Összevontam a szemöldököm és megforgattam a szemeimet. - Ha nem ismernélek, még sértésnek venném. – Vállat vontam alig láthatóan. Még szép, hogy szeretem Elenát, habár ő olyan érdekesen beszél erről az egészről. Sóhajtottam. - Nincs tervem, leszámítva az őrült ötleteket, amikben valószínűleg meghal valaki és azzal szokásos módon elcseszek mindent. – Magyaráztam, megejtve egy-egy Damonféle mosolyt, aztán a továbbiakra szusszantam. Úgy éreztem, a boszi nem túlzottan segítőkész, habár tényleg nem azért jöttem, hogy Elena miatt zaklassam őt, de… nem esett túl jól a hozzáállása. Még ha nem is tud mit tenni Elenáért, attól még nem kellene ennyire ellenségesen viselkednie. De abban is igaza volt, hogy ő eltűnt és mi nem kerestük őt, legalábbis nem olyan nagy erőbedobással. … Tényleg, kereste egyáltalán valaki őt? Ezen komolyan elgondolkodtam ezen, de aztán a kérdésre kizökkentett. - Nyugi, Bonbon, nem kell ennyire… ellenségesnek lenned. Megértem, hogy dühös vagy, amiért nem kerestünk… de hé, engem ne büntess a többiek miatt. Nekem még a telefont sem vetted volna fel, érzékelve most azt a merő szeretetet, ami belőled árad most felém. – Újabbat sóhajtottam. Bonnie nehezebb eset volt, mint gondoltam. A barátomnak tartottam, de valahogy a légkör köztünk egészen más volt. Egy kicsit sem baráti. - Nyilván nagyfiú, de néha még én is képes vagyok aggódni. – Ha már annak idején olyan csúnyán faképnél hagytam, az a minimum, hogy a jelenben igyekszek több figyelmet szentelni neki. Vagy nem? Hagynom kellett volna? - Értem a célzást, boszi. Bár azt hittem, vagyunk olyan jóban, hogy nekem ne akarj ártani. – Vágtam vissza a szavaira, aztán hallgattam a további szavait. Nagy volt a titkolózás, de azt hiszem, okkal tette. Valószínűleg Enzo érdeke, hogy titokban tartsa ezt az egészet, de… mi lehet annyira titkos? Akárhogy gondolkodtam, nem jutott eszembe semmi. Farkasszemet néztem vele, majd elhúztam a számat. Bólintottam. - De, nyilvánvaló, hogy már meg is változott a véleményed. Csak arra kérlek, ne boszorkánykodj vele kapcsolatban. – Zártam le végül ennyivel a témát. Annyira beleavatkozni sem volt időm, sem kedvem ebbe az egészbe, csak ha már erre jártam, megkíséreltem megtudni ezt-azt. Nos, kevés sikerrel. Mondhatni, tartoztam egy úttal az Ördögnek. De nem zavart. Legalább egy kis időre, de kiment a fejemből Elena szelektív emlékezetvesztése. A földre pillantottam, majd elindultam. Ha Bonbon követett, akkor ránéztem a szeme sarkából. - Nyugi, nem megyek veled Enzohoz. De egy darabon talán elkísérlek, már ha… nem zavarlak. – Emeltem fel védekezőn a kezeimet. Amennyiben nem akart vasvillával elüldözni, a kezeimet leengedem magam mellé és újból megszólaltam. – Szóval, merre voltál az elmúlt hetekben? Hónapokban? – Érdeklődtem. Tényleg tudni akartam, hogy mi történt vele és reméltem, hogy nem kellett újabb szenvedéseken keresztülmennie. Bonnie tipikusan az az ember volt közöttünk, aki mindig szenvedett és mindig másokat helyezett maga elé. Ebből a szerepből, azt hiszem, ideje volt kilépnie.
- Akkor miért nem próbálsz meg inkább valami mást kitalálni? Biztos az ölésen kívül is van megoldás. – túl sokan haltak már abban a csatározásban, ami itt zajlik és nem kellene még több embernek vagy bárkinek az életét is elvenni. Főleg, hogy az sose old meg semmit se, mert csak még több bonyodalmat okozott. Így pedig érthető, hogy inkább másabb megoldásra akarnám rávenni, nem pedig támogatnám a nem ismert tervében. - Ki tudja, lehet hogy pont a tiédet vettem volna fel, mert kellett volna az, hogy valaki észhez térítsen vagy elrángasson onnan? – pillantok rá kicsit kérdőn, mert lehet legtöbb esetben kinyomtam volna, de most talán pont az övét vettem volna fel. Sok minden történt velünk, ami kicsit közelebb hozott minket egymáshoz. Mármint nem úgy, hanem barátként, de most mégis úgy viselkedem vele, mintha csak az ősellenségem lenne. Lassan fújom ki a levegőt, majd ismét rápillantok. – Sajnálom, én nem akartam ennyire ellenséges lenni. Egyszerűen csak még idő kell azt hiszem. Túl sok minden történt. – rántom meg a vállaimat, mintha nem is jelentős dolgokról lenne szó. Itt vagyok, mert valaki ismét a segítségemet kéri, ugyanakkor akkora ostobaságot tettem, amit sose lett volna szabad. Egy ősit visszahozni? Igaz, ezzel együtt megmentettem valakit, de még egy ördögöt elhoztam a felszínre, vagyis csak másik testbe. Miként is lehettem olyan naiv és engedhettem a kisebb csábításnak? - Ez igazán új oldalad. – cukkoltam őt kicsit, miközben játékosan