Amerika gazdag szellemvárosokban... Port Wakefield egykoron javarészt indiánokkal teli kis település volt, ám mikor a fehér ember terjeszkedni kezdett ezen a termőföldben gazdag részen, kegyetlen vérengzés vette kezdetét. Csupán az indiánok legkisebb harmada élte túl a vérontást, az utcákat vér és sár borította. Akinek volt esze, ezek után messziről elkerülte a várost. Pár év eltelte után egyetlen árva lélek sem maradt, aki gazdagíthatta volna a palettát. Az üzletek sorra zártak be... a hiedelem szerint a vérontás utáni éjszakától kezdve indiánok szellemei járják az utcákat éjszaka, és míg volt lakója a városnak, kedvüket lelték azok halálra ijesztésében. Az emberek félelme akkor tetőzött, mikor a város szalonja porig égett egy éjszakán. Nem volt bennük bátorság, minden értéküket hátrahagyva álltak tovább. A város csupán pár kóbor állatnak ad otthont. De néha-néha kíváncsi fiatalok veszik célba, hősködő szavakkal állítva, hogy nincsenek szellemek a városban. Ám egyikük sem tért vissza a kiruccanásból, életük utolsó kalandjává vált a városba lépni.
Négy, egymást nem ismerő fiatal itt tért magához kicsivel sötétedés után. Maguk sem értik, hogy kötöttek ki itt, hiszen legutóbbi emlékük alapján még a városaiknak megfelelő halloween-i rendezvényre készültek. Mindannyian természetfeletti erőket birtokolnak, mindannyian rendelkeznek a vámpírság előnyeivel, de hamarosan rá kell jönniük arra, hogy ez az este a szellemeké, boszorkánymágiának és vámpírságnak nincs helye a városban. Sebezhető, halandó emberekké váltak. Azt nem sejtik, hogy ennek vámpír és boszorkánymentes övezetnek nem is igazán a városhoz van köze, hanem annak, aki a városba vitte őket... fel kell ismerniük a helyzet válságát, azt, hogy nincs, aki tudná, hogy hol vannak. És mi több, hogy hogyan juthatnának ki a városból, ha körülöttük egy láthatatlan vonal burokban tartja őket? A város tele van az indiánok régi ereklyéivel. Egy jól elrejtett doboz könyvet rejt magában, amely talán kedvezhet a boszorkányoknak... a kérdés: hol van a könyv?
A hsz-sorrend: Ebony-Quinn-Tristan-Patrick A mesélő nem vesz részt minden körben, így rá nem kell várnotok, de még találkozunk! A kaland lezárása december végén várható, de ha előbb kerül sor a zárásra, az sem lesz probléma! Sok szerencsét!
Kinyitottam a szemem, ettől az egyszerű mozdulattól megfájdult a fejem. Olyan volt, mintha ezernyi tűt szúrtak volna az agyamba azzal a szándékkal, hogy kínozni kezdjenek, rögtön visszahunytam a szemhéjaimat és a hajamba túrtam, hogy a karommal eltakarjam az esetlegesen szemeimhez áramló fényt. Aztán rájöttem, hogy nem volt világosság, ami megvakíthatott volna, ezért lassan ismét engedtem rászállni a külvilág képét a retinámra, az emiatt érő meglepődéstől feltornáztam magam a fekvő helyzetből, amiben voltam. Sötét volt, mégsem annyira, hogy ne lehessen látni a körvonalakat és miután a szemem hozzászokott a viszonyokhoz, már sokkal jobb volt. Kába voltam, mint aki túl sokat ivott vagy éppen begyógyszereztek és fogalmam sem volt arról, hol voltam. Egyetlen tárgy sem volt ismerős, a falak hidegek voltak, a kabátom semmi sem melegített. Az ablakon nem volt üveg, a padló szörnyen poros volt, néhány felborult, kitört lábú szék keltette fel a figyelmemet. Mintha atomtámadás történt volna, amit végigaludtam… ez egy rossz film lenne? Egyáltalán mi ez a hely? Talpra álltam, leküzdöttem a rám törő szédülést, nem engedtem, hogy visszahúzzon a betonra. Körülnéztem, de semmi nem volt, ami hirtelen beugrott volna és ismerőssé változott volna, ezért az ajtó felé indultam, kinyitva azt megcsapott a hideg levegő, amitől libabőrös lettem. Egy nyikorgó, szinte elkorhadt verandán álltam, teljes csend és kihaltság honolt mindenütt, amerre elláttam és eszméletlenül ijesztő volt, hogy nem tudtam hol vagyok, hogyan kerültem ide… a Whitmore-on lévő buliba indultam az este, nagy nehezen rászántam magam arra, hogy elmenjek és kikapcsolódjak annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Erre… hová kerültem? Biztosan nem itt voltam még… mennyi az idő? Elővettem a telefonomat. A kijelzője betört, de működött, három óra telt el az indulásom óta. Három óra hossza alatt kikötöttem valahol, ahol eddig sohasem jártam és elképzelésem sem volt, hogyan jöttem ide. Biztosan nem a saját lábamon, arra emlékeznék… bár ilyen kába fejjel azt is csodáltam, hogy egyáltalán lépdelni képes voltam. Elindultam valamerre, a kihalt utcák felettébb rémisztőek voltak és a kiélezett érzékeim csupán a néha feltámadó szellőre voltak képesek fókuszálni, ami úgy süvített a fülembe, mintha puskagolyó repült volna el mellette. Azt sem tudtam merre induljak, menjek, nem volt térerő, nem szólhattam senkinek. Atyaég, hogy fogok hazajutni? Megpillantottam valamit. Valakit. Mérget vettem volna rá, hogy egy alakot láttam nem messze tőlem, fel akartam használni a vámpírsebességemet a megközelítéshez, de rájöttem, hogy nem működött. Nem voltam gyakorlott a vérszívóságból adódó képességeim alkalmazásában, de annyira nem voltam kezdő, hogy a sebességem növelése is problémát okozzon. Feladva a próbálkozást emberi lépteimet vettem sietősre, majd futni kezdtem, ekkor már biztos voltam abban, hogy egy férfit sodort az utamba a sors. Vagy az a valami, ami idehozott. - Hé! - Kiáltottam, hogy felkeltsem magamra a figyelmet. Nem voltam túlságosan udvarias, de ez volt az első szó, ami kicsúszott a számon.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Nov. 01, 2015 9:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ghostbusters
...everybody makes a scream.
