Imádok egyedül lófrálni a városban. Pár éve már itt lakom, úgy éreztem, hogy jobb nekem, hogyha nem élek tovább apámékkal, főleg így, hogy helyszűkében vagyunk, és jön a közös gyerek. Na, meg amúgy is, a Withmore-ra készülök, s mivel az elég közel van, ehhez a helyhez megpróbálok itt letelepedni. Az Őrangyalom amúgy is folyton követ. Eleinte zavart, mostanra már van nagyobb gondom is nála, azért mégis jó kicsit egyedül lenni. Mivel gyerekkoromban is imádtam a játszótereket így most sem volt már kérdés, hogy hova is tartok. Lehetek akárhány éves, sosem leszek öreg ahhoz, hogy hintázzak egy kicsit, főleg akkor nem, hogyha ilyen szép fényesen ragyog a nap. Ha szerencsém van, nem lesznek sokan a játszótéren, kimondottan nem tolerálom a sok gyereket. Valahogy idegesítenek. Talán, mert nekik, velem ellentétben volt, és van gyerekkoruk. Néha olyan mélabús, kiélt nőnek látom magam, pedig gyakorlatilag még lány vagyok, fiatal hölgy, akinek nem kellett volna megtapasztalnia, hogy milyen elveszíteni egy szerettet. Néha elgondolkodom, hogy mi lett volna ha, anyám nem hal meg amikor születek. Milyen ember lett volna belőlem akkor, hogyha ő nevel fel. Vajon akkor is itt lennék? Egyszer apám azt mondta nekem, a múlton már hiába rágódik az ember, hiszen ami volt elmúlt, s az idő minden sebet begyógyít. Azt hiszem, hogy akkor egyszer tévedett. Az idő nem kenőcs, ami segít, az idő csak egy rossz gyerek, aki belenyomja az ujját a sebedbe, hogy a hiánnyal még fájdalmasabbá tegye a gyászodat. A játszótérre érve gondosan szétnézek magam körül. Közben kissé elborult az ég, már nem ragyog olyan szépségesen a nap, mint amikor kiszabadultam a lakásom négy fala közül. Gyerekeknek s a velük lófráló szüleiknek nyomuk sincs. Csupán néhány félig lerombolt homokvár emlékezteti még ez erre járókat arra, hogy itt jártak. A szemem egyből megakad a szél lökte hintákon, bizseregnek az ujjaim, érzem, ahogyan a gyermeki énem feltörni kívánkozik. Le is csapok az egyikre, beleülök, s meglököm magam. Nem nyikorog. Kár. Pedig akkor igazán felelevenedne az emlék.
Egy kirándulás. Nem is akármilyen kirándulás, hanem iskolai! Értitek! Anya nélkül! Nagy nehezen ugyan, de elengedett. Persze több, mint tízszer is megígértette velem, hogy nem iszok, nem kerülök bajba és a tanáraim életét sem keserítem meg. Mintha szándékomban állt volna bajba keveredni vagy igazi bajkeverő volnék. De csak félt. Mindemellett még tanár is, szóval ismer minket diákokat. Amikor egyet mondunk, hogy azt fogjuk tenni, akkor biztos lehet abban mindennek az ellenkezője fog történni. Mert milyenek a fiatalok? Na milyenek? Hormontúltengéses bajkeverők. Ennyit rólunk, ha egy felnőtt néz ránk és nem tud megbízni bennünk. Jól teszik. Az első adandó alkalommal, amint megérkeztünk a városba, lepakoltuk a cuccainkat a hotelbe s, megnéztük volna a város nevezetességeit én szépen fogtam magam és magán akcióba kezdtem. Pontosabban, meg se vártam, hogy mondjanak valamit, mit fogunk megnézni, hol lesz a találkozó, mikor lesz esély szabad tevékenységre – pontosabban céltalan társas sétára az ismerőseinkkel – és ehhez hasonló utasítások. Abban reménykedtem, hogy nem vesznek észre s, mire feltűnne a hiányom régen vissza találok és szépen jelzem itt vagyok csak ki tudja milyen szobort álltam meg nézni. Véleményem szerint Mystic Falls nem olyan rémséges hely, ahol könnyen eltévedne az ember fia. Csak befordul az egyik sarkon és máris... máris... máris nem tudja, hogy hol van. Nem vagyok idevalósi, ez az első alkalom, hogy itt járok és nincs mellettem senki. Teljesen egyedül, mérföldekre anyától, érthető, hogy ilyenkor sokkal jobban hiányzik a szidalma, bezzeg akkor amikor ott vagyok vele, már kevésbé. Ki érti az ilyesmit? Senki! Jó, szinte éreztem. Hagytam a lábaimnak, hogy vezessenek, mindenféle cél nélkül, némi megjátszással mert azt színleltem a velem szembejövővel, teljes mértékben tudom hová tartok. De ez korántsem volt így. Talán szépen veszteg kellett volna maradni és a tanáraim meg a társaim mellett kitartani, azonban tisztában vagyok azzal, hogy mellettük semmi érdekes nem történne, így azonban járhatom akár egy pillanat erejéig is a saját utamat. Tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene Piroska útját járnom, aki hallgat a farkas szavára és letér a biztos útról virágot szedni a nagymamájának. Azonban biztos vagyok abban, hogy Piroskát is csak a jó szándék vezérelte, akárcsak engem és megkímélem magam az unalomtól. Már nem figyeltem az útra, csak arra lettem figyelmes, hogy már nem a járdán lépkedek a kirakatok előtt, hanem egy valamivel jóval ismerősebb helyen kötök ki. Játszótér! Ha akartam volna se tudtam volna ilyen jól idetalálni. Gyorsan körbe pillantottam és gondolom mondanom sem kell mekkora szikla esett le a szívemről amikor nyugtáztam, hogy nem én vagyok az egyetlen mondjuk hat évesnél idősebb itt. Minden bizonnyal nagy volt bennem a késztetés, hogy rögtön le is csapjak a mellette lévő hintára és csak úgy se szó se beszéd lehuppanjak. Valójában egy kicsit kétségbe voltam esve, nem az lebegett a fejem felett, hogy ahogy ide érek rögvest elkezdjek csajozni. Eszem ágában sem, volt. Nem az én hibám, hogy az illető most lány volt, nem pedig fiú, akivel mégis könnyebb indítani egy ''Csá haver! Szabad ez a hely?” mondókával. Neki biztosan a szebb verziót kell előadnom. Mert sokkal jobban hangzik. Most leginkább bátorságra van szükségem. Ha megtehetem mindig huzakodom egy kicsit ha idegenekről van szó, de nem tehettem így. Most meg pláne nem! Szóval odasompolyogtam hozzá és ahelyett, hogy először megszólítottam volna helyet foglaltam a hintán. – Bocs, remélem nem foglalt ez a hely és nem éppen egy megbeszélt randit rontok el a barátoddal. – nem erőltetek bocsánatkérő vigyort az arcomra, inkább csak a kedvesebb és sokkal elviselhetőbb fajta mosolyt engedem meg magamnak. Mi mást tehetnék? Egyből úgysem szabad rázúdítanom a kérdést amiért igazából idebaktattam hozzá.
Kezdőlap