kicsit meglöktem őt. Tudtam, hogy képes aggódni, csak szereti nem kimutatni, abban is biztos voltam, hogy bármit képes lenne megtenni azért, hogy Elenát visszakapja. Megérdemlik a boldogságot, így reménykedtem, hogy sikerrel fognak járni, de ugyanakkor az se akartam már lenni, aki másoknak csak az ereje miatt kell. Régebben legjobb barátok voltunk mi hárman, Care, Elena és én, de most? Néha már fogalmam sincs, mintha a lehető legtávolabb keveredtünk volna egymástól. - Mert szerinted miért akarnék neked ártani? – erre most roppant kíváncsi voltam, mert amíg nem tenne olyat, addig neki se kellene annyira tartania tőlem ilyen téren. Eleinte lehet, hogy jobb volt óvatosnak lennie velem és társai, de azóta sok minden változott. Én is és ő is, ugyanakkor a bezártság is jót tett, hiszen egymás társaságát kellett hosszabb időre is élvezni. - Talán, egy kicsit. Nem kizárt, hogy túlzottan is a felszínre adtam a véleményemmel eleinte. – kezdek bele és elmosolyodom arra, amit mond. – Majd igyekszem észben tartani, de nem ígérhetek semmit se. Tudod, néha egy-egy boszorkánykodás is jól tud jönni. – sokkal enyhébb és barátságosabb már a hangom is, ahogyan kicsit kizökkent a saját magamból való emésztésből és segít abban, hogy végre kicsit észbe is kapjak. Azt hiszem én csak szeretnék egy kis normális életet és ennyi, ami egyre nehezebben megy, mert mindig történik valami. - Gyere nyugodtan, de előtte még be kell ugranom az egyik pékségbe is. – lehet Enzonak elég a vér, de nekem nem és éhen halok, meg ott van az a kis tündér is. Ő is biztosan örülne valami finomságnak, amit még könnyedén el tud ő is nyámmogni. Valami krémes szerűség, mert annak legalább a „töltelékét” meg tudja enni. Amikor viszont rákérdezz, hogy merre is jártam, akkor megtorpanok, de végül elindulok mellette pár perc késéssel. – New Orleansban voltam és szerintem nem akarod megtudni, hogy miért, mert a végén túlzottan kibuknál. – vagy éppen szívrohamot okoznék. Még szerencse, hogy nála ez a veszély nem áll fent, de itt volt az ideje, hogy hazatérjek és ezt csak Care-nek és Enzonak köszönhetem.
Aprót rántottam a vállamon a kioktató szavaira. Igen, én inkább kioltottam az életeket, nem számított semmi sem, de… tudtam, hogy most nem lehetek ennyire vakmerő. Ha megölném Tatiát, akkor vége lenne mindennek. Morrantam egy aprót, mielőtt válaszoltam volna. - Tudod, hogy a higgadt, átgondolt tervek nem az én stílusom. Arra ott van Stefan. – Vontam vállat, aztán a továbbiakra szusszantam. Nem hittem, hogy pont az enyémet vette volna fel, de végül ráhagytam és csak bólintottam. - Máskor gondolok erre a lehetőségre is. – Mármint arra, hogy tényleg felveszi. Talán hamarabb vissza tudtam volna rángatni Mystic Fallsba a barátaihoz. Bárhol is volt, úgy éreztem, hogy belekeveredett valami olyanba, amibe nem kellett volna. Biccentettem. Mindenkinek szüksége volt időre, pláne azok után, amik most történtek velük. Bonbonnak a rejtélyes kis kiruccanása és Enzo, Stefannak a kikapcsolása majd a visszatérése, Caroline édesanyjának, Liznek a halála… és nekem, nos… nekem is volt mivel megküzdenem. Elena. Sóhajtottam egy aprót, majd gyengén megráztam a fejem és úgy néztem rá. - Hé! Máskor is aggódtam már. Sőt, elég gyakran teszem, csak miért kössem az orrotokra? – Vigyorodtam el játékosan, majd lassan le is olvadt az arcomról. - Okod az nincs rá, de az előbb annyira ellenséges voltál, hogy azt hittem, ha tovább faggatlak, képes leszel lerobbantani a csinos fejem a helyéről. – Próbáltam elviccelni a helyzetet, bár volt benne némi igazság. - Amúgy is csak arra értettem, hogy lehetőleg ne kínozd vagy öld meg őt. – Kacsintottam egyet felé, majd egy nagyobb sóhajjal körbenéztem. Szóval, irány a pékség. Nekem nem igazán volt szükségem rendes ételre, de néha jól esett enni ezt-azt. Azonban inkább arra a szavakra figyeltem fel, amiket ezután mondott. Összevont szemöldökkel néztem rá. - Meglepődnél, mennyire kíváncsi vagyok a történetre. – Oldalra döntöttem a fejem, majd néhány pillanatnyi fürkészés után újra megszólaltam. – Bármi is történt, jó lenne tudni. Belekeveredtél valamibe, Bonbon? Mármint nyilván, de… ugye nem esett semmi bajod? – Mert ha igen, akkor jogosan haragudhattam magamra azért, amiért nem voltam képes felemelni azt a cseszett telefont és felhívni őt. Akkor talán segíteni is tudtam volna neki. – Összeakadtál az ősiekkel? – Kérdeztem rá nyíltan. Ha New Orleansban járt, akkor nem kizárt, hogy Klaussal is találkozott, abból pedig semmi, de semmi jó nem származhatott.
||music:Bamon video|| 359 szó || imádtam *-* az enyém mos rövidke || ▲▼
- Igaz, de olykor azért nem árt, ha nem a fejed után mész. Ha meghalsz, akkor remélem tudod, hogy nem csak Elena akarna seggbe rúgni, hanem én is. – mondom teljesen komolyan, mert ha olyat tesz, amibe belehal csak azért, hogy Elenát mentse, akkor annak sok értelme nem lenne. Ha Elena visszakapná az emlékeit és Damon meg már nem élne, akkor szerintem önként kapcsolna ki, de persze ez csak tipp. Mindenki változik, így már ezt se állítanám biztosra. Aprót bólintok arra, hogy máskor netán legalább ő keresni fog. Nem akarom megmondani, hogy mit tegyen, de talán tényleg jól jött volna egy józanító hívás, vagy csak annak a tudata, hogy legalább valakinek hiányzom ebben a városban még. Mármint azok közül, akik a barátaim, de mindegy, nem akarok én ebből már veszekedést se, illetve semmi jogom sincs felróni, mert mindenki azt tesz, amit szeretne vagy éppen azt gondol, amit szeretne. És én se vagyok teljesen ártatlan angyalka, mert eltűntem minden szó nélkül az egyik éjszaka. - Akkor talán el is hinnénk, hogy van szíved. Miért félsz kimutatni? – pillantottam rá kérdőn, mert ez tényleg érdekelt, hogy miért fél annyira ettől a dologtól. Tud ő segíteni másoknak, ott lenni, ha szükség van rá, máskor meg igazán idegesítően viselkedni, de mintha olykor még talán saját magának is félne bevallani azt, hogy törődik valakivel és fontos a számára. - Szerintem csak a csinos kis feneked bánta volna, ha tovább faggatsz. – kacsintottam vissza rá, mert az azért a fejét nem bántanám, de attól még fenékbe billenthetem őt. Nem mondhatom el, bárhogyan is kérne rá. Megígértem és be is tartom. Egyébként se értem, hogy miként nem tűnt fel senkinek se az elmúlt több, mint egy évben, hogy Enozból apuka lett. Ez számomra totálisan felfoghatatlan, de mindegy is. Én már tudom és megőrzöm a titkát, ha már megígértem. - Nem ígérhetek semmit se. Tudod milyen örültek tudnak lenni a boszorkányok. – mosolyodom el hamiskásan, de láthatja azt, hogy semmi ilyen nincs tervbe véve nálam. Akarok megölni a barátját, ha még azok. Már magam sem tudom, hiszen sok minden történhetett az elmúlt időben, amíg távol voltam. - Kész szerencse, hogy nem tudsz vénülni, mert már rég deres lenne a hajad Damon. – nevetem el magam, majd megártom a vállaimat és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkamat. Habozok, de végül megszólalok. – Igen, találkoztam velük. Elég nehéz lenne elkerülni őket. – közben pedig az utat fürkészem. – Visszaadtam Kol régi testét és jó ideig együtt laktunk. – mondom ki végül kertelés nélkül az igazságot. Szerintem eléggé könnyedén össze tudja rakni azt, hogy mi miatt ragadhattam ott és mi a franc bajom volt az előbb is, amikor találkoztunk. Hibáztam, nem is kicsit, de nem tudok mit csinálni helyette. Igaz, megmentettem egy ártatlan életet, de mégis miként lehettem ennyire gyenge és dőlhettem be annak a színjátéknak? – Szóval teljesen megértem, ha emiatt utálni fogsz, vagy őrültnek gondolsz vagy akármi. – mondom kicsit halkabban és óvatosan pillantok rá, ahogyan még az egészen kihalt utcán haladunk.
- Nos, lehet elfelejtetted, de mondtam, hogy Elena elfelejtett. Tehát őt nem fogja érdekelni, mikor mit és kivel teszek. Maximum elkönyveli, hogy tényleg egy szörnyeteg vagyok, mint aminek Tatia miatt gondol. – Vállat vontam. Igyekeztem lazán kezelni a helyzetet, vagy épp elviccelni, de nem sikerült. Túlságosan fájt, hogy Elena számára jelenleg semmit nem jelentek. Számomra ő jelentette a világot és tudtam, hogyha ő nincs velem, nekem végem. Mellette megismertem a boldogságot, sőt, bizarr, de még az apaságba is belekóstolhattam. Most viszont…? Nincs semmi. Mintha visszamentünk volna az időben, még a megismerkedésünk elejére és nem jelentenék neki semmit. Csak egy gyilkost, aki önző és aki rossz döntéseket hoz. Sóhajtottam, aztán a kérdésre ránéztem. Egyszer Elena is megkérdezte ezt tőlem, vagy legalábbis hasonlót, így tudtam, mi a válaszom. - Tudod, Bonbon, ha az emberek jót látnak… el is várják azt. – Ezek után megráztam kissé a fejem. – És én nem tervezek mások elvárásai szerint élni. – Legalábbis ilyen módon nem. A továbbiakra elmosolyodtam, de hát nem bírtam ki, hogy ne faggassam. - Azért a bizalmam a tiéd, Bonnie. – Biccentettem felé, de az Enzo-féle témáról nem akartam többet faggatni. Tervben volt, hogy a közeljövőben meglátogatom őt is. Ha más nem, ő csak elmondja majd, mi folyik itt, nem? A gond az volt, hogy önző mód a saját bajom most nagyobbnak tűnt és előrébb volt azon a bizonyos listán. De mégis… kellettek ezek a gondolatelterelő utak, mint például ez a séta az én kedvenc boszimmal. - Még ősz hajjal is ellenállhatatlan lennék. – Vigyorogtam rá a megjegyzését hallva, aztán érdeklődve hallgattam. És… nos, ledöbbentem. Összehúztam a szemeimet, de megpróbáltam nem közbevágni. - Hogy mit csináltál? És Kollal éltél? – Pislogtam. Megpróbáltam összerakni a dolgot, de… nem igazán sikerült. Azaz igen, de nem, nem akartam elhinni. – Várj egy pillanatot. Miért maradtál Kollal, miután visszaadtad neki a testét? Ugye ti ketten…? Neem, Bonbon, mondd, hogy rosszak a radarjaim és nem kezdtél ki egy ősivel! – Nyilván a saját döntése lett volna, ha így volt, de komolyan? Ha már az ősiek közül akart válogatni, miért pont Kol Mikaelson? A legőrültebb mind közül. Na jó, Klaust nem múlja felül. Idegesen csóváltam meg a fejem. - Ezek alapján úgy tűnik, jól érezted magad New Orleansban… - Ha együtt éldegélt azzal az ősivel. Igen, némi sértettség vagy felháborodottság volt a hangomban. – És végül mi vett rá arra, hogy magad mögött hagyd ezt az őrültséget? – Kérdeztem rá egy fokkal halkabban.
||music:Bamon video|| 393 szó ||itt is a válasz *-* || ▲▼
- És amikor emlékezni fog? – nem felejtettem el amit mondott, de örökké csak nem marad ebben az állapotban. – Másrészt meg miért nem próbálod meg elérni, hogy megint beléd szeressen? Lehet, ha elkezded megnyerni őt magadnak, akkor szép lassan az emlékei is vissza fognak jönni. – egyszer már összejött neki, akkor másodszorra miért ne jönne össze? Harmadrészt meg lehet, hogy hülyén hangzik az ötlet, de nem mindig olyan nehéz minden átkot megtörni, vagy dolgot ebben a remek világban. Olykor csak elég, ha szép lassan az elmét hasonló hatások érik, mint korábban. Meg fontosak voltak egymásnak a szív sose hazudna, míg az elme képes rá. Éreznie kell újra Elenának, de lehet most ebben nagyon nincs igazam, de szerintem a vérengzés helyett ez is megérne egy próbát. - Elvárják? Ezzel nem értek egyet, inkább csak vágynak a jóra és ez nem akkora bűn, mint te be akarod állítani. – felelem könnyedén, hiszen a mai világban kevés a jó dolog, így ezért kellene megbecsülni, de az újabb kijelentésére elnevetem magam. – Szóval azért, ha beismerjük, hogy valaki fontos, akkor máris mások elvárásai szerint kell élnünk? Ez kicsit vicces, mert te is szereted Elenát, még se változtál meg, csak egy hangyányit, de az meg előnyödre volt. – szóltam vissza igazán aranyos nézés közepette, mert volt benne igazság, meg kisebb piszkálódás is a részemről. Legalább csak képletesen szívtam olykor a vérét, ő meg mindig jól vette a lapot. Sőt, még sokszor viszonozta is ezt a fajta kedvességemet. Talán mi így fejeztük ki azt, hogy bírjuk a másikat. - Köszönöm, ha majd beszéltél vele és elmondta, akkor majd visszatérhetünk eddig is, de addig nem. – pillantottam rá komolyan, mert tényleg nem fogom elárulni. A titkokat megőrizni sose egyszerű, de azt is megértettem, hogy Enzo-nak miért fontos ezt titokban tartani. Óvni akarja a csemetét, amiért kicsit csodálom is és szerencsésnek tartom őt. Ő legalább esélyt kapott erre, míg más talán sose fog. – Egyébként köszönöm, hogy nem faggatsz. – tényleg hálás voltam érte. - Milyen magabiztos a Papika. – kuncogom el magam, miközben szép lassan kialszanak az utcai lámpák is, ahogyan egyre inkább világosodni kezd. Nem hittem volna azt, hogy ennyire örülni fogok most a társaságának, de mégis így volt. Segített kicsit elterelni a gondolataimat, amíg vissza nem kanyarodtunk ahhoz, amit legszívesebben inkább elfelejtenék. Nem vágok a szavába, ahogyan összeáll neki a kép, de amikor azt mondja, hogy jól éreztem magam, akkor csak morranok egyet, hogy azért túlzásokba se essünk. Amikor viszont őrültségnek nevezi, akkor elnevetem magam. - Te beszélsz? Elfelejtetted netán Rebekah-t? Vagy az őrült hasonmást, Katherine Pierce-t? – pillantottam rá kérdőn, mert azért őt se kellett félteni a rossz döntésekkel kapcsolatban. – Egy fiatal fiú testében tért vissza, először nem tudta, hogy ő az. Majd visszaadtam a testét, hogy Kaleb szabadulhasson. És végül rövid időre igen mellette ragadtam. Talán boldog voltam, igazából magam sem tudom Damon. Csak azt tudom, hogy őrültséget tettem. Ha tehetném, akkor visszacsinálnám, de nem tudom megtenni. – pillantok rá kicsit szomorúan, mert én is tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem. – Én is sejtettem, hogy nem vagyok igazán boldog ott, és más is segített erre ráébredni. Care megfordult abban a városban, aztán pedig Enzo is megkeresett. Azt hiszem másoknak köszönhetem azt, hogy szembe néztem azzal, amit érzek. – vallom be, még ha nem is könnyű, de mégis jól esik valakivel végre megosztani az egészet. Még akkor is, ha talán részben elítél miatta.
A remény mindenféle nevetséges, irreális helyzetekbe tudja sodorni az embert.
- Nézd, Bon. Nem hinném, hogy… - Aztán legyintettem. Negatív voltam, ami nem volt csoda, hisz valóban kilátástalan volt a helyzet. Elena és az emlékei fényévekre voltak egymástól és nem akartam a jelenlétemmel még inkább frusztrálni. Épp ezért, amennyire csak lehetett, elkerültem őt az utóbbi időben. Az ötleteire felvontam a szemöldököm, de egy mosollyal meg is ráztam a fejem. - Nem, látnod kellett volna, hogyan nézett rám. Kétlem, hogy újra szeretni tudna. – Magyaráztam, majd vállat vontam. Kedvem lett volna belerúgni valamibe vagy összetörni valamit. Talán még azt is megbántam, hogy felhoztam ezt a témát neki. Nem volt jó, hogy próbált belém pozitivitást verni és ötleteket adni… egyszerűen felesleges volt és tudtam, hogy az. Épp ezért volt annyira kínzó. Tatiát esélytelen, hogy kijátsszam. Elena nem fog emlékezni rám, csak akkor, ha Tatia úgy akarja. Ebben annyira biztos voltam, mint abban, hogy… …miben is? - Nézzük így: én jól érzem magam a rosszfiúsabb szerepben. Tudod, ha eleve rossznak látnak mások, miért kellene próbálkoznom? Ha élből elítélnek… akkor teljesen felesleges bizonygatni. Elvégre saját magadnak vagy köteles bármiről is beszámolni. – Magyaráztam, habár a tárgytól kissé eltérve. Aztán Elenát említette, így a lelkesedésem kicsit csappant. - Lenyugodtam mellette. – Jegyeztem meg egy fokkal halkabban, gondolatban pedig folytattam, miszerint nem csak lenyugodtam mellette, hanem olyan oldalamat hozta elő belőlem, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. És úgy éreztem, amiatt, hogy ő most nincs, az az oldalam máris kezd halványulni. - Ez nem magabiztosság, hanem egy tény, boszi. – Vigyorodtam el, végre őszintén. Aztán jött a New orleansi kiruccanása és kedvem lett volna kicsit kiosztani. Megérdemelte volna, de nem voltam az apja, sem a testvére, sem a pasija, hogy megtegyem. De végeredményben ő oktatott ki, így szívtam kissé a fogam. - Rebekah teljesen más kategória. Katherine meg… nos, ő is. Egy elég elfuserált történet, hogy úgy fogalmazzak. – Vállat vontam. – Amúgy is, Katherinet a napokban majdnem megöltem. – Húztam össze a szemeimet, majd ártatlanul Bonbonra pillantottam. A hangsúly a „majdnem”en volt, reméltem, értékelni fogja. A sztorit hallva érdeklődve figyeltem, de nem állt össze, hogy miért is segített pontosan Kolnak. Pont neki, aki… mint tudjuk, nem a legkedvesebb az ősiek közül. Bár ott ki az? - Fogalmam sincs, mivel tömhette tele a fejed, de… tudod, mit? Az a lényeg, hogy most itt vagy. Nem vele. – Tényleg nem számított más. Legalábbis így kellett volna lennie, de belül szétvetett a méreg. Aggódtam, hogy Bonbont a végén tényleg elcsábítja az a New orleansi banda. - Legközelebb tényleg megejtem azt a telefonhívást… - Reagáltam le az utolsó szavaira, hogy oldjam is a hangulatot, de közben éreztessem vele, hogy legközelebb nem hagyom ennyire elveszni és igenis a nyakára járok, ha eltűnne. És így is akartam tenni. - De azt tegyük hozzá, hogy nem kapsz piros pontot ezért az egészért. – Tettem hozzá, miközben elértünk a pékséghez. Ott a fejemmel az ajtó felé biccentettem, jelezve neki, hogy menjen csak előre. Ha bement, követtem és a pulthoz indultam. Nem zavartam meg a vásárlásban, egészen addig, amíg fel nem tűnt néhány sütemény a pultnak. Az egyik süteményre mosolyfejet rajzoltak cukorból meg valami cukormázból, így elvigyorodtam. Gyorsan vettem egyet, majd egy átlátszó tasakban magamhoz véve Bonbonhoz indultam. - Bonbon, nézd csak… van itt neked valami. – A levakarhatatlan mosolyom az arcomon volt, miközben átnyújtottam neki a kis ajándékom. Reméltem, hogy felidéződik benne egy-két dolog… például az a temérdek palacsinta, amire minden áldott nap mosolyfejet rajzoltam neki.
Nem felelek arra, amikor félbemarad a mondata, inkább csak érdeklődve pillantok rá, de persze, hogy nem jön a folytatás. Aztán pedig jön az újabb mondat tőle, amire hangosan elnevetem magam, mert ez már tényleg abszurd. Ha évekkel ezelőtt ezt mondja nekem, akkor még elhittem volna, hogy képtelenség lenne az, hogy belészeret, de aztán mégis megtörtént, most meg Mr. Negatívum áll előttem. Legszívesebben seggbe rúgnám, vagy lekevernek neki egyet finoman, hogy végre helyére rázódjanak a dolgok odabent, de még se teszem meg. Helyette inkább csak lemondóan sóhajtok egyet és megrázom a fejemet. - Lehet nem láttam, sőt, ez biztos, hiszen itt se voltam és amióta visszatértem, azóta csak a két rossz fiúhoz volt szerencsém. – utalok itt rá és Enzora, majd megköszörülöm a torkomat. – De ha anno mondod ezt, akkor biztosan azt mondom, hogy tényleg képtelenség lenen, meg távol akarnálak tartani tőle, viszont azóta megtanultam én is a leckét, hogy sokkal több rejlik benned, mint mutatni engeded. És ahogyan ő rád, úgy te is jó hatással voltál rá. Ha te feladod, akkor ki fog küzdeni érte, értetek? – pillantok rá kérdőn, mert biztos vagyok abban, hogy a mondandó felénél már belém fojtotta volna a szót, de ezzel elkésett. Ismer már annyira, hogy kimondom, amit gondolok. Pláne nem a fog visszatartani, hogy a nem létező lelkébe miként taposok bele a szavaival, de azért örülnék neki, ha végiggondolná azt, amit mondtam. - Tényleg úgy érzed, hogy felesleges bizonyítani. Ezek szerint bánod azt, hogy nekem bebizonyítottad az ellenkezőjét? – pillantok rá kérdőn, hiszen tényleg érdekel a válasza. Bár abból kiindulva, hogy most is itt van és nem máshol nem hiszem, hogy bánná. Tudom, másképpen látom a dolgokat, mint ő; ez viszont nem újdonság és eleinte legszívesebben kicsináltam volna őt is, de végül az egyik barátom lett. Igaz, kicsit talán meginogott a köztünk lévő dolog, amióta én is eltűntem és ő is ment a sajt dolgára, de úgyse fogom sose elfelejteni azt, amit tett értem, vagy azt, ami történt velünk. - Persze miért is lenne másabb kategória? Azért mert te pasiból vagy, így máris nem számít a dolog? – vonom fel a szemöldökömet és egy kisebb nem tetszésemet kifejező sóhajjal ajándékozom. – Mi az, hogy majdnem? Mi tartott vissza? – nem, nem vagyok továbbra se híve az erőszaknak, de azért lássuk be Katherine részben megérdemelné már azt, hogy ne sétálgathasson ebben a városban, vagy körülöttünk. De ha egyik számomra fontos személyt bántani fogja, akkor meg fogja ő is tanulni azt, hogy mennyivel erősebb lettem az elmúlt idő alatt, mint amikor először találkoztunk. - Igen, azt hiszem ez a lényeg, de mégis úgy érzem olykor, hogy ide se tartozom igazán. Mindenkinek meg van már a saját élete, gondjai és társai. Felnőttünk és távol sodrottunk egymástól, közben pedig sok mindenkit elveszítettem. – mondom kicsit szomorúbban, mert ez az igazság. Hiányzik a nagymamám, a szüleim és még sorolhatnám a dolgot. Enzo kislánya viszont valamilyen szinten mégis itt tart és talán Enzo is, magam sem tudom. Hirtelen nem igazán értem azt, hogy mibe is keveredtem, vagy mi lesz ennek a vége. Egyszerűen tényleg nem tudom és annyira fura, szokatlan az egész, hogy nem látok most egy lépésnyire se szinte, hanem teljesen sodródom az árral. - Legalább most már nekem is van egy feketepont. – nevetem el magam és játékosan kicsit meglököm őt. Jobban hiányzott ez, mint hittem volna, hamarosan pedig el is érünk a pékségbe, ahol beszerzem a szükséges dolgokat, mielőtt még Enzo házához mennék, hiszen még nem teljesen költöztem oda, de a napom nagy részét mégis velük töltöm. Először Damon mosolyát látom meg, amit hirtelen nem tudok megtenni, aztán pedig megpillantom a sütit is és hasonlóan hozzá széles mosoly kúszik az arcomra. - Ha már ennyire emlékszel a dolgokra, akkor mikor is csinálsz nekem megint olyan palacsintát? Az elmúlt hónapok alatt eléggé hiányoltam már. – mosoly pedig továbbra is ott játszik az arcomon, miközben elveszem a sütit, majd nyomok egy puszit az arcára. – Köszönöm, azt is, hogy nem hagytál ott. – teszem hozzá, hiszen sokszor egymásba tartottuk a reményt, de miután ő kijutott hála nekem részben, utána már semmi se volt ugyanolyan. Kezdtem úgy érezni, hogy talán onnan többé nem is lesz kiút.
A remény mindenféle nevetséges, irreális helyzetekbe tudja sodorni az embert.
A nevetése majdnemhogy sértett – de mégsem. Hisz tudtam, miért nevet. Elena annak idején gyűlölt, megvetett és minél távolabb akart lenni tőlem. Az érzései azonban megváltoztak… valami oknál fogva mégis meglátta bennem a jót. Igen ám, de most, Tatia igézése miatt nem látta. Nem érzett mást irántam, csak gyűlöletet. És az a baj, hogy ezt ő maga mondta ki. Hiába nézte meg a naplóját, hiába látta a közös fotóinkat, hiába voltam ott én előtte… nem érzett semmi pozitívat az irányomba. És ez volt az, ami miatt nem tudtam reménykedni abban, hogy újra fontos lehetek Elena számára. - Két rosszfiú? Kikérem magamnak… Enzo a nyomomba se érhet. – Tettem hozzá azzal a tipikus mosolyommal, terelve a saját gondolataimat is Elenáról. De persze a további szavai csak visszalöktek az előző témába. Mély levegőt vettem, némileg idegesen. - Tatia ellen nem győzhetek és tudod, mit Bonbon? Kimondta, hogy gyűlöl. A szemembe mondta, hogy nem érez mást irántam, csak gyűlöletet. – Hangsúlyoztam ki az utolsó szót. Fájt hallani tőle. Fájt látni a tekintetét, a szemeit, ami néhány hete még szerelmesen csillogott. Most pedig csak a gyűlölet és megvetés áradt belőle. Úgy éreztem, mintha karót döftek volna belém. A további szavaira azonban elgondolkodtam. Nem tudtam, mit feleljek pontosan. Nem szerettem ilyesmiről beszélni. Érzések, meg egyéb bensőséges dolgok. - Nem, nem bántam meg. – Feleltem végül, de ennyivel le is akartam tudni. Bonnie volt az egyik, aki közel került hozzám az elmúlt idők alatt. Mondhatni a legjobb barátom lett és ez nagyon nagy szó volt, tekintve, hogy az elején hogyan is álltunk