all these sorrows I have seen...they lead me to believe
Sajnos igaza volt, a világ egyensúlyát pedig a boszorkányok sem tartották fenn, hisz hova jutott a világ? A vadászok többsége nem tud, vagy nem is akar olyan mélyen belefolyni a dolgokba, hogy értelme legyen őket vadásznak hívni, hisz holmi felkapok egy fegyvert és lövöldözök hozzáállás ide kevésnek bizonyult már. Vagy nem ebben a városban kellett próbálkozni. Nem sok köze volt a bosszúmhoz, de nem hiszem, hogy a kivégzésem előtti órákban kellene arról vitatkoznom, hogy miről kellene tudnia, meg miről sem. Amíg beszélek, addig sem töri el több csontom. Első lecke, időhúzás. Ha már ez nem segít, kifőzhetek mást, míg a mondandóm kivesézésével foglalkozik. -Azt, aki legyilkolta a barátaim? Aki elvett tőlem mindent? Aki miatt majdnem meghaltam?-vonom fel a szemöldököm, nem mintha sokat számítana neki a személyes bosszú hadjáratom, hisz kezdem sejteni, ki áll mindazok mögött, ami történt, és eszem ágában sincs tenni a haragom ellen. Most kifejezetten örültem neki, hogy ilyennel bírok. Legalább van, ami emlékeztet, ösztönöz, hogy harcoljak az életemért most is.-Ha pedig ezen túllépek, biztos akad más, akiben kereshessem azt a személyt, aki iránt a bosszú hajtana.-mondom, mielőtt előállhatna vele, hogy de mi van, ha elkapom azt is, és vége a bosszú édes érzésének. És tette rá, hogy a bosszúról ki hogyan vélekedik, nekem már csak az maradt, se család, az a kevés pedig, akit barátomnak hívhattam, jószerivel eltűnt mostanra. Nyx-ről fogalmam sincs, hogy merre lehet például, s ha így haladok, az egyetemi terveim is fuccsba fognak menni. De legalább a tandíj miatt nem kell, hogy a jövőben fájjon a fogam, ha itt és most megöl. Egy gonddal kevesebb, de valószínű nem csak nekem, neki is. Nem az életemért, az igazamért akartam küzdeni, azért, amiért a gyanúper bennem él, s amiért elegem lett belőle, hogy gyengének néz ő is, mondván fiatal lány vagyok, mire lehetek én képes. Hát, a körömfestés, meg a ruhaboltok napi szintű megjárása nem az én reszortom volt, bár utóbbi lehetséges, hogy jót tett volna, s emlékeztetett volna arra, vadász vagyok, de ember is. A földre taszítom, de elfogyó erőmmel szembe kell néznem, s helyrehozni magam annyira, hogy képes legyek egyáltalán megszólalni. A testem sajgó fájdalomtól viszont nem szabadulhatok meg úgy, hogy összeszorított fogakkal hagyom, feladja a lábam a küzdelmet, s lógjak a láncon, mint egy kivert kutya. Bármennyire örültem szavainak, s mosolyának, annak nem tudtam annyira, hogy önkívületbe taszított, s jóformán elvesztettem az eszméletemet. -Hát egyben biztos lehet. Ha ígérek valamit, meg is teszem. Csak tudnám, hogy az én időm meg fogja e érni. Mert gondolom tisztában van vele, hogy a forrásaim végesek, és kellene valami, ami ad némi segítséget a dolgom végeztében.-nem a pénzre gondoltam, hanem valami felszerelés félére, hisz egyiket sem osztogatták az utcán, sem ingyen, sem jó pénzért, s kétlem, hogy valaki, akinek a kínzásra ennyi felszerelése van, ne tudna ebben segíteni, ha már egyszer én fogom bemocskolni a kezem, helyette. A csontjaim ropogva térnek vissza a helyükre, amit összeszorított fogakkal tűrök, de a kellemes érzés, hogy csontjaim már nem sajognak, egész testemre kihatnak. -Vattát köpök, de jobban. Maga jobban érzi magát? Nem gondoltam, hogy ennyi idősen ilyen lassú, és bevágja a fejét.-elmélkedek, bár arcomon átszalad egy elégedett mosoly is.
