Ha belegondolunk, gyerekként egyikünk sem tudja még, hogy mit fog kezdeni az életével, milyen irányt vesz majd az egész... és mi fogja meghatározni. Vallom azt, hogy nem ugyanazon jellemvonások tartanak minket meghatározónak egész életünk során. Változunk... akárcsak az időjárás. Hol zavarosak, kiismerhetetlenek vagyunk... hol egyértelműbbek, mint bármi más a világon. Én élni akartam. És akarok most is! Ezért váltam el a szüleimtől. De nem tudom, mennyi adatik még meg abból a nagy katyvaszból, amelyet életnek neveznek.
Sokáig hittem valamiben... abban, hogy létezik halhatatlanság. Egészen addig, míg a hitemet keresztül nem metszette egy orvosi diagnózis. Míg mások húsz évesen alig várják, hogy lediplomázzanak, számomra az is nagy előny lesz, ha eljutok az államvizsgáig élve. Betegnek lenni... annyira mássá tesz. Reménytelenné, hitetlenné... elfelejtünk mosolyogni, bízni az életben. Bízni Istenben... ha létezik, miért bánik oly' kegyetlenül egy-egy védtelen teremtményével? Miért győzi le az erősebb a gyengébbet? Elfelejtettem bízni a Bibliában... amelyet kötelező olvasmányként tartottak a szüleim a saját fiókomban. Hiába, brit család. Az első a vallás. Ezért is jöttem el otthonról. Bevallani, hogy minden hitemet elveszítettem a teremtő irányába, olyan lett volna, mintha a családomat tagadtam volna meg. A szüleim nem tudnak arról, hogy milyen betegséggel küzdöm, de csupán azért, mert így láttam jónak.
Szóval... egyelőre az a legnagyobb célom, hogy eljussak a diplomáig, és ha már azt megszerzem, azt hiszem, hogy nem hiába éltem. Nincs más értelme az életemnek, csak a tudomány... a nők már régen nem érdekelnek, vagy inkább... én nem érdeklem őket. Ugyan melyik életvidám szépségnek lenne szüksége egy ilyen búval bélelt, életimádattal egyáltalán nem rendelkező, porosodó fiú? Mert férfinak sem mondanám magam. Olyan vagyok, mit egy kisfiú, és ezt régen, a betegséges kiderülése előtt ki is használtam.
Soha nem hiszek csak úgy a szememnek, mindenről meg kell győződnöm... általánosságban emberbarát vagyok, de nem szeretek túl sokat beszélni. Inkább hallgatom a beszélőt.
A külsőm alapján viszont már nem vagyok olyan átlagos. Eléggé kitűnök a tömegből, ha éppenséggel úgy akarom, hiszen a külsőm meglehetősen... brit. Hajam eléggé rövid, sötétbarnás árnyalatú, de a napfény néha világos fényt kölcsönöz neki. A szemeimet nehéz megítélni. Ha nincs rajtam az amúgy midnig viselt sötét keretes szemüvegem, kéknek tűnik, amúgy zöld. Öltözetem szintúgy szokványos. Egy farmer... egy ing.

Nem adhatok túl sok támadófelületet, sajnálom...

Összekoccantak a fogaim, a hideg végigfutott egész testemen. Előttem egy vaskos fizikakönyv hevert, de össze kellett szorítanom a szemeimet, és mikor éreztem, hogy verejtékcsepp vonul végig homlokomról az államig, lekaptam magamról a szemüvegemet. Fájt. A mellkasomat maró égés elviselhetetlen fájdalmat ébresztett bennem, az agyam mintha fel akart volna robbanni... miért kell ilyen kegyetlennek lennie? Ami nem öl meg, az megerősít. Talán így van. Én inkább hiszek abban, hogy lassan mindenre lesz gyógyír. Csak... mire erre megtalálják, én már nem fogok élni.
Alig múltam húsz éves, mikor diagnosztizáltak. Azóta mindenki lesajnáló pillantásokat vet rám; már unom. Gyűlölöm. Küzdök és küzdöttem, mióta csak az eszemet tudom, és nem térített le az utamról sem gyilkos kórság, sem hithű szülők, kiktől távol vagyok, de valószínűleg ez az egyetlen jó dolog jelenleg az életemben. A hitet, mint eszközt, ők tanították, ám nem jó módszerekkel. Sajátos tudással, felfogással ruháztam fel ezt az apró szócskát. Elbizonytalanodni csupán akkor szoktam, mikor azok a szánakozó pillantások megtalálnak... és akkor feleslegesnek érzem az egészet. Bátornak tartottam magam, erősnek. Azzal, hogy még így is le akarok diplomázni, azt akarom csinálni, amit szeretek... ha anyám baráti köréből erről valaki tudomást szerezne, valószínűleg olyat mondana, amelyet sosem lennék képes megbocsájtani.
Összecsuktam a könyvemet, majd felsóhajtottam. A fájdalom lassan csillapodott, még pár nehéz lélegzetvétel, és ki tudtam nyitni a szemeimet. Az óra hamarosan kezdődik. A professzor az egyetlen a főiskolán, aki tud a betegségemről, és gondosan őrzi ezt a titkot. Azt hiszem, ő büszke rám.
Úgy suhantam le a lépcsőn, mint valami szellem, arcom sápadt volt, és a sietség ellenére sem tudtam fokozni a lépéseimet. Egy perc... talán még belefér.
Még egy nagy levegő, visszatettem a szemüvegem, de a könyvek a földön landoltak. Valaki másé is. Elég vaskos könyveket cipelhetett magával, az esés hangjából ítélve. Egy fiatal lányba ütköztem. - Bo... bocsánat - bukott ki belőlem, rögtön guggolva is le, és az egyik kinyílt könyvéből kiolvastam a nevét. Gretel. nem az a szokványos amerikai név... bizonyára ő sem innen származik.
Felálltam, és csak ekkor néztem először az arcára, átnyújtva felé a könyveit. - Tényleg sajnálom - fűztem még hozzá, majd megragadva a saját könyveimet, ismét eltűntem a folyosók között.