnak neki a hajam kibontani és segítenek elkészülni. A végeredmény magáért beszél, össze-vissza dicsérnek, én magam viszont alig ismerek arra a lányra, pontosabban immár nőre, aki előttem áll.
-Elragadó vagy drága húgom.-néz rám nővérem, majd a szolgálókra néz és távozik.-Viszont ideje lenne erről-arról elcsevegnünk...-kezd neki, és nem sokkal később ezzel a beszélgetéssel az egész életem fenekestől fordítja fel... Az eddigi megszokott rend, a megszokás alatt lévő új élet ismét új mederbe ért, és már semmire nem tudtam ugyanúgy nézni.

•• Valamikor az 1200-as évek elején, Thébai városának templomában:
-Senki sem ismer már minket. Aki ismerhetne, már meghalt. Gyere, sétálj velem. A város gyönyörű ma, és nemrég érkezett egy herceg, aki kíváncsi lenne rád.-nővérem épp akkor lép be, mikor a templomok alatt lévő járatok egyikéből előlépek. Hosszú kék ruhát viselek, hajam félig felfogva. A ruha mindkettőnk számára emlékezetes lehet, de nekem jobban. Nem sokkal azután a nap után, hogy megtudtam mi is vagyok, hogy mire vagyok képes, a férjemtől gyermekem fogant. Az áldott állapot öröme viszont nem tartott sokáig. A férjem egy csatában elesett és a gyermekem hirtelen beteg lett. Az Istenek így mutatták meg nekem, hogy sose örüljek előre és ne használjam olyasmire az erőm, amire nem szabad. Vissza akartam Őt hozni, majd a sikertelen próbálkozás után elvették tőlem azt is, amit sosem adtam volna oda semmilyen kincsért.
-Elragadó vagy ma. Gyere, induljunk. Mindenki rád vár.-ezen a helyen többen éltünk, de mind fiatalabbak voltak, mint mi. Óvatosnak kellett lennünk, apácáknak tettetve magunkat, akik arra esküdtek fel, hogy egy-egy Istent szolgáljanak. Közben pedig arra fordítottuk az időnket, hogy megpróbáljunk mindenkire elég időt szakítva, minél több tudásunk megosztani. Mindezt úgy, hogy én és nővérem alig több, mint ötven évet leéltünk a városban bujkálva, hisz rég meg kellett volna már halnunk.
Kilépünk hát végül az utcára, magunk mögött hagyva a hűvös márványtemplomot, melynek falai nekünk köszönhetően lettek áthatolhatatlanok. Bár ekkor nem is sejtettük, hogy a végzetünkbe menetelünk... A vesztünkbe, amiből csak én kerültem ki élve. Mert meglehet, hogy a templom falai közt biztonságban vagyunk, de nem mi vagyunk a földön élő első boszorkányközösség...

•• Valamikor az 1500-as évek közepén, a mai Észak-Amerika területén:
-Ma is elbűvölő Miss Daventry.-szólal meg mögöttem egy ismerős férfi hang, s mire hátrafordulok, már egy teli kupa látványa is fogad. Ajkaimra halovány mosoly húzódik.
-Nem vagyok Miss, ezt maga is tudja. Ellenben köszönöm a meghívást.-veszem el készségesen a kupát és egy kedves mosoly kíséretében lépek mellé, mert azt súgja minden érzékem, hogy ez a beszélgetés hosszúra fog nyúlni.
-Tudja, emlékeztet egy nőre, akit régen ismertem. Meglehet tévedek, de a nővére biztos más véleménnyel lenne erről.-szívem nagyot dobban az elfeledett és elvesztett családtag hallatán, de mire kettőt pisloghatnék, nyakam hangos reccsenéssel törik el, és zuhanok egy vadidegennek hitt férfi karjai közé.
Órák telnek el, mire végre magamhoz térek. Szédülök és a fűző úgy vág mellkasomba, mintha megannyi karó akarna a szívem felé közeledni, s végezni velem.
-Csak, hogy felébredt. Már azt hittem, hogy sosem találok a nyomára. A nővérével anno volt egy megállapodásunk. Ön megszegte azt, így az erejét sosem kaphatja vissza már. Én végeztem volna magával, ahogy a közösség megtudta, hogy mivé lett. De a nővére makacs volt...-fordul végre szembe velem, az arcán lévő sebhelyből pontosan tudom, hogy kivel van dolgom. Egy vadász, aki szintén bírt erővel, amivel én már nem. Warlock volt.
-Ha ennyire érdekli a nővérem véleménye, talán cselekedhetne is. Ez a szövegelés ugyanis rám nem hat. A nővérem meghalt, én élek. Elvarratlan szál nem miattam létezik, hanem maga miatt és a társai miatt. Az őrületbe kergették, pedig csak jó vezető akart lenni. Elmentem, ahogy kérték, mikor kiderült mire vagyok képes. De azóta más idők járnak...-ekkor tenyere arcomon csattan, mire előugró agyaraim megvillannak a gyertyáktól halovány fényben úszó szobában. De mire bármi mást reagálhatna, vére arcomba fröccsen, ahogy mellkasából kiszakad a szíve.
-Az időzítés nagymestere...-szisszenek fel, hisz karom égeti a verbéna, és cseppet sem ülök kényelmesen. A ruhámnak is búcsút mondhatok.-Így gondolom ideje a hátsó ajtón távozni, hála neked. A hullát hagyhatjuk búcsúajándéknak.-lépek át az élettelen testen, a mellette heverő szívvel egyetemben, míg Rebekah épp lenyalja ujjáról az odatapadt vért.
-Roppant ízletes, kár, hogy kicsit naiv, hogy azt hiszi egyedül mész az ördög barlangjába.-egymás mellett ácsorogva nézzük az élettelen testet, majd nevetve fordítunk neki hátat és távozunk.

