Régebben mindig is szerettem ilyen helyekre járni, illetve abban az időben még loval közlekedtek az emberek. Volt valami ezekben a jószágokban, valami megfoghatatlan, valami olyasmi, ami képes volt megfogni az embert és teljesen száműzni minden gondot. Tudtam, hogy még sokat kell gyakorolnom az önkontrolt, illetve a többi dolgot, de eddig szerintem egészen jól haladtunk. Még akkor is, ha nem volt éppen egyszerű velem. Adam nem adta fel és segített mindenben. Támogattuk egymást, miközben újra visszataláltunk a másikhoz, mint régebben is. Egyszerűen tökéletes volt a harmónia, mintha nem szakadtunk volna el egymástól több száz évre. Tisztában vagyok azzal is, hogy még nem minden okés, de küzdeni fogunk és csak ez számít. Izgatottam vártam arra, hogy megérkezzen, mert nem árultam el neki, hogy mi jutott eszembe, de egészen jóba lettem a lovarda tulajdonosára és megengedte, hogy két lovat elvigyünk és a közelben lévő erdős vagy éppen tisztás területet bejárjuk. Talán egy kis régi és jól megszokott kikapcsolódás mind a kettőnknek jót fog tenni. Segíteni fog, hogy kicsit kikapcsolódjunk és élvezzük az életet. Legalábbis nagyon reménykedtem abban, hogy jól fog elsülni ez az egész. Taxival érkeztünk, majd egy idő után még a szemét is bekötöttem. Bár az illatból tudott következtetni, de akkor se akartam megegyszerűsíteni a dolgát, így sötétben kellett tapogatóznia és közben pedig hallgatnia, illetve bíznia bennem. Majd amikor az egyik kerítéshez értünk, akkor felé fordultam. Készen állsz? - kérdeztem izgatottan, majd pedig ha igen volt a válasz, akkor levettem a kendőt róla, vagyis azt, amivel bekötöttem a szemét. Mosolyogva és izgatottan figyeltem őt, s vártam a reakciójára. Nagyon is érdekelt, hogy vajon mit fog szólni ehhez az egészhez. Nos, gondoltam egy kis kikapcsolódás ránk férne, így jött ez az ötlet. Régebben te is szerettél lovagolni, illetve én is. Persze nem kötelező, ez csak egy puszta ötlet. – teszem hozzá az utolsó mondatot sietve, majd idegességemben az ajkamba harapok. Figyelem őt és tényleg úgy izgulok, mintha nem is tudom én mi múlna rajta…
|| Lesz még jobb is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 11, 2016 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
maisie & adam
Őszintén, fogalmam sem volt, mit forgat a fejében és nem is kérdezősködtem. Volt még mit tanulnia, így ha emberek közé mentünk, mert voltam olyan makacs, hogy elcipeljem vásárolni, hogy legyen mit ennünk a véren kívül, rá fért a pihenés. És most még kifogás sem kellett, mint az előbb említett esetben a "én azt se tudom megkülönböztetni, hogy melyik a mosószer és melyik a mosogatószer", ami ugyan nem volt igaz, s ezt ő is tudta, de könnyített a dolgon és beadta a derekát. Fél, és úgy simult hozzám, mintha az élete múlt volna rajta. A keze szinte lila foltokat hagyott karomon egy-egy ilyen séta után, de idővel ez is változni fog. A haditerv, amit ismertem és használtam anno a húgomon is, most is bevált, csak idő kellett, hogy egyik lépcsőről a másikra tudjunk lépni. A taxi kényelmes, gyors megoldás volt, és bár tett róla, hogy ne lássak, a hallásommal nem olt gond, így arcomon megbújt egy mosoly, a régi szép emlékeknek köszönhetően. Mégis örültem, hogy erősen próbálkozik, olyasmivel is, ami a múltat felelevenítheti, és annak még jobban örültem, hogy nem akart a négy fal között kuksolni. Ugyan már nem volt nyári meleg, de az őszi szellő hűvösségének ellenére is kellemesnek mondhattuk az időt, hisz nem esett, nem volt köd, nem tombolt a szél. Ahogy leveszi a kendőt, bebizonyosodik az elmélet, hova hozhatott. -A sors iróniája, nem?-lépek hozzá közelebb, és az őszi táj változatos sárgás, pirosas, zöldes színeivel és jellegzetes nedves, hűvös illatával még inkább emlékeket csalogatott elő belőlem, s így gondolom belőle is.-Szívesen elrabolom a kisasszonyt, ha esetleg atyja félti őt. Bár kétlem, hogy a nyeregben nem lenne biztonságban.-ugyan ezt mondtam ötszáz éve is, mikor elvittem a város szélén lévő lovardához, és ahol később bebizonyosodott, hogy igen jól lovagol. -De azt hiszem a divat változásának köszönhetően már nem kell majd a segítségem.-indulok el az istálló felé, ahol két felszerszámozott ló vár. Gyanítom ő a mijeink mára, így a magasabbik mellé lépek és tenyeremen egy kockacukorral ismerkedni kezdek a hátassal. Valóban, régen szüksége volt rá, hogy felemeljem őt, ami akkoriban épp annyira nem volt ellenemre, mint amennyire most sem lenne.