Az avar jellegzetes illata tömíti el az orrlukaimat. Fokozatosan ránt fel a mély, mákonyos hatású álomból és vele együtt tuszakol egy kasnyi méhet a koponyám csontfalai közé. Nyüzsögnek, szüntelenül, fájdalmasan. Nem emlékszem legutoljára mikor volt ehhez hasonló migrénem egy gyanútlan ébredés keretein belül, valószínűleg több, mint... három évszázada és pár évtizede. Ujjaim közt érzem a száradt faleveleket, testem alatt a hideg, enyhén nyirkos földet, míg a tarkóm hátuljának valami keményebb tárgy feszül neki. Elégedetlen morgással kelek fel. Pontosabban csak feljebb az első próbálkozás alkalmával. A tagjaim, mintha ólomból lennének. - Mi a...? - egy kelletlen szájelhúzás követi a felülést, a következő pillanatban történő két lábra állást. A környék sötétségét a hiányzó világítás szponzorálja. Nem szükséges körbetekintenem hozzá, nem kellenek éles érzékek a megállapításához, egyedül a sápadozó holdfény nyújt segítséget a gyér látásban. Ösztönösen nyúlok megdörgölni az orrnyergemet, naivan remélve tőle egyetlen másodpercig, hogy netán helyre hozza a tompaságomat, de mindhiába... síri csend, avarszag, kifogásolható látóviszonyok és egy horzsolás a kézfejemen. Egy be nem gyógyult. Összeszalad a szemöldököm és menten a zsebeimhez kapok. Az világos, hogy fogalmam sincs arról hol vagyok, nem egrecírozom egyelőre a kérdést, hisz ha más eszköz által megtudhatom... sajog enélkül is eleget az üstököm, köszönöm. A telefonom a zsebemben; nem jelez térerőt, amint feloldom a billentyűzárat, de nem sokkal a beüzemelést követően ki is huny a fénye. Nyomkodhatnám órákon át is a bekapcsoló gombját, kilehelte lelkét - az avarban végzi. Tekintetem követi az útját, pont amellé esett, ami a koponyámat nyomta az imént... jelöletlen fejfa tövébe koppan. Ettől a tudattól egyik pillanatról a másikra válok még éberebbé, egy lépést hátrálok is a kihalt utcabeton irányába. Egy két ház közti, parkosabb területen ébredtem. Lepusztult, gondozatlan növényvilág, idehordott kacatok jellemezték első sorban. Rossz ómenként érkezett az egyik fa tetejéről leharsogó halálmadár károgása. Őszintén, ennél elb****ttabb hogyan lehetne ez az egész...? Nem érzem az erőt az izmaimban, minden annyira egysíkúnak hat, életlennek. Kíváncsiságból kihúzom a földbe szúrt fejfát, hogy próbára tegyem magam milyen könnyen tudom eltörni, de a végeredmény már-már megalázónak számít a megszokotthoz képest. Nem töröm magam a két részbe szabdalásán, miután ez tudatosul bennem, visszaszúrom a helyére és irányt választva elindulok az úttest közepén. Legalább halandóságomat nem fenyegetik töklétől részegült sofőrök... Feszültebben indulok a felfedező útra, mint szeretnék. Finoman fejezném ki magam azzal, ha azt mondanám; aggaszt a helyzet. Finoman és roppant udvariasan. A súrlódás következtében keletkezett sérülés még mindig ott van a kezemen, ami egyetlen dologra enged következtetni... boszorkányságra; olyannal, amilyennel nem igen találkoztam. Belerúgok az egyik kőbe, ami kacsázva ugrál el az út széléig. Az utcatáblákat hiába nézném, a város nevére nem jöhetnék rá belőlük, de valamiféle kiírásnak csak kell lennie... hely megjelölésnek, régi újságnak valamelyik szúette verandán - márha észreveszem a jelenlegi éleslátásommal a nyomtatott sajtót. Ürességtől kong a helyszín egészen addig, amíg neszelés nem csapja meg a fülemet, közvetlenül a kiáltást megelőzően. A késletetett észlelés miatt elmorgok egy szitokszót magamban, egyelőre nehezen tudom eldönteni a felém futó lobonc gazdájának örülnöm kellene-e tulajdonképpen vagy pont fordítva. - Hey. - az ábrázatom normális esetben csak enyhén furcsállónak hathatna, de amennyiben a nő is hasonló cipőben jár, mint én, fellelheti a szituációnk által előidézett hasonlóságokat, mint például a tanácstalankodást jelző homlokránc... Ahogy őt nézem veszem észre a szemem sarkából az egyik kitört ablakban csüngő álomfogót pivivel odébb, ahogy tollait borzolja a szél. - Miért van az az átkozott érzésem, hogy költői lenne, ha megkérdezném nem-e tudod pontosan hol vagyunk...? - adok hangot a levegőben lógó aggályok egyikének, de egy újabb neszezés üti meg a fülem botját. Vannak mások is...?
