give me something that'll haunt me when you're not around
Nem ilyennek képzeltem el a napomat, azt hittem Eva távollétével elkerül a bajkavarás szele és lehet egy kis nyugodalmam, eltölthetek egy kis időt az erdő szépségét csodálva és a csendjében sétálgatva, ehelyett egy idegent támogattam a lakhelyem felé, akiről az elbűvölő kinézetén kívül kevés jó dolgot tudtam meg. De hát becsületszavát adta, hogy nem bánt, igaz? Egy tolvajnál mekkora lehet ennek a szónak az értéke? Inkább bele sem gondoltam, a saját lelkiismeretem tiszta volt, biztosan evett volna a guta, ha ténylegesen hátat fordítok neki és megvonom tőle a segítségemet. Egy élet száradt volna a lelkemen tekintve, hogy azt a sebet, ami rajta tátongott nem élhetné túl anélkül, hogy valaki hozzá nem nyúlt volna. És a szándékom még így is több volt, mint amit ő nyújthatott volna saját magának, főleg ha az csak annyi lett volna, hogy céltalanul bolyongana a fák között. Eva még nem ért haza és ettől fellélegeztem. Nem volt kedvem magyarázkodni és egyébként is leghamarabb estére ígérte magát, addig pedig akár több életet is megmenthetek. Feltéve, hogy ezt az egyet sikerül, mivel ekkora sebbel még nem volt dolgom. - Maradjon veszteg, ha kérhetem. – Néztem rá kissé megkomolyodott tekintettel, most szólaltam meg azóta először, hogy elindultunk. Megvártam, míg kényelembe helyezte magát az egyik széken, ekkor levettem a felöltőmet és a fogasra akasztottam. – És azt is szeretném, ha minden ugyanígy lenne, amikor visszajövök. – Hangot adtam a bizalmatlanságomnak és aprót sóhajtottam, miután egy jelentőségteljes pillantás keretében elfordultam tőle és a szomszédos szobába, a sajátomba indultam. Összefogtam a hajam és megkerestem a fiókomban a készletemet, amit a sebesülések ellátásakor szoktam használni, alkoholt vettem magamhoz és visszamentem az egyre sápadtabbnak tűnő William-hez. Vagy csak az én szemeim csaltak? Mindenesetre kinyitottam az ablakot, hogy friss levegő járhassa át a szobát. - Ugye szabad? - Kérdeztem a felsője alját megfogva. Az anyagot átitatta a vér és valószínűleg kiült az arcomra, hogy mekkora felelőtlenségnek tartom a viselkedését. Nem voltam jó a véleménye eltitkolásában. - Elszámolok ötig, aztán elég nagy fájdalmat fog érezni, de még mindig jobb lesz, mintha az avarban kellene eltöltenie az utolsó perceit. - Az alkohollal teli üveg után nyúltam, kicsit kilöttyentettem egy konyharuhára. - Férfidolog a fájdalom, de azért inkább figyeljen a hangomra... - Felrémlett előttem, amikor anyám apám sebeit látta el és ugyan az apám mindig tagadta, hogy fájdalmai lennének, csakis anyám hangját hallgatva tudott megnyugodni. - Egy... kettő... három... - Lassan számoltam, de amint elértem háromig nekikezdtem a seb kitisztításának, hogy ne legyen ideje rosszul lenni a csípő érzés gondolatától. Óvatos voltam, viszont jelenleg nem lettem volna a helyében.
