- Rettentően hiányoztál! - Az élet nem volt könnyű azután, hogy az, aki gondosan felnevelt, meghalt. Az, hogy engem kiáltottak ki vétkesnek, még inkább megnehezítette azt, hogy tükörbe nézzek, de idebenn ez nem is volt túl nagy alternatíva. Itt nem volt semmi, csak párnák, néhány takaró, egy pár kanál és villa, de néha még kést sem adtak, mert azt hitték, hogy jó móka lenne vele az ereimet megnyisszantani. Sosem akartam efféle fejfájást okozni Rennek, pontosan ezért nem ártottam magamnak soha. Nem láttam értelmét, hogy azt büntessem, aki a legjobban szeret, legalábbis... úgy gondoltam, hogy így van. Hogyl... azért vagyok most egyedül, hogy ezidő alatt olyan életet teremtsen a tengeren túlon, amely segítségével mind a ketten boldogan élhetünk majd együtt, mint valódi testvérek. A kettőnk közötti korkülönbség rátette a hangsúlyt arra, hogy mindig én voltam az ártatlan kishúg, akit védeni kellett, ő pedig az volt, akire mindenki büszkén tekinthetett. Nem volt benne tiszteletlenség, egoizmus, nem mérgezte meg a lelkét kegyetlenség... hacsak nincs egy olyan oldala, amelyet gondosan sikerült előlem elrejtenie. Talán a szüleink őt jól nevelték, tekintve, hogy neki több ideje volt velük lenni, mint nekem.
Lehunytam a szemem, és újra meg újra elismételtem magamban azt, amit az előbb mondott. Magával visz. Magával akar vinni. Már éreztem a hátam mögött, hogyan is néz az ügyeteles dadus, bár ezt inkább gúnyosan mondtam rá állandó jelleggel. Nem kedveltem ezt a nőt, tekintve, hogy minden módszert megragadott, csak hogy kínozzon. Ha egyszer hangosan szóltam vagy a hangnemem némi dühös élt ütött meg, nem adott vacsorát, vagy ebédet... mikor milyen kedve volt. De ezt Rennek sosem mondtam el. Nem láttam értelmét feszültség generálásnak.
Lehajtottam a fejem. - Remélem, hogy... elengednek veled, Renn. Jó lenne már levenni ezeket a ruhákat. - néztem végig a fehér öltözéken. Sokan csak egy fehér lepedőt kapnak magukra, amiket valaki ocsmány ruhanemű formájára varrt, nekem lehetőségem volt kapni egy nadrágot és mellé egy fehér felsőt. Talán mert én nem dilis vagyok... mint ők. A többiek.
Végül megráztam a fejem azok után, hogy meghallgattam az ötletét. - Nem akarok visszatérni oda. A múltam egyetlen helyszínére sem vagyok kíváncsi. - Talán tényleg elültette a fejemben azt, hogy kiszabadulhatok innét. Túl sokat láttam bele az egészbe... és én fogok a legnagyobbat koppanni, ha nem sikerül. - Mikor beszélsz az igazgatóval? - kérdeztem aztán, és rájöttem, hogy udvariatlan vagyok. Milyen régen láttam már, és meg sem kérdeztem, mi van vele...
  

Nem akartam itt lenni. Hosszú hetek teltek már el... éveknek tűntek valójában, de soha egyetlen rossz szót sem ejtettem ki a bátyám előtt sem egylevélben, sem amikor néha nagy ritkán ellátogatott hozzám. Soha, egyetlen szóval sem mondtam neki, hogy mennyire unom már a burgonyapürét valami olcsó hússal, és hogy a leves amit itt adnak, abból áll össze, hogy egy kis vizet összekevernek némi zöldségkeverékkel. Az íze hányingert keltő, meglehetősen gyomorforgató. És egész éjszaka azt hallgattam, ahogyan a szomszédos szobákban ordítanak a páciensek. Én nyugodt voltam, engem ide küldtek, ide kényszerítettek... nem volt más választásom, itt kellett lennem. Vagy ez, vagy egy rideg börtön, de meggondoltam már kétszer, hogy miért is nem vagyok idősebb? Ennél egy börtön is sokkalta jobb lenne, és nem néznék ki úgy, mint aki éppen most élte túl a holokausztot. De az én túlélésem még nem jött el. Még... egyáltalán nem éreztem azt, hogy vége a szenvedésemnek. Láttam egy arcot, de senki nem hitt enekm. Azt hitték, hogy beképzeltem az egészet, és csak magamat akarom védeni, azért mondom azt, hogy láttam ott valakit. Még hogy hallucináltam... miért támadtak volna tévképzeteim egészségesen? Soha semmilyen mentális problémám nem volt előtte, és egyetlen éjszaka alatt elszabasdult volna bennem valami? Nálam békésebb gyermeket senki nem ismert a környéken, és nem tuzdták rám varrni azt sem, hogy pszichopata volnék... nem voltam az. Én csak árva voltam, s ez olyan izgalmas táptalaj az átkozott elméleteknek. Én miért lettem ilyen, ha közben Renn teljesen egészséges? És nem mellékesen a törvény egyik őre... tényleg azt hiszik, hogy két alma ennyire távolra esik egymástól? Üdvözlök mindenkit a huszonegyedik század igazságszolgáltatásában. Sokan azzal nyugtattak, hogy örüljek, hogy itt élek... mert ha Amerika egy olyan tagállamában volnék, talán halálra ítéltek volna. Nem mondom, nagyon megkönnyebbültem. Mindezt ironikusan élve meg.
- Renn? - kaptam fel a fejem, amikor meghallottam a hangot a folyosón. A falak papírvékonyak, napközben azért nem lehet aludni, mert ordít a közösségi szobában található tévé, éjszaka pedig a nyugalomra képtelen páciensek kiabálnak.
Amikor kinyílt az ajtó, úgy pattantam fel, mintha éppen a kísértet lepedőmet dobtam volna le magamról. Egy ideig álltam ott, szemben a bátyámmal. Ő nem változott. Kicsit idősebb lett, komolyab... mintha pár hónap elég lett volna ahhoz, hogy ősz öregember legyen. A fejemben már azt hittem, hogy az itt eltöltött hetek egyenesen évek. - Ó, Renn! - bukott ki belőlem ismét váratlanul, és kapkodni kezdtem a lábaimat, hogy a nyakába vessem magamat. Olyan volt ez, mint egy börtön. Rosszabb, mint egy börtön. Pedig állítólag itt jó helyem van. - Végre meglátogattál! - suttogtam halkan a vállába, beszippantva férfias arcszeszének illatát. Egyszerre örültem és voltam rá dühös, amiért csak most jött el, ennyire hosszú idő elteltével.