Az életben három dologról hiszem és tudom, hogy igaz. Egy. Véletlenek nincsenek. Tűzoltóként és ebből kifolyólag szerzett tűzvizsgálói tapasztalataim alapján mindig van valaki, aki okot ad arra, hogy a tűz utat törjön magának. Egy felelőtlen döntés mindent romba dönthet. Továbbá nem tartom reálisnak az elgondolást, hogy nem vagyunk felelősek a tetteinkért. Ez azt hiszem az elsőből fakadóan szintén nem olyasmi, amit nem befolyásolhatunk. Lehetünk okosak, de ne túl okosak, lehetünk naivak, az emberi természethez hozzátartozik, csakhogy ha mindből túl sokat birtoklunk, könnyen elfelejthetjük, hogy kik is vagyunk igazából.
Nem mondom, hogy nem vagyok forrófejű és kissé meggondolatlan, mert igen, az vagyok. A véremben az adrenalinnak köszönhetően bármire kész vagyok, de munkában a felelősség túl nagyod, hogy mindig engedjek a kísértésnek. Sokkal inkább magam sodrom veszélybe, mint másokat. Leszámítva, hogy a kettő néha egy és ugyan az, mert az embereim sosem hagynak cserben. Jobb napjaimon tudok vicces lenni, rosszabbakon inkább néha mogorva, de akiket ismerek, azok nem bánják, hogy nem vagyok az a szócső fajta vagy az, aki folyamatosan beszél. Szerintem tipikus farkas jellem vagyok, vagy nem... utálom az általánosítást
Magas, izmos testalkatom van. Évek alatt szerzett pár zúzódás, vágás, törés, húzódás és égési sérülés tarkítja testem, hátamon tetoválás díszeleg, akárcsak karomon. Hajamban jócskán akad már ősz szál korom ellenére is. Ha nem egyenruhában rohangálok, egyszerű bőrdzseki, farmer, póló. Az öltöny, mint olyan, szerepel a szótáramban, egy akad a szekrénybe, de inkább hagyom porosodni, a vállfán jobban áll, mint rajtam. Kékes-zöld szemem alatt sokszor díszelegnek hatalmas karikák, a kialvatlanság lételemem, a munkámban mégis mindig maximálisan teljesítek.

Név » ki
Kor » fogod
Multik » találni

-Te jössz főnök!-kiállt oda az egyik társam, mire az újságot az asztalra csapom és a laktanya másik végén lévő ajtó felé veszem az irányt. Benyitok, a helység amolyan pihenő, jelenleg egy faggatóteremhez mégis jobban hasonlít. Az asztalok egy sorban egymás mellé tolva állnak. Mögöttük a tiszthelyettesek, azaz az őrmester, a törzsőrmester és a főtörzsőrmester. Már csak a zászlósok hiányoznának és teljes lenne a brigád. Aztán jövök én, mint tiszt, aki hadnagyi rendfokozatú.
-Üljön le Mr. Heisner!-kapom a parancsot, alighogy belépek. Jellemző. A rám bámuló fejek többsége bőven kiérdemelte a rangját, de látszik rajtuk, hogy az örökös papírmunkába is szépen lassan belebolondultak.
-Sorolja: neve, jelvényszáma, kora, foglalkozása, családi háttere!-ezt a kérdéssort, vagy inkább elmondandó információsorozatot akkor kapom, mikor leülök. Eddig annyit se tudtam mondani, hogy jó napot, de innentől már nem erőltetem magam. Mindenki tudja, hogy miért vagyunk itt, és miért kötelességem felvenni a tiszti egyenruhát, és a műszakom rovására itt ücsörögni.
-Darren Heisner. Jelvényszámom 1751, tiszt, rendfokozatom hadnagy. Születtem 1981 júliusának idusán, ebből adódóan 34 éves vagyok, elvált, nőtlen, gyerektelen. A vércsoportom AB pozitív, a fogászati leleteim az orvosomtól megkaphatja, ha érdekli.-toldom meg azért mondandóm, amolyan hozzám méltónak és elvártnak mondható modorban. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, és egyértelmű volt, hogy ezeket az információkat szinte a jelenlévők mind tudják, ha mást nem, de papírból biztos.
-Ren, vedd komolyan a kérdéseket.-parancsol rám az egyik őrnagy. Felmordulok, de kénytelen vagyok lenyelni a véleményem további részét. A faggatótiszt ismét rám néz, miután lejegyezte az adataim.
-Beszéljen a családjáról.-nem túl kedves kérés, és ennek örömére ujjaim a karfába vágom és azzal a lendülettel fel is állok. Semmi kedvem nem volt itt ücsörögni, még kevesebb oka volt ilyeneket kérdezni.
-Mondja csak ki, amit akar. Ugyan azt gondolja maga is, mint az itt ülők többsége. Hogy az apám juttatott idáig. Egy társam meghalt, maguk pedig ahelyett, hogy az okát derítenék ki áskálódó és felesleges kérdésekkel traktálnak minket.-fakadok ki nem valami barátságos és hadnagyhoz méltó módon, ám ez érdekel jelenleg a legkevésbé.