egymáshoz. Mindkettőnk gyűlölködött és megvetéssel, bizalmatlansággal fordult a másik irányába. De ennek ma már semmi nyoma. - Nem, nem erre gondoltam. De én Rebekaht nem azért fektettem meg, hogy jó legyen nekem – az csak dobott a helyzeten… hanem azért, hogy bele tudjak mászni az elméjébe és megtudjak némi információt, amit magától az életben nem mondott volna el. Tehát a Rebekahs kalandom egészen más, mint te és… Kol. – Ejtettem ki a nevét egy szemforgatás közepette. Sóhajtottam. – Katherine-nek jelenleg a legnagyobb büntetés az, ha életben van. Ember. Bármikor meghalhat… és tudod, a hírek gyorsan terjednek. Lefogadom, hogy néhány hét és az összes haragosa, akinek valaha ártott, eljön majd, hogy ártson neki. És azt első sorból tervezem végignézni. – Vigyorodtam el. Szinte láttam magam előtt Katherine kétségbeeső arcát, miközben azt sem tudja, hova meneküljön a nagy „túlélő”. Van, amit nem lehet túlélni… például az emberi létet. A játékos meglökésre elmosolyodtam. Kezdett egy hangyányit jobb kedvem lenni, de persze Elena árnyéka végig a nyomomban volt. Ezután hagytam, hogy Bonbon megvegye magának, amit szeretett volna, közben pedig magamhoz vettem egy kis meglepetést. A reakcióját látva megejtettem felé egy mosolyt. Ha csak egy rövid ideig is, de szerettem volna, ha más vizekre evezünk és nem a jelen életünkön sopánkodunk. - Azt hiszem, ezt még át kell gondolnom. Majd megnéztem a határidő naptáramban, van-e időm egy boszira… - Jegyeztem meg ezúttal komoly arcot vágva, miközben a szemeim „mosolyogtak”. De pillanatokkal később folytattam is. – Csinálhatok. Bár őszintén szólva azt hittem, eléggé meguntad ott, a börtönvilágban. Komolyan, mennyi időt is töltöttünk ott? És te minden egyes nap megetted, amit eléd raktam. Ennél nagyobb büntetésben nem lehetett részed… - Gondolkodtam el, majd a puszira meglepve pislogtam egyet. Bonbonnal ugyan néha megesett, hogy ölelkeztünk valami oknál fogva, de puszit nem igazán adott még, így érthető volt, hogy meglepődtem. Viszont jól is esett, ahogyan a szavai is. - Ugyan. Csak veled juthattam ki onnan… elég csúnya lett volna, ha ott hagylak. – Löktem meg ezúttal én játékosan a karját, majd komolyra váltottam. – Eszem ágában sem volt hátra hagyni, Bonbon és ezen nincs mit megköszönni. – Biccentettem felé egy aprót, majd kivettem a kezéből azt a mosolygófejes süteményt. - Ezt én fizetem. Mehetünk? Vagy szükséged van még valamire? – Érdeklődtem és amennyiben nem kellett neki más, úgy a pénztárhoz indultam.
- Persze, mert vélhetően, amikor te ki voltál kapcsolva, akkor éppen te is arról voltál híres, hogy éppen azt fejezted ki, hogy mennyire is szeretsz minket. Mikénti s felejthettem el? – pillantok rá egy kisebb grimasz keretében, mert pontosan hasonlóan viselkedett ő is, mint Elena. Csak míg ő döntött arról, hogy kikapcsolja az érzéseit, addig ez Elenának nem adatott meg. Egyébként se hiszek abban, hogy ez megtörhetetlen lenne. Ha nem is mágiával, és nem is alkuval, ami esetleg Tatiaval köthető lenne, akkor majd az idő fog változtatni ezen. – És szerinted attól bármi is jobb lesz, hogy inkább feladod és hátraarcot csinálsz? Tudod, néha én is szívesebben megtettem volna, de a barátaim vagyok, így pedig kitartottam melletek, kockáztattam. – fűzöm hozzá, mert ha nem fog jobb belátásra térni, akkor nem kizárt, hogy Care-t a nyakába kapja, mert meggyőzöm a kedvenc szőkénket – mármint jó értelemben az -, hogy addig csesztesse Damont, amíg az jobb belátásra nem tér és nem inkább azon van, hogy mit is lehetne tenni ellene, vagy miként szerettethetné meg magát ismét vele. Ha egyszer ment, akkor máskor is menne. - Akkor meg szedd már végre össze magad és inkább tegyél valamit, mintsem lemondj róla. – parancsoltam rá talán kissé szigorúan is, de tényleg őszintén így gondoltam. Ideje a sebeit már nem nyalogatni, inkább cselekedni és tarolni idővel. Az igazat megvallva sose hittem volna, hogy pont mi ketten fogunk valaha lelkizni, pedig most mégis megtettük, ahogyan hajdanán se gondoltam volna azt, hogy ő és én ennyire szoros barátságban lehetünk, de ez is megtörtént. Viszont ami a lényeg volt igazán, hogy nem bántam meg. Sőt, talán ha sokáig nem hallottam volna még felőle, akkor nem kizárt, hogy én magam kerestem volna fel, mert hiányzott. Tudom furán hangzik és abszurd gondolat tőlem, de akkor is így volt. Damon Salvatore a barátom lett és vélhetően most már mindig is az marad, a család része lett. - Ouch, üss még belém. Tudom, hogy őrültség volt és nem is értem, hogy mi ütött belém, de azért inkább most nyeld le a békát és ne kösd az orromra, hogy mekkorát is hibáztam, mert magam is tudom. – kisebb mosoly szökött arcomra. Fura volt ez a beszélgetés, de mégis kellemes. Jó volt kicsit kiszakadni az új őrületből is, amibe csöppentem. Tényleg jó ötlet ez az egész, amibe keveredtem, meg hogy