A Halloween nem tartozott a kedvenc ünnepeim közé. Bár ez eleve túlzás, azt tekintve, hogy semmilyen ilyen hagyománynak nem engedtem teret az életemben. A karácsony is annyira érintett meg, hogy meglepjem magam egy kis vacsorával. Nem volt szent ünnep, nem volt semmijeln jelentőségre rám nézve, ezek csak a sanyarú gyermekkorra emlékeztettek, amelyek ma már nevetségesnek hatnának, de számomra fontosak voltak. A bátyám már akkor is elvett tőlem mindent, bár valószínűleg jobban jártam volna, ha inkább a karácsonyi játékaimat szedi el tőlem, mintsem később azoknak az életét, akiket fontosnak tartottam. Ezt hozza magával a szerencse, ez az én formám. Mellettem soha senki nem volt igazán biztonságban. Ami elsősorban feltűnt, az a néma csend. Nem szoktam hozzá, minekután a hotelban egy olyan szegletet sikerült kibérelnem, ahol már kora reggel hangzavar leng körbe. Ahogy nyitogatni kezdtem a szemeimet, először homályosan meredtem a körülöttem lévő poros helyiségre, a fejem alatti kemény deszkára, és egy nagy sóhaj után a rögtön a fejem alá is nyúltam, hogy megmasszírozzam ott, ahol sajgást érzékeltem. Jó párat kellett pislognom, mire nagyjából kitisztult a látásom, ám a levegőben mozgó por megnehezítette az egész procedúrát. Egészen addig nem tudott kitisztulni az elmém, míg még egyszer körbenézve rá nem jöttem, hogy valami nem stimmel. Pontosan emlékeztem arra, hogy mihez kezdtem neki a lakásomban. Egy éjszakai vadászatra, elvégre az ilyenkor megrendezett bál végett egy csomóan ittasan kóvályognak Mystic Falls utcáin, és könnyebb áldozatot találni magamnak. Bár inkább ez, elvégre a tököt semmilyen formában nem ettem volna meg, és a faragáshoz sem értettem. - Ez meg mi a franc... - Megráztam a fejem, és kinéztem a betört ablakon, majd odébb tévedt a tekintetem, és az ajtón tisztán kiláttam. Nem volt nehéz, elvégre az ajtónak már nyoma sem volt, a az ajtófélfa pedig már szinte teljesen elrohadt. Éreztem a dohos penész illatát, ami végett ismét meg kellett ráznom a fejem. Lassan végül felálltam, leporoltam a ruhámat, és megindultam előre, kilépve a teraszra. Az egésznek semmi értelme nem volt, mintha egy régi western filmben találtam volna magam. Már csak egy pár lasszó, és pisztolyropogás hiányzott az összképből. Már szinte hallottam a fülemben a cowboy-csizmák kis sarkantyúját, mire megforgattam a szemem. - Ez egy k*rva rossz vicc - mormogtam az orrom alatt, és úgy döntöttem, hogy a lehető legnagyobb ütemben elhagyom ezt a szemétdombot, de a probléma már ott elkezdődött, hogy nem voltam képes arra a sebességre kapcsolni, amit vámpírként már annyira megszoktam. Összeszűkültek a szemeim az értetlenségtől, és végighúztam egyik kezemet a másik karomon, készülve arra, hogy tényleg megcsípjem magamat. - Ez miféle rémálom? - Mindenfelé néztem, amerre csak a szem ellátott, de a házak mögött is csak valami néma pusztát, pár lassan már elhaló fát láttam, és ennek az egésznek valójában semmi értelmét nem fedeztem fel. A ház sarkánál megálltam, tarkómon összekulcsolt ujjakkal, egy újságot követtem a tekintetemmel, amelyen a dátum nem éppen a mai időkre szólt már. Csak ezután néztem jobbra, ahol egy nőt és egy férfit pillantottam meg, nem kevésbé értetlen pislogással. Remek, nem vagyok egyedül ebben a diliházban. - Ó, valaki, aki él és mozog - néztem rájuk, majd lehajoltam az egyik újságért, amit a lábam elé fújt a kis szellő, és szemügyre vettem a címlapot. - A jubileumi összejövetel csúfos kudarcba fulladt - billent oldalra a fejem, majd újabb szemforgatás kíséretében vágtam odébb a kifakult, elsárgult papírhalmazt. Valójában cseppet sem érdekelt, hogy kik ők, miért vannak itt, az már annál inkább, hogy én miért vagyok itt. Amúgy sem voltam nagy társasági lény, a nagyszájú ficsúrt testesítettem meg minden szituációban, amibe keveredtem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Nov. 10, 2015 7:43 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Happy Halloween