music:Cut The Cord|words: 516| *lekötelezve érzi magát* ∞
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Júl. 13, 2015 10:45 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Laura
i'll whisper a secret
- Hisz nem is ismer. Tudja, sok olyan emberrel végeztem már, akit amúgy kedveltem. Néha szükség van rossz, erkölcstelen tettekre, hogy fenntartsuk azt a törékeny egyensúlyt, ami még egyben tartja ezt a világot. – és bármennyire is nem tetszik neki a dolog, ezt a hozzám hasonlók tartják fent, mert a mi kezünkben van a hatalom a legjobb helyen. A hatalom egy olyan dolog, ami tönkreteszi az embert, teljesen mindegy, hogy kinek a kezében van, az dolyton változik és nem az előnyére, de ha a világon csak jó emberek lennének a kifogásolhatatlan erkölcsükkel, régen meghalt volna az emberiség. Így még csak ássák a saját sírjukat. - Oh, eszembe se jutott! – mosolygok rá, és halkan felnevetek. – A bosszú számomra sem ismeretlen dolog, teljesen egyet tudok érteni önnel. Csupán csak azzal nem, hogy… ez nem tarthatja mindig életben. Kit gyűlölhet egy életen át? – mert a gyűlölet szüli a bosszút, és ha ez tartja életben, akkor folyton csak ellenségeket fog teremteni lépten nyomon, vagy esetleg már van is valaki, akit annyira utálhat, hogy egy életen keresztül viseljen így iránta? Igen szomorú, de megértem, én is sok mindent és sok mindenkit gyűlöltem eddigi életem során, de mostanra ezeken már túlléptem. A türelem nem csak rózsát teremt. - Ezt teszi az emberrel, ha ezt az életet választja. A legkisebb hatalomtól is megrészegülünk, többet és többet akarunk. Olyan ez, mint egy létra, aminek a tetejére akar mindenki feljutni. – természetes, hogy útközben leesnek róla, egymás hegyén-hátán másszunk, törekszünk arra, amire a legjobban vágyunk, de ha meg is kapjuk, nem tudjuk, hogy mi tévők legyünk vele. – Úgy tűnik mégiscsak léteznek csodák. – mosolyodom el, de ez a mosoly gyorsan eltűnik az arcomról mikor a földre kerülök. Legalább küzd, ez mindenképpen becsületes, ahogy az is, hogy végül is nem beszélt. Fura, hogy a mai világban egyesek mennyire naivan elkötelezettek valami mellett. Nem valaki, hanem valami mellett, ami ebben az esetben a pénzem. - A pénzét tudtam, hogy megéri. Azt nem tudtam, hogy az időmet megéri-e. – de az arcomon szétterülő elégedett mosolyból láthatja, hogy most már erről is teljesen meggyőződtem. - Kérem, próbálja meg az én szemszögemből nézni. Az ember sok mindent mond, és ennek ellenére cselekszik általában. Meg kellett, hogy bizonyosodjak. – bizonyára megérti, de ha még most nem is, hát talán majd idővel eljön az a perc is, hogy átlássa, értékelje, és elfogadja azt, ami történt. Elvégre él. Szenvedett ugyan, de él ennek ellenére, tehát valamit jól csinált, valamit amivel meggyőzött engem a képességeiről. – Jobban érzi magát? – pillantok rá kérdőn, miután szép lassan, egymás után teszem helyre a csontjait. Amit elrontok az meg is javítom, ezért is olyan szép dolog a mágia.
all these sorrows I have seen...they lead me to believe
Meg kellene ezen lepődnöm? Egy ilyenhez senki nem akarna kötődni semmilyen módon. Még ha nem is a külsőségekkel van a baj, a nyilvánvaló ellenszenvességgel annál inkább. Ha lenne energiám nevetésre fordítani, vagy egyetértésre, akkor most arra fordítanám, de sajnálatos módon nem éreztem magamban a késztetést. -Azt hiszem az én nézőpontom ismeri.-bár nem mondom, valahol én is szörnyeteg voltam, de összehasonlítani egy vadászt egy vámpírral elég nehéz volt. én ártatlanokat nem gyilkoltam vagon számra, ő megeshet, igen. Bár kezdek ebben is kételkedni, hisz ha mindenkivel alkut köt, akkor hamar mindenkiből szolgát csinál, nem hullát. Nem, mintha az jobb lenne bármennyivel is. Valóban, keserű volt, mert voltak pillanatok az életemben, mikor bár ne tudtam volna, hogy igazam révén mi fog történni. De sajnálatos módon meg kellett szoknom, hogy a megéréseim igazak, és azok is maradnak szinte mindig. De tenni ellene, hogy ne így legyen...nem fogok. Azért nem hiszem, hogy ha tennék ellene, máshogy végződne ez az egész. -A bosszú. És ne kezdjen el papolni, hogy az rossz motor az élethez, mert nem ismer.-szögezem le, hogy a hegyi beszéd arról, a bosszú mire jó és mire nem, most nem alkalmas dolog, ami megejtendő. A lényegen nem változtatna az sem. túléltem azt az éjszakát, és meg akarom találni azt, aki tönkretette az életem, és elvette tőlem minden barátom, ismerősöm. És a családom, akik dilisnek tituláltak. És tessék. Volt már dolgom boszival, vámpírral, most pedig eggyel, aki mind a kettőhöz egyaránt tartozik. Nem feltétlen osztottam a véleményét, de jelen esetben, az én példám azt igazolta, hogy ha már a barátaim elhaláloztak mellőlem, a minimum az volt, hogy az ellenségeim számát folyamatosan gyarapítom. -Egy vadász esetében pláne.-mert valószínű, ember esetében normális volt, ha fordítva érez, de azt hiszem azt az énem megöltem valahol útközben. -Valamiben legalább egyet értünk.-mondom, de a testem átjáró fájdalom tudom, hogy mire fog kényszeríteni, s ahogy közelebb lép, úgy rúgom meg, s taszítom a földre, noha lábaim a becsapódás után feladják a küzdelmet, és felkiáltok, ahogy a kezem a lánc megtartja, és kissé szét zúzza így is vészesen összetört csontjaim. S bár szavaim igazat szóltak, legbelül átkozom magam, meg a makacs fejem, hisz földet is vethetne rám, jobban már aligha leszek magamtól, sőt. Csak rontottam a saját helyzetemen. Szavai olyan távolinak tűnnek, mintha más helységből szólna, s csak a visszhang jutna el hozzám, s bár reagálni akarok, a kezem kötő béklyók elengednek, és a földre zuhanok. A becspodást hárítani próbálom, de kezemre esek, és ismét felüvöltök, a fájdalomtól eltorzult arccal. Mielőtt válaszolnék, automatikusan fogadom el a felém nyújtott kezet, és amikor kényelembe kerülök, a maga abszurd módján vett értelemben, összeszedek némi erőt, a véres kezem szorongatva. -Maga bérelt fel. Ez valami hülye teszt volt, hogy megérem e pénzem? Mert akkor alábecsül, ha csak a pénzért csinálom, ha valakinek megfogadom, hogy megteszek neki valamit, meg is teszek. Nevezze hűségnek vagy naivságnak, teszek rá. De soha többet ne merjen fellógatni, vagy megtudja azt is, milyen, ha a fagyi visszanyal. Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet.-sziszegem fogaim között, megvizsgálva a kezem, de a puszta látványától felfordul a gyomrom, így tovább szorongatom, remélve az isteni csodát, amit ezzel kiváltva meggyógyíthatom magam, holott tudom, hogy jelen pillanatban ő az egyetlen, aki képes életben tartani, s ezzel igazán lekötelezne.