Fogalmam nem volt arról, hogy mennyire jó ötlet az, amiben belevágtam, de reménykedtem abban, hogy így sikerül kicsit kiszakadnunk a fogaskerékből, s nekem se kell állandóan attól tartani, hogy valakinek neki esik. Nem is értem, hogy képes a kórházban dolgozni, biztos, hogy idővel hozzá lehet szokni a vérszomjhoz, de szerintem teljesen nem lehet megszokni. Legalábbis én így gondolom, hiszen az elsődlegesen mindig is a vér lesz a legcsábítóbb számunkra. Nem egy vámpírt bűntettem már meg, vagy öltem meg, esetleg vertem át, de csak azokat, akik megérdemlik és sose akartam azzá válni. Nem akartam szörnyeteg lenni, de helyettem döntött más és nem volt menekvésem. Óvatlan voltam és ez okozta a vesztemet, s a véletlennek köszönhetően pedig a sors a legjobb emberhez sodort. Nem könnyedén tudott rávenni arra, hogy menjünk el valahova, vagy kísérjem el vásárolni, hiszen ott annyi az ember és könnyedén megsérülnek. Ezért is tűnt jó ötletnek a lovaglás, hiszen ott nincsenek emberek, az erdőben talán még annyira se, hiszen beköszöntött már az ősz is. A levelek pedig színes ruhába öltöztek és úgy csalogatták az embert egyre beljebb és beljebb. Próbáltam legalább kicsit meglepni őt, de biztos voltam abban, hogy szaglásával és a hallásával sincs gond, így már a kocsiban kitalálhatta azt, hogy hova is tartunk, hiszek a lovak beszéde eléggé elárult, de nem baj. Csak kicsit a múltban akartam ragadni, hiszen akkoriban annyira könnyű volt minden. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, amikor kiszálltunk és láttam a mosolyát. - Talán egy picikét. – mosolyodtam el, majd széles mosollyal pillantok fel rá és a szemeim csillogtak a boldogságtól, majd amikor meghallottam a szavait gyengéden végig simítottam az arcán. – Csak nem magába szippantott a múlt emlékei? – kérdeztem tőle játékosan, hiszen tisztán emlékeztem a szavaira, majd végül megfogtam a kezét és elindultam a felnyergelt lovak felé. – Vigyázz, még a végén apám megkerget téged, vagy talán a fejedet vétetik, mert egy hajadon lányt elrabolsz. – szólaltam meg pár perccel később, s egy tincset a fülem mögé simítottam. – Ohh, mintha ezt annyira bánnád. – utaltam arra, hogy régebben nem volt oly könnyű bejutni valakinek a szoknyája alá, vagy éppen megszabadítani a ruháitól, hiszen nem csak a ruhák voltak több rétegűek, de ott volt még a fűző is. Végül pedig felpattantam a lóra, majd mosolyogva pillantottam hátra. – Kapj el, ha tudsz. – majd azzal a lendülettel el is indultam az erdő felé, s egyre gyorsabb tempóra bírtam a lovat.