Hasogat a fejem. Úgy fáj, mintha legalábbis apró tűkkel szurkálnák a koponyámat. Alig bírom kinyitni a szemem. Érzem a testem, de a végtagjaim mintha kőből lennének, nem akarnak megmozdulni, hiába is próbálom megemelni őket. Hangokat hallok, lábak dobogását, lépteket, értelmetlen, suttogásszerű hangokat. Értetlenül állok a dologhoz, ugyanis tisztán emlékszem, hogy éppen otthon ücsörögtem a nappalimban, a kanapémon, és bámultam az unalmas műsort közvetítő unalmas televíziómat, miközben karamellás pattogatott kukoricát ettem. Nem szeretem, de jobb, mint a semmi. Erőt veszek magamon, s lassan de biztosan kinyitom a szemem. Érzem, ahogy felemelkednek a szemhéjaim de a látomás ami elébem tárul ugyan az a sötétség, mint eddig, mégis, mintha látnék egy kevéske fényt a helyiség másik oldalában. Miután kellően kitisztul a látásom, és azt is képes vagyok felfogni, hogy a hold sápadt fényét látom bevilágítani valamiféle rozoga, törött ablakon, helyből felülök. Nem vagyok az a félős típus, de a tudat, hogy tudtom és akaratom nélkül ide kerültem a lakásomból eléggé megrémít. Sajnos a hallásom később tisztul ki a látásomnál, s csak motyogásokat hallok. Ahhoz is meg kell erőltetnem magamat, hogy feltápászkodjak, a helyről ahol ülök. Ahogy felállok, érzem, ahogy a hideg padló elválik a testemtől, s rájövök, hogy csupán egy mackónadrág meg egy fehér atléta az, amit viselek. Az elrablóm lusta volt normális ruhát adni rám. Igazából utálom a Halloweent. Nem azért, mert félek, vagy valami hasonló gyermeteg butaság, hanem azért, mert feleslegesnek tartom. Én, mint varázsló tudom, hogy szellemek márpedig igenis vannak, de nem csak az évnek ezen napján jelennek meg. Lassan indulok el kifelé, vagyis abba az irányba, amerre a „kifelét” sejtem. Eléggé fázom, hűvös este borult ránk, de nem tudok mit tenni ez ellen. Követem a suttogásokat. A látásom kitisztulása után már nagyjából fel tudom mérni az engem körülölelő terepet és azt, hogy mennyire lelakott és elhagyatott ez a hely. Arra is csakhamar rájövök, hogy miért van bent ennyire hideg. Az ajtó már nincs a tokjában, az ajtófélfa korhad, büdös, mint a penész, ami eszi ezt az egész házat. Talán csupán egy leheletnyi szellő kellene, és az egészet a fejemre borítaná. Kimerészkedek a verandára, a hűvös szél simogatja a bőrömet és lúdbőrzésre készteti a karomat meg a tarkómat. A sápadt, tejfehér hold az ég közepén csücsül, s mint gőgös király úgy pillant le rám, vagyis, ránk. A verandán egy másik férfi áll, értetlenül pillantok rá, majd azokra, akik valamivel lejjebb vannak. Egy nő, és egy úr. Egyik sem halandó, talán vámpírok, érzem. Még szerencse, hogy boszorkány vagyok. - Holtköltők társasága? – kérdezem, bár ez bizonyára csak nekem szórakoztató – nincs valakinél egy plusz kabát?
Hirtelenjében egyre többen lettünk. A férfi, akit megszólítottam szintén nem tudta, hol vagyunk, legalábbis a kérdéséből arra következtettem, hogy nem sokra emlékszik abból, hogyan került ide és mégis milyen kihalt, lelketlen helyen ácsorgunk az utca közepén? Körülöttünk házak voltak, mindegyik olyan állapotban volt, mint amelyikből kijöttem: romos, elhagyatott, tipikus rémmesékbe illő, kísértetjárta lakok, amelyek sokszor szolgálhattak már különféle ijesztgetések színhelyéül. Mi történhetett itt? De nem is ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy hogyan kerültem ide és hogyan fogok kijutni innen? Kissé megnyugodtam, hogy nem egyedül voltam, aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha egy pszichopatával sodort össze a sors? Nem mintha az emberek engem nem bélyegeztek volna meg előszeretettel ezzel a jelzővel régebben és valószínűleg most is ezt tennék, ha tudnák, mi van annak hátterében, hogy a zöld szemeim régóta nem úgy világítanak, ahogy egy időben tették, mégis… mit csinálok, ha nem jutok haza? Egyáltalán, miért pont én és hogyhogy nemhogy ketten, hanem hárman, majd négyen álltuk körbe egymást és néztünk a másikra értetlenkedő tekintettel. Csupán én voltam ennyire berezelve vagy a nagy, erős férfiak megpróbálták viccel elütni a saját értetlenkedésüket? - Nem igazán így terveztem az estémet. - A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, mintegy védelmezve és megnyugtatva magamat, mert az, hogy jelenleg úgy tűnt, hogy senki sem tudott semmit, eléggé felkavarta a gondolataimat. Újfent. – Valaki tudja, hogy hol vagyunk vagy hogy ki hogy került ide? Nekem az egész kiesett. Az utolsó emlékem, hogy a főiskolán vagyok, aztán képszakadás… – Vallottam be röpke pillantást vetve mindhárom férfire. Nem ittam, nem nyúltam tudatmódosítókhoz, hogy eshetett ki egy egész eseménysorozat? Előhúztam a zsebembe mélyesztett telefonomat és amikor láttam, hogy nem használható, mivel nem volt térerő, sóhajtottam egyet és visszatettem a helyére. Mit csináljak három idegen mellett, akiket soha nem láttam és háromból minimum egynek még a szeme sem állt jól?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Dec. 13, 2015 11:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ghostbusters
...everybody makes a scream.