music:Cut The Cord|words: 524| *lekötelezve érzi magát* ∞
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Júl. 12, 2015 8:02 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Laura
i'll whisper a secret
- Sajnálom, de attól tartok, hogy a mindent megváltoztató szerelem az én életemből kimaradt. – mosolygok rá. A hatalmamba szerettem bele, mindabba, amire képes voltam miután eltakarítottam az utamból minden gátoló tényezőt. Kezdve a szüleimmel, akik önként soha nem adták volna át a birodalmuk kulcsait, így hát nekem kellett ellopnom tőlük. – A szörnyetegé válás … pedig nézőpont kérdése. – és tudni kell hozzá minden apró kis körülményt, de ezt nem kötöm mások orrára. Egyesek biztos szörnyülködnének rajta, hogy miként voltam erre képes, mások biztos elismernék, hogy képes voltam felismerni és kiirtani azokat, akik visszafogtak. Azonban csakis az számít, amit nyertem ezzel. És én mindent megnyertem. - Keserű egy dolog lehet. Tehetne érte, hogy most az egyszer ne így legyen. – tehetne, a kérdés pedig inkább csak az, hogy akar-e, de eddig nem úgy tűnik, mintha elgondolkodna egyáltalán a dolgon. Pont ellenkezőleg. Ez pedig tetszik nekem, habár nem mutatom ki még most ebben a pillanatban. - Akkor ön nyilvánvalóan bátor ember. Bár, ha nem a túlélési ösztön hajtja, akkor mégis mi? – mert ez a legerősebb dolog, ami egy embert hajthat. A vágy, hogy éljen. Hogy még a biztos halál torkában is tegyen az ellen, hogy megmeneküljön. A siker kérdése már más dolog, más lapra tartozik. - Hát persze, a célt természetesen eléri. Az embert érdemesebb az ellenségei száma alapján megítélni, mint a barátai számán. – barátai mindenkinek lehetnek, sok barátságot a szánalom tart életben, azonban ellenségeket csakis úgy lehet szerezni, ha az ember cselekszik, küzd, és nem fél a másik tyúkszemére lépni, ha az érdekeltségeiről van szó. – A barátságot nem tanácsos az üzlettel keverni. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Nem feltétlen gond, vannak olyan barátságok, amelyek az üzlet hatásai ellenére is igen jól működnek, de általában az üzlet tönkretesz mindent. A hatalom az, ami megrontja az embert. Kivétel nélkül. Mindegy, hogy arra született, vagy sem. Szóra nyitnám a számat, mikor a lábai eltalálnak és a földön kötök ki. A fejemhez nyúlok, ugyanis a földre esés pillanatában bevertem, és elhúzom a számat mikor az ujjaimon vért pillantok meg. Nem mintha ezzel bajom lenne, nagyobb dolgokat is túléltem már, de ez most nem igen volt tervbe véve. – Hűségről beszél, de csak fizettek önnek azért, hogy ne áruljon el egy nevet. De tudja, pont ez a vak, és már-már naiv, vakmerő elkötelezettsége teszi többé önt, mint puszta zsoldos. – mondom, majd egy intéssel oldom el az őt eddig rabul ejtő láncokat. Most szabad, nincsenek béklyói. – Nekem pedig pont egy olyan ember kell, mint ön. Feltud állni? – pillantok le rá, és a válasza nem – amin nem lepődnék meg – akkor a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem és eltámogatom őt a szoba sarkában lévő székig.