A sorsunk elől sosem menekülhettünk. Lehetek rosszabb, jobb pillanatok, amikért érdemes volt élni, s amelyekért nem. Vámpírrá változtatta valaki, fogalmam sincs, hogy ki, és ki akartam deríteni, de dolgoznom is kellett. A munkám szerettem, és szükségem is volt rá, ha valahogy a megfelelő életet akartam neki biztosítani. Sikerrel jártam, míg szabadidőmben próbáltam vele foglalkozni, figyelni rá, segíteni, ahogy tudom. Elfeledtetni vele, amit tett és új jövőképet mutatni számára. Valamit, ami kecsegtetőbb, amiben nem a vér játszik vezető szerepet, hanem az élet. Egy boldog élet, ami nekünk sosem adatott meg igazán. Tudtam, hogy gondolataim csak ő képes kikapcsolni és a terve nagyon is mutatta, hogy sikerrel jár. A természet szépsége most is olyan volt, mint régen. Távol a város zajától, az emberektől, itt csak mi voltunk. Emlékemből előtűnik a kép, ahogy elraboltam őt, elcsábítottam, és kedvenc lovát lefoglalva, eltüntettem a világ kíváncsi szeme elől. ugyan ezt teszi velem. Próbálja gondolataim elterelni, semleges környezetbe cipelni, ahol a múlt kellemes emlékein kívül semmi nincs, csak mi. -Talán téged nem? Nem emlékszel, hogy mennyire mások voltunk, mikor napnyugtáig a természetben voltunk, s mennyire mások, mikor a családunk veszélyező tekintetében tettük, ami a dolgunk volt? Bájologni idegen férfiakkal, sorozatosan kezet csókolni kisasszonyoknak, akikről azt se tudtam, hogy kicsodák?-elmélkedek, bár annak az időnek is megvolt a szépsége. Akkor még emberek voltunk, ám nővérem nyomán ismertem a családi unszolást a férjkeresésben, s az esküvőszervezésben. Bár visszamehetnénk abba az időbe és feleségül vehetem volna akkor úgy, ahogy megérdemelte volna már akkor is. És megtenném most is. És meg is fogom, nem vesztegetem időm, mikor most kaptam csak vissza őt. -Mintha annyira unszolni kellett volna, hogy gyere velem.-emlékeim szerint nem kellett győzködnöm órákig. Egyszerűen igazából arra sem emlékszem, hogy hogyan is tudtam olyan könnyen elcsábítani. Már nem is érdekel, a jelenben akarok emlékezni rá, a múltban csakis a szép emlékekre. Ez kellett ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni valamin, ami tönkretett minket. -Megdolgoztam akkor is azért, hogy az enyém légy.-vigyorgok rá kajánul, de elégedetten dagadó mellekkel, s ahogy leelőzve felpattan a lóra. -Na várj csak te kis boszorka, amíg el nem kaplak!-kiálltok utána, majd magam is nyeregbe pattanok és sebes vágtába kezdek a lóval, aki mintha érezné, hogy mi a tét, hamarosan beéri Maisie-t és lovát.-Mit kap az, aki nyer? Akkor már legyen tétje ennek a versenynek.-lihegem, a tempón egyikünk sem lassít, ám lovam nagyot ugrat, mire kis híján leesek a nyeregből. Elszoktam én már ettől, ez tény. Figyelem lobogó vörös haját és a nosztalgia érzése ismét magába kerít.
Egy ideje már figyelem őket, nem nagy ördöngösség, még a magunk fajta is képes néha a biztonság érzetébe belesüppedni. Sziruposan jól elvoltak, ami bevallom, rohadtul zavart, mert basszus, ne legyenek boldogok, még ennyi év után sem. Hát nincs lelkiismeretük, hogy eldobtak egy ártatlan kislányt, aki semmiről sem tehetett? Sanszosan apámra ütöttem egyébként, bár közvetlen közelről még nem láttam, a vörös lobonc sosem volt sajátom. Gőzöm sem volt, merre indultak, de nem voltam rest berúgni a motoromat, és hamarosan utánuk robogni. Nem volt túl sok hangulatom ma a sétakocsikázáshoz, de kíváncsi vagyok, merre andalognak. Jóval a taxi mögött álltam meg, és állítottam le a motoromat, majd bandukoltam lassan arra. A bakancsomban lazán vesztek el farmerem szárai, könnyű, tavaszias szövetkabátom egyszerű barna volt, csak a vékony muszlin sál csempészett üdeséget a megjelenésembe. Félig-meddig feltűzött loboncom lustán omlott a hátamra, lépéseim ütemére meg, meglendülve járták könnyed táncukat. Alapvetően friss és üde benyomást keltettem, a mosoly ajkaimon valódiságot hazudott. Szerencsémre épp akkor érkeztem be, mikor ők kivezették a lovakat, így gond nélkül csavarhattam az ujjaim köré a tulajdonost, és fűztem be, hogy én is kapjak egy lovat. Abszolút nem nehéz megtalálni a fogást az embereken, bájos, ártatlan küllemmel megáldva pláne nem. Hamarosan már én magam is megindultam, ez egy lovarda, nem kelt feltűnést, hogy más is jár erre, nem egyedi eset. Mégis, én alig jutottam ki a karámok területén, máris vágtába kezdtem, hogy elébük kerüljek, kifejezett tervem még nem volt, így tekintetem lázasan kereste a kapaszkodókat valamiféle hirtelen összeeszkábált kis tervecskéhez, és szerencsére kegyesek voltak hozzám a szellemek. A közeli rét kedves, friss és zöld volt, a lágy szellő édesen cirógatta épp úgy a fűszálakat, a fák lombkoronáját, miként az arcomra csalt könnyed kis pírt finomságával. Az egyik fa alsó ágára hintát aggattak, tökéletes hely egy kis piknikre szerintem, de én most nem ezért jöttem, lepattantam a lóról, és kikötöttem egy másik ágra, majd meglapogattam azt az okos fejét. Régen volt már, hogy sajátomnak mondhattam egy ilyen gyönyörű állatot, de évszázadokkal ezelőtt minden nap volt szerencsém lóháton ülni, és imádtam. A mai modern világban ez már nem igazán jellemző közlekedési forma. A hinta fa ülőkéje egy ideig zavaróan hűvös volt, de most nem ez számított, lendületet véve kezdtem el hintázni, bár olyan magasra nem mentem, nem megölni akarom magam, csak egy cseppet bajba jutott hölgy látszatát kelteni. Így vártam, bár sokat nem kellett, hamarjában előbukkantak immár vágtázva a rét másik oldalán, az én kölcsönzött lovam felnyerített, és ezt a pillanatot használtam ki arra, hogy ijedtséget mímelve lezúgjak hátrafelé a hintáról, sőt, nevetséges ostoba nőként még meg is próbáltam rögtön felülni, így a visszaérkező hinta istenesen homlokon csapott. Nos, az ismételt hátra esésemet már nem kellett megjátszanom, mert azt bizony istenesen megéreztem, még azt is megkockáztatnám, hogy megrepedt a homlokom, de jelen pillanatban nem volt túl sok energiám arra, hogy odaemeljem a kezemet, és megbizonyosodjak róla, csak meg-megrebbenő pillákkal figyeltem, ahogy a hinta ide-oda himbálódzik felettem, egyre lassabban.