-Ren ülj le, és válaszolj a kérdésre.-áll fel velem szemben a parancsnokom, a laktanyavezetőm, aki mindenkinél jobban tudja, hogy igenis azért ülök itt, ebben az öltönyben, mert érdekel a társam halálának oka és nem azért, mert jobb dolgom nem volt egész életemben, mint az apám árnyékában koslatni.
-Oké, legyen. Mert megérdemli. Az érdekli magukat, hogy milyen a családom? Apám nyugalmazott főhadnagy, anyám tűzvizsgáló. A testvérem két állammal odébb szintén tűzoltó. Generációk óta minden Heisner tűzoltó. Az apám az ő apját követte, de én nem fogom őt követni. A belem kidolgoztam, hogy osztályelső legyek, hogy kadétból hadnagy legyek, hogy az estekocsiról a mentőosztaghoz kerüljek, szintén kadétnak, majd hadnagynak. Huszonhárom évesen jutottam ide. Nem azért, mert az apám nyomott felfelé a létrán, akkor már az egyetem után belebújhattam volna ebbe a szerelésbe.-adom tudtukra a véleményem ezen kérdésre adott válaszomként megfogalmazva a családi viszonyom lehető legjobban értékelhető problémáját, avagy azt, hogy szinte mindenki a másik árnyékában létezik.-Az igazat akarják? A társam azért égett bent, mert maguk képtelenek a sóher vezetőségnek a nyakára járni. Ha nincs szuper erőnk, a ruháinkon is múlik az életünk. Egy elszakadt tömlő, egy szakadt ruha, egy rosszul szigetelő maszk. Tessék. Arra vártak, hogy megtörténjen? Hát megtörtént. Egy ember kórházban van, egy meghalt, és egy társam is elvesztettem. És ez nem az a rész, ahol a jelentésemben megírom, hogy járulékos veszteségként összetörtem a sisakom.-kapom fel végérvényesen a fizet és állok fel az asztaltól, további beszédre sem méltatva a meredten, dühösen rám bambuló tűzoltókat. Mert ők kezdik elfelejteni, hogy milyen terepen és miben más az aktákat tologatni meg törölgetni.
Utam az öltözőbe vezet, hogy az engem is feszélyező egyenruhát leváltsam a munkaruhámra, és mikor megtörténik az egész csapatom körém gyűlik.
-Ha így folytatod, fel fognak függeszteni.-néz rám az egyik, mire becsapom az öltözőszekrényem ajtaját és vállat vonok, mintha ilyen egyszerű lenne.
-Függesszenek. De nem mernek, mert tudják, hogy igazam van. Most pedig munkára, megyünk egy kört.-adom ki a parancsot, felkapva a dzsekim, majd a kocsi felé indulva látom, ahogy épp kijönnek a pihenőből a nemrég még dermedten és dühösen néző arcok, összedugva fejüket, a laktanyavezetőm arca pedig egyértelműen kifejezi, hogy igazat ad nekem, mégis a szigorú tekintet egyenesen a képembe vágja, hogy elvetettem a sulykot, már ami a kulturált beszélgetési morált illeti és azt, amit tettem.
A csengő megszólal, az esetkocsi és a mentőosztag egyaránt munkát kap, mire figyelmen kívül hagyva minden mást, rohanok a kocsihoz, felöltözni és ahogy megvagyok, csapom be magam mögött a kocsi ajtaját, jelzek a mentősöknek, hogy induljanak, majd mi is követjük őket. Agyam alig két perc alatt kapcsol ki, és kapcsolja be az az üzemmódot, aki csak a mentésre koncentrál, arra, hogy az embereit biztonságban tudhassa.
A műszak befejeztével mégis megfordul a világ. Nem csak velem, az egész egységemmel.
-Tekintve, hogy mind ugyan azt mondták, és ugyan azt okolták, úgy véljük, jól jön maguknak egy kis légkörváltozás. A laktanya jelenlegi állománya mellett nincs szükségünk még egy ekkora létszámú osztagra és brigádra. A parancsnokuk döntése alapján, ki egyeztet a hadnaggyal, a jelenlegi létszámot felére csökkentjük. A kocsi így hat főből állhat maximum.-dühösen nézek végig a parancsnokon, aki tehetetlenül hajtja le a fejét, és adja meg magát a döntésnek.
-Ebből elég. Nem megy innen senki sehová. Ez a családunk. És ilyen okkal az itt lévő összes osztagot felezhetné.-nem bírtam tovább tűrni az embereim felesleges szapulását, ahogy az indok nélküli elbocsájtásuk sem.
-Téved hadnagy. Elfelejtette, hogy ez nem  családja. Ez a munkahelye. A családja egy másik városban él, messze innen Chicago-tól.-ezzel hátat fordít és a többi öltönyös, egyenruhában feszítő fejessel egyetemben távozik. Ezzel elindítva egy lavinát, amibe én magam fogom belefullasztani, így vagy úgy, de megteszem majd. Csakhogy még előtte van egy kis elintéznivalóm.