Magam sem értettem, hogy miért választotta ezt az utat, és miért adott lehetőséget nekem az életre. Az arcomra volt írva, hogy közönséges bűnöző vagyok, és cseppet sem sajnáltam eddig senkit, akitől elvettem. Ez a nő mégis úgy döntött, hogy segít nekem eljutni idáig, aztán pedig... talán képes lesz ellátni a sebeimet. Bár már az is több a semminél, hogy megpróbálja. Ennél többet várni sem merészeltem volna, hiszen úgy voltam vele, ha túlélem ezt a mai napot, már nem lesz gondom. Csak hogy lássuk be, ő is tudta, én is tudtam, hogy ezzel a sérüléssel nem élném túl a nap hátralevő részét. Semmi esélyem nem volt. Csak az, hogy ő esetleg tud mit kezdeni vele... a nők mindig is jobban értettek az ilyesmihez. Arról nem is beszélve, hogy míg mi férfiak legyintettünk ezekre, hát ők megtettek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy ne száradjon senki élete a lelkükön. Leültem a székre, ahová kísért, tekintetemmel végigkövettem, míg lehúzta magáról azt a pár felesleges ruhaneműt. - Elég nehézkesen mozdulnék, nem kell aggódnia. Minden a helyén lesz - köszörültem meg a torkomat. Már nem volt bennem akkora tettvágy, mint mikor megpillantott. Az erő csak úgy folydogált belőlem, méghozzá abból kifolyólag, hogy a vérem is cseppről cseppre leginkább a felsőmbe ivódott. Azt persze nem mondtam ki, hogy ha jól lennék, esetleg elemelnék egy-két tárgyat. Elég kis takaros házikó volt, tetszett. Női kéz ápolta, ebben az egyben voltam csak igazán biztos. A mosolyom némileg erőteljesebb lett, mikor megcélozta magának a fehér vászonból készült, mára már rongyossá használt felsőm alját. - Van más választásom? - kérdeztem, bár láthatta rajtam, hogy nekem aztán az égvilágon semmi bajom nincs az ápolás ezen részével, sőt mi több, az sem zavar, ha közben észreveszi, hogy milyen mellkasba vágtak kést. Sosem voltam rest eltakarni férfias adottságaimat, de ez a helyzet nem erről szólt, és emiatt is próbáltam moderálni magam, már amennyire tőlem telt. Némileg összeszorítottam a szemeim, voltak elképzeléseim arról, mégis milyen érzés fog várni engem, ha azzal a kis ronggyal hozzáér a sérülésemhez a fertőtlenítő alkohollal. De más választásom tényleg nem volt, vagy ez, vagy a korai halál. Arra pedig még nem álltam készen. Kicsit sem. - Áhh - bukott ki belőlem, és még a levegő is bennem akadt. Fogaim összekoccantak, és a csípő érzés hatására végigfutott a hideg minden porcikámon. - Hol marad a négy és az öt? - kérdeztem rekedten, és próbáltam ellazítani minden részemet, csak hogy ne okozzak fennakadást ezzel az egész viselkedéssel. Lassan végül kinyitottam a szemeimet, és tekintetemmel azt kezdtem figyelni, mit is csinál. - Van rutinja ebben vagy csak sokszor látta? Vagy van egy bajkeverő férje? - kérdeztem kíváncsian, csak hogy a saját gondolataimat is eltereljem. Bár kizártnak tartottam, a ház nem mutatott semmi olyat, amiből azt szűrhettem volna le, hogy férfi is lakja.
give me something that'll haunt me when you're not around
Csúnya dolog volt, de halovány mosoly húzódott az arcomra, amikor megfeszítette magát és szinte hallottam, hogy összekoccantak a fogai. Elvileg kevésbé fáj, ha valaki nem készül fel a bekövetkezendő fájdalomba, ezért is volt a hirtelen kezdet, rákészülve már jó előre eldönthette volna, hogy márpedig pokolian fog égetni a fertőtlenítés. Az igazat megvallva nem olyan férfinak tűnt, aki a csípő érzéstől a falnak menne vagy elfehéredve elájulna, de az utóbbinak nagy lehetősége volt látva, mennyi vért vesztett. Tényleg azt gondolta, hogy majd katonadolognak bélyegezve az esetet begyógyul a seb, eltűnik és minden megy majd tovább a maga útján? Felelőtlenség, de hozzászokhattam volna, hogy voltak egyesek, akik inkább meghaltak volna, minthogy segítséget fogadjanak el vagy egyáltalán tudomást vegyenek arról, hogy nekik is lehet bajuk. - Elhagytam útközben, éppen úgy, mint maga a vérét és az életerejét. - Utaltam a számok lemaradására, miközben már óvatosan a seb körül tevékenykedtem, ami csúnyább volt, mint először látszott. Felrémlett előttem, amikor először volt szerencsém nyílt sebhez annyira rosszul voltam, hogy az ebédem is kijött belőlem, de mostanra rutinosan mozgott a kezem. - Maga itt az egyetlen férfi és ami azt illeti az egyetlen bajkeverő is. - Néztem egy röpke pillanatra a szemeibe, majd a pillantásom visszavándorolt a kezelendő felületre. A szavaiból kikövetkeztettem, hogy bandita életmódot folytat, a testfelépítésén meg is látszott, hogy gyakran él a kardforgatás gyakorlatozásával. - Az anyám azért tanított meg mindenre, mert a nővérem nem volt vevő rá. Ő felelt a falubeliek egészségéért egészen addig, míg meg nem halt, de besegítettem neki... azt hittük meggyógyul, csakhogy a tüdőbaj nem válogatott. - Nyeltem egyet, aztán megköszörültem a torkomat és néhány másodpercig csendben maradtam. Fogalmam sem volt, hogyan jött ki belőlem egy ennyire bizalmas információ. - Szóval van benne gyakorlatom, ne aggódjon. Nem vagyok hentes. - Ismét zsenge mosoly jelent meg az ajkaimon és tiszta kendőért nyúltam, amivel újra áttörölhettem a seb környékét. - Csúnyán elintézték, ami azt illeti. - Sóhajtottam fel. - Sokszor jár így vagy a mostani különleges alkalom? Bár látva a hegeket inkább az utóbbira tippelnék. - Állapítottam meg éreztetve a hanglejtésemmel, hogy fel nem foghatom, miért jó, ha valaki folyamatosan bajba keveredik.