Túl sok minden történt velünk, így érthető volt, hogy ki akarok szakadni a világ őrült kerekéből, hiszen még mindig nem igazán tudtam uralni a vérszomjamat, s itt legalább nem kell attól tartanom, hogy legszívesebben megcsapolnám valakinek a nyakát, s megízlelném a vérét és esetleg még meg is ölném, pedig nem akarok senkit se bántani. Nem értem, hogy miként képes Adam a kórházban dolgozni, de emiatt még inkább felnézek rá. Én sose akartam vámpírrá várni, nekem elegendő volt a boszorkányság is, de valaki úgy döntött, hogy ezen változtat és inkább szörnyeteggé tesz… Örültem annak, hogy sikerült neki is kicsit kikapcsolódnia és ha a múlt nem is volt mindig gyönyörű és békés, mégis mind a ketten arra emlékeztünk. Csak a jó emlékek jutottak eszünkbe és pontosan úgy bolondoztunk, ahogyan egykoron. Mosolyogva figyeltem őt, majd hamarosan már lóháton is voltunk. A kérdéseit hallva egy apró nevetés hagyja el ajkaimat, majd hamarosan egy bólintás is társul hozzá. – De, emlékszem mindenre. Arra, ahogyan bűnre csábítottál, ahogyan az apád rosszalló pillantása ellenére se lehet elkergetni és még hosszú lenne a lista. – szólaltam meg jókedvűen, s kicsit talán megkönnyebbülve is, hiszen egy pillanatra képes voltam elhinni azt, hogy újra minden normális lehet és nem kell semmi miatt aggódnom, vagy attól tartanom, hogy olyat cselekszem, amit nem akarok. Egyszerűen csak végre kicsit hétköznapinak éreztem magamat és úgy, mint akinek a vállát nem nyomja megannyi teher. - Ki tudott volna ellenállni egy ilyen sármos férfinak? Vagy egy olyan kézcsóknak, amivel megajándékoztál? – kérdeztem tőle egy kisebb kuncogás keretében, miközben egyre inkább eltávolodtunk az istállótól, hogy az erdőn át egy tisztáshoz érjünk. Amikor pedig boszorkának szólított, akkor csak egy pillanatra hátrafordultam nevetés közepette, majd még inkább gyorsítani kezdtem. Élveztem azt, ahogyan a szél körbeölelt, s azt is, hogy hirtelen a város zaja és gondja nem csengett a fülemben. – Mit szeretnél kapni? – kérdeztem kicsit hangosabban és incselkedve, majd figyeltem azt, ahogyan egyre közelebb ér, de mielőtt igazán elkezdődhetett volna a verseny valami fémes szag csapta meg az orromat. Másodpercek töredéke alatt ismertem fel a vér illatát, éreztem, ahogyan az arcom elkezd elváltozni, mire sietve álltam. A kezembe temettem az arcomba és mély levegőt vettem újra és újra. Próbáltam megnyugodni, s percek teltek el, mire sikerült visszanyernem az önuralmamat. - Érzed? – kérdeztem remegő hangon, majd hamarosan meg is pillantottam a távolban egy alakot. – Előre mész? – kérdeztem óvatosan, hiszen ha nem bírnék magammal, akkor ő közénk tud állni és nem történt semmi baj, de a vérszomj még mindig túl erősen élt bennem. Akár akartam, akarnám, de már bennem is ragadozó élt. Amikor elég közel kerültünk a lányhoz, akkor leugrottam a lovamról, majd a kantáránál fogva kikötöttem a fához. - Jól vagy? – kérdeztem tőle meg óvatosan, miközben Adam-et figyeltem, hiszen ő orvos, nekem pedig jobb, ha nem megyek még közelebb. Nem akarok bajt.