all these sorrows I have seen...they lead me to believe
-Tudja, mint abban a mesében. Rossz dolgot tett, és szörnyé változott, majd a sors egy szép nőt hozott az életében, aki mindezt vissza tudta fordítani. Ennél már csak gyomorforgatóbb lehet a magáé.-szegezek neki egy jól irányzott mondatot, ami bár bátorságról árulkodik, s eltökéltségről, mondhatni az életembe is kerülhet. Az pedig nem lenne túl szép vég, még ha csak most is kezdődött ez a kis "idill". S mivel leszűröm szavaiból, hogy nem egy ma született valaki, kétlem, hogy a meséje rövidebb lenne, mint amennyi ideig kínozni akar, de állok elébe. Legalábbis amíg még képes vagyok a lábaimon állni. Nem gondoltam, hogy finom úriember lenne, legalábbis ami a kínzás kérdését illeti. Hisz nézzünk csak körbe. Ez a hely mindennek nevezhető, csak nem kifinomultnak vagy tetszetősnek. -Mindig igazam van. Sajnos.-suttogom, hisz megmondtam már egyszer, nekem még a végem fogja jelenteni egy üzlet, amit hiába gondolok át, ha nem ismerhetem meg előtte a hátulütőit. Tanultam egy s mást, s mivel egyszer féltem már a haláltól, most nem állt módomban az érzést előhívni, s szavaim pontosan erről árulkodnak. -A szerencsében hiszek, nem félek olyasmitől, ami megkörnyékezett már, de bemutattam neki.-adom tudtára, még ha csak célzás formájában is, hogy ennél voltam már rosszabb helyzetben is, ám a javára még csak ezek után számíthattam. Ezt pedig igyekeztem észben tartani. Tudtam, hogy mire vagyok képes, ahogy a hűségre is, még ha a hűséget nem is tartom egyenlőnek a barátsággal. Megbízok emberekben, maximum pofára esek, és hátba szúrnak, de annak eddig nem volt jó vége. Szóval vegyük úgy, hogy megint meg tudom cáfolni azt, amit feltételezhetne, hogy a hűség nem esősségem. Túlont túl az. -Amíg a munkában a hűség nem forr egybe a barátsággal, addig a hűség a maga módján kivitelezhető. Ennél több viszont mindenkinek veszélyes lehet.-a mondandója többi részére inkább nem reagálok, bár még azért hozzá teszem kissé nyökögve.-Az ellenségeim meg tesznek egy rohadt nagy szívességet azzal, ha nyűgnek éreznek. Hisz ez lenne a cél.-mondom, de a testemet érő fájdalom lassan túl erős ahhoz, hogy összeszedett mondatokban beszéljek, így kicsit szaggatva veszem a levegőt, és a kapaszkodásom erőssége másik kezemmel még szorosabb lesz. Nem hagyhatom, hogy a lábaim tartsanak, amik remegnek és fájnak, mert akkor a csuklóm töröm, hisz a lefelé húzó erő a falból nem fogja kiszakítani a vasat, törékeny csontom viszont könnyen összezúzhatja a szoros bilincs. Felnyögök, mert az érintés nyomán, és makacsul megrázom a fejem, nyikorgó fogaim pedig ahogy összeszorítom az állkapcsom, fülemben visszhangzó hangot hallatnak. -Nem akar megölni, de együttműködésre kér. Hűséget vár, cserébe áruljam el azt a hűséget, ami máshoz köt? -szegezem neki a kérdést, és elrántva kezem kezei alól, épp annyira szabadulok meg tőle, hogy a váratlan pillanatot kihasználjam, utolsó, ereimben folyó energiám összeszedve, gyors mozdulattal rántom magam fel a lánccal a földről, és lábaim előre lendítve a hasán eltalálva, a földre taszítom.-A hűségem azé, akinek fogadtam, és nem adom másnak holmi ígéret miatt, hogy talán életben hagy.-hangom szinte kiabálásnak, üvöltésnek hat, részben a csuklómba nyomuló fájdalomtól, részben azért, mert a véleményem indulatosságát jelen pillanatban máshogy nem vagyok képes kifejezni. Szememből akaratlan könny csordul, a szám szélén pedig legördül egy csíkban a vérem, és érzem, ahogy a többi is követi, s fuldoklásban török ki, ahogy testem elkezdi feladni a harcot.
music:Cut The Cord|words: 521| *lekötelezve érzi magát* ∞
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 07, 2015 4:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Laura
i'll whisper a secret
- Én is úgy vélem. Tudja, szívesen elmesélném, hogy mégis miként váltam azzá, ami vagyok, de félek túl hosszú mese lenni, aminek közel sem biztos, hogy megéri a végét. Márpedig nem szívesen ölném meg egy igazán érdekes történet hallgatása közben. – életben tartani a végéig pedig nem biztos, hogy módomban áll, de biztos megérti. Vagy nem. Majd kiderül. Akárhogyan is, kilencszáz évet igen nehéz kicsiben elmesélni, gondoltam már arra, hogy könyvet írok magamról, de végül elvetettem az ötletet. Egy hozzám hasonló ember nem ír könyvet magáról. Mások fognak majd, talán keresek valakit, akit majd megbízok ezzel. Később átgondolom, igazán szép kis történet lenne. - Igen, meglehet, hogy igaza van . – rántok egy egészen aprót a vállaimon. Elvégre én hozzá képest szörnyen régimódi vagyok, nem csak a viselkedésemet tekintve, hanem azt is, hogy mióta számolom a tortán a gyertyákat. Azonban ez soha nem gátolt meg semmiben sem. A kor csak egy szám, nem az teszi az embert. Csak