Valószínűleg megforgattam volna a szemeimet, ha lett volna bennem elég lélekjelenlét. De a helyzet még mindig ott tartott, hogy örültem a következő másodperc reményének. Nem igazán volt hitem abban, hogy megélem a holnapot, elvégre találkozhattam volna újabb banditákkal is. Nem volt törvényszerű belefutnom egy szépséges nőbe, akinek pedig nem lett volna kötelessége velem foglalkozni. Eleve nem bántottam nőket, nem abból a fajtából szalajtottak, és ha el akart volna sétálni, nem állom útját. Ő mégis a segítségét ajánlotta fel. És így már maradt esélyem a túlélésre. Még ha nem is túlontúl sok. De több, mint a semmi. - Nem tudom eldönteni, hogy magának a szenvedésem tetszik-e jobban, vagy az, hogy évgre segíthet valakin. Esetleg mindkettő - vettem szemügyre az arcát, miután megláttam a mosolyt, ami átsuhnt rajta. Gonosz kis bestia, élvezi, hogy a szemmel láthatóan sebezhetetlent valami ledöntötte a lábáról. Ez is bizonyosság arra, hogy... nem minden a nagy és izmos külső. Én ebbe edződtem, így neveltek fel, és már gyerekként tudtam, hogy útonálló tolvaj lesz belőlem, csakúgy, mint apámból. Ehhez méltóan kellett ügyelnem magamra, hogy ne kis nyápic fiúcska maradjak, akivel valaki egy kisujjával is elbánik. Az apám valószínűleg két kezével ölt volna bele a lóitatóba, ha csalódást okozok neki, és szégyent hozok a nevére. Ami már amúgy is tiszta mocsok volt. Ismét visszaengedtem a fejem, miután már enyhült a fájdalom, és magam sem tudom, nekem mi okom volt a mosolygásra, talán szavai váltották ki belőlem is. - Kész szerencse, hogy magatehetetlen sántakutya vagyok - utaltam a sérülésemre. Egyetlen férfi voltam a házban, és szemmel láthatóan nem is volt nagy esélye, hogy a közeljövőben érkezik ide egy. Ennek ellenére sem használtam volna ki egy ilyen helyzetet, akkor sem, ha épségben érkezem ide. Túl kedvesnek tűnt hozzá. - Így az ingóságok is a helyükön maradnak. Egy ideig - szemtelenkedtem, de utána ismét egy halk nyögés bukott ki a számon, ahogy a sérülés egy mélyebb pontjához tapintott a fertőtlenítővel. - Sajnálom az anyját. Szörnyű anya nélkül maradni - tettem hozzá pár másodperc csend után. Együtt tudtam vele érezni. Semmit nem tudtam az anyámról, csak azt, hogy a születésem után halt meg. Már azt sem értettem, ki volt az a szerencsétlen, aki összeállt az apámmal. - Öhm - emeltem fel ismét a fejem, hogy végignézzek a hegen, ami már így letisztítva egy fokkal jobban nézett ki, mint amikor még vér borította az egész mellkasomat. - Valamiből meg kell élnem, és sokan... nem hagyják úgy magukat. De a legtöbb sérülésem apámtól származik - mondtam, mintha mi sem lenne természetesebb. - Túl komolyan vette azt, hogy erős férfi legyek. Kinevelte belőlem a kisfiút - nyeltem, és keserű mosolyra húzódott a szám. - Ritkán sérülök meg más keze által. Ez egy igencsak... ritka alkalom. Azt hiszem, emberemre találtam.