Kettőnk közül, én besavanyodhattam volna a munkába, ő pedig csak egyszerűen megunta, hogy mindig ugyan azzal a bajjal küzd. A vámpírság hátulütőjével, a vérszomjával. Így a kis kirándulás, a lovak, jó terápiás célt szolgáltattak mindkettőnknek. Kikapcsolódás és a múlt újraélése. Hisz volt mire emlékeznünk, életünk nem minden perce volt rossz, nem minden részét ette meg az ördög, s az idő vasfoga. Egyes pillanatok szinte még most is képesek voltak élesen villogni elmémben. Ilyen volt a jelen történései által előtérbe kerülő illatok emlékei is. A fák susogásának hangja, ahogy előttem halad, vörös fürtjeibe pedig belekap a szél. Az apám említésétől egy pillanatra mégis megmerevedik arcom összes izma. Az apám rosszalló pillantása… nem is emlékszem, hogy volt-e neki más fajta pillantásai is, vagy mindig ilyen sötét tekintettel méregetett, csak mert Adam, a kicsi fiú nem hajtott fejet a rabiga alatt, amit apaként ő a nyakamba sózott. Maisie ezt nem érthette, bár a családom szabályainak nyomása miatt ő is jó pár dolgot elszenvedett. Miattam, mert mint mondta, én voltam a makacs és a hajthatatlan, amiért a szívem előtérbe helyeztem, s később be kellett látnom, hogy az eszem jobb lett volna előbbi helyett. -Mertem remélni, hogy így látod. Bár egy olyan kisasszonynak is nehéz lett volna ellenállni, aki így mosolyog.-imádtam a ragyogó szempárt, ahogy arcom kémlelte, a mosolyát, ahogy ajkai felfelé görbültek, finom vonásait arcán, az apróráncokat, melyek ettől a mozdulattól keletkeznek szeme alatt, orra mellett. A tisztásra érvén a szél még mindig társunkként tartja ki magát. Bár hallok mást is. Mintha egy hinta suhogna a levegőben, valahol a távolban. De nem foglalkoztam vele, minden figyelmem Maisie-nek szenteltem, ahogy hátrafordul, és felém kiált szavaimra reagálva. -Egész ötlettáram van kedvesem, a választást rád fogom hagyni.-vigyorgok rá kisfiús bájjal, mikor mellé érek végre. Azonnal elkapom kezét, és megszorítom. A vér szaga engem nem zavar, minden nap találkozom vele, de neki ez még új. S hirtelen a pillanat varázsa megtörik, ahogy arca át-át változik a benne élő vérengző vad arcvonásaira.-Érzem. De meg kell nyugodnod, semmi baj nem lesz.-húzom magamhoz csuklóját megcsókolva azt, majd vágtára ösztökélem a lovat, hogy a mezőn átvágva megnézhessem, hogy honnan jön a vér szaga. Leugrok a lóról, szárával kikötöm a fához, és a lány mellé sietek, a hintát megállítva felette. -Biztos a lova ijesztett rá, aki pedig a mijeinktől ijedhetett meg. -vázolom fel a lehetséges helyzetet és a lány fölé hajolva megvizsgálom. Nem mély a seb, viszont mivel az ember feje egy merő csont, nyilvánvaló hogy nem eshetett neki sem jól, ahogy koppant a hinta. A seb nem mély, vérzik, bőre felszakadt, és a seb környéke szinte azonnal véraláfutásos is lett.-Lehet, hogy agyrázkódást kapott. De nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha mozgatnánk.-érzem rajta, hogy boszorkány, nyilván ő is érzi rajtam is, de gondolkodás nélkül harapok csuklómba és nyújtom azt felé.-Innod kell, mielőtt elájulnál.-jelenleg nincs időm foglalkozni Maisie-vel, vállam flett mégis felpillantok rá. Nem akarom kockáztatni a lány testi épségét sem, de övét sem. Jelenleg az egyetlen vízválasztó a kábult lány és közte én vagyok.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Csüt. Május 11, 2017 7:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Many times, the decisions we make affect and hurt your closest friends and family the most
