a felszín alatt »
Ha azt gondolod, nem vagyok erős, tévedsz. Az izmaim nem géneknek köszönhetem. Remek tornász vagyok. Igazi akrobata. A kötéltánc a fő mutatványom. A porondon amit láthattak az emberek... az csak egy kis részem volt de ott ragyogtam. A magasban, a felhők között táncolni, ugrani, pördülni és forogni... ahogy szőke tincseim velem lendültek, kék tekintetem pedig a húsz méterrel alattam leskelődő embereket figyelte... a hétköznapi embereket. A kislányt aki szőke tincseit két copfba fogta. Kis hercegnős ruhában nevetett felém, szemei tágra nyíltak ahogy elvarázsoltam őt.
- Mi lesz már? Tapsra vársz? Eredj takarítani! - nem mozdulok. Bájos tekintetem a vöröslő kezeimet kutatja. Megragadja a tincseimet és felrángat a padlóról. - Én nem akartam! - hüppögőm csöndesen. Megsimogatja arcomat. A fájdalom azonnal tova vész. Megnyugszom. Megcsókol. A csókja éget de mégis elcsitítja elmémet. - Ügyes kislány vagy, tetted a feladatodat. Örömet okoztál nekem. Ezért pedig jutalom jááár! - vigyorra húzza ajkait. Megcsókol újra. - Csak előbb takaríts fel babydoll.
Mennyi idő telt már el... mennyi év... te és én... a mi történetünk. Tudom mit gondolsz rólam. Szerinted én egy baba vagyok. Rózsaszín és világos. Egy baba ami felett kedved szerint rendelkezhetsz. Tévedsz, nagyon nagyon tévedsz. Azt amit gondolsz rólam egy szelleme csupán a múltnak. Veszélyes vagyok és hamarosan te is meglátod majd, milyen sötét is tudok lenni.
user információk »
Sikerült kitörölni, bocsi 
| életem lapjai »
Kevélység - 1888.
A doktor megrázza a fejét. Anyám zokogásban tör ki. Egy újabb lány. - Lány?!! Apa mennydörgő hangja majd kettészakítja újszülött füleimet. - Asszony, egy újabb lány? Mit kezdjek még egy semmirekellő lánnyal? - Anyámmal együtt zokogunk. Ő könyörög, én sírok. Apám kitép a karjai közül. Hirtelen oly hideggé válik minden. Hirtelen oly kegyetlenné anya meleg karjának hiánya. Egyedül vagyok. Félek. Sírok. Éhezem. Aztán hirtelen meleg kezek érintenek. Óvó kezek. Elhallgatok. - Biztos benne, hogy ezt akarja, Mr. Vonelio? - apa csak bólint és átveszi a pénzt. Neki nem kell lány gyermek. Egyik sem kellett előtte, hát eladta mind. Eladott minket.
Fösvénység - 1895.
- Nem, az az enyém! Add vissza, add vissza! - Úgy tépem a macit mintha az életem múlna rajta. A három lány pedig csak nevet és arrébb löknek. - A tied? - egyikük hangja tele van gúnnyal. A másik kettő kacag. - Neked nincs semmid. Hallod? Semmid sincs. Itt semmi nem a tied. Te vagy a mienk. Jobb ha ezt megjegyzed. - Sírni kezdek. Olyan könyörtelenek, olyan kegyetlenek. Hidegek, akárcsak Ő. - Nézd már, hogy bőg. Kis pisis. - Kettévágják a mackót és a mocsokba hajítják. Magamra hagynak. A mackó feje az ölemben, apró, összetört teste a mocsokban. Zokogok. Fáj. Rémesen fáj a gyűlöletük. Csak azért mert én tehetséges vagyok. Csak azért, mert a porondmester engem szeret a színpadra állítani. Ó ha tudnák, csak ha egyszer észrevennék...
Bujaság – 1902.
A közönség értem ujjong. Engem ünnepelnek. A kötélmutatvány olyan nagyszerűen sikerült, hogy az emberek állva tapsoltak. Rózsát dobáltak, értem, csakis értem. Éljeneznek. Imádnak. Végre egyszer önmagamért szeretnék, azért amire képes vagyok. Három nővérem sikoltva kísért. Gyűlölik a sikerem s gyűlölik, hogy a nép engem kíván s nem őket. S ahogy kiürül a sátor már támadna is rám a három hárpia de megelőzi őket a démon. A démon ki éjjelente jön értem s kegyetlenül vesz el mindent tőlem. Így van ez már gyermekkorom óta. Értem jön, testembe búj s kiélvezi annak melegét. Belém önti mérgét majd mint árnyék, eloson, magamra hagyva a könnyek és a félelem között reszketve. A fülembe zihálja, hogy tizennégy éves testem immár egy nő teste s hogy ideje elfelednem, hogy valaha is megszabadulok tőle. Az én démonom és én az ő összetört liliomszála maradok örökre. S erről gondoskodni is fog. Tincseimbe tép, torkomba harap a démon, hogy csóknyomot hagyjon bélyegeként.
Irigység – 1903.
- Ne kérlek, ne tegyétek! - ismét a zokogás, a könnyek. Gyötrelmesen sírok de hiába. Mildred és Maria kegyetlenül tartanak, még Milena a tincseimet szaggatja az ollóval a kezében. Gyűlölik a szépségemet, irigylik azt a keveset amin van és azt ami csak még több szenvedést hozott rám életem során. - Meglátjuk ki fog téged így szeretni te nyomorult! - az összeset levágják. Szőke tincseim a földön hevernek s engem közéjük löknek s kacagva hagynak magamra. A társulat örege, egy jósnő talál rám. Viola mindig is anya volt anyám helyett. Édes csókja a homlokomon mindig gyógyír a bánatra ma éjszaka azonban más orvosságot tart a kezei között. Engem. - Nem, az nem lehet. - csóválom a fejem szavaira. Én nem értelek. Nem... én csak Harley vagyok. Simán Harley. - megcirógatja arcomat. - Nem kicsikém. Te egy vérfarkas és egy boszorkány gyermeke vagy. S van erő amivel megállíthatod a testvéreid. Csupán ölnöd nem szabad mert akkor elveszted az erődet. Én segíthetek neked megtanulni használni. - Kopasz fejemre futnak ujjaim... legalábbis kopasznak kellene lennem... s mégis érzem, tincsekbe markolok. - Hogy, hogyan? Te is... boszorkány vagy? - ejtem ki bizonytalanul szavaimat. - Nem kedvesem. Ezt te tetted. A te erőd. Csupán meg kell tanulnod irányítani.
Torkosság – 1904.
Az ajándékhegyek halmokban az ágyamon. Három nővérem felettem magasodik. Nem kérdés mit kell tennem s én nem is kérdezek. Mind nekik adom. Az összes ajándékot melyet a közönség szíve nyújtott. Mindent odaadok. A gyönyörű rózsaszín szoknyát. A bonbont, a virágot. Mindent. S nincs bennük annyi könyörület, hogy ne előttem falják be, ne előttem dobják ki vagy tépjék darabokra. Mindenem az övüké. Én az övüké.
Harag – 1905.
A mai műsor is remekül sikerült. A közönség állva tapsolta meg tehetségemet. Még csak kezdetlegesen tudom irányítani az erőt ami nekem megadatott de ahhoz elég, hogy a közönség számára lenyűgöző legyen a mutatvány melyben a levegőben szárnyalok deszkáról deszkára, kötélről kötélre, olyan tánccal, melyet a legnagyobb táncosok is megirigyelnek. A műsor után azonban már nem a híres kötéltáncos vagyok többé. Nem. Csak a negyedik Vonelio lány. A negyedik. A megvetett. A gyűlölt. A fekete bárány.