give me something that'll haunt me when you're not around
Mosolyom szélesebbé vált a feltételezését hallva, miszerint annak örülök, hogy szenvedni látom. Bevallom, kacsintgatott a bennem bujkáló kisördög, hiszen a férfi a találkozásunk pillanatában felettébb magabiztosnak és megrendíthetetlennek tűnt, legalábbis ilyennek próbálta eladni magát, erre kiderült, hogy három lépés és valószínűleg összeesik, ha valaki nem kap utána. – A kettőnek nem kell kizárnia egymást, de ha Önt megnyugtatja, gondolja csak azt, hogy leginkább a segítség-részét élvezem a dolognak. – Egy másodpercre elkaptam a tekintetét, majd lehajtottam a fejem és ismét a sebbel kezdtem foglalkozni, ami szép tiszta volt, nem maradt más hátra, mint hogy összevarrjam. – Arra viszont készüljön fel, hogy a varrás sem lesz kellemes. – Motyogtam elővéve az előbb lefertőtlenített tűt és cérnát, és míg a befűzéssel ügyködtem fejcsóválva néztem rá ismét. – Ha élve akar innen feltápászkodni, akkor nagyon ajánlom, hogy maradjon is minden a helyén. Ne feledje, hogy ilyen állapotban még én is könnyedén utolérném. – Sőt, talán még ereje teljében is, de ezzel inkább nem dicsekedtem. Most is azért az erdőben találkoztunk, mert imádtam a fák között időzni, gyermekkoromtól kezdve sokkal jobban éreztem magam a vadonban, mint bárhol máshol. Nem voltam ellene a kötelezettségeknek, de az erdő szabadsága mindennél értékesebb és érdekesebb volt, az ott töltött időnek köszönhetően pedig sok mindent megtanultam, ami miatt, mint nőre ferdén nézhetnének rám. - Az apja brutális embernek tűnik. Soha nem értettem, mi értelme van ennyire keménykezűen fogni egy gyermeket még akkor is, ha az fiú. – Sóhajtottam. A durva nevelési módszerek nem képezték az életem részét és fel sem foghattam, mi értelme van kínozni egy gyermeket csakis azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak. És ha ő nem azt az utat akarja járni, mint a szülei? Elvégre egyéniségekből kellene állnia a világnak. – De tényleg úgy gondolja, hogy a legjobb pénzszerzési lehetőség, ha mások vagyonát veszi el? Ezen el kellene gondolkoznia egy kicsit. Nem hinném, hogy nem tudná más módját találni a megélhetésnek, ha szeretné. – Fejeztem ki a rosszallásomat igencsak finoman, aztán a kezébe nyomtam az alkohollal teli üveget. – Húzza meg, szüksége lesz rá. Aztán figyelemelterelésképpen mesélhet nekem arról, hogyan lett bandita, miképpen találkozott ezzel a számomra roppantul szimpatikus ellenfelével vagy éppen arról, hogy… honnan tudja, milyen anya nélkül felnőni. – Nyeltem egyet és a bőrébe szúrtam a tűt, hogy minél hamarabb túl lehessen az első fájdalmon és megdöbbenésen.
Nem túl sok lehetőségem volt arra, hogy testbeszédet alkalmazzak, elvégre vele ellentétben nekem feküdnöm kellett, míg a sebet el nem látta. Nem vártam el tőle, hogy segítsen, bár ha már felajánlotta, ostoba lettem volna inkább a biztos halált választani, minthogy kiélvezzem ezt az amúgy cseppet sem örömteli pillanatot. - A nők furcsák - jegyeztem meg aztán, mikor már le se tudta volna tagadni azt, hogy nem feltétlenül a segítségi szándék az, ami élteti. Minden nőben ott volt egy kisördög, ami arra vágyott, hogy egy kis fájdalmat okozhasson másnak. A fertőtlenítővel most ezt el is érte, de ez még mindig jobb volt, mint az a kardszúrás, amivel a sebet ejtették rajtam. - Ellentmondanak saját maguknak. Utálják, ha a férfi betegséggel küszködik, de imádják, ha ők lehetnek a helyzet magaslatán, és övék a gyeplő - kezdtem nagyon bonyolult elmélkedésbe, de láthatta rajtam, hogy ez inkább csak élcelődés, semmi komolykodás nem bújkált a hangomban. Ami jó, mert hiába volt maga a szituáció borzalmas, még volt elég erőm ahhoz, hogy elviccelődjek. Talán csak a saját szórakoztatásom kedvéért. Megpróbáltam komoly ábrázatot vágni, mikor burkolt fenyegetés hagyta el a száját a lakás berendezését illetően. - Ez így rettentően félelmetes. Főleg azzal a tűvel a kezében - sóhajtottam, és a mennyezetre szegeztem a tekintetem. Nem féltem tőle. Egy tű már meg se kottyan, meg az a kis cérna se. Leszúrtak, aztán ő vállalta magára, hogy fertőtlenítse a sérülésemet. Azt hiszem, ezeknél maróbb és küszködőbb érzésem ma már nem nagyon lesz. De elég bátor dolog volt, amit tett. Beengedett a házába, pedig tudta, hogy közönséges tolvaj