A lányom mindennél többet számított nekem. Legalábbis azt hiszem, hogy ezt kellett volna éreznem, mint anya. A leginkább viszont az zavart, hogy úgy éreztem, választás elé állít. Ő vagy Philip. Szerettem volna, ha nem kerülök két szék közé, de most mégis úgy álltak a dolgaink, hogy pontosan oda jutottam. Ki akartam próbálni mindazt, amit üldöztem rég, amit elfelejtettem, vagyis próbáltam elfelejteni, mint érzést. A szerelmet, hogy milyen viszont szeretettnek lenni. Évszázadok teltek el, s ahogy a lakásom ajtaján belépek, érzem a lelkem hirtelen eltöltő ürességet. Hetek óta egymást kerülgetjük Renee-vel, s míg ő könnyen azt hiheti, hogy nem is keresek a helyzetünkre, a helyzetére megoldást, addig én mindent megteszek, hogy segítsek neki, rajta. –Itt vagy?–de mivel válasz nem jön, bizonytalan léptekkel haladok pár lépést és mivel nem jön válasz, ledobom a táskám a nappaliban magányosan ácsorgó kanapéra és körbemegyek a szinte üres lakáson. Nem sok minden kötött ide. Sőt, kevesebb dolog kötött ide, mint bárhová máshová. Nem éreztem ezt a helyet otthonomnak, inkább csak egy helynek, ahol meg-megfordultam, mint sok más helyen életem eddigi évszázadaiban. Leülök a kisasztal mellett, ami a kanapé előtt ácsorog, veszek pár mély levegőt, majd kifújok, s lehunyt szemmel kezdek motyogni magam elé. Először a gyertyák gyulladnak meg, végül az emlékeim szép lassan elöntik testem. Emlékszem az érzésre, ami először tört rám, mikor karjaimban tartottam. Emlékszem a szőke a sötétbarna hullámos fürtökre, amikor még szinte járni sem tudott, de már felülmúlta szépsége minden gyermekét, akikkel addigi életemben találkoztam. Próbálok megoldásokat keresni a múltban, hogy megtörjem átkát, sikertelenül. Ez az én keresztem volt, nem az övé, nekem kellett volna megoldani, mégsem tudtam. Felállok, megtörlöm szemem és úgy döntök, ideje indulni. Magamhoz képest egyszerű, hétköznapi ruhába bújok, beleolvadva a környezetbe. A külsőségek alapján aligha hinné bárki is, hogy anya vagyok. Renee jelenlegi teste pedig még annyira se hasonlít hozzám, mint az eddigiek. Szőke fürtök, fakó barna helyett átható, szinte színváltós szempár… és az érzések a közelében sem olyannak tűntek, mintha valódi anyja lennék, de még megkockáztatom, hogy barátnőnek se igazán nevezne. A vacsorameghívás állt, így elindulok az étterem felé. Előbb érkezem, mint ő, gyomrom borsó nagyságúra zsugorodik a félelemtől, a megvetéstől, amit nem akartam érezni, holott voltaképp megérdemeltem, amit tőle kaptam. –Két személyre volt foglalásom, és egy nyugalmas helyet kértem.–lépek a pincérhez, aki az asztalunkhoz kísér. Megkérdezi, hogy mit hozhat, tölthet-e egy italt, mire legyintek, és ujjaim tördelve várok. A nővérem halála után a nyakamban lógó medál már nem sugárzott annyi erőt, mint amennyire szükségem lett volna. –Elnézést.–hagyom el az éttermet bő fél óra várakozás után, lányom ugyanis nem bukkan fel. Próbálok nyomára lelni, de semmit sem találok. Hagyom, hogy a lábaim vezessenek oda, ahol talán lehet. Ahogy megérkezem, elmosolyodom. -Több dologban hasonlítunk, mint hitted.-lépek be a lovarda ajtaján, ahogy túljutok a tulajdonoson, aki érdeklődik, hogy mégis mit keresnék, s mikor elmondom pontosan miért jöttem, a lányomhoz irányít.-Gyönyörű és okos állatok.-simítok végig az egyik ló nyakán,aki érdeklődve dugja elő fejét.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 03, 2017 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Szerettem volna elbújni édesanyám karjai között, meglelni azt a békességet, amit gyerekként érezhettem, de még se ment. Mintha az egyszerre akarná a szívem elhitetni azt, hogy ő az édesanyám, miközben olyan dallamot jár, mint aki csak egy idegent lát. Talán egyszerre volt mind a kettő, hiszen megannyi évszázad eltelt már, s míg ő boldogságot lelt, addig én nem, de mégis mit követtem el, hogy ezt érdemlem? Tettem rosszat egykoron, apám falkáját vezetve, de már előtte megpecsételték a sorsom, meghalok, de a lelkem nem nyugszik újra és újra meglátom a napvilágot, de egy idegen testben és idegen családban. Néha szeretetben cseperedtem fel, de az igazságot mindig is tudtam, hogy nem oda tartozom, mindig eljött az idő, amikor minden bevillant, amikor földre kényszerítettek a múlt árnyai és most újra itt volt egy anyám képében. Részben talán emiatt van az, hogy nem tudom ismét közel engedni, hogy képtelen vagyok megbízni benne, mert úgy érzem, hogy helyette én viselem az átkot. Egy olyan átkot, amit nem nekem kellene viselnem, hanem sokkal inkább neki. Önzőség lenne ez érezni? Lehet, de mégis részben ez lengte körbe szívemet irányába és ebből pedig düh, fájdalom költözött a