A telefonom nem jelzett térerőt, a vámpírsággal járó előnyöknek hűlt helye (sem) volt; mindez bíztatóan egy istenverte kísértetjárta városban, ahol látszólag az aktuális lakosság száma egyről szép fokozatosan négyre növekedett, mindezt másodpercek leforgása alatt. Vicces. Illetve nevetnék, ha valóban annak találnám. Pár házzal odébb talán megfordult az agyam egyik szegletében a gondolat, hogy jó volna néhány lélekbe botlani a környéken, de amint ez a kimondatlan, körvonalakat nem kapó kívánságom valóra vált máris egy újabb született - bár mégse... Idegenekkel szembeni bizalmi problémák? Mondhatnánk ekként is. A tarkómhoz nyúltam, hogy meggyürködve kissé a területet tompítsam a még fenn álló fejfájásomat. Nem igazán nyújt segítséget a gondolkodásban, bármilyen szép is lenne. - Sajnálom, nem hordok a farzsebemben, de az a kabát jelenleg a legkisebb problémád. Szerintem. - bököm oda a nyúlánkabb alkatúnak, miközben tekintetemmel elcsípem a légfuvallat által tova szállított papír csücskét, ami kicsal belőlem egy cseppet sem elégedett sóhajt. Egy újság címlapjának szövege közel sem szolgál használható információval számunkra a fejléccel ellentétben, mely immáron a főúton cikázik... de ennyi még nem késztet arra, hogy utána eredjek a rohanó darabnak. - A lap tetején szerepelt a város neve? - próbálok célozni a kisasszony által felvetett kérdés megoldására, amennyiben fel tudja idézni a képet a srác. Egyéb esetben marad a régi, bevált módszer: minden városhatárnál van egy tábla, amin szerepel a hely megnevezése, de ezt meghagynám opcionálisnak. Egyénre szabottan. A hideg folyamatosan fel s alá futkosott a hátamon, engem nem feltétlen foglalkoztat ennek és az itteni, irritáló mágiának a fényében honatyáink milyen nevet aggattak az annak idején bizonyára virágzó, mára már kipusztult városra. Hamarabb el szeretném hagyni, minthogy ennek utána kelljen járni. Négy idegen, akiknek fogalmuk sincs hogyan kerültek ide s látszólag mind emberek... miért van az az utálatos érzésem, hogy nem én vagyok az egyetlen erejétől megfosztott? Rohadtul bűzlik. Nem várnám meg, amíg az unalmunkat valami egészen más váltja fel. A legnagyobb akadálya a távozásnak azonban a jármű hiánya... A működőképesé legalábbis. A rozsda biztosra veszem, hogy használhatatlanra ettem azt a párat, ami az út mentén áll. - Az én utolsó emlékem is egy másik helyről származik, szóval... - megvonom a vállamat, patthelyzetbe kerültünk, csak az 'm' betűvel kezdődő szót nem mondom ki... ha mégis sima emberekről lenne szó nincs kedvem magyarázkodásba kezdeni és beadni a nagyon-beütöttem-a-fejem szöveget mentsváramul. - Azt javaslom menjünk innen. - fejemmel a szemmel látható út vége felé bökök. - Kétlem, hogy bárki rövid időn belül, jó szándékkal felvértezve itt teremne, hogy elvigyen bennünket a senki földjéről. Ha rosszul hinném vagy van ellenjavaslat: most szóljon az illető. - ...mielőtt még elindulok jobb ötlet hiányában.
Az egész szituáció viccesnek lehetett volna kiiáltható, ha esetleg legalább én tudom, hogy mibe keveredtem, és a többiekkel ellentétben nem kapaszkodnék a semmibe. Utáltam a tudatlanságot, és azt, hogy azt sem tudtam, merre nézzek, hogy kapjak egy kis értelmet. Bár ahogy láttam a jelenlévőket, az értelmet momentán nem itt kellett keresnem, mert ugyanúgy bambán pislogtak, mint én. Vagyis, én mindig is értettem ahhoz, hogy hogyan keltsek tökéletesen nemtörődöm ficsúr látszatát mindenkiben, és ez a képesség ezúttal sem hagyott cserben. Egy harmadik alak is mocorogni kezdett, a körvonalai alapján már rögtön nem volt szimpatikus, de ez már sajátos problémám. Ha csak és kizárólag a lánnyal zárnak össze, még talán jól is éreztem volna magamat, de volt egy olyan sejtésem, hogy ezzel mindannyian így vagyunk. - Úh, na jó, nekem ehhez még innom kellene - dülledtek ki a szemeim egy pillanat erejéig, mikor meghallottam a megjelent fickó megjegyzését, majd a hajamba túrva néztem körbe, míg páran a telefonjukkal próbáltak babrálni, kevés sikerrel. Meglepő, nincs itt semmi, majd térerő pont lesz. Jó vicc. - Mivel már sötétedik, szerintem annak csak a vakujának fogod hasznát venni - vetettem oda a lánynak, majd nekidőltem a poros falnak, és úgy figyeltem az érdekes arcokat, egészen addig, míg a velem szemben álló srác hozzám nem szólt. A kérdésére csak vállat vontam, látszólag marhára nem érdekelt, mibe keveredtünk, habár tény, hogy az előbb majdnem szívrohamot kaptam, de lehet, csak azért volt, mert némi porfelhő került a tüdőmbe. - Lehet, de ha megfordulsz... - böktem mögé, és egy nagy, penészes tábla felé böktem. -, láthatsz ott egy mocskos "Port Wakefield Szalon" feliratot. A szalon szót ismerem, szóval arra következtetek, hogy a többi a város neve lehet. Már ha ezt nevezhetjük városnak - néztem körbe ismét. Hogy pont most nincs nálam egy fogpiszkáló, elvonná a figyelmemet. - Ezért nem szeretem én a halloween-t - jegyeztem meg szemforgatva, majd miután volt szerencsém ahhoz, hogy felvilágosítsanak arról, hol és mi az utolsó emlékük, hát úgy döntöttem, én már csak inkább felsóhajtok. Fele annyira nem élek izgalmas életet ezek szerint, mint ők. - Az én nevem Tristan. Csak úgy mondom. Nincs nálam névjegykártya. És nem szeretem, ha úgy szólítanak, hogy "Ott az a srác a fal mellett" - löktem el magam a faltól, majd biccentettem. - Az, hogy lelépjünk, baromi jó ötletnek hangzik - lépkedtem le a dohos lépcsőkön, mint valami kis pattogó labda, majd az utoljára csatlakozó férfira néztem, aki még ugyan alig szólt valamit, de sokkal jobb kedvűnek tűnt, mint mi összességében. - Azt persze jó lenne kitalálni, hogy hogyan kerültünk ide, mert én sem emlékszem arra, hogy elindultam volna megkeresni Pocahontas mosómedvéjét - vágtam zsebre mindkét kezemet. Elég poros volt a levegő, azt azonban nem tudtam leszűrni, hogy melyik úton indulhatnánk el, hogy minél előbb kijussunk innét.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Dec. 23, 2015 7:44 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Happy Halloween