bizonyos esetekben, de ettől függetlenül még nem szabad figyelem nélkül hagyni, hogy milyen idős valaki. Nyilvánvaló, hogy egy aggastyán többe tud az életről, mint egy kamasz, és így van ez minden mással is. A tapasztalat fontos része az életnek, azt pedig idő megszerezni. Néha túl sok is. - Hidegen hagyja? Ennyire nem érdekli az élete? Tudja… a halált nem szégyen félni. Én is féltem mikor meghaltam. – mosolygok rá barátságosan. Oh, rettegtem mikor eljött a halálom órája. Szörnyű volt mindaz a kín, amit megéltem, és féltem, úgy, mint még soha, de kaptam egy második esélyt, egy újabb lehetőséget, amivel végül éltem is. - Nézőpont kérdése. Szakmailag lenyűgöző, minden adottsága meg van, hogy sikeres legyen. Erős, okos, kitartó, lojális, bár kíváncsi vagyok, hogy képes lenne a pénzen kívül máshoz is hűséges lenni. És persze igen szép is, egy nőnek ezt ki kell használnia. – mondom egyszerűen, de a hangom még mindig kedvesnek mondható, semmint ellenségesnek. – Ugyanakkor szörnyen nagy nyűg lehet az ellenségei szemében. Gondolom ezzel ön is tisztában van. – a jó munkaerőt épp ezért szeretné mindenki megszerezni magában. Én is így vagyok ezzel, nem azért van itt, hogy megöljem. Csak akkor ölöm meg, ha nem felel meg az elvárásaimnak, de eddig eleget tesz nekik. - Nem, tényleg nem szeretném megölni. – bólintok egyet a szavaira, ahogy egy lépéssel közelebb lépek. – De nagyon szeretném kielégíteni a kíváncsiságomat. Így hát… - nyújtom kissé el a mondatot, miközben a kezére kúszik a tekintetem, ahogy a fémet szorítja. - … kérem, működjön velem együtt. Képes lenne rá? – sokat tudok neki fizetni, de a pénzen nyert hűség csak fél siker, és könnyen visszaüthet. Tudnom kell, hogy mennyire hűséges, ha a pénzek kívül más is köti majd őt. Persze, a hűség elnyerése időbe telik, jól tudom.
all these sorrows I have seen...they lead me to believe
Én is az voltam, ha nem is ez volt a legjobb időpont arra, hogy bebizonyítsam ezt a remek képességem. De önfejű is, ezért nem akartam neki egykönnyen megadni azt az örömöt, hogy elhiggye: máris megtörhet. Igazság szerint valamiért sejtettem ezt, de nem firtattam volna hangosan, minden ügyes-bajos gondolatom, ami most megfordult a fejemben, mert az aztán semmi jóra nem vezethetett volna. -Remek...-dünnyögöm az orrom alatt, amit kétlem, hogy nem hallana meg, de igazából már az sem érdekelne, ha a reakcióm után cigánykereket hányna, vagy egy lábon pörögne-forogna. A tapasztalatom szólt belőlem, és cseppet sem érdekelt, hogy a lelke sötét bugyrai mennyire érzékenyek egy apró sértegetésre, ami leginkább az általános kategóriába sorolható, már ha a vámpír-vadász kapcsolatot nézzük. Sőt, akkor még szépen fejeztem ki magam az imént a véleményemről. -Ezt majd észben tartom, bár hidegen hagy, hogy felveszi e, amit mondok, vagy sem. De szeretem tudatni a véleményem egyenesen. Azt hiszem, ezt egy finomkodó úriember nem értheti. -a jelzőt, amivel illetem, nem kedves tartalommal ruházom fel, hangomon érezni lehet az iróniát, az undort és a közönyt, ahogy elegyük lesújtanak, valószínűsítve akkora haszonnal, mintha egy törhetetlen üveget ütlegelnék az öklömmel. Felszisszenek, fogaim között elnyomva egy nyögést, amivel megakadályozom, hogy harsány és visszhangzó kiáltássá válhasson a, méltán nevezhető, kínzókamrában. -Mit gondol, mennyi haszna lenne annak? Így sem mondtam semmit, úgy sem fogok. Öljön meg, hidegen hagy.-arcomra kiül, hogy az imént kimondott szavak gazság alapja nem csekély, hanem teljességgel és visszavonhatatlanul van alapjuk, ami megmásíthatatlan. Nem mondom, hogy könnyen adom az életem, csupán az agyam kapaszkodik valamibe, amit egyenlőre képtelen elfogadni, felfogni, s csak a gyanú igazság alapját keresi. -Lenyűgöző vagyok, vagy inkább csak nyűg?-vonom fel szemöldököm, többi szavával nem is törődve, majd kérdéssel vágok vissza, amire ismét olyan válasz jön, ami a helyzetünk egy sakkjátszmává teszi. Ami mintha sosem akarna véget érni. Kivételesen egyet értettem vele, ami meglepett, de arcom rezzenéstelen maradt, semmit sem mondott el véleményemről, csupán egy gúnyos mosoly szökött véres ajkaimra, ami elképzelésem szerint igen abszurd képet adott, tekintve, hogy az ájulás közelebbi barátságot akart kötni velem, mint amire én magam vágytam. -Maga nem akar megöli. Abból nem lenne haszna, hisz rajtam kívül senki sem tudja, ki a megbízóm, csak maga a megbízó. Így tehet egy próbát, de őszintén remélem legalább élvezni fogja, és mikor már végez velem, sajnálni, hogy sosem fogja megtudni a választ.-valami, talán az ösztönöm szólal belőlem, de a körülöttem forgó világ, ami minden bizonnyal egy helyben volt, még erősebben kezd körözni velem, és ép kezem szorosan a hideg fém köré szorítom, hogy meg tudjam magam tartani.
