Előre nyugtáztam magamban, hogy egy cseppnyi ellenvetésbe és ellenállásba sem fogok ütközni a vacsorameghívást illetően. Az arcára volt írva, hogy egyelőre nem kívánt távozni, és mi több, nagyjából annyira vágyott a társaságomra, mint én az övére. Ezt felesleges lett volna letagadni, én sem merészeltem volna hasonlót, és a spontán köröket ezúttal semmi kedvem nem volt lefutni. Régen túl voltam már azon, hogy az udvariassági formulának megfelelőnek, normális etikai normákat betartva közeledjek egy nő felé, és habár a tartás mindvégig ott dolgozott bennem, nem vetettem rá magam, és a többi... nem jelentette azt, hogy a képzelőerőm segítségével nem tettem már magamávé ezt a tökéletes testet a létező minden módján. - Kövessen - intettem a lift felé, majd mikor mellém lépett, ujjaimat hátára helyeztem, így véve fel egy közös haladási tempót. Nem siettem sehová, őt sem kényszerítettem rohanásra, időnkből nagyjából annyi volt, mint maga a tenger. A vacsora kihűlésének veszélye sem állt fenn, tekintve, hogy egy darab sült csirke sem várt bennünket a lakosztályban. Nem ételre vágytam. És ha enni fogunk is, azt csak és kizárólag az ő testéről fogom elfalatozni. Mosolyogva néztem a lift kis jelzőjét, majd mikor a csengettyű jelezte, hogy felértünk a lakosztályba, az ajtó pedig kinyílt, hagytam őt előre sétálni, kezeim pedig ismét eltűntek a nadrágzsebeimben. - Valószínűleg nekem lesz a legnehezebb nem üzletről beszélni. De nézze el nekem, csak ez az egy téma az, ami kellőképpen negatív hatással van rám - magyaráztam lassan, a tőlem már megszokott beszédstílusban. Szükségem volt a kiábrándító tényekre ahhoz, hogy ne akarjam rögtön letépni valakiről a ruhát, habár ő elsősorban nem üzletasszony volt a szememben. Odasétáltam mögé, kihasználva azt, hogy még nem fordult vissza felém, majd egy mosoly kíséretében emeltem fel kezemet, és simítottam végig csupasz nyakán és vállán. - Sajnálom, hazudtam. Nem rendeltem vacsorát - hajoltam a füléhez, és fülcimpájába harapva lehunytam a szemeim. Szükségem lett volna egy nagy pohár jeges vízre. El kellett volna választanom a magánéletemet az üzlettől, de ezúttal úgy tűnik, kudarcot fogok vallani. - Csak tejszínhab van a hűtőben. De azt későbbre tartogatom - súgtam a fülébe, nem engedve el csípőjét, amit időközben szabad kezemmel fogtam át. Szerettem a kezemben tartani a gyeplőt. De amennyit eddig láttam belőle, éppen annyira volt domináns, mint én.
Mindketten vágytunk a másik társaságára ez teljesen nyilvánvaló volt. Én azt hittem, hogyha valami üzleti dologba fogok belekezdeni és tényleg megpróbálok valamit kezdenek magammal. De valahogy ez is visszafelé sült el. Egy kopasz, kövér férfit vártam, akit még nem is kívánhatnék meg, de azaz igazság, ha egy kicsit is beleástam volna magam a dolgokba, akkor talán előbb tudatosult volna benne, hogy mennyire jóképű férfival fogok találkozni, de valahogy nem akartam beleásni magam olyan dolgokba, amelyek nem számítottak nekem igazán. Legalábbis akkor tényleg azt akartam, hogy elkezdjem valahol a dolgokat és megigéztem volna a pasast, hogy egyről a kettőre juthassunk, de ő teljesen más irányba térítette az egészet. Levett a lábamról és pontosan tudom, hogy én magam is hasonló érzéseket keltettem benne. Nem kellett kétszer mondania, hogy kövessem. Olyan hűségesen követtem őt, mintha mindig is ez lett volna az én dolgom. Egyszerűen már alig vártam, hogy elkerüljük a kíváncsiskodó szempárokat és mindössze kettesben legyünk. Lehet, hogy ostoba gondolat, hiszen így most már tényleg nem lesz semmi, ami megállíthatna minket és most már teljesen biztos vagyok benne, hogy aláásom