- Ott kimaradt egy folt édesem. - hallom meg Milena nyájas hangját miközben Mildred felém köp, Maria pedig felemeli szoknyáját és a földre vizel. - Nyomás, nyomás vagy talán túl jónak képzeled magad, hogy feltakaríts a nővéred után? - kérdi és mindhárman nevetésben törnek ki. Hát már sosem lesz vége megaláztatásomnak? Könnyeimmel küszködve emelkednék meg, hogy a vödörrel együtt meginduljak de Milena a hátamba tapos. - Nem, nem kedvesem, csússz szépen ahogyan azt a szolgák teszik. - Testem elgyötört és fáradt. Megalázott. Sosem bántottam egyiket sem pedig már megtehetném. - Kérlek nővérem... - hangom halk és reszketeg. Milena kegyetlenül nevet. - Rendben felállhatsz. - Megemelkedem mire pofon vág. Látom, hogy Mildred is felém indul és megijedek. Az erőm elszabadul és mire feleszmélek, túl késő. Milena holtan esik össze előttem s magam sem tudom, mi történt. - Én... én... nem... - megrémülök. Érzem, hogy a testem megrándul a fájdalomtól. Maria kiáltana, hogy gyilkos de mire megtenné a feje a húgyban s Mildredé is mellette. A férfi pedig átkarol. - Most már nem lesz semmi baj. Gyere velem s többé nem kell így élned, ígérem. - Körbe pillantok. Nekem már nincs vesztenivalóm. Ha maradok, meghalok. Ha megyek... ki tudja. S annyi bizonyos, hogy ennyi év után már tudom. Kol Mikaelson megmentette az életemet.
Jóra való restség – 1914.
Hallom őt. Látom a vért. Látom, hogyan olvad össze a vér s a láng, miképp tépi le és nyúzza a bőrt a tűz és hallom hogyan kacag az árnyékban meghúzódó fekete démon... az én árnyékom fekete démona. Az én démonom. - Hss drágám, shh. - hallom a hangom, az őrjítő hangom. Hátrébb lépek mikor felém nyúl. - Segíts, kérlek segíts! - ez az ember értem könyörög. Kihúzhatnám a lángok közül s megmenthetném az életét de mi végre? Mi jót tett ő értem bármit is? Mikor nem gyűlölt szívből és mikor nem rúgott belém ha tehette? Melyik kereszteződésnél fordult felém és ragadta meg a kezemet, hogy megmentsen? Nem. Eladott. Eladott engem. A lányát. Lehajolok hozzá. - Látod apám... a vér, a vér, mindig csak a vér. Hát hol a vér most, mikor közel a láng? Eladott vér nem vér. - idézem szavait és ellépek. Elfordulok. Fekete démon kacag fekete árnyak között. S én magam mögött hagyom a cirkuszt és annak lángjait, a vért és annak álmait. Holnap reggel mikor New Orleans felébred, egy porig égett sátrat talál csupán s ugyan mi egy cirkusz a népnek? Semmi. De mi vagyok én Kol nélkül s hová lett az egyetlen tanár, barát s férfi ki sosem ártott nekem, ki sosem bántott, ki tanítómmá érett, kinek köszönhetően ismét vérfarkasboszorkány vagyok?
Ne ölj. Ne paráználkodj. Ne lopj. - 2015.
Hupsz. Vagy talán mégis? Ki állít meg benne? Hogy? Te, mert te isten gyermeke vagy? Ugyan már. Nem vagy te elég ahhoz, hogy megállíts. Azt gondoltad ennyi év után is játszhatsz velem, igaz? Takarodj a közelemből és jól jegyezd meg. Én senki barátja nem vagyok. Senkié nem vagyok. Ha ez a száz év magány valamire megtanított, az az, hogy egyetlen vámpír élt a földön ki tudta milyen ez a szenvedés. Ki megtanított erősnek s bátornak lennem. Ki új életet adott nekem. S ki visszatért, nekem pedig mellettem a helye. Kol Mikaleson. A fivér akik sosem volt. Nem hagyom, hogy újra elvessz. Nem hagyom, hogy újra bántsanak. Ígérem. |
Kezdőlap
De tényleg... hol tanultál így fogalmazni? Mondd el, én is megyek, beiratkozom oda egy évre, és... awh. *le van nyűzögve*
Hát ne húzzuk sokáig, látogass sorba minden foglalót, majd... a szokásos. ^^