music:Cut The Cord|words: 419| *lekötelezve érzi magát* ∞
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 04, 2015 3:36 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Laura
i'll whisper a secret
- Türelmes ember vagyok, ezt hamarosan tapasztalhatja is. – mosolygok rá. A türelmem mindig is messze földön híres volt azok körében, akik ismertek engem. Tudok én várni. Csak a rokonaim kiirtására több, mint egy évszázadot vártam. Gondos, precíz munka, aminek eredménye, hogy nem kell semmiféle trónkövetelőtől tartanom. Legalábbis vérségi alapon. - Csak részben vagyok vámpír, kedvesem. – és nem szeretem, ha más vámpírokhoz hasonlítgatnak engem. Mindig is úgy éreztem, hogy más vagyok, jobb, mint a többi. Nem csak azért, mert a varázserőm is van, hanem mert a jellemem is… különbbé tesz. Egyesek szerint ez egoizmus, de… kilencszáz évet éltem, így hát szerintem joggal mondhatom ezt. - Csak nyugodtan mondja ki! Azonban attól tartok, hogy a szavak miatt nem fog hamarabb beteljesülni ez a vágya. – nem, de persze kitudja, mindez a jövő zenéje, ugyanakkor úgy vélem, hogyha már ennyi évet túléltem, ily sok dologgal a hátam mögött, akkor nem mostanában fogok meghalni. - Ez igazán kegyetlen volt, Miss Doyle. – pillantok rá úgy, mint akit mélyen megsértett, de végül mosoly kúszik az arcomra. – De túl régóta élek már, hogy bármi újat tudjon nekem mondani. – sok mindent mondtak már rám az évek során, voltam már maga az ördög is. Egyiket sem vettem magamra, mindig csak bóknak fogtam fel, ha féltek tőlem. - Csak nem fáj. Tudja… a legrosszabb a térd. A sípcsontja még csak egyszerűen eltörne, na de a térde…szilánkosra törne, sérülnének az idegek, kitudja, talán maradandóan. Nagy kár lenne, úgy kevésbé lenne hatékony. – elvégre vadász, mindjárt kevesebben keresnék meg, ha kiderülne, hogy már nem olyan, mint fénykorában. - Maga lenyűgöző. Tudja, félre ne értse a helyzetet. Tisztelem magát. Remek munkaerő, de sajnálatos módon az utjaink ily módon keresztezték egymást. – sóhajtok fel halkan. A cél igazából most is ez lenne, csak egyszerűen tesztelem őt. Eddig egész jól bírja, igen meglepetésszerű a tapasztalt eredmény, ez persze őt dicséri. – Nos… ez esetben egy úriemberhez volt szerencséje. Sajnálatos módon a fajtánk kezd kihalni. Átvette az illem helyét a divat. Az pedig elbutítja az embert. – csóválom meg a fejemet. Soha nem tagadtam azt, hogy a világ nem éppen abba az irányba fejlődött, amelyikbe vártam volna, vagy amelyikbe szerettem volna,ha fejlődik. – Tehát. Mondana valamit mielőtt a vérét higanyra cserélem? – mosolygok rá bájosan. Képes vagyok rá, de persze nem fogom megtenni, abba rögvest belehalna. A fájdalomba azonban… nos, ha kibírja, akkor azt hiszem írathatom is már meg azt a szerződést. Ha így folytatja talán még le is nyűgözhet, ami nem sokaknak sikerül.
all these sorrows I have seen...they lead me to believe
Valamiért egy percre sem tudtam kételkedni abban, amit mond, mégsem éreztem, hogy félnem kellene. Nem ment. Valami megakadályozott benne, és bár fogalmam sem volt róla, hogy mi az a valami, kezdtem attól tartani, hogy ember létemre olyan vadász lettem, aki nem érez, csak cselekszik. De ez baj lenne? Abban viszont igaza volt, hogy a szükség nagy úr. Így jelen esetben az én szükségem az élet, ergo a túlélés, ami emberfeletti dolgokat képes kiváltani egy földönfutóból is. Bár már elegem volt a küzdésből, mégsem voltam képes feladni. Sem most, sem régebben, és a jövőben sem tervezek ilyesmihez folyamodni. -Az el fog tartani egy darabig.-adom tudtára, hisz annyira nem nézhet madárnak, hogy azt higgye, pár napja iszom vagy eszem a borzalmasnak semmiképp nem nevezhető löttyöt, hogy életben tudjak maradni úgy, hogy tudjam, ki az, aki el akart kapni. Próbálom megfejteni a gondolkodásmódját, de hamar rá kell jönnöm, hogy valószínűleg jóval idősebb, mint képzelem, és túl sok a testemre nehezedő súly, a fájdalom, hogy eszem úgy forogjon, ahogy kellene, hogy forogjon. Egyre próbál a túlélésre biztatni, míg én szívem szerint eldőlnék, mégis állva tartanak a lábaim, kezeim pedig a láncokat markolják, segítve ezt a munkát. Tökéletes hazugság azt mondani, hogy van, aki nem bír túlélni. -Hát, hogyne. Sokat ér egy vámpír szava.