Négy tökidegen ember, és persze, az élet humora megint kimutatta a foga fehérjét, mert én vagyok az egyik. Az egyik a négy szerencsétlen közül, akik úgy kerültek egy holtvárosba, hogy még csak nem is emlékeznek rá. És jelenlegi legjobb tudomásom szerint mindegyik szét tudná harapni a nyakamat, csak én nem tudnám az övéket. Én csak egy egyszerű, mezei varázsló vagyok, nem holmi vámpír. És a kondim sem a legjobb. Körülnézek, minden kihalt. Rajtunk kívül sehol egy lélek, csak a szél suttog, leveleket és papír cetliket sodor el előttünk. Mint egy elfuserált horrorfilmben. Furcsa grimaszt vágok, igazából nem csak a feszültséget próbáltam oldani. Nem voltam halhatatlan, bár ezt ők bizonyára nem tudták, és az este igen csak hideg volt, nem akartam egy halálos tüdőgyulladással hazatérni. Már persze ha van olyan. - Patrick vagyok – mutatkozok be illedelmesen, felbátorodva a Tristan nevezetű srácon, majd a nőhöz fordulok, aki igazán csinos. Legalább ennyi jó dolog van az estében; egyikünk történetesen gyönyörű – Kedvesem, én sem tudom, hogyan kerültem ide, bár remélem, nem mind vagyunk így vele – mosolygok. Ez a nő valamiért egészen szimpatikus nekem. Széttárt karokkal nézek végig a társaimon, akikkel összekényszerített a Halloween gonosz kis szelleme. - Benne vagyok, hogy lelépjünk, de mégis merre szeretnétek indulni egy olyan helyen, ahol nem ismerünk semmit? Lehet, jobbra indulunk, és egy véres-emberáldozatos-szektás szeánsz kellős közepén találjuk magunkat, ráadásul szomorú, de a mágiám sem működik. Feltételezem, ti se tudtok természetfelettiskedni – talán külső szemmel furcsának tűnhet a magyarázásom, de esküszöm, a fejemben tök logikusan hangzik – ki kéne találnunk merre induljunk, mert ez így nem állapot – sóhajtok, és megvakarom a tarkómat. Körbefordulok de mindenhol csak az éjszaka les vissza rám, mintha sosem akarna itt felkelni a nap. Ennek a városnak szomorú története van, és én érzem, hogy mennyire magányos. Talán mert mágus vagyok, talán mert egyszerűen nyitottabb a világra, érzem, hogy valami borzalmas történt itt, és a hideg futkos a hátamon a tudattól, hogy valószínűleg nem csak mi négyen vagyunk ebben a városban. ]
Kezdtem egyre rosszabbul lenni. Nem ezt terveztem a mai estére, sőt, igazából semmit sem terveztem és már az elején tudtam, hogy őrültség elmenni abba a buliba... újabb nyomós ok, miért ne mozduljak ki, hiszen megvan rá az esélye, hogy ismét egy elhagyatott szellemvárosban kötök ki, ahol egyetlen lélek sem lakik, csak három idegennel futhatok össze, akiknek szintén fogalmuk sincs arról, hogyan kerültek ide, hol vagyunk és mit csináljunk. Az egyik srác észrevett egy táblát... Port Wakefield? Soha nem hallottam még róla, bár nem mélyedtem bele a környék földrajzába, az biztos... legközelebb az összes kisváros nevét memorizálni fogom, feltéve ha ép ésszel kijutok innen, aminek egyre kevesebb esélyét láttam. Háromféle beszéd, három különböző stílus, szavak egymáshoz dobálása... ez nem az én környezetem, lehet, inkább itt kellene hagynom őket és egyedül útnak indulni... feltéve ha legalább egy kis természetfeletti munícióm lenne, de így, hogy még emberi viszonylatban sem bizonyultak gyorsnak a lábaim, lehet nem lenne érdemes egyedül felkerekedni. - Ebony vagyok. - Mutatkoztam be én is, miközben memorizálni próbáltam. Tristan, a nagyhangú, szarkasztikus szépfiú, Patrick, a jóképű vészmadár és a tetovált srác, akinek még nem tudtuk a nevét. Atyaég, nem lehetne inkább csak megvárni a reggelt? A nap felkelésével hátha eltűnnének a problémák és ha más nem, legalább nem a szó szoros értelmében a sötétben tapogatózva kellene kiutat találnunk. - Olyan, mintha beadtak volna valamit... nektek nem kába a fejetek? - A hajamba túrtam. - Szerintetek egyáltalán tudja valaki, hogy itt vagyunk? Részemről nem hiszem. - Nyögtem ki végigpillantva az arcokon. Egyáltalán elérnénk valamit azzal, ha látnák, hogy eltűntünk? A mobiljaink nem működtek, mit csinálnának, keresőkutyákat küldenének utánunk? Mindenki megelégedne azzal, hogy kiütöttük magunkat, valahová biztos elvonultunk kipihenni a rosszullétet vagy éppen még jobban érezni magunkat és kész. - Nekem sem működnek a képességeim. Egyik sem. - A vámpírsebesség és a boszorkányerő sem aktiválódott, bár az utóbbinak szokása volt cserben hagyni, de még a fogaim sem bukkantak elő. - Szerintem... - Az ajkaimba haraptam, pár pillanat erejéig szétnéztem a kihalt utcán, ami az eddiginél is félelmetesebb képet mutatott. A nyúlszívem működésbe lépett. - Ne váljunk szét. Akármerre indulunk, valamikor el kell érnünk a városhatárig és közben hátha találunk valahol térerőt. Elég rossz érzésem van. - Nyögtem ki.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 10, 2016 8:50 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
ghostbusters
...everybody makes a scream.