minden eddigi szándékomat annak érdekében, hogy így körülbelül száz év elteltével megpróbálok valamilyen szinten megkomolyodni. De, ha már eddig nem sikerült, ha most is egy kicsit eltolom abból nagy probléma nem lehet, vagy mégis? Magam sem tudom. De most valahogy úgy érzem, hogyha kockáztatok sem lehet túlságosan nagy baj. Bevallom az aprócska tér, ami a liftben fogadott minket, csak sokkal inkább fojtogatóvá tette a helyzetet, mert még inkább azt érte el, hogy akarjam őt, de miután kiszabadultunk a lakosztályába egy kicsit megkönnyebbültem azonban a bennem tomboló vágy még a közelében sem volt annak, hogy elhaljon. - Akkor talán nem is igazán szükséges beszélgetnünk semmiről.. - Már jó ideje nem tudok tisztán gondolkozni. A lift előtt sem voltak tiszták a gondolataim, logikusak vagy határozottak. Egyszerűen elöntötte őket ez az érthetetlen vágy, amit még nem tudok pontosan hova tenni, hiszen éreztem már ezer fajta vágyat ez most mégis valahogy különbözött mindegyiktől. Már magában tartalmazott egyfajta elektromosságot, izgalmat. Mintha tiltott lenne. Pedig számomra semmi nem tiltott. - Azt hiszem ezt nem is bánom. - Nem tudok uralkodni magamon, ahogyan átkarol egyszerűen elveszek a pillanatban és megfeledkezem szinte arról, hogy nem vagyok a számára több egyszerű embernél, de ez csak akkor tudatosul bennem, amikor már a falhoz szorítottam, amihez nem érhettünk ilyen közel, ilyen rövid idő alatt, emberi tempó szerint.
Biccentettem. Hozzászoktam már ahhoz, hogy amikor a tárgyalóterembe vagy csak szimplán az irodába lépek, megfagy körülöttem a levegő. Minden morajlás abbamarad, csend kezd uralkodni a helyiségen. Ez voltam én, mindenki legnagyobb félelme a sajátos kis világomban. Még az sem tudott kiismerni, aki évek óta mellettem dolgozott, nem még az, aki csak röpke pár percet töltött el a társaságomban. Kivéve Anastasia-t. Mintha ennyi idő eltelte után máris a vesémig látott volna, és ez félig tetszett az újdonság miatt, másrészt megijesztett, hisz nem ilyen voltam. Nem jöttem el senki kedvéért egy ilyen távoli városba, és mi több, nem csábítottam őket csak úgy vacsorameghívással magamhoz. Ostoba trükknek tűnt, de úgy tűnt, ilyenné tesz. Valamiért elérte, hogy visszafoghatatlanul vágyódjak utána, még csak elfojtani sem tudtam volna ezt a fel-feltörő érzést, amely a gyomromnál csak egy testrészemet tette még sajgóbbá. - Bármikor élhet a panasz jogával, Miss Steele. Ám garantálni... nem garantálhatok semmit - tettem még hozzá rafinált mosollyal, miközben továbbra sem engedtem. Olyan volt ez, mint bármi más az életemben. Irányítani akartam. Nem tudtam elviselni a tudatot, ha nem az enyém volt az utolsó szó, vagy ha nem birtokolhattam az irányítás jogát egy beszélgetésben. Vagy egy ilyen kellemes helyzetben. Ezt a nők a legtöbb esetben megértették, habár némelyikük eléggé unalmasnak is nyilvánult emiatt. A teljes passzivitás sem tartozik a kedvenceim közé, de úgy tűnt, Anastasia egy harmadik csapatot erősít. Azt, akivel nem kezdtem előtte, de nem azért, mert veszélyesnek tartottam, inkább mert ismeretlen volt a terep. Utoljára gyerekként hagytam, hogy helyettem döntsenek, vagy hogy valakinek behódoljak. Cseppet sem rajongtam az ötletért, hogy ezt a szokást így, harmincon felül ismét elkezdjem. Az viszont, ami történt, váratlanul ért. A hátam egyetlen szekundum alatt kötött ki a fal mellett, és tekintetem olyan hirtelen találkozott szemeivel, mintha eddig is rá néztem volna. - Mi a...? - bukott ki belőlem, majd eddig hiába gondoltam azt, hogy minden józan ész szépen elpárolgott a fejemből, elkezdtem gondolkodni. De nem jutottam sokra.