•• Szintén valamikor az 1500-as évek közepén, a mai Észak-Amerika területén:
A szokásos bevált módszer szerint haladunk. Henrik mellettem lépdel, oda-oda térve azokhoz, akik üzleti szempontból, vagy ki tudja milyen alapon fontosak, hogy közel tartsa őket magához. Kiskirályt játszik, de mivel jelenleg neki köszönhetően nem kell menekülnöm, mert lényegében elrejtett a világ szeme elől, így némi hálát kellene éreznem irányába. Ez mondhatni megy is, csakhogy így kicsit ellentétes a dolog. Az elejtett morzsák, hogy a teremtőm kicsoda, és az áhított hallhatatlanság nekem nem megannyi ember után ismerős, mint távoli megmentő, hanem egyenes kézből... nos, ha egy drágakővel kirakott lánc volnék, értékes lennék.
-Még emberhez oda kell mennem mosolyogva, kitépem a szívét. Ez egy bál. Illik táncolni, beszélgetni, és szerintem mindenki tudja, hogy én miért vagyok itt.-állok sarkamra és egyidejűleg magamért is kiállok így, hisz az este nagy részében eddig tényleg csak mosolyogtam és a kezem már vagy fél tucat férfi csókolta meg. Ha nem ez lenne a szokás, egyenesen undorítónak érezném ,és valóban annak is érzem.-Hálás vagyok azért, amit tettél értem és megértem, hogy voltaképp hasznos a jelenlétem neked, de örülnék, ha nem tárgyként kezelnél. Régebben legalábbis nem kezeltél így.-tekintve, hogy immár bőven a négyszázadik évemen túl vagyok, azt hiszem eldönthetem már, hogy mit akarok. Megeshet, hogy csak pár évvel, de én voltam az idősebb, míg ő birtokolhatta azt az erőt, amit én nem, ez az egy dolog volt, ami visszatartott attól, hogy egyszer is keresztbe tegyek neki, hogy feltűnjön, nem csak egy lépcső vagyok, ami segíti elérni azt, amire igazából hiába vágyik.

•• Valamikor az 1800-as évek elején, Észak-Amerika területén:
Történelem szempontjából épp I. (Bonaparte) Napóleon hódító hadjáratai t folytatta Európában. Ez nem is lenne lényeges, pláne, mivel teljesen más kontinens. Máshol a pestis dúlt, de feltalálták a gőzmozdonyt...többek között. És mindezen események között én egy fűzőben hajolok az asztal fölé és legszívesebben elátkoznék mindenkit, és leginkább békává változtatnám őt, hogy ebbe a helyzetbe belekevert.
-Rendben, nyertél. De úgy csináljuk, ahogy én mondom. Nem itt és nem is most. Keress fel holnap délután. Várni foglak. Addigra idd ezt meg.-nyújtom végül át az üvegcsét, melyben egy adag vér van. Az én vérem. Tőlem-neki. Itt senki nem néz ki minket ezért. A többség vámpír, boszorkány vagy olyasvalaki, aki érdeklődik a természetfelettiek iránt. Nos, ez egy igen rossz hírű lebuj volt. Mi pedig mintha idevalók lettünk volna. Már az elején tudhattam volna, hogy hiába vagyok több, mint hétszáz, még így is könnyen befolyásolhatóvá tesz két szépen csillogó szempár. Nos, az övé pont ilyen volt.
Kisétálok az éjszakába, majd hazafelé veszem az irányt. A napközbeni tevékenységek után estére visszatérek a házba és várok. A verandán hamarosan hallom, ahogy a cipők kopogása a macskát elijesztve lelassul az ajtó előtt.
-Épp időben.-nyitom ki az ajtót, mielőtt kopoghatna, majd válaszára se várva egyszerűen megízlelem vérét, s mivel érzem a benne keveredő sajátom, elszakadva nyakától egyszerűen kitöröm a nyakát.-Vigye a kanapéra. Nemsokára magához tér. És szerezzen valakit, akit lecsapolhatunk.-nézek a megigézett szolgálóra, aki teszi a dolgát kérdés nélkül és becipeli a fiút a nappaliba, és mint egy bábot, beülteti a fotelbe. Én az ajtófélfának támaszkodva figyelem a műveletet, lenyalva szám széléről a megalvadni készül vérét.-Ez gyorsan megint. Igaz, nem mondtam, hogy gyengéd leszek.-ülök mellé a kanapéra, ujjára húzva a napgyűrűt, mielőtt megéghetne. Nem szeretem pazarolni a vérem.

•• Napjainkban, New Orleans városa:
-Elfoglalnak a testvéreid vagy ennyire nem örülsz, hogy a városba költözök. Hívj fel, ha tudsz.-fordulok körbe a berendezés alatt álló nappaliban, de ahogy az egyik munkás leejteni kívánja a lámpát, amit kinéztem, hajlok rá, hogy ezt megakadályozzam és kihasználva sebességem elkapom azt.-Tudod, mit? Inkább meglátogatlak a neves kúriátokban, hátha még élhetek a meglepetés erejével.-ezzel a lendülettel le is teszem a telefont és a munkás felé nézek.-Mivel jó hangulatomban vagyok, szólok. Ha valamit eltörsz, nem, hogy a fizetséged nem kapod meg, de garantálom, hogy a főnököd is kirúg. Szóval dolgozz meg a pénzedért, ha kérhetlek.-adom vissza kezébe a lámpát, s elmosolyodva hagyom őket, hogy tegyék a dolgukat. Ez a város most is olyan, mint amilyen régen volt. Leszámítva persze, hogy mindenki öregszik...