Az alkohollal kapcsolatos megjegyzésre egyetértőn bólintanék, de sokkal jobban zavar a szag, ami kutyasz*rként kering körülöttünk a levegőben, minthogy erre valóban sort kerítsek. Valószínűleg ott van mindegyikünk talpán... bosszant, dühít, frusztrációval telít el valamennyiünket, engem különösen a táblát illetően. Ráfordítva a tekintetemet szinte fel tudnám nyársalni a szembogaraimmal, ám helyette ezt a nézést tartalékolom annak ez illetőnek, akinek mindezt köszönhetjük s akivel remélhetőleg nem kell összefutnunk. Nem lenne lehetetlen, de kétség kívül nehezebb lenne jelenleg szilánkosra törni a nyakát... Mélyet sóhajtok és megvakarom a még mindig lüktető tarkómat. - Príma, halál ismeretlen a városnév. - ez a fajta tudatlanság, pedig éppúgy népbetegségként terjed, mint az idekerülésünk körülményei, melyre vajmi kevés jel utal. Velősen: nagy rakás sz*r semmi. - ...és nem vagy egyedül, az alkoholhiánnyal sem. - kanyarodok vissza a témában némileg és hunyorgok még mindig a vállam felett hátrafordulva, hátha nem csak a tábla felett siklott el a figyelmem. Bronzkorszakinak érzem a londoni időket, mikor az egyszerű, emberi látásomra kellett hagyatkoznak... nem tölt el jó érzéssel felidézni azt az érát. Végül visszafordulok. - Én Quinn. - zárom a bemutatkozók sorát a számomra leglogikusabbnak hangzó terv vázolása után. Valahol bizonyos fokú könnyebbséget jelent a vidorabb természetű férfi, azaz Patrick... elszólása. Információnak jó, a többiek reakcióját tekintve végképp, ugyanakkor hatalmas fejfájást is okoz. A véletlenekben eddig sem hittem, csak szerettem volna, mint most... áltatott naivitással, de átkozottul szerettem volna. - Elég régóta elhagyatottnak tűnik a város... az autókból ítélve: nem az elmúlt években vált kísértetjárottá. Az ablakokba akasztott kultúrából kiindulva talán indiánok lakhattak itt, az megmagyarázná a tragacsokat is. - megvonom a vállam. - Hagyományőrzés, elzárkózás a 21.-től, mindegy. Viszont ez alapján ez lesz a főút, régen erre nyílt a legtöbb üzlet, hogy jobbra vagy balra... őszintén: feldobhatunk egy érmét, de bármi jobb, mint egy helyben ácsorogni. Út közben megvitathatjuk a többit. Együtt. - adok igazat a nőnek, mi szerint maradjunk együtt... ha ketté is válnánk és esetleg előbukkan a rossz előérzetemet felébresztő alak... az egyik csapatnak előbb reszeltek, mint a másiknak. Értelmetlen, felesleges lenne. - Nos, dobjuk az érmét vagy mindenkinek megfelel ez az irány? - bökök magam elé az üstökömmel és buzdítólagosan megteszem az első lépést is egyúttal. - Ha egy szeánsz kellős közepébe botlunk, foghatjátok rám. Vagy ha mosómedvébe, bánom én. - dobom be a komoly aduászt egy újabb sóhajtás kíséretében... - Ha mi sem emlékszünk, nem hiszem úgy intézte, intézték volna, hogy másnak feltűnjön az eltűnésünk. A ginát kihúzhatjuk a listáról, sansz` mágia. Ha már... nekünk nincs. - teszem szét a kezeimet a levegőben, majd visszadugom őket a kabátzsebembe.