Megmagyarázhatatlanul vonzott magához. Mintha veszélyes lett volna a közelébe férkőznöm, de az igazság az, hogy egyáltalán nem jelentett rám veszélyt. Sokkal inkább én voltam az, aki fizikailag ártani tudott volna neki. Mindössze egyszerű védtelen, kis ember volt. Mégis annak ellenére, hogy az erőviszonyok sokkal inkább kedveztek nekem úgy éreztem, hogy vele egy színvonalon vagyunk. Hogy mind a ketten ugyanazzal az irányításmániával rendelkezünk, hogy senki és semmi kedvéért nem engednék el ezt a hatalmat a kezeink közül. Mégis úgy táncoltunk egymás társaságában ezen a hatalmi libikókán, mintha nem is számítana, hogy merre dől el, sokkal inkább az, hogy egyensúlyban tarthassuk, hogy mind a ketten megkaparinthassuk azt, amit akartunk. – A panaszkodás nem az én asztalom Mr. Clarke. Ha valami nem tetszik, vagy valamin változtatni akarok, akkor én azt kérdés nélkül megteszem. Nincs szükségem senki engedélyére.. Semmihez. – Sosem figyelek arra, hogy mások mit akarnak. Nem túl sok ember van, akinek érdekelnek a gondolatai. A legfelső fokon megállás nélkül én magam leszek és önmagamat fogom minden lépésemben elsőként szem előtt tartani. Nálam már az is kiváltságnak számít, ha valakinek figyelembe veszem a vágyait. Mert azt jelenti, hogy figyelek rá. Victor-nak is figyelembe veszem mindig a kérését, de ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy én meg is fogadom őket. Mert elraktározom az elmémbe, feldolgozom, de ezen kívül nem vagyok hajlandó semmi másra. Átkarolt én pedig elveszítettem a józan eszemet, szinte megbabonázott. Ez pedig sosem fordult elő velem és ekkor olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Felfedtem előtte nem éppen emberi szokásaimat. Na, nem arra kell gondolni, hogy egy vadállat vagyok, aki a lábával szokott enni. Bár képes lennék rá.. Na, de nem is ez a lényeg. A falhoz szorítottam. A testem és a fal közötti rab volt. De olyan gyorsan, hogy az már feltűnő lehetett a számára is, hogy nem lehetett emberi. – Csak nem félsz? – Oldalra döntöm a fejemet és halovány vigyor kúszik az ajkaimra. Nem olyan férfinak tűnt, aki bepánikolna, de ha mégis.. Hát akkor már mondanom sem kell, hogy én itt sem vagyok. A gyáva, félelemmel telt férfiak nem az eseteim.
- Miért nem lep meg? - kérdeztem felvont szemöldökkel, rosszallás nélkül a hangomban. Ritkán volt szerencsém olyan nőhöz, aki igenis tudta, hogy mit akar. Ő pedig... azt hiszem, tíz nő akaratát is magában tudta. Mi szégyenkeznivaló lett volna ezen? Semmi. Ez jelentette a világot. Ez volt a sajátos kis univerzumom, legalább ilyen határozottságot vártam volna el minden üzleti partneremtől. A legtöbb csak annyit tett az üzletért, hogy füttyentett, és azt hitte, az én magasan végzett, jól koordinálható embereim majd mindent elintéznek helyette. Márpedig ebben a pénzéhes világban nem volt elég ennyi. És éppen annyira hangosan tudtam az asztalra csapni, mint ahogyan az előttem álló nő. Kegyetlen jelenet zajlana le kettőnk között, ha valamiben nem értenénk egyet. Csak rá kellett néznem, és tudtam, soha nem hódolna be az én akaratomnak, ha nem ért velem egyet. Egyszerre volt kihívás és büntetés. Megszelidíthetetlen oroszlán, ez voltam én. De most megtaláltam a tökéletes megfelelőmet, csak nőben. És ezt még nem tanultam meg a helyén kezelni. A férfiak világában is ritka volt ez a fajta céltudatosság. A lélegzetvételem már eleve felgyorsult, magától a helyzettől is, nem még mikor váratlanul a fal mellett kötöttünk ki. Már régóta tisztában voltam azzal, hogy nemcsak emberek uralják ezt a világot. Bár javarészt még mindig ők, de voltak olyanok, akik szívesen vették volna át azt a bizonyos helyet a világ tetején. Még ha ez sokunknak nem is tetszett. Bennem is ott dolgozott a vérfarkas, hiszen nemrég megtudtam, hogy nemcsak van egy ikertestvérem, de mellé még farkas is. Majdnem három évtizedig éltem abban a hitben, hogy ilyesmi nem létezhet... és lőttek a laikus világnézetemnek. Annak, hogy ostobának néztem azokat, akik hittek a természetfeletti világban. - Talán van okom félni? - kérdeztem aztán, továbbra sem engedve a közelemből. Ha ellöktem volna sem a félelem miatt tettem volna.Ujjaim közben felkúsztak a vállán, hogy ruhája pántjait egy mozdulattal hajtsam le. Az a szellem uralt, hogy... ha el is szakad, csak egy telefonhívásomba kerül az új. - A legveszélyesebb fenevadak odabenn élnek - hajoltam a szájához, majd mielőtt megcsókoltam volna, hozzátettem. - Azokat szeretem előcsalogatni - vigyorodtam el, majd a hajába markoltam a szabad kezemmel.
A kezdetektől fogva éreztem, hogy ő különleges a maga módján, hogy nem olyan, mint a többi. Sokkal több lakozik benne, mint az elsőre gondolná bárki is. Valahogy vonzott magához, mintsem egy mágnes. Legutóbb, mikor ilyesmit tapasztaltam nagyon megégetettem magam és tudtam, hogy nem szabad egy ilyen játékba belemennem mégsem tudtam neki ellenállni. Irányíthatatlanná váltak a vágyaim. Nem mondom azt, hogy az ő kezében volt az irányítás, mert egyáltalán nem így volt. Nem adom át ezt a stafétabotot én aztán senkinek sem. Ettől érzem igazán élőnek magam, most mégis mintha nem az én kezemben lett volna, hanem a gondtalan vágyaim irányították volna minden egyes tettemet. Megakartak határozni. Azonban már épp elég régóta élek ezen a földön, hogy tudjam, hogyan kell őket visszarántani és játszadozni velük. Tiszteletet követelni. Mert tiszta fejjel kell belemenni ebbe a játszmába is. Nem veszíthetem el a fejemet, mert annak több okból kifolyólag sem lenne jó vége. A falhoz szorítom őt olyan könnyedséggel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Alig pár másodperc alatt. Ezzel pedig rengeteg feldolgozni való információt adtam neki, de úgy tűnik, hogy könnyedén megemészti. Nem hiába manapság teljesen normális szinte mindenki számára, hogy milyen lények élnek körülöttük. Azon sem csodálkoznék, ha hamarosan előbukkanna néhány vámpír és nyilvánosságra hozná a létezésüket. Ó, micsoda pánik törne ki, akkor a világban, micsoda pusztulás, amit az ember csak kezdeményezni tudna. De ugyanakkor ennek is meglenne a maga gyönyörűsége. Vannak olyanok, akik mindennél jobban vágynak arra, hogy egy vámpírral tölthessenek el egy éjszakát. Nekem az pedig maga lenne a főnyeremény. - Csak, akkor ha nem azt teszed, amit én akarok.- Tudom jól, hogy nem az a típus, aki szívesen tovább adja a stafétabotot és másnak a kezébe nyomja az irányítást, de én sem. Valami közös kompromisszumot kellene kötnünk. Habár.. Most egyetlen egyszer talán kipróbálhatnám milyen az, amikor nem az én kezemben van az irányítás. - Úgy tűnik nagyon is sokat tudsz a belső fenevadakról.. - Mondom egy halk sóhajjal kísérve. Ember. De ki tudja, hogy milyen felmenőkkel rendelkezik, ami miatt a vérét megannyi mágia járhatja át. Csak egy apró kóstolót szeretnék belőle. Egy icipicit. Hogy megízlelhessem minden egyes porcikáját.
Előre sejtettem, hogy lesznek problémáink egymással. Két teljesen egyforma oldala voltunk annak a bizonyos érmének, és közkedvelt tény, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Senkinek nem adtam át az irányítást, az életem minden területén igényeltem, hogy nekem legyen beleszólásom a dolgokba... és ez már olyan szintűre rögzült, hogy még ennyiben sem tudtam lemondani róla. Talán éppen ezért lepett meg annyira a gyors terepváltás. Az emberek világában nőttem fel, emberi tulajdonságok segítségével jutottam el idáig, majd mikor közölték velem, hogy több vagyok mindannál, aminek tartottam magam... megfordult velem a világ. Még így is, hogy emberként nem élhettem a lehetőségekkel, amelyekkel az a bizonyos farkaslét kecsegtetett. Valójában semmi előnyét nem láttam, és a vele járó feszültséget így is éreztem az ereimben. Ezért is kerültem az ingerült szituációkat eleinte... aztán inkább belevágtam, én magam hajszoltam magam ilyesfajta helyzetekbe, csak hogy hozzá tudjak szokni. Az üzleti élet egyáltalán nem stresszmentes, és ostoba igény lett volna. - Pedig... elég nagy a valószínűsége, hogy nem azt fogom csinálni, amit te akarsz - vigyorodtam el, nem törődve tovább azzal, hogy hogyan kötöttünk ki itt a fal mellett. Hallottam már vámpírokról, de találkozni még nem volt szerencsém. És amíg nem azzal akarja levezetni magát, hogy belém kóstol, nem tessékelem ki. Az igényeink eléggé hasonlóak voltak ilyen téren, és tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy örömet okozzak,de esetében valószínűleg mindvégig zavaró lesz, hogy nem hagyom elvenni az irányítást. Olyan volt ez a kezemben, mint éhezőnél egy falat kenyér. - Tudok róluk egyet s mást... talán ezért is tudom, hogyan tartsam kordában magam. Kivéve az ilyen... szituációkat - simítottam végig ujjam hegyével a nyaka vonalán, majd odahajolva apró csókokkal halmoztam a véna fő vonalát. - Ilyenkor már bennem sincs olyan fenevad, ami rejtve marad - súgtam, mikor a füléhez értem, majd mindkét kezemmel a ruhája hátuljához nyúltam, hogy lehúzzam a cipzárt. Erős akarat kellett hozzá, hogy ne tépjem, valamiben haza kell mennie. Nem mintha nem oldanám meg úgy az egészet, mint az irodámban a cipőjét.
Szinte olyanok vagyunk, mint két ágyú, amit egymással szembe fordítottak. Ugyanannyira vagyunk halálosak, de ha egymás ellen harcolunk, szinte gyermeteg távolságból, akkor ki tudja, hogy mégis milyen pusztítást vagyunk képesek összehozni. Egyikünk sem szívesen engedi ki az irányítást a kezéből. Én azért nem engedem, mert még egyetlen egy férfit sem találtam igazán méltónak arra, hogy átengedjem. Na, jó.. Talán Christian. De felé is éppen, hogy megnyíltam szinte nem sokkal azután fel is szívódott. Most megérné újra ezt megpróbálni? Tudván, hogy valószínűleg úgy is csak megégetném magam? Bár egy cégvezetőnek, aki ráadásul egy ember elég nehéz lenne elrejtőznie előlem. Míg, ha belegondolok, akkor Christian-nek mindig is megvoltak a maga eszközei arra, hogy felszívódjon. Nem is sejti, hogy a szívem egy darabkáját törte össze a távozásával. De nem azért élek, hogy a sebeimet nyalogassam egy balfék miatt. Tovább akarok haladni az életemmel, ahogyan mindig is. Ő pedig ember létére olyan vágyat kelt bennem, amit nem tapasztalok túlságosan sokszor. Gyenge és törékeny. Mégis ott van benne valami, ami különlegessé teszi. Valahogy felruházza egyfajta erővel. A kisugárzása, igen. Megköveteli magának a tiszteletet még akkor is, ha egyetlen egy másodperc alatt megölhetném. De miért is tenném? Ahhoz túlságosan is jól érzem magam a társaságában. - Megtudhatnám esetleg, hogy ezzel mit is nyernék magamnak? - Tudni akarom, hogy mit tud felajánlani a számomra. Ezerszer hallottam a férfiakat ódákat zengeni magukról, de még egyik sem próbált meg felesleges szófecsérlés helyett cselekedni. Teljesen elszomorító, de tényleg. Pedig nem igényelne sokkal több energiát az egyszer biztos. - Hát, akkor mutasd meg, hogy mire is képes a benned lakozó fenevad. - Elmosolyodom egy pillanatra és kicsit félredöntöm a fejemet, hogy jobban odaférkőzhessen a nyakamhoz, majd pedig egy apró pillanatra a két kezem közé veszem az arcát és hagyom, hogy megjelenjenek az erek a szemem alatt. Nem azért, mert bármi szándékom lenne.. Egyszerűen csak azt akarom, hogy tudja, mivel is áll szemben.
Kezdőlap