-avatom be, hogy a tapasztalataim egészen mást engednek súgni, és bár kezdem azt hinni, hogy hihetek neki, azért nem vagyok hajlandó ilyen könnyen megtörni. Sőt. Azt hiszem ez a hely a pokol és a menny közti középút, ahová nem akarsz kerülni, mégis ide kerülsz és nem szabadulhatsz. Kezdem érteni, hogy a szellemek miért olyanok, amilyenek. Bár még eggyel sem találkoztam személyesen, nem ma másztam le a falvédőről, hogy ne halljak róluk. Miért lepődjek meg azon, hogy tudja a nevem? Nyilván ne hozott volna ide, ha nem így van. De ez a mázas, nyálas szöveg, a lovagias hozzáállás olyan, mint egy színházban a kellék. Elképzelsz valamit, ami nem valóságos. Elképzelem, hogy egy vámpír lehet rendes is, holott tudom jól, hogy mifélék, és eszem ágában sincs változtatni a véleményemen, így szinte nyelvembe harapok, mikor a fájdalom kezdene elmúlni, hogy emlékeztessem magam, mit tett már eddig is. -Amit óhajtok, azt egy hölgynek nem lenne illendő kimondani.-váltok az ő stílusába, sokat mondó pillantást vetve rá, amiből szinte sugárzik az undor és a gyűlölet, ami most felé irányul. szinte megdöbben a szavakon, amit felé intézek, így arcomra egy pillanatra gonosz mosoly szökik, ami cseppet sem arról árulkodik, hogy félek tőle. Sőt. -Bóknak szántam, nem sértésnek, de ne vegye nagyon a szívére. Ja, de arra nem is tudja...-szegezek neki ismét szép szavakat, az első frappáns gondolatot, amit szavai kiváltanak belőlem, és őszintén teszek rá, hogy megöl e vagy sem. Ha igen, így járok, de egyszer azt mondta egy boszorkány, hogy nyughatatlan lelkem a szellem világban tartana még jó darabig. Onnan pedig van visszaút, mint azt egy páran tudjuk, tudják. Már épp mondanék valamit, amikor a kezemben a csontok recsegésére leszek figyelmes, amikor pedig elnyomnám a kiáltást, felnyögök, aprót sikítva a hirtelen fájdalomtól, majd összeszorítom a fogaim, és érzem, ahogy csikorogva szinte ínyembe fúródnak egész valójukban. -Hmmfff...-hallatszik a hang, ami fogaim között szűrődik ki, és próbálok nem arra gondolni, hogy remegő lábaim már nem sokáig fognak tartani, mivel egyik kezem már nem tud rajtuk segíteni. De a kép összeáll bennem. Gyorsan, ahogy a fájdalom végigsuhan testemen. -Fogalma sincs, mire vagyok képes. De igen, a válasz igen.-sziszegem a szavakat, továbbra is a fájdalomtól vicsorogva, míg a vér ki nem serken szám sarkán, amiről már nem tudom, hogy elharapott nyelvemből szivárog, vagy az ínyemből, vagy egyáltalán a számban okozott sérülések egyikéből.-Viszont valakiért igen, aki pontosan úgy beszélt hozzám, mint maga.-teszek apró célzást arra, hogy nem rosszak az emlékeim, és tisztában vagyok vele, milyen modoros hang szólt hozzám, mielőtt rábólintottam volna az ajánlatra.
music:Cut The Cord|words: 616 | *lekötelezve érzi magát* ∞
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Jún. 30, 2015 12:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Laura
i'll whisper a secret
- Igyekszem kíméletes lenni. Nem szívesen bántok egy hölgyet, de nem hagy más választást. A szükség pedig nagy úr, mint azt jól tudja. – legalábbis úgy vélem, hogy ezzel biztosan tisztában van. Hány és hány dolgot tehetett már csak azért, mert… szükséges volt? Tudom, én is rengetek szükséges, de szörnyű tettet követtem már el életem során. - Remélem nem bánja, ha lecsapolom a vérét. Könnyebb úgy jobb belátásra bírni, ha nincs ennyi verbéna a szervezetében. – bár elnézve őt arra tippelek, hogy már a kezdetek óta ezzel tömi magát. Én azonban szeretnék válaszokhoz jutni, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy kivéreztessem. Persze úgy, hogy közben ott pislákoljon benne végig az élet. - Ami másnak semmi, az én kezemben fegyver. De ez persze fordítva is igaz. – rántom meg a vállamat. Ezért élek még, ezért vagyok még ennyi idő után is sikeres. Meg kell tanulnunk, hogy a legjelentéktelenebb dolog, egy apró kis törés is el tudja indítani a legpusztítóbb földrengést. – Mert úriember vagyok. Egy úriember pedig megtartja az ígéretét. Ha beszél, szabadon távozhat. – természetesen nem akarom, hogy így tegyen, mert szeretném, ha a továbbiakban nekem dolgozna, már ha itt átment. Ha nem, akkor… akkor is szabadon távozhat. Legfeljebb később fog meghalni, csak már nem biztos, hogy az én parancsomra. - Hát persze. Bár úgy vélem, hogy ön igen tehetséges nő, Miss Doyle. Bizonyára visszatud emlékezni valamire. Egy-két apróság is elég nekem. – tudom a nevét, azután, hogy