- Miller nyomozó, legyen szíves az irodámba fáradni egy szóra – hangzik a felszólítás, amint belépek az épületbe. Egy pillanatra le is fagyok. Ez nem jelenthet semmit jót. Talán máris tudja. Biztos, hogy tudja. Az ajkamba harapok, majd sérült bal kezemet kissé beljebb húzom a kabátomba, és megindulok a kapitány után. Mélyeket lélegezve nyugtatom magam, miközben helyet foglalok vele szemben, és igyekszem rezzenéstelen, közömbös arccal farkasszemet nézni vele.
- Tegnap éjjel éjfél körül... - kezd bele a férfi mindenféle egyéb felvezetés nélkül, és a torkomban máris gombóc keletkezik. - … egy harcos kedvű amazon félholtra verte Mr. Foxot a bár mögött, ahová ünnepelni mentek a cimboráival. - Mr. Fox, teljes nevén Ezekiel David Fox, a többszörös erőszaktevő, akit hónapok hosszú munkájával sikerült börtönbe juttatnom, és tegnap mégis felmentették minden vádpont alól, hála a pénznek, a drága ügyvédeknek, és a nehezen összegyűjtött bizonyítékok módszeres eltüntetésének. Hiába a félelmem a főnöktől, és a várható következményektől, eláraszt a düh, ajkaim elvékonyodnak, de továbbra is némán állom Rhodes kapitány szigorú pillantását.
- Az imént hozták át a szórakozóhely külső kamerái által készített egész estés felvételeket... - folytatja ő, majd úgy fordítja a komputeréhez tartozó monitort, hogy mindketten jól láthassuk, aztán elindítja a videót. A magas, harmincas éveiben járó, és láthatóan már nem egészen józan Fox kisétál az ajtón, majd a szomszédos sikátor bejáratához húzódva készül rágyújtani egy szál cigarettára, amikor egy középmagas, szőke nő bukkan fel, akinek egy sál takarja a fél arcát. A férfit egy rúgással küldi be a sikátorba, és az árnyékok ellenére is még jól kivehető, ahogy macskanőszerű mozgásával, kivételes harci tudásával, gyakorlott mozdulatokkal ájultra veri őt. Minden akaratom és visszafogottságom ellenére is teljes elégedettséggel tölt el a látvány, és kiengedem a korábban összeszorított ökleimet, így az előző éjjel felrepedt bőröm sajgása is enyhül valamelyest. Ám ekkor a kapitány megállítja a videót, épp abban a pillanatban, amikor a szőke készül elhagyni a sikátort, és egy röpke másodpercre tekintete pontosan a kamerára villan. Felszisszenek. Lehet, hogy kitakartam az arcomat, a szemeim viszont az adott képkockán valószínűleg így is éppen elég felismerhetőek olyanok számára, akik már évek óta ismernek. Hát igen, Rhodesnak mindig jó szeme volt az ilyesmi kiszúrásához. Bár ez a felvétel, ha jól sejtem, még így sem lehet elég bizonyíték. Hacsak nincs még valami a kapitány tarsolyában.
- Szeretne valamit hozzáfűzni? - teszi fel a kérdést olyan hangsúllyal, amiből érezhető, hogy bármit mondok is, annak következménye lesz. Kissé kihúzom magam, aztán közömbös tekintettel, de egy árnyalatnyit feszült hangon megszólalok.
- Kapitány... közel egy évet fáradoztam azon, hogy ez a rohadék rács mögé kerüljön. Én nem... - hagyhattam őt futni, szólt volna a mondat befejezése, de közben rájövök, hogy ezzel nem húzom ki magamat a slamasztikából. Ez nem lehet elég ok egy olyan összeszedett rendőrnek, amilyen elvileg én vagyok, hogy kórházba juttasson valakit. El kell mondanom neki az igazat. - Rendben – veszek egy mély levegőt, majd kicsit előrébb dőlök a székemen. - Amikor tizenhat éves voltam, és egy késő délutánon a húgommal éppen hazafelé tartottunk az uszodából, két huszonéves férfi támadt ránk. Mindkettőnket megerőszakoltak, de végül egyik szemétládát sem kapták el. - Nyelek egyet. Erről nem sok mindenkinek beszéltem azóta, pedig nagyban meghatározta az egész életemet. Emiatt akartam zsaru lenni, hogy megtisztítsam a várost az ilyen férgektől, és megvédhessem az olyanokat, mint mi voltunk. Tudom, hogy nagyon fiatal voltam még, és nem sokat tehettem ellene, de sokáig úgy éreztem, hogy nekem kellett volna megvédenem a húgomat, és még ma is néha elönt a bűntudat, ha visszagondolok. Ezért már tiniként tenni akartam valamit ez ügyben, és pár hónappal később elkezdtem harcolni tanulni, hogy a tőlem nagyobb és erősebb férfiak leterítésének mindenféle módját elsajátíthassam, hiszen akkor még fogalmam sem volt a saját lappangó képességeimről és a szüleimről örökölt különleges génekről. - Ezekiel Fox volt az egyikük – fejezem be a sztorit egy utolsó igazságmorzsával, és nézek újra farkasszemet a kapitánnyal a szokásos magabiztosságommal, azt tükrözve, hogy lesz, ami lesz, én nem bánom, amit tettem. Azt vallom, hogy egy nőnek sem lenne szabad szenvednie férfi kezei által.
- Erről fogalmam sem volt. Miért nincs erről semmi említés az aktájában? - ráncolja zavartan a szemöldökét, de látszik, hogy mennyire megdöbbentette a történet.
- Sosem lett belőle igazi ügy, hála a gyanúsítottak és bizonyítékok teljes hiányának – vonom meg a vállam. - Plusz mielőtt rendőrnek álltam, visszavettem anyám nevét – ismerem be. Ezzel természetesen nem a nevelő szüleimet akartam letagadni, és ezt ők is jól tudták. Csak tiszta lappal akartam kezdeni, elkerülve, hogy bárki kutakodhasson a múltamban. - Akkor most letartóztat? - kérdezek rá végül komolyan, felkészülve az ítéletre.
- Szó sincs erről – legyint egyet Rhodes, majd a székéből felemelkedve teljesen fölém magasodik. Ha a hatást akarja fokozni, nagyon jól csinálja. - Mindketten tudjuk, hogy Mr. Fox megérdemelte, amit kapott. De emlékeztetnem kell, nyomozó, hogy maga nem egy törvényen kívüli igazságosztó, és az ilyen férgeket nem a mi dolgunk eltaposni. Ha nem akarja, hogy kényszerpihenőre küldjem, ajánlom, hogy húzza meg magát a következő hetekben – parancsol rám, majd az ajtóra mutat, ezzel is jelezve, hogy részéről ezt a beszélgetést befejezettnek tekinti.
- Igen, uram. És köszönöm – biccentek felé, mielőtt kiiszkolnék az irodájából.