A szüleim mindig dicsekedtek velem, amióta megszülettem. Én voltam a család büszkesége, rikító, égkék szemem miatt, ami annyira megkülönböztetett másoktól. Nagymamámtól örököltem a szemem színét, a családunkban az a legenda járt-kelt, hogy az a Peverett aki kék szemmel születik, hatalmas erejű boszorkány, vagy varázsló lesz ha felnő. A szüleim hittek bennem, a családom tisztelt, már csecsemőként is, én pedig szépen fejlődtem. Fekete hajam mindig szanaszét állt, s ez most sem változott, csak jobbjára megbarátkoztam a fésűvel. Alacsony termet vagyok, bár bizonyosan nőttem volna még, ha nem halok mag tizenhét évesen, és nem maradok örökké ilyen fiatal. Ajkaim vékonyak, orrom egyenes, anyám fia vagyok, kísértetiesen hasonlítok rá.
Már kiskoromban is eszes voltam, könnyen és gyorsan tanultam, a mágiám jelei is viszonylag hamar megmutatkoztak. Ellőttem sem akkor, sem most nincsenek titkok, jó emberismerő vagyok, és szinte azonnal észreveszem, ha valaki hazudni próbál nekem, ez persze azt is eredményezi, hogy az átlagnál jobban hazudok. A család számomra nagyon fontos volt, ragaszkodó típusként mondhatom, hogy ha valakit igazán megszeretek, azt nem nagyon tudom elengedni. Talán a családom elvesztése miatt vagyok ennyire ragaszkodó, tudja a fene. Gyakorlatiasan közelítem meg a dolgokat, óvatos vagyok, tanultam a szüleim hibájából, és tudom, hogyan tartsam kordában az érzelmeimet. Nem szeretek kertelni, ha nem hazudok éppen, akkor fájdalmasan őszinte vagyok, és kimondom, amit gondolok. Talán ezért van olyan kevés barátom. Fiatal koromban romantikus voltam, mára már letettem a nagy ő kereséséről, és beletörődtem, hogy talán soha senkivel nem oszthatom majd meg az örökkévalóságom.
Mikor még ember voltam, naivan viselkedtem. Minden elhittem a szüleimnek, csüngtem minden szavukon, még a halálunk előtti napokban is elhittem nekik, amikor azt mondták nem lesz semmi baj. Gyerek voltam, aztán magamra maradtam, így meg kellett tanulnom, hogy ne higgyek el senkinek semmit. Bizalmatlan lettem, olyan ember, aki nem kéri mások segítségét, mert fél attól, hogy megint csapdába esik, így csak magára számíthat.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Zavaros volt az éjszaka. Fekete felhők gyülekeztek a házunk fölött, mintha az ég is tudta volna, hogy ez az este nem lesz különösképpen kellemes. Nem tudtam aludni, valahogy nem jött álom a szememre, nem úgy, mint a húgomnak, aki békésen szuszogott a másik ágyon. Nyugtalanul forgolódtam egy darabig, aztán a hátamra feküdtem és a pókhálós falat bámultam a fejem felett. Hallottam, ahogy elkezd esni az eső, majd villant egyet, és hatalmas dörrenés rázta meg az égboltot. A természet dühös volt valamiért. Talán figyelmeztetni akart, talán akkor még élő, de hamarosan elveszett gyermekeit siratta.
Minden annyira gyorsan történt, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Mintha csak a képzeletem játszott volna velem. A bejárati ajtónk kiszakadt a tokjából, s megérett férfiak törtek ránk, vasvillával a kezükben, mintha csak a középkorban lettünk volna. Ordítottak, köpködtek, felborogatták a bútorokat. A szüleim kiugrottak az ágyból de nem volt idejük mit tenni. Két férfi fogott le hátulról, a húgomat egy másik, szakállas, bajszos ember kapta a vállára. Láttam, ahogyan apró ökleivel a férfi vállát csépeli, de nem ért vele semmit. Mindenki kiabált. Én is. A hangom elveszett a többi között, mintha nem is lett volna. Láttam, ahogyan az apám varázsolni próbál, ő nem kiabált, nyugodtan kántált valamit, de akkor egy férfi, aki piros inget viselt átdöfte a vasvillát a mellkasán. Mindenfele fröcskölt a vér. Anyám abbahagyta a kántálást és felordított fájdalmában, én pedig gyerek módjára bőgni kezdtem.
Engedtem, hogy a családom többi tagjával együtt kihurcoljanak. Onnantól kezdve nem igazán emlékszem semmire. Láttam az utat, a férfiakat körülöttem, hallottam a húgom ordítását valahonnan a tömegből, aztán megláttam a hidat, aminek korlátjára négy kötelet rögzítettek. Az eső zuhogott, a folyó vadul himbálózott a medrében. Apám volt az első, bár ő már nem érzett fájdalmat, a nyakára kötötték a kötelet, és mondván, bűnösnek találtatott boszorkányság vádjában ledobták a hídról. Én voltam a második. Próbáltam ellenkezni, kapálózni, de szorosan fogtak, nem volt esélyem. Legalább nem láttam, a családom többi tagjának halálát. Még éreztem a zuhanást, aztán minden elsötétült.
Nem tudom mennyi idő telt el addig, amíg fel nem ébredtem. A folyó lefelé sodorta a testemet, békésen, nyugodtan. Láttam magam mellett a húgom élettelen testét, a szeme fel volt akadva. Elkapott a sírás, de könny nem jött a szememből, mert volt valami, ami jobban mardosott a fájdalomnál. Az éhség.