ide került már nem volt akadálya annak, hogy utána nézek a személyének és egyben persze a munkáságának is. Igazán tetszetős olvasmány volt. – Akkor most biztosítom magát arról, hogy elengedem, és biztonságban távozhat, amint megadta, amit kérek. Szerződést is írhatok róla, ha óhajtja. – de addig nem fogja kihúzni, mire az elkészül, addigra az ő szervezetében már nyoma sem lesz a verbénának. Addig viszont… még sok vért kell lecsapolnom, és mind az ő vére. - Féreg? Maga nagyon bátor. Vagy épp bolond, hogy pont most sérteget. – mosolygok rá. De persze nem veszem a szívemre a dolgot, ennél sokkal cifrább dolgokat is vágtak már a fejemhez, és egyik miatt sem fájt a szívem. Csak azoké, akik így hívtak. De csak egy pillanatig, míg kitéptem a szívüket a testükből. – Tudja mit? – kérdezem, ahogy visszateszem a fogót a helyére, majd mosolyogva állok meg előtte. – Játsszunk! Én válaszolok a maga kérdésére, ön pedig az enyémre? Megegyeztünk? – mert ebben az esetben egyik eszközre sem lesz szükségem. Csak az erőmre. Az pedig… mindig velem van. – Biztos felmerült magában a kérdés, hogy mi vagyok. Nos… - mosolygok rá, és már érezheti is, hogy a kézfejében a csontok ezernyi apró darabra törnek. – Úgy vélem most én kérdezek. Tényleg képes lenne tengernyi fájdalmat átélni azért, akit nem ismer, de megfizette a hallgatásáért? – közelítsük meg innen a dolgot, talán úgy többre jutok vele.
all these sorrows I have seen...they lead me to believe
Arcomra a fájdalom ellenére is furcsa fintor szökik. Tuti, hogy vámpír. De valamiért ismerős. De mi a francért érzem ezt. A hangja... Meghibbantam? Biztos a sokk. Vagy mégsem. Kicsit megrázom a fejem, hogy a megannyi gondolat közül ki tudjam magam ráncigálni, és a lényegre fókuszáljak. És tetszik vagy sem, igaza volt. Én, ha hiszek a megérzéseimnek, és valóban vámpír, erőm nem arra kellene fordítanom, hogy hadakozom, hanem arra, hogy túléljek. Mindent, bármire is készül az elmebeteg fajtája. Ismét felmordulok, és egy újabb adag vért köpök a földre. Fogalmam sincs, hogy hogy néz ki az arcom, de sajgó porcikáim nehezen tartanak a földön, és a kezem a bilincs szorításában nem segít ezen. A számban viszont elharapott nyelvemből szivárgó vérem a gyomorforgatónak nevezhető érzés határára sodor. -Nagy fájdalmamra igen.-hazudok, akár a vízfolyás továbbra is, és szívverésem olyan nyugodt marad, hogy meg sem rezzen. Hallottam hírét, hogy a rendőrök többsége szegekre lép, hogy a hazugságvizsgálót ki tudják iktatni. Hát, nekem elég volt pár hasonló kínzás, hogy ráérezzek a dolog zamatjára magamtól, különösebb felesleges fájdalmakon túl. Abból így is van bőven elég. Ha nem esett még le neki, tele vagyok verbénával, így felesleges lenne bármibe is kezdenie. Vagy épp abba kezd, ami ahhoz vezet, hogy eltűnjön belőlem az utolsó adag is, amit körülbelül egy órája töltöttem magamba, amikor jött a képszakadás. A gondolatnak köszönhetően sajogni kezdett a nyakam. Ergo leütöttek... vagy bevertem, már nem tudom eldönteni, hogy mim miért fáj, vagy fájhat. -Nem szól a haszonról. Igaza van. Biztos olyasmit tudok, amitől magának semmi haszna nem lehet.-bólintok, arcommal fintorral, majd felnyögve elnevetem magam. Vagyis valami nevetésre hasonlító hangot adok ki magamból.-Miért ne ölne meg?-kérdezek vissza egyből, és valóban nem értem, mi a francot akar tudni. Én ugyan nem mondok neki semmit. Nem, amíg nem tudom meg, hogy miért akarna tudni akármit is. Ismerős a hangja és tudom, hogy valami közöm van hozzá. A felismerés még várat, de a belsőmben motoszkáló kíváncsiság és gyanakvás egyre erősödik szavai hallatán. A kérdés élesen hatol agyamba, de jelét sem mutatom a felismerésnek, inkább arra koncentrálok, hogy meg tudjam vonni vállam. -Így is úgy is azt tesz velem, amit akar. A szavainak pedig nem hiszek annyira, hogy bízzam abban, elvből élve hagy, hisz ígéretet nem tett arra, hogy ha válaszolok, elenged. De eleve... Nem fogom elmondani magának azt, amit amúgy sem tudok. -válaszolok kérdésére, tekintetem övébe mered, nem törődöm azzal, hogy mit forgat ujjai között. Inkább állom a tekintetét, és halok meg így, mint rettegve attól, hogy mire képes. A kiképzésem alatt pár csontom eltörték már, nem jó szándékból, és túléltem, itt vagyok. Kezem ökölbe szorul, automatikusan, ahogy az emlék átsuhan agyamon, majd összeszedve erőm, