Mindannyian ugyanonnan indulunk... a változások ezt követően történnek meg. Növekedni kezdünk, kibújunk az anyaméhből, majd azok, akik által létrejöttél, elkezdenek formálni. Vagy saját képükre, vagy egy, a társadalom által elfogadott erkölcsi normát próbálnak belénk nevelni. Én nem tudom, kire ütöttem. Mindig is foltnak éreztem magam a családi portrékon, ha abból indultam ki, hogy mindig lázadtam, sosem volt elég jó az, amit éppen akkor a markomba kaphattam; önzőségre neveltek, hogy mindig vegyem el, ami nekem kell, mert az igazi ragadozók így élhetik csak túl ezt az életnek csúfolt cirkuszt. Én nem lettem önző, egy másik utat választottam, főleg mikor döntéseik sorra akadályozták meg azt, hogy az legyek, aki lenni akartam. Már ideje korán megtanultam, milyen figyelmességgel bánni valakivel. Sosem volt testvérem, de az a vörös hajú kislány a szomszédban jó ideig ezt a szerepet töltötte be. A szüleim bosszúvágyuktól vezetve tették tönkre ezt a kapcsolatot, miután bajt kevertem az iskolában, és úgy döntötte, ne legyen jó nekem sem. A neheze csak ezután jött... olyan lettem, mint egy tényleges folt. Sosem kerültem haza tizenegy előtt. Megtapasztaltam az élet azon oldalát, amit csak falni tudtam, imádni. Az voltam, az lehettem, amit a szüleim nem akartak. Nem vettem el senkitől semmit, azt adtam, ami voltam. Egy, a felszínen cseppet sem nyugvó fiatal, aki figyelemre vágyott, kalandra. Vágyam az izgalmas helyzetekre a mai napig sem csillapodott, az adrenalin a kedvenc drogom, és ha ehhez egy mély árokba kell vetnem magam, rögzített lábakkal, hát mindenki tudta, hogy gondolkodás nélkül teszem meg.
Szigorú férfinak láttak a körülöttem élők, talán mert külsőm alapján könnyű volt ezt a bélyeget rám nyomni. Pedig csak mosolyogni szoktam ritkán. Ez még nem jelenti azt, hogy mogorva lennék, vagy kegyetlen, esetleg állandóan hervadt. Többet nevettem már, mint sírtam, azt is kétségbe vonom, hogy léteznek azok a könnyzacskók, amelyek ezért felelősek lennének. Próbáltam már az érzelmek világát, de túl fájóak voltak azok a bizonyos... gondolatok. A szúrás a mellkasban valószínűleg nem normális. A pillangók a gyomorban hátborzongatóak. Mégis, a túl jó memóriám tett arról, hogy valakit sose tudjak elfelejteni. Azt, aki átlátott ezen a jeges páncélon, ezen a 190 centiméteres útakadályon. Aki elveszett ezekben a tengerkék szemekben, és aki imádta a borostámat végigsimítani. Évek teltek el... de még mindig nem feledtem el. Sosem fogom. Nem vagyok képes rá. De ismerem a szabályokat. Nem kerülhetek a közelébe, különben talán... olyan kárt okozok, amelyre nem ismerek megoldást. És a tehetetlenség az, ami a legnagyobb ellenségem. Ami engem képes megölni...

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

- Huszonhárom éves fehér nő. A nyaki artériája súlyosan roncsolódott, a vérzést nem tudtuk elállítani, instabil az állapota! - magyarázta Mischa egy lélegzetvétel alatt elmondva, hogy éppen kit hoztak be. Láttam rajta, hogy ideges, ingerült, és tanácstalan. Tőle még sosem hallottam olyat, hogy ne tudott volna megoldani valamit. A világ legjobb mentőorvosának tartottam... de csodákra ő sem volt képes két négyzetméternyi területen.
- Átveszem, a műtőbe megyünk. - A hangom határozott volt, de minden ilyen helyzetben erősnek kellett lennem ahhoz, hogy helyt tudjak állni. Mire kijövünk a műtőből, már minden családtag itt fog álldogálni, arcuk a kimerültségtől torzul, én pedig vagy a világ legjobb bírét közlöm velük, vagy összetöröm a szívüket. Előfordult már ez is, az is. Nem lehetett erre sem felkészülni, ahogyan sok másra sem.
- Tegyük át! - adtam ki a parancsot a körülöttem tevékenykedő ápolóknak és orvosoknak, majd miután a testet áthelyezték az asztalra, a szükséges procedúra elvégzése után már láttam szívének ütemét a kijelzőn. - Esik a pulzus - jött a kiáltás mellettem, mire nagy levegőt kellett vennem. Én is látom, te majom! Mindig nehezen dolgoztam csapatban, de az egyetem évei alatt kénytelen voltam megtanulni ezt az erényes szokást.
A nyakát néztem... majd az arcát. Nagyot nyeltem. A gyomrom összeszorult. Valami nincs rendben... olyat láttam, aki nem lehetett itt. Jasmin. De ez nem... ez nem lehetett ő.
- Dr. McCormac, elveszítjük! - jött a kiáltás mellőlem, én pedig ismét nagyot nyeltem, és megráztam a fejem. A nő arca ismét ismeretlenre váltott. Egyrészt megnyugodtam. Másrészt... amikor meghallottam a sípoló hangot, tudtam, hogy hátra kell mennem. - Vegye át, Dr. Reyner.- Szinte már ott sem voltam. Lehúztam az arcom elől a maszkot, és éreztem, hogy a lány vére az arcomra kerül. Nem érdekelt. Nem tudtam, mi jött rám. Még sosem fordult elő velem, hogy olyasvalakit lássak egy beteg helyén, akit már régen nem is pillantottam. Az emlékeimben élt... hűen.
Lehunytam a szemem, és nekidőltem az üvegablaknak, a város zaja némileg megnyugtatóan hatott rám. A szívem már kevésbé zakatolt, az agyam lassan elcsitult... aztán lassan kinyíltak a szemeim. Hallottam a társam szavait magam mellett, hogy a lány túlélte. De nem érdekelt igazán, életemben először nem érdekelt, mi van a betegemmel. Nyomasztott a tehetetlenség. Hogy nem tehetek semmit annak érdekében, hogy újra... lássam Őt. Szerethetem halálom napjáig, de tudtam, hogy ez a szerelem számára méreg... gondoskodtak róla, hogy így legyen.
- Kösz, Reyner - biccentettem felé, majd rá sem nézve, elindultam az orvosi szobák felé. Megoldás kell. És találok is. Addig éljek.