pótanya szerűség lett belőlem? Ahh, magam sem tudom, de erről nem is beszélhetek vele, így jobb is lesz, ha hallgatok. – Persze, mert Katherine pontosan arról híres, hogy meghal. Valahogy ő mindig mindent túl él, így szerintem most is inkább a támadóknak kellene aggódniuk, nem pedig neki. Egyébként valóban ennyire nem érdekelne, ha nem lenne többé? – mert kicsit meglep, de érthető is, ugyanakkor még se hiszem el, hogy tényleg csak úgy megrázná a vállát, ha egyszer csak kiderülne, hogy tényleg végre valaki a halál karmai közé tudta őt juttatni. - De elfoglalt lett valaki… - játékosan csendülnek a szavak, miközben elpakolom azt, amire szükségem van, de tuti valamit elfelejtek. Kellene még valami, de mi is? Gyerünk gondolkozz, ennyire szétszórt még én se lehetek, hogy kiment valami a fejemből, vagy mégis? – Túl sokat, én pedig még többet. Megutáltam, de azóta már sok idő eltelt és talán itt lenne az ideje, hogy újra kicsit felelevenítsem, hogy mivel is halmoztál el. Jahh, kész csoda, hogy nem haltam meg attól, amit készítettél. – kuncogom el magam, mert kicsit jobb bolondosabb vizekre evezni, mintsem mindig szomorkodni, vagy emészteni magunkat amiatt, ami éppen körülöttünk zajlik, vagy éppen történik, mert a veszély és a baj sose kerül el, csak mindig valaki mást lel meg a csapatunkból. - Tej, tejre van még szükségem! – kicsit talán túl hirtelen szólalok meg, de végre legalább eszembe jutott, hogy mit akartam venni. A hűtőpulthoz lépek és kiveszek belőle egyet. Megnézem meddig jó, de mivel még sokáig jöhet is. Tökéletes lesz, azt hiszem minden megvan. – Ennyi, és mehetünk. Mik a terveid? Azon kívül, hogy tuti megint valami nagy őrültséget csinálnál, amiből aztán húzhatlak majd ki. – kisebb irónia is volt a szavaimban, így talán teljesen nem fogja a lelkére se venni, mert féli komolyan gondoltam, míg másrészt inkább poénnak szántam.
A remény mindenféle nevetséges, irreális helyzetekbe tudja sodorni az embert.
Nem szálltam vitába, hisz felesleges lett volna. Kikapcsolva egy szörnyeteg voltam, mindegy volt, mi volt az okom arra, hogy eldobjam magamtól az érzéseim, s tombolni kezdjek. De megesett. Menekültem, gyáván félredobtam mindent és mindenkit, ha úgy tartotta kedvem. Avagy, ha túlságosan menthetetlennek véltem a helyzetet, vagy túlságosan kétségbeestem. Bár egy vámpírnak talán mindegy is, mi az oka… csak maga a tény, hogy megteszi. Szörnyeteggé válik, szánt-szándékkal. Nevetséges, de egyben megkönnyebbülés is. Még mindig tisztán emlékeztem arra a napra, mikor Jeremy megkérdezte tőlem, milyen érzés kikapcsolni. Elmondtam, hogy egyrészt remek, hisz nem érdekel semmi és senki, másrészt… ez végül is semmit nem old meg. Bölcs gondolat, mégsem érdekel jelen pillanatban. Habár még csak mélyen legbelül vannak gondolataim a kikapcsolásommal kapcsolatban, attól még ott motoszkál bennem. S nem hagy nyugodni. Egy pillanatra sem. De épp ezért kell belemenekülnöm a jelenbe, abba, hogy Bonnie Bennett most a társaságom, s nem a saját ostoba gondolataim. Muszáj kapaszkodnom valamibe. - Kockáztattál és ki tudja hányszor... hiszen nem számoltam, de majdnem meghaltál. Sőt, volt, mikor meg is haltál miattunk. Néha nem is értem, hogy bírod még mellettünk. – Gondolkodtam el, most először ezen a témán ennyire komolyan. A továbbiakra nem reagáltam. Összeszedni magam, tenni valamit, mintha az annyira piszok egyszerű lenne. Megtehetném, hogy felkeresem Tatiát és megpróbálom megölni, vagy kínozni, kikényszeríteni belőle, hogy csinálja vissza az egészet, de valószínűleg nem én kerülnék ki belőle győztesen. Épp ezért kilátástalan a helyzet. Másrészt bele tud fáradni az ember egy idő után ebbe az egészbe. Elenának talán jobb így. Nélkülem. Talán az univerzum ezzel jelez nekünk, hogy tényleg nem passzolunk össze. Nem egymásnak teremtettek minket. - Mindenki maga dönti el, hogy mit tart a saját hibáinak, és mit nem. – Biccentettem felé. – Viszont, ha te magad is úgy érzed, hiba volt Kol, akkor… nem fogok nemet mondani. – Ejtettem meg egy félmosolyt felé. - Azóta fejlesztettem a recepten, talán ezt jobban fogod szeretni. Ezúttal a tej helyett vért rakok bele… - Ugrattam, vagyis próbáltam, bár belegondolva elég morbid vicc volt, tekintettel arra, hogy ő nem vámpír. De nem vontam vissza. Ironikus volt, hogy ezután pont a tejet emlegette. Vele tartottam, míg megvettem, majd sóhajtottam egy nagyobbat. - Nem csinálok semmit. De talán ideje lenne hazamennem. Szembenézni Elenával újra, ha egyáltalán otthon van. Vagy Stefannal beszélni. – Magyaráztam, miközben rápillantottam. Hiába volt ez a beszélgetés, ez a néhány perc, valahogy nem lettem jobban, s mélyen legbelül még mindig darabokban voltam. Bár ez nem volt csoda. Viszont, ideje volt távoznom, hogy magamra maradjak a gondolataimmal, s eldöntsem, hogyan is legyen tovább.
Kezdőlap
||
■ ■
||
■ ■
❖