Legalább már mindenkinek tudtam a nevét. A csajt nem kellett enyhén szexista becenevekkel illetnem, a tetovált ifjút - bár kétlem én, hogy olyan ifjú lett volna már - nem kellett varratos punknak szólítgatnom, a másik férfit pedig leginkább valami bohókás karakternévvel tudtam volna illetni. Erre még alszom egyet, és meglesz az is. Felsóhajtottam. Eszmefuttatása volt mindenkinek, nekem is, bár inkább felváltva hallgattam meg az övéiket bal és jobb irányról, alkoholról, szeánszról, és arról, hogy várjuk meg a reggelt. - A franc fogja itt tölteni az éjszakát. Akkor inkább fel se ébredtem volna - ráztam meg a fejem, és némileg lemaradva mögöttük nézegettem a már régóta kihalt város épületeit. Rázott a hideg az egésztől, még ha nem is látsztt libabőr a karjaimon. Nem voltam gyenge legény, de még nekem is voltak félelmeim, és képes lettem volna momentán a világból is kiszaladni, ha egy ilyen helyen kell töltenem az éjszakát. A várost alaposan szemügyre véve nem zártam ki Quinn hangját sem. Megjegyeztem a nevét. Ez már félsiker. Indiánokról beszélt, mire csak felsóhajtottam. - Hm, már csak Winnetou hiányzik a képből, és teljes lenne az életem - sóhajtottam fel lemondóan. Bár a következtetés jó volt, legalább valakit nem ejtettek a fejére. Én sokat láttam már eddigi életem során, de momentán nem koncentráltam rá arra, hogy bevessem a háttéranyagaimat. Egy vállrándítással jeleztem, hogy nekem aztán édesmindegy, feldobnak-e egy kétcentest vagy nem, ugyanott leszünk előbb-utóbb. A saját önfejűségemnek persze semmi sem szabhatott gátat. - Kezdek éhes lenni - bukott ki belőlem, és éreztem a torkomon, hogy a sok por miatt kaparni kezd. Ez csak még inkább fokozta a gyomromban kiáltozó érzéseket. Egy pillanatra végignéztem rajtuk, aztán rájöttem, hogy nem megoldás megenni őket. Vagyis... kiszívni a vérüket, annyira azért nem beteg az elmém. Ráadásul úgy szűrtem le, hogy a csaj boszorkány, ahogy a magas fickó is, hát főleg tabuk. - Hogy lehet az, hogy a gyorsaságom megszűnt, de ugyanúgy szomjazom a vérre? Ki érti ezt? - kérdeztem költőien, ekkor már elindulva előre. Nem igazán vettem tudomást arról, hogy követnek-e, kezdett eluralkodni rajtam az a pánikszerű düh, ami rám jellemző volt az efféle kritikus helyzetekben. Gyakorta tomboltam, akkor kő kövön nem maradt, és ha már emberi "sebességgel" lettem megáldva, hát olyan tempót vettem fel, amilyen csak tudtam. Nem is olyan távol aztán csak megláttam azt a városhatárt jelző táblát, amire annyira kíváncsiak voltunk. Még jó, hogy a jó öreg indiánok kis helyen is elfértek. A bökkenő csak ott kezdődött, mikor megkísérelve átlépni azt a bizonyos vonalat, mintha simán lepattantam volna onnét. Nem sikerült átsétálnom, láthatatlan téglafal állt fel elém. - Ez meg mi a franc?! - bukott ki belőlem már másodjára ez a nem túl bőbeszédű és választékos, ámde annál lényegretörőbb gondolat. A mellkasom már feszült a méregtől, körülbelül én voltam az egyedüli, aki már eljutott addig, hogy ha lehetséges lenne, felrobbanna. Azt sem tudtam, mikor veszítettem el a lazaságomat, és váltam ketyegő bombává, de az már egészen biztos volt, hogy még a tizenkettedik próbálkozás ellenére se hittem el, hogy nem jutok át egy láthatatlan falon.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 30, 2016 1:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Happy Halloween
Szépen sorjában végig hallgatok mindenkit. Ebony, a lány aki bemutatkozott felettébb szimpatikus, és a két férfival sincs komolyabb bajom, amíg nem próbálnak megenni. Csöndben, meghúzódva a háttérben próbálok valami használható után kutatni az agyamban. Olyan ismerős nekem a város neve, mintha már láttam, illetve olvastam volna valahol. Ezért jó, ha az ember fiának nincs különösebben élete. Számtalan könyv olvasása után olyan dolgokról is olvas az ember, ami még a jövőben kihúzhatja a slamasztikából. - Port Wakefield – ismételem – mintha már olvastam volna róla valahol. Csak épp fogalmam sincs, hogy hol. Az biztos, hogy indián település volt – mondom, megerősítve Quinn megállapítását. Letérdelek az utca közepén, nem törődve a furcsa pillantásokkal, hogyha vannak. Tenyereimet a betonra nyomom. Hiába, hogy nem kapcsolt be a mágiám, boszorkány létemre még így is megéreztem a természetfelettit. Érzékeltem a rosszat, és itt nagyon rossz dolog történt. - Meghaltak – suttogom – itt valami szörnyű dolog történt – aggodalmasan emelem fel a tekintetem és megkeresem a nő szemeit. Nem akarok megfélemlíteni senkit, de az biztos, hogy nagyon kell vigyázni magunkra, amíg ezen a környéken tartózkodunk. - Egyébként, most hogy mondod – szólok, szavaimat még mindig a leányzóhoz intézve, miközben feltápászkodom a földről – nekem is ködös kicsit minden – mondom, mikor belegondolok a szavaiba. Végtére is én teljesen egyedül fetrengtem otthon a kanapén – éppen erről árulkodik az is, hogy egy szál trikó meg melegítőnadrág van rajtam - és azon gondolkodtam, hogy egy main coon-t vegyek e vagy egy perzsát, hogy ne legyek egyedül. - Engem senki nem keres – mondom csendesen, eszembe jut, hogy a testvéremtől akár már régen halott lehetnék, nem rendítené meg a híre nagyon, sőt, talán pont hogy örülni neki, hogy végre már csak ő rendelkezik az arcunkkal. - Felőlem mehetünk, de mindenképpen együtt, én nem szeretném alulról szagolni az ibolyát – vetem el ezt a klisét, majd figyelemmel követem, ahogyan a Tristan nevezetű férfi elindul az egyik irányba.
Kezdőlap
Hasogat a fejem. Úgy fáj, mintha legalábbis apró tűkkel szurkálnák a koponyámat. Alig bírom kinyitni a szemem. Érzem a testem, de a végtagjaim mintha kőből lennének, nem akarnak megmozdulni, hiába is próbálom megemelni őket. Hangokat hallok, lábak dobogását, lépteket, értelmetlen, suttogásszerű hangokat. Értetlenül állok a dologhoz, ugyanis tisztán emlékszem, hogy éppen otthon ücsörögtem a nappalimban, a kanapémon, és bámultam az unalmas műsort közvetítő unalmas televíziómat, miközben karamellás pattogatott kukoricát ettem. Nem szeretem, de jobb, mint a semmi.