Elég, ha csak rám nézel, és látni fogod, hogy milyen vagyok. Elég magasnak mondható vagyok, illetve csokoládébarna, hosszúkás hajjal rendelkezem, amelyet mindig felzselézve hordok. Arcom kissé kerek, és a bőröm olyan fehér, hogy az arcom szinte már sápadtnak mondható.
Ajkaim vékonyan íveltek, szinte beleolvadnak az arcom színébe, hiszen olyan világos rózsaszín színű. Testalkatom átlagos, bár nem nevezhetném magamat izmosnak. Őszintén szólva nem is szeretném, hogy olyan legyek.
Magamról annyit kell tudni, hogy nagyon félénk típus vagyok. Félek kimenni a közösségbe, jobb szeretem, ha inkább egyedül vagyok. Zárkózott, és gyakran némának is mondható vagyok. Nem vagyok felszínes, és szintén nem szeretem az olyan embereket sem. Nehezen nyílok meg mások felé, és mindig zavarba jövök, amikor nem tudok magamról semmit sem mesélni, csak annyit, hogy amnéziás lettem, és ennél többet nem is tudok mondani. Amikor az orvos közölte velem a történetet… egy világ dőlt bennem össze. De azóta már 1 év telt el, és úgy érzem, könnyű lesz túllépnem mindezen Blaine mellett. 

Oszd meg velünk, ki vagy!

-          Cairos. – Szólal meg felettem az orvos a fehér köpenyében, élen a klumpa papuccsal. Nagyot nyelek, mert fehérköpeny lázam van. Nem tudom, hogy miért vagyok kórházban, és azt sem értem, hogy mi történik velem. Nem emlékszem arra, hogy ki vagyok. Nem tudok semmit sem.
-          Mi történt velem? – zakatolok. Fel akarnék ülni, de akkor hirtelen az orvos injekciót ad be a karomon keresztül. Hirtelen aztán könnybe lábadnak a szemeim, s ajkaimat összeszorítom, mikor az orvos rezzenéstelen arcát bámulom, és magyarázatot követelek mindenre. Az agyam tiltakozik minden ellen, de hirtelen megnyugszom a gyógyszertől, amit beadtak nekem. Mély levegőt veszek, és az orvost figyelem, aki egy papírt tart a kezében.
-          Cairos. – Ejti ki a nevemet nyugodt hangnemben újra, miközben kissé izzadt ujjai között fogja a papírokat, és gyűrögeti.
-          Tessék? – kérdezek aztán vissza, miközben sűrűn pislogok. Legszívesebben letépném magamról a korongokat, és kirohannék innét. Egyedül a nevemre, a koromra, és a szüleim nevére emlékszem. De az arcukra… soha nem láttam őket.
-          Történt egy kis tragédia… - kezd bele,  s hirtelen csak most nézem meg részletesen ezt a jó embert. Körülbelül akkora, mint a mellettem lévő szekrény, és mintha talán kicsit szeplős is lenne. Olyan közép-európai férfinak tűnik. Érdekes, hogy aligha ki vagyok borulva, de ezen agyalok, hogy ő hogyan néz ki.
Leül velem szemben kényelmesen az ágyra, s kicsit feljebb húzom a lábaimat, hogy az ágy végébe beférjen. Érdekel, hogy mivel áll elő, hiszen még is csak kimaradt néhány emlék a fejemből.
-          Milyen évet írunk? – kérdezi tőlem kíváncsian, amikor a papírját az ölébe fekteti, és a toll végét a fehér papírnak szegezi.
-          Hát 2008. – vágom rá aztán érthetetlenül. – február 15-e. – teszem hozzá még pluszba azt is, hogy hányadika. Hogyan lehet ilyen hülye kérdést feltenni?
-          Tévedsz.  – Közli velem a lehető legnyergesebben. – 2014 novembere van, Cairos. – Nyel egy nagyot a végén, mikor a papírnak szegezi a fejét.
-          Az nem lehet… - rázom a fejemet zavartan, de nem tudok ideges lenni, mert be lettem nyugtatózva. Hirtelen a sírás tör rám. – Tegnap volt a balesetem! – Emelkedik pár oktávval a hangom, mikor meghazudtolom azt, amit az orvos állított. – Ez is csak egy ostoba tréfa! – Zakatolok. Nem hiszem el, nem, nem, nem, nem! Ez hazugság!
-          7 évig kómában voltál. Az édesanyád pedig belehalt a sérüléseibe, már 7 éve. – Közli, miközben egy újabb nagy nyelés hagyja el a torkát, és az arcomra sem mer nézni, mert tudja, hogy könnyben úszok. Úgy érzem, hogy elájulok.
Az orvos hirtelen feláll, azután pedig egy újabb injekciót vesz le a polcról.
-          Sajnálom, Cairos. – mondja egy újabb nyelés keretében, míg végül karomba nyomja a tűt, és sötétség hull le szemeimre.