vagyok. Vagy tényleg a sérülésem végett hitte azt, hogy bármiben is meggátolna? Nem mintha hálám jeléül azzal kezdeném, hogy kipucolom a családi kristályt... ennyire aljas még én se lennék. Megvontam a vállam, már amennyire tudtam, de rögtön meg is bántam, hiszen a bőröm húzódásának köszönhetően ismét megéreztem a vágást, amit a mellkasomon ejtettek. - Csak brutális ember volt. Már nem él - mondtam ki egyszerűen, mintha éppen arról tennék említést, hogy kisütött a nap. Nem nagyon hatott meg. Túl sok jót nem tanultam attól az embertől, és ennek a következményeit viselem most is a testemen. - Talán nem szeretném - feleltem aztán őszintén, miközben átvettem a kezembe nyomott alkoholt. Hogy más életet éljek azok után, hogy ennyi mindent megtettem már így is... ha így is lenne, a lelkiismeretemmel sosem tudnék dűlőre jutni. Eddig egyszer sem éreztem a súlyt, amely azt sugallta volna, hogy bánkódom valami miatt. Nem voltam Robin Hood, nem a gazdagoktól vettem el, hanem akit éppen az utamba sodort a szél. Túl sok szó hagyta el a száját, észre sem vettem, mikor a tű először a bőrömbe szúródott. Megfeszültem a kellemetlen érzéstől, de próbáltam inkább arra figyelni, amit mondott, semmint a fájdalomra. - Szóval szimpatikus a támadóm... - ismételtem el a szavait elgondolkodva, ajkam szélében egy bújkáló mosollyal a fájdalom ellenére. - Ennél jobban már csak akkor töri össze a szívem, ha hozzá is megy - mondtam szemtelenül, majd megköszörültem a torkomat. - Sosem volt anyám. Valaki a világra szült, de sosem ismertem. Nekem már természetes, de másoknak, akik menet közben veszítik el... borzalmas lehet.
give me something that'll haunt me when you're not around
Megcsóváltam a fejem. Ez a férfi felettébb szórakoztató volt annak ellenére, hogy első benyomásra minden idegszálam megfeszült tőle és a véleményétől hajlamos lettem volna elkezdeni lekaparni a bőrt a saját arcomról. Mi vagyunk furcsák? Ő volt tele ellentmondással: nem akart meghalni, mégsem tervezett felhagyni az életmódjával és még sorolhatnám. Nem igazán lehetett rajta kiigazodni, nem mintha bármi szükségem lett volna arra, hogy megfejtsem, csupán szerettem tudni, mire számíthatok a... milyen kategóriába sorolhatnám a férfit, aki egyszer csak felbukkant azon a helyen, ahová direkt azért menekültem, mert a madár se járt oda és a végén a házunkba kellett hoznom, nehogy perceken belül elvérezzen? Bonyolult helyzet volt és áldottam az eget, hogy Eva nem tartózkodott itthon. Biztosan ostobának nézett volna. - Arra nem gondolt, hogy azért utáljuk, ha egy férfi beteg, mert olyankor rosszabbak egy hisztis kislánynál is? Semmi sem jó nekik. - Megvontam a vállamat, ám a szám szélén láthatta azt az aprócska mosolyt, ami egészen addig ott ólálkodott, míg bele nem fűztem a tűbe a cérnát és el nem kezdtem összevarrni a sebét. Ebben az állításával ellentétben számomra semmi mulatságos nem volt, egy pillanatra felidéződött bennem, hogy az első sebellátásomkor mennyire rosszul lettem. Ám most vettem egy mély levegőt és egészen addig nem is válaszoltam neki, míg lassan, de biztosan nem végeztem a nyílt seb ellátásával. Azt már tényleg a lelkemre vettem volna, ha az én cikkázó gondolataim és összpontosításra való képtelenségem tette volna el láb alól. Főleg, hogy felmerült az édesanyám emléke is, akinek elvesztése az egyik legszörnyűbb dolog volt az életemben... beszélni róla pedig nem tűnt a legjobb ötletnek sem most, sem máskor, főleg nem egy idegennek. - Készen is van. - Sóhajtottam és elkezdtem elpakolni a szerte-szét heverő eszközöket, véres kendőket, hogy a szoba ne úgy nézzen ki, mint egy mészárszék. Nem tagadom, a kezem megremegett egy pillanatra, de egy nagyobb nyelés következtében újra tiszta tekintettel fordultam felé. - A sebe ellátva, az apja nem kínozhatja, a támadójának pedig nem tudom kifejezni az elismerésemet, amiért megsebesítette magát, úgyhogy a mait egy felettébb jó napnak könyvelheti el. - Ismét a sebre néztem. - Ha minden igaz, nem fog elfertőződni, de figyelnie kell rá és addig amíg nagyjából be nem gyógyul hagyjon fel a bandita-életmóddal, ha jót akar magának. - Soha nem értettem, valaki miért választja a bűnözést. Mindig volt másik lehetőség, csak kutatni kellett utána... az, amit ő csinált, az egyszerű élet egyik formája volt.
