Órák óta ülök s figyelem. Némán, mozdulatlanul. Van időm. Megvárom. Tudnia kell, hogy bízhat bennem... hogy az én türelmem nem véges. Tőlem nem kell tartani mert bennem nincs erőszak, bennem nincs harag. Engem nem tüzel holmi otromba vágy arra, hogy eláruljam bizalmát és bántsam és mikor közelebb lép, tudom, ő is érzi ezt. Végül szép lassan de mellém ér. Lehajtja fejét. Fújtat egyet. Lassan emelkedem meg és érintem meg fejét. Fekete lélektükreibe fúrom saját tekintetem.
Olyan tiszta és mégis annyi fájdalom és kín ötvözi pillantását.

Miss. Watsonhoz bármikor fordulhatsz segítségért

Alig-alig vert a kis szív. A mellkas elgyötörten emelkedett és zuhant össze. Forró könnyek potyogtak a haldokló kismadárra a tenyeremben. Az éjszakai vihar összetörte apró testét s mire én rátaláltam, már túl késő volt. Vigaszt csak az nyújthatott, hogy egy meleg érintés volt mi elbúcsúztatta. Nem volt egyedül. Lelke úgy távozhatott ebből a világból, hogy egy meleg simítás szőhetett édes ám utolsó álmot elméje köré.
Nyolc éves voltam, amikor az apróság meghalt a tenyeremben pihegve s most is úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Emlékszem, napokig sírtam az élet igazságtalanságán és értetlenül álltam az erdő fái között, okolva a vihart, nem értve meg a természet körforgását.
Ma sem értem miért kellett annak a kismadárnak elpusztulnia s miért élhetett tovább az ezer évet megélt tölgy a kert végében.