lelkembe. Lehetett volna egyszer családom, de még tőlem azt is elvette az élet, míg neki vígan megadta. Mélyen legbelül, leplezve örültem boldog voltam a boldogságának, de még se tudtam kifejezni ezt, mintha csak a szívem feketébe öltözött volna vele kapcsolatban. Régóta nem jártam a közös otthonunkban, nem voltam képes betenni oda a lábamat, ahogyan este se tudtam megtenni azt, amit kellene. Étterembe kellett volna mennem, beszélgetnem velem, esélyt adni neki, de még se tudtam betenni oda a lábamat. Láttam az ablakból, ahogyan ott ül, de hiába szólt hozzám a kint ácsorgó pincér nem tudtam semmit se felelni. Úgy éreztem, hogy nem akarok ott ülni, vagy mégis. Magam sem tudtam, hogy mit akarok, csak azt tudtam, hogy el kell onnan tűnnöm, mielőtt az erőm ismét elszabadul és netán pusztulást hozok az összes bent lévőre. Nem akartam ismét gyilkos lenni, nem akartam többé már semmit se elpusztítani. Lépteim könnyedén vittek magukkal és mire észbe kaphattam volna, addigra már a lovardában voltam. Jól ismernek itt, hiszen nem először járok már ezen a vidéken. Mosolyogva köszöntem és hamarosan már át is öltöztem, mintha mindig is idekészültem volna, inkább csak volt mindig itt egy tiszta ruha számomra feltartva. Sietve kezdtem el felnyergelni a lovamat, mint aki most akar világgá menni és talán így is volt, de amikor meghallottam a cipő koppanását, akkor már tudtam, hogy elkéstem és hamarosan ismerős hang csapta meg a fülemet. - Valóban? Mégis miben? Abban, hogy mások tettéért téged sújtottak az égiek? – kérdeztem meg csöppet se kedvesen, majd pedig abbahagytam a lovam sörényének a fésülését. Nem érdekelt, hogy mennyire volt gyerekes a düh, ami bennem lakozott, de szerintem fordítva állnánk most ott, akkor hasonló érzések lakoznának benne is. – És megbízhatóbbak, mint a legtöbb ember. Ők nem addig vannak veled, amíg nekik jó. – közben pedig meghúztam a nyerget, hogy utána a kantárt is felrakjam rá. - Miért jöttél ide? – emeltem rá most először az ittléte óta az íriszeimet és kíváncsian fürkésztem őt. Próbáltam meglátni benne és bennem a hasonlóságot, de a külsőnk se különbözhetett volna ennél jobban, ahogyan a szőke fürtjeim is eltűntek és lilás-rózsaszín fürtök keretezték volna az arcomat, ha nem lett volna összefonva a hajam. Manapság ez egészen divatos és talán még inkább el akartam ütni anyámtól, a valódi anyámtól.
•• ••
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
Ahol épp akarom
Hobbi & foglalkozás :
újra élni
A poszt írója ♛Melisandre Faith
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 11, 2017 7:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Many times, the decisions we make affect and hurt your closest friends and family the most
Egyszer született meg. Az átka viszont az óta örök kárhozatra ítélte újabb és újabb születésre, de ezúttal más és más családokba. Volt, hogy kerestem. Volt, hogy nem. Volt, hogy korán kiderült mi is a hiba a rendszerben, máskor egész sokáig boldog, tudatlan és békés életet élhetett. Nem sok beleszólásom volt a jövőjébe, a változás szele pedig biztos, hogy nem az én képemben köszöntött be. Miért? Mert magam sem tudtam hogyan is törhetnék meg egy átkot, amit nem ismerek, inkább csak tisztában vagyok a létezésével és ennek rendje és módja szerint foglalkozom vele. Tudom, hogy a lányom szenved, de nem tudok mit tenni ellene. Csak nézni, visszahúzódni a sötét árnyak közé, ahol nem láthat feketedő szívemre, ahol titkolhatom, hogy mi is vezetett régen vagy mi vezet most. Engem most ismét megtalált a boldogság, Phil személyében mindent magaménak tudhattam, amiről azt hittem, hogy már réges-régen teljesen elveszett. Nem csak belőlem, hanem a világból is. Képes voltam kicsit pozitívabban a jövőre tekinteni. Tudtam jól, engem átkoz mindazért, ami vele történt. De nem voltam benne biztos, hogy valóban minden az én lelkemen száradt, hogy én voltam az egyetlen ok. Az apja ugyanolyan hibás volt sok mindenben, amit én nem befolyásolhattam annak idején sem és most sem. A dühe, a fájdalma szinte enyém volt, éreztem, mikor rám emelte tekintetét. Szinte mesélt a két írisz mindarról, ami lelkét nyomta. Bár tudtam, hogy önzőség, de élveztem a boldogságot, és a lányom fontos volt ugyan, de a falak, amiket emelt, szinte lehetetlenné tették a köztünk lévő kapcsolat bármiféle működését. Éreztem az engem pásztázó tekintetet, de nem vettem figyelemmel, jobbnak láttam nem foglalkozni vele. Aztán elindultam lányom után. Ha ő nem, hát majd én. Fogalmam sincs mire fel a nagy próbálkozás. változtatni akartam a helyzeten, ezt tudtam. De az örökös próbálkozás, hogy most, ebben az életben más lesz, kezdett belőlem kihalni. -Mások tetteiért? Nem, ebben nem.-mosolyodom el, de nem firtatom tovább a kérdést. Figyelem könnyed, gyakorlott mozdulatit és elmerengek, vajon ez volt az, amit minden életében szeretett. Ez volt valóban az egyetlen hely még mindig, ahol békességre és megnyugvásra talált? –Nekem nem volt annyi elég, annyi jó. De meghaltam. Emlékszel? Szellemként nem megy minden úgy és túl kicsi voltál ahhoz, hogy megértsd mit miért tettem.-sejtelmes válaszaim nem segítenek rajtam, sem a helyzetemen, de valahogy és valamiért el is kezdem feladni ezt a harcot. -Bármit is válaszolok erre, nem fog tetszeni, nem igaz? Ha azt mondom miattad, kikéred magadnak. Ha más válasszal állok elő, akkor az lesz a baj. -válaszolok kérdésére elgondolkodva. -Szerettem a lovakat. Emlékeztetnek arra az időre, amikor még a mindennapokhoz elengedhetetlenek voltak és tőlük függött sok minden. -ez a válasz koránt sem kielégítő számára, ám sokat sejtető, hisz ha a gyerekkorára, az igazi gyerekkorára gondol, rá fog jönni mire gondoltam én.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 05, 2017 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem tudom viszonozni a mosolyát, de nem szegeztem neki még egy kérdést, hiszen semmi értelme se lett volna. Azt se értem, hogy mit keres itt és miért nem családjával, hiszen boldog, akkor mit törődik velem? Vagy lehet a jobb kérdés az lenne, hogy miért mostanában jutottam az eszébe, miért nem vett magához egyszer se az új életemben, miért nem nevelt fel, ha elméletileg szeret. Sokáig nem láttam őt még az árnyak között se, de ennek a tudata viszont annál kínzóbb volt. Olykor barna, míg máskor fekete, esetleg vörös, most meg szőke voltam. Minden egyes új élet új lehetőségeket tartalmazott, de mindig ugyanaz az lett a vége, hogy egy idegen családban találtam magam, egy idegen testben. Néha nem egyből jöttem rá a dolgokra, míg máskor már egészen fiatalon bevillantak a képek és minden szép lassan kristálytiszta lett. - Meghaltál, de elég régóta élsz ahhoz, hogy máris új családod legyen. – pillantok rá komolyan, hiszen ezt kár lenen cáfolni, majd lilás-rózsaszín színben pompázó hajamba túrok és lassan fújom ki a levegőt. – Arra még nem gondoltál, hogy nem én voltam kicsi, hanem te nem akartad elmondani az igazat, mert azt hitted, hogy úgy jobb lesz? – nem nézek rá, helyette inkább újra elkezdem simogatni a lósörényét, mintha ez képes lenne kicsit megnyugtatni, elterelni a gondolataimat a fájdalomról, amit éreztem, vagy éppen még mindig érzek, amikor megpillantom anyámat. Volt olyan idő, amikor bármit megadtam volna az öleléséért, de hiába volt minden néma fohász, mert sose történt meg. - Miért nem mondod el az igazat, mitől félsz ennyire? – szegem fel a fejemet és láthatja, hogy nem fogok tágítani, hanem jobb lesz, ha elkezd mesélni. Most talán végighallgatom őt, most talán kap egy esélyt és nem hagyom magára, az pedig már csak rajta áll, hogy élni is akar-e azzal az eséllyel, amiért ma képes volt idejönni az étteremből. – Igen, akkor minden másabb volt, de talán nem jobb. Minden kornak megvannak a hátrányai, de tényleg erről szeretnél beszélni velem? – fürkészem őt kérdőn, mert tényleg nem értem hirtelen, hogy mi is motiválja őt, mi vezette most ide. Igazából talán az is a gond, hogy túl sok vihar tombol a lelkemben, amelyből egyet se tudok eltűntetni, nem tudok egyszerűen tovább sétálni azokon a tüskéken, amik ennyi év alatt keletkezett bennem.
•• ••
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kezdőlap