Próbálkozhattam volna egy vigyorral, de még időben rájöttem, hogy ha meg is tenném, inkább hajazna egy szétcsúszott fintorra, semmint igazi mosolyra. A fájdalom ugyan kezdett halványodni azok után, hogy ellátta a sérülést, de nyilván egy ideig még érezni fogom a helyét. A nyomát pedig látni fogom. De nem ez volt a vicces ebben az egészben. - A nők legtöbbje mindig is anya akart lenni. Hát mi a problémája egy hisztis kislánnyal? A lehető legjobb tapasztalat-szerzés - mondtam ki végül a gondolataimat, hangomban pedig szemtelenség bújkált. Megvolt a párhuzam, bár tény, akadtak olyanok is, akik csak mások nyomására lettek anyák. Voltak olyanok, akiknek nem adatott meg. De az elnyomó többségben mégis azok a nők voltak, akik képesek a gyermeknevelésre. És ezt egyes férfiak szerették is kihasználni, nem is akárhogyan. A családi vagyonnak elég sokszor tett jót egy remekül időzített házasság, és miután a frigy megköttetett, valójában már semmi nem akadályozta az ifjú férjet, hogy máshol szerezzen örömet magának. Hogy én mennyi ilyen kiskirályfi pénzét loptam el az elmúlt évek során... már szégyellném, ha ki kellene mondanom. A testem lassan teljesen megnyugodott, főleg mikor eltüntette a cérnát meg a tűt is. Egy kardhoz persze ez a kis fém semmiség volt. - Szóval máris ki akar dobni - biggyesztettem le a számat, mintha most sétáltak volna bele a lelkem minden centijébe. Nem igazán akartam még távozni, talán azért, mert némi élet kiszállt belőlem ezzel az egésszel, de az egészben inkább a viccelődés volt több. Mindig próbáltam megőrizni magamból valamit, és gyakran másom már nem volt - a tréfán kívül. Aminek néha nem vettem hasznát. De az már egy egészen más lapra tartozott. Lassan ülésbe küzdöttem magam, majd körülnéztem, hogy ismét felmérjem a terepet. Valószínűleg azt várta, hogy ha innen kisétálok, többet a környékre se jövök, esetleg tényleg az emberemre találok, aki úgy megsebesít, hogy elvérzek. De ez is csak egy óvatlan pillanat eredménye volt, nem esnék még egyszer ilyen hibába. - Tessék. Máris az anyámnak képzeli magát - álltam fel nagy nehezen, majd odasétáltam elé, és mivel nagyjából fél fejjel alacsonyabb volt, így lehajtva a fejem néztem a szemébe. - Egyszer majd módomban áll meghálálni. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy elárulta, hol él. Így... mondhatni, a hálám örökké üldözni fogja. De legalább addig biztosan, míg be nem enged majd - vontam a vállamon.
give me something that'll haunt me when you're not around
A kandallóban még izzott némi parázs, a véres törlőkendőket rádobva rögtön fellobbant a tűz. Nem szerettem volna, ha Eva hazaér és kérdőre von, hogy mégis mit csináltam, bár igazából kiszámolni sem tudtam, mikorra volt várható a nővérem érkezése. Volt, hogy két napig nem láttam, egyszer annyira belemerült az üzleteibe, amiket már nem akart az orromra kötni és ilyenkor kezdtem el gondolkozni azon, vajon mibe keveredhetett. Talán jó is volt, hogy ezzel a férfivel kellett foglalkoznom, így a bajsejtelmeimet kicsit elnyomva másra figyelhettem még akkor is, ha csak egy keserű mosolyra futotta tőlem, amikor meghallottam mit gondol a nők vágyairól. Egykor én is szerettem volna gyerekeket, akikről gondoskodhattam volna, akiket nevelgetve gyorsabban repült volna el az idő, ám a sors más kártyát osztott nekem. Ugyanakkor belegondolni, hogyha csak néhány dolgot másképp csináltam volna, akkor anya és feleség lehettem volna, néha megfacsarta a szívemet. Igazándiból csak ennyi hiányzott az életemből. - Kidobni? – Fordultam felé fejcsóválva. – Ugyan, dehogy. Sőt, örülnék, ha nem kezdene el mocorogni, mert nincs kedvem ismét a tűhöz nyúlni, ha felszakad a sebe. De ha nagyon szeretne menni, nyugodtan elindulhat, bár nem hiszem, hogy fontos tennivalói lennének, esetleg lenne valaki, akihez hazamehet. Ha így lenne, nem nekem kellett volna ellátnom. – Állapítottam meg ismét felé fordulva, majd visszaülve vele szembe, arra a helyre, ahonnan nemrégiben felálltam. Kezdett visszatérni az arcának színe, tényleg nem volt semmi más teendő, mint kivárni, míg begyógyul a vágás és reménykedni, hogy nem fog elfertőződni. Ekkora sebhez még nem volt eddig szerencsém és vélhetően neki sem. - Az anyjának? Dehogyis. Hogy is juthatna eszembe jobb belátásra téríteni egy felnőtt férfit, aki szerint számára az egyetlen megélhetési lehetőség a rablás lehet? – Kérdeztem ironikusan. Jobb lett volna, ha tartok tőle, de egyáltalán nem volt rám félelemkeltő hatással. Sőt, utolsó szavain inkább halkan felnevettem. – Nem azért tettem, hogy akár most, akár máskor hálálkodjon és ha meg akar ijeszteni azzal, hogy bármikor betoppanhat, ezért jobb, ha a hátam mögé nézek, nem fog sikerülni. - Felpattantam a székről és eltávolodtam pár lépést, a konyha felé vettem az irányt. Ha nem döntöttem volna úgy, hogy sétálok az erdőben, akkor már régen készen lettem volna a vacsorával és csak most éreztem, mennyire éhes vagyok valójában. – Ha úgy dönt, marad, akkor fel tudom ajánlani, hogy magának is összeütök valamit. Az életmentéstől mindig megéhezek. – Közöltem komolynak tűnő hangon, közben némi hozzávalót készítettem elő. Furcsa mód, sokkal inkább vágytam a társaságára, mint arra, hogy elmenjen, pedig nem az a típusú ember volt, akivel normális esetben szívesen megismerkedtem volna.
Ő is nagyon jól tudta, hogy igaza van. Nem volt kihez hazamennem, arról nem is beszélve, hogy kevés az esélye annak, hogy ha kilépek az ajtón, elkerülöm a bajt. Csak úgy vonzottam a saját nyakamba, ami voltaképpen nem probléma. Szerettem a veszélyes életet. Csak nem összevarrt sérüléssel, alig állva a lábamon. A vérveszteségemet nem ártana kipihennem, de az imént azt szűrtem le a szavaiból, hogy talán nekem tágasabb lenne odakinn, semmint ebben az elegáns kis kuckóban. Lehet, hogy füllentett, és nem is él ő annyira a családjával... vagyis, de. Csak a család nem esetleges testvéreket foglal magában, hanem inkább egy férfit. Ezzel az eshetőséggel egyelőre nem állt szándékomban foglalkozni, de ott időzött a gondolataim között. Lehetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű nő még ne keltette volna fel valaki érdeklődését... az enyémet már régen felkeltette. De jobb, ha inkább a szavaira, semmint másra koncentrálok. Legalább nem fogom magam kellemetlen helyzetben találni azzal, hogy vissza kell kérdeznem, mégis miről is beszélt. - Hát, elláthatott volna más is voltaképpen - vontam meg a vállamat, de inkább csak óvatosan, mielőtt még én tettem volna arról, hogy ismét elkezdjen fájni a sebem. - De azt hiszem, senki nem lelte volna ennyire nagy örömét a segítségnyújtásban - váltottam aztán hirtelen, egy ravasz kis vigyor jelent meg a szám sarkában. - Arról nem is beszélve, hogy órák óta maga volt az első, akivel összefutottam... a legtöbb nő nem kóborol egyedül az erdőben - tettem hozzá mintegy észrevételként, majd félrebillentettem a fejemet. Egy ideig még rajta legeltettem a szememet, persze nem túl feltűnően. Na nem mintha én képes lettem volna visszafogni az ilyesfajta gesztusaimat. Túl sokszor vagyok rossz társaságban. A hangjában némi iróniát fedeztem fel, de az ilyesmivel sosem foglalkoztam igazán. Mindnekinek jogában állt úgy véleményt formálni, ahogyan ő azt éppen akarta, és nem is kértem volna tőle, hogy fogadja el az életmódomat. Főleg hogy tényleg nem az anyám, és nem tartoztam neki elszámolással. Ahogy semmi mással sem. De az a rohadék érzés... tartoztam. Az életemet mentette meg. Még hogy nem tartozom semmivel... - Maga tényleg ennyire szerény, vagy csak mártírkodni szeret? - kérdeztem kíváncsian, fel is szaladt a szemöldököm, miközben követtem őt a tekintetemmel. Az étel gondolatától rögtön felvillanyozódtam, de próbáltam a lehető legjobban leplezni. Akár szóvá is tehetném, hogy két napja nem ettem egy falatot sem, de az az igazság, hogy nem tudtam eldönteni, vajon sajnálna-e vagy ismét jönne azzal, hogy tisztességesen kellene élni. - Ha... öhm... nem okoz gondot... elfogadom - tettem aztán hozzá szaggatottan. Nem szoktam én hozzá ahhoz, hogy másra legyek utalva.
give me something that'll haunt me when you're not around
Soha nem értettem, mire jó a bajkeverő életmód. Egészen biztosan van abban valami pozitív, ha az emberben tombol a tettvágy, azt csinál, amit szeretne, a következményeket pedig egyszerűen lerázza a válláról és nem foglalkozik azzal, ki és mit gondol róla. Engem soha nem vonzott ez a létforma, lehet, hogy ezért nem is tudtam átérezni a szépségét. Ám, ha megéri megkockáztatni, hogy tátongó seb legyen a mellkasán, William nagy valószínűséggel szerette ennek a fajta szabadságnak az ízét. - Örüljön, hogy nem próbáltam meg leütni, amikor hirtelen megjelent a hátam mögött. Ezen a környéken nem igazán szoktak sebesült emberek kóborolni. – Magamat kellene furcsának éreznem? Ugyan itt nem zajlott annyira az élet, hogy bele lehessen őrülni a körforgásába , de legalább Eva-t távol tarthattam a bajtól. Nem mintha bármi is megakadályozta volna abban, hogy véghezvigye, amit elgondolt. Példának okáért, ma is gondolt egyet és az ég tudja, merre járkál. Csak abban reménykedtem, hogy ne egy újabb kétes üzletet készül megkötni. – Szeretem az erdőt. Nyugodt, csendes, friss a levegő és az ember lánya azt hinné, hogy ott nem zavarhatják meg. Mint kiderült, tévedtem. – Felvontam a szemöldökömet, ám apró mosoly játszott az arcomon, miközben a vállam fölött hátrapillantottam rá. Egy másodperc múlva ismét a zöldségeket daraboltam. Én is megéheztem, eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem. - Hozzászoktam a mártírkodáshoz. – Nem gondoltam komolyan, az irónia ismét becsempésződött a szavaim közé. Ha igazi mártír lennék, valószínűleg már régen nem élnék. De tényleg csak két véglete lenne az emberi természetnek? Az egyik, aki mindenkiért feláldozná magát, a másik, pedig aki az anyját is eladná némi pénzért? Nem hittem ebben és kezdtem azt hinni, hogy ez a férfi sem feltétlenül az utóbbi csoportba tartozik. Ha így lenne, a sebesülésétől függetlenül megpróbált volna minden mozdíthatót vinni a házból és önön érdekeit nézve engem sem hagyott volna életben. Ő mégis nyugodtnak tűnt és mintha hálát is felfedeztem volna benne. Ez volt, ami megmosolyogtatott. – Nyugodjon meg, nem vagyok szent és nem arra tettem fel az életemet, hogy mások bajain segítsek. – Sóhajtottam egyet. Jó, kicsit füllentettem, jólesett segítséget nyújtani az embereknek. Hasznosnak éreztem magam tőle. – Nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel, ha hagyom elvérezni az erdő közepén. Senki sem érdemli meg a halált, még akkor sem, ha kiharcolja magának. – Nem voltam képes eltitkolni, hogy felelőtlennek tartottam a viselkedését… de egy felnőtt emberről volt szó, akinek biztosan megvoltak az okai és a miértjei. - Nem ajánlottam volna fel, ha probléma lenne. – A víz felfőtt, beledobáltam a zöldségeket, gombát, némi húst. A leves hamar készen van és laktató, hirtelenjében nem jutott más eszembe. – Míg elkészül, mesélhetne magáról. Nehezen bírom a kínos csendet. – A sebére néztem. A kötés nem ázott át, szerencsére elállt a vérzés, úgyhogy most nagy baj nem lehet. Az elkövetkezendő órák voltak a kérdésesek.
Kezdőlap
