Mindig is szófogadó, szorgalmas lány voltam. A hangsúlyt a tanulmányaimra fektettem, jó egyetemre szerettem volna bekerülni, éppen ezért nem vettem részt semmilyen partizásban, hajrázásban és egyéb értelmetlen dologban, amit a korombeliek csináltak. Nem érdekeltek a fiúk, nem voltam soha pasizós fajta. Úgy gondoltam mindig is, ráérek még ismerkedni később, ha már idősebb leszek. Életemben egyszer csókolóztam, azt is Amerikában egy üvegezés alkalmával, mikor az unokanővérem, Cadie elvitt az egyik barátnőjéhez. Már a fiú nevére sem emlékszem, nem is lényeges, mert elég nyálasan csókolt. Komoly lány voltam, éltanuló, mindig becsülettel végeztem el a rám szabott feladatokat. Ezért sokan sznob picsának neveztek, de nem érdekelt engem. Persze akkor jó voltam nekik, mikor rólam kellett lesni a dolgozatoknál. Nyitott, érdeklődő és megértő voltam azokkal szemben, akiket érdemesnek találtam a társaságomra. Ők mindig is számíthattak rám, bármi is történt.  Őszinte voltam, nem hazudtam senkinek semmilyen helyzetben sem.  Mindig fel voltam készülve mindenre, mindig volt egy B tervem. Sosem féltem felvállalni azt aki vagyok.  Bár precíz és pontos voltam, de kicsit különc és bohókás is a magam világában. Ebbe a kis univerzumba viszont csak keveseket engedtem be.  Szerettem írni, mindenféle történetet. De csak keveseknek mutattam be az irományaimat, pedig eléggé termékeny voltam ilyen téren. Nem adtam esélyt a keselyűknek, hogy támadási felületet találjanak rajtam. Mély érzésű ember voltam és nem féltem kimutatni az érzelmeimet a szeretteim és a barátaim felé. Optimista voltam…
De minden megváltozott abban a pillanatban, mikor az az őrült férfi berontott a nagynénémék ajtaján és borzalmas dolgokat tett. Nem értem, miért pont én éltem túl? Miért? Milyen lehetnék ezután? Minek volt értelme az a sok fáradozás, hogy utána mindent elveszítsek? Milyennek kéne lennem? Jelenleg nem vagyok optimista. Soha nem féltem semmitől, most félek a rám váró jövőtől, a világtól. Magamba fordultam, mert már csak magamra számíthatok. Nem tudok mosolyogni. Fogok-e még valaha? Nem akarok szociális gondozásba vagy nevelőszülőkhöz kerülni, nem is fogok. Most már nem leszek az a szófogadó, rendes lány, aki voltam. Nem lehetek, mert valahogy túl kell élnem, erősebbé kell válnom. Egyetem? Erről lemondhatok egy időre. Pedig mennyire akartam, mennyire vágytam rá. Erre a helyzetre miért nincs B tervem? Miért fekszem ürességgel magamban egy kórházi ágyon, miközben tudom, hogy talán már soha nem lehetek önmagam? Elvették tőlem a családom, a gyermeki ártatlanságom, az életem, mindent, ami valaha én voltam, vagy fontos volt a számomra…
Külsőségekben nem tűntem ki a tömegből soha, elég átlagos kinézetem van. 165 centis magasságommal nem vagyok egy égimeszelő. Vékony vagyok, de nem az a gebe fajta. Hosszabb, szőke hajam van, a szemem színe csokoládébarna.
Általában fehér állatok alakját szoktam felvenni. A kedvencem mindig is a fehér holló volt. Ha tehettem, holló alakban röpködtem a város felett, élveztem a szárnyalást, a szabadságot. Olyankor úgy éreztem, semmi sem szabhat gátat nekem.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Elmúlt a fehér zaj, kitisztult a kép. Egy tiszta kórházi ágyon ébredtem, fehér kórházi hálóruhában. Miért is vagyok én itt?? Gondolkodóba estem, belesajdult a fejem. Odakaptam, be volt kötözve. Mi történt??? Emlékfoszlányok, emlékképek kezdtek beugrani.
 
Seattleben vagyunk a nagynénéméknél. Cadie a párnáját szorongatva, hason fekve pihen az ágyán, miközben elhallgatja az új, fanyar humorú szerelmi történetemet. Szerette, ha megosztottam vele a történeteimet. Egyszerre csak vérfagyasztó sikolyok és dulakodés zajai szűrődnek be az ajtón keresztül, rémülten csapom össze az irományos könyvecskémet. Nem merek kiszaladni, hogy megnézzem, mi történik odakint, életemben először lefagyok egy kényes szituációban, moccani sem merek. Cadie kimegy. Soha többé nem tér vissza. Csak a sikolyait és a szenvedését hallom, de nem kiált segítségért és én gyáva módon nem szaladok ki segíteni neki. Nem tudok, képtelen vagyok rá. Ehelyett nyúlszívűen bebújom az ágy alá, a fülemre tapasztom a kezem, és magamat nyugtatom. Erős karok ragadnak meg a lábamnál fogva és húznak ki az ágy alól. A szörnyeteg lihegni kezd, vér csöpög a padlóra a kezéről. Félősen húzom össze magam, meglátom, hogy a lábam vértől maszatos és felsikítok. Nemsokkal azelőtt a vörös folyadék még Cadie testében folydogált.  A férfi arca el van torzulva, vérmaszatos a szája, a szemei sárgán merednek rám. Egy hibrid. Rajtam tartva a szemét elindul és megtörli a kezeit Cadie takarójában. A tekintete ismét emberi, sötét szempár mér végig engem. Félek, rettenetesen félek. A szörnyeteg rám veti magát. Nem látok mást, csak az éjsötét, vérszomjas tekintetet és az arcát. Soha nem feledem, egész életemben kísérteni fog. Ajka mosolyra húzódik a sikolyom hallatán, folytogatni kezd a véres ujjaival. Abban a pillanatban megtörik a lelkem előtte. Át kell változnom, el kell menekülnöm, szólal meg bennem a túlélési ösztönöm. Átalakulok alatta egy szempillantás alatt egy fehér macskává és szaladok, de nem jutok messzire, mert elkap és a szekrényhez hajít. Beverem a fejem a szekrény oldalába, csúnyán vérezni kezd. Visszanyerem emberi formámat. Nem marad több erőm küzdeni ellene, tudom, hogy eljött a vég. Elégedett mosollyal kapja fel sajgó, elernyedt testem, majd fogja, és  legurítja a lépcsőn. Nem marad más, csak a fehér zaj.

Sajgó testemben fájdalomtól gyötörve ébredek. Hányingerem van. Rettenetesen fáj mindenem, de muszáj oldalra dőlnöm, mert a gyomrom nem bírja, kieresztem hát, aminek jönnie kell. Forog velem a világ. Ülő helyzetbe tolom fel magam, gyötrelmes minden egyes mozdulat. Megtörlöm a hányás szagától bűzlő szám és körbenézek. Sírógörcsöt kapok.  Én még élek, de a gyermeki ártatlanságom örökre odaveszett. Azt sikerült kiölnie belőlem a szörnyetegnek. Körülöttem  halál szaga terjeng. Alvadt vér tapad mindenre a házban, mindenhol ernyedt testek hevernek. Halott testek. A családtagjaim, mindenki…halott. Rendőrök törnek be felfegyverkezve, egy csomó rendőr, ujjal mutogatnak rám, mozog a szájuk, de nem értem, mit mondanak. Fáj a szívem, a mellkasom, szűkös a levegő. Elszédülök, a látásom homályossá válik. Elterülök a hűvös padlón és nem marad más, csak a fehér zaj.

Hisztériás zokogásban törtem ki. Nem lehet igaz, ez nem igaz, biztosan csak egy rossz álom!!!! Londonban még minden rendben volt!!!! A továbbképzésünk után, bezsebelve az A-level érettségit,Nadinenal és Kierannal uszodába mentünk úszni. Élveztük tinédzser éveink utolsó nyarát. Szeptembertől egyetemre fogunk járni. Már csak az volt a kérdés, kit hova vettek fel. Én természetesen a Harvardot céloztam meg első körben és mindenki szerint biztos helyem volt már ott. De hogy tényleg felvettek-e? Ezt talán soha nem fogom már megtudni. Mi lesz Poppyval? A drága kiskutyámmal? Ki vigyáz rá ezentúl??? És mi lesz velem? Rám ki fog vigyázni??? Hova kerülök??? Haza akartam menni Londonba, vissza akartam térni az indulás előtti pontra, hogy megakadályozhassam ezt az egész borzalmat. Terveim, céljaim voltak!  Kieran azt mondta, a nyár végén elárul egy nagy titkot nekem, Nadinenal fel akartunk készülni az egyetemi éveinkre, költözni akartam, felnőtté válni. De nem ilyen kegyetlen módon. Ha nem fájt volna minden egyes végtagom, akkor a párnámat vagy a takarómat püföltem volna, de csak hisztérikus sírógörcsre futotta, egy poharat vágtam a falhoz. Egy orvos rontott be az ajtón két nővér és egy egyenruhás rendőr kíséretében. Az egyik nővér lefogta a vállaimat.
- Miss Ainsworth, nyugodjon le! Minden rendben lesz, érti? - szólt barátságos mosollyal, miközben valami injekciót fecskendezett az infúziómba.
- Minden rendben lesz. - simított végig a homlokomon, de hiábavalónak és hazugnak éreztem a szavait. Tudtam, hogy már semmi nem lesz rendben. Semmi sem lesz ugyanolyan. Semmi sem lesz a régi. Én sem. Én éltem, de a lelkem egy része a családommal együtt halt. Pillanatokon belül elnyomott az álomtalan álom. Nem maradt más, csak a fehér zaj.