Vanessa ugyan lassan betölti a 37-et, de kivételesen jó géneket örökölhetett vagy a jó Isten kegyes volt hozzá, ugyanis sokan mondják neki döbbent arckifejezéssel, hogy simán letagadhatna egy tízest. A kora ellenére nem igazán tudott teljesen felnőni. Mármint képes cserfes kislányként viselkedni akármikor, és olykor csak percekkel, sőt órákkal később esik le neki, hogy talán kevésbé gyerekesen is viselkedhetett volna. Folyton viccelődik, néha maguktól buknak ki belőle a poénok, még kontrollálni sem tudja. Na nem mintha akarná, pedig páran nem csípik ezt benne. De ő úgy van ezzel, hogy miért játssza meg magát? Sokkal jobb és érdekesebb, ha az ember önmagát adja. A derűlátásra való törekvése mellett természetesen a felnőtt, felelősségteljes, gondokkal küzdő énje is elő szokott bukkanni, mégpedig igencsak sűrűn. Mivel korán belecsöppent a boszorkányok világába, semmi nem érte meglepetésként a későbbiekben sem. Az akadályokat kiskora óta jól veszi, legyen szó bármiről. Azonban a meggondolatlanság is hozzátartozik az életéhez, emellett hajlamos a megérzéseit figyelmen kívül hagyni. Még 17 évesen egy buliba lógott be a barátaival, merthogy ő ilyen kis szabálysértő is volt egy időben, és engedte, hogy felszedje őt egy srác. Vanessa érezte, hogy valami nem stimmel, mégsem hallgatott a belső hangjára. Kiderült, hogy az illető vámpír volt. Ekkor talán először adott hálát a sok bosziképző órának. Az órákon a gyógynövények és egyéb főzetek keltették fel leginkább a figyelmét, és talán ekkor volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a meghozott döntése mellett kitartott, sőt foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. Kísérletezni kezdett, aztán rájött, hogy a konyhában istenien érzi magát és ki is tud bontakozni. Egy idő után nem kotyvasztott a növényekből, hanem nekiállt recept szerinti ételeket készíteni. A család pedig imádta. Persze jobbnak látta titkolni a szándékát, de elhatározta, hogy mindegy, milyen pozícióban, de főzni fog, akár egy lepukkant helyen is. Mikor a nagymamája halála után a szülei elé állt a hírrel, miszerint a mágiát ugyan nem adja fel, de félreteszi, az apja közönyére fel volt készülve, de arra nem, hogy az anyukája elfordul tőle, csak mert "nem a sorsát választja". Hiába mondta az édesanyjának, hogy lehet, épp ez a sorsa, süket fülekre talált a mondandójával. A beletörődő képességén még lenne mit javítani, de 2-3 év alatt túltette magát azon, hogy így alakult, és a szüleire sem számíthatott. Ezután csak még inkább összeszedte magát, és egyedül egészen a séf posztig vitte, ráadásul egy előkelő étteremben. A kitartása meghozta gyümölcsét, de persze ő továbbra is a gyermeklelkével egyensúlyoz a felnőtt élet mezsgyéjén. Volt párkapcsolata, az esküvőig is majdnem eljutottak, de a férfi a legénybúcsúján megcsalta. Persze fájt Vanessának, nem is kicsit...de erőt vett magán, és ma már akár ebből is képes viccet csinálni. Komolyan.

Név » Lady K.
Kor » 20
Multik » Denise & other faces

- Ne, ne, ne...megzakkantál? Imádlak, de remélem, nem a mártáshoz készülsz hozzáadni a csokireszeléket. - Bár ez szidás akart lenni, de természetesen sem a hangszínem, sem az arckifejezésem nem erről árulkodik. Nem, nincs tükör a konyhában, de az alkalmazottamon nem riadalmat látok, hanem mintegy nyugodtan konstatálja, hogy "jé, milyen igaz, hülye vagyok, bocs". Nem is baj, sosem terveztem, hogy szigorú főnök leszek, szerintem szeretnek is engem. A legtöbben. Egyedül talán Yvette az, aki pokolra akar küldeni, mióta engem léptettek elő helyette. Nem baj, tudom, hogy mindenkivel nem lehet jóban lenni. Amíg nem köp a levesembe - szó szerint is -, nem rúgom ki. Milyen ember lennék, ha pofavizit alapján válogatnék? - Jól van emberek, még van 20 percünk, hogy tegnapra elkészüljünk. Menni fog, nyugi. - Csak egy egész picikét vagyunk csúszásban, de sebaj, az adrenalin eddig még mindig mindenkire jó hatással volt. Jaj, miért pont most csörög az az átkozott telefon? Anya? Nahát, utoljára kb. 7 hónapja beszéltünk, akkor is csak azért hívott, hogy takarítsam el a gyerekkori holmim a garázsból, különben kidobja. Kedves, ugye? Nem gond, egy ideje már nem vág mellbe a tudat, hogy hiába élnek a szüleim, egyiket sem érdeklem. A konyhában körbenézve egy pillantás alatt leszűröm, hogy mindenki tudja a dolgát és maximálisan el is végzik azt, így nyugodt szívvel lépek be kicsiny irodámba. Nem mintha sokat lennék itt, ebben a raktárhoz hasonlító helyiségben, de mégiscsak jobb, hogy van egy saját kis territóriumom, ahova akármikor elvonulhatok. Bár sejtem, hogy nem bocsánatkérő és szeretettel teli anyai hívás elé nézek, azért én mosolyogva veszem fel a telefont. Még köszönni sincs időm, már kezdi.
- Apád rákos. Nem akar segítséget elfogadni, a varázserőm egy ideje megkopott már, a gyógynövényeket meg természetesen elvitted a lakásból. Mintha kellene neked valaha is. Szóval dobd be őket a tornácra. Még ma. - Letette. Apa meg én sosem álltunk közel egymáshoz, de ez a hír most villámcsapásként ért. Már nem is érdekel a fontos embereknek készülő kinti lakoma, a sürgés-forgás. Csupán egy dolog számít. Hova a pokolba tettem azokat a nyamvadt gyógynövényeket? Kutatni kezdek. Itt kell lenniük valahol. Röhejesen nézhetek ki, ahogy az egy négyzetméteres kis sufnihoz hasonlító irodában dobálgatom az egyébként minden bizonnyal fontos papírokat. De most nem izgat. Úgyis rengeteg a szabadidőm, majd összepakolok. Na jó, most komolyan keresővarázslatra van szükség, hogy megtaláljam azokat a...jé, hát persze. Az orrom előtt vannak. Díszként lógnak a lámpán. Végül is, legalább amíg nem kellettek, volt hasznuk. Feldobták a mini-irodát. Most meg mit ácsorgok itt? Rohanjak. Nem tudom, mennyire előrehaladott a betegsége, anya valahogy ezt elfelejtette megemlíteni, de még ha nem is tudjuk megmenteni, legalább a fájdalmait enyhíthetnénk. Vizes lett az arcom. Jé, eddig fel sem tűnt, hogy sírok. Lehet, hogy még pár percig csak állok itt, és összeszedem magam. Nem akarok így odamenni. Vigyorogni akarok és árasztani a pozitív energiákat...amiket meg majd anya hárít el egy másodperc töredéke alatt. Nem baj, most apa a fontos. Félre kell tenni a személyes problémákat, és ezt az anyámnak is meg kell értenie. Néha azért elgondolkodom azon, hogy ha bejelenteném, mégiscsak továbbvinném a családi "praxist", összeállnék a vadászcsalád barátainkkal - merthogy nekünk olyanunk is van -, és közös erővel gyilkolnánk vámpírokat, vajon anya újra szóba állna-e velem? Igen, eszembe jut. Én azonban erre nem lennék képes, nem is érdekel, az életem jó úgy, ahogy most van. Még ha fáj is a tudat, hogy valószínűleg jelen pillanatban átvitt értelemben nincsenek is szüleim. Néha csodálkozom, hogy tudok még mindig mosolyogni. Szerencsés természettel áldott meg a sors...vagy az Őseim vigyáznak rám, és erőt adnak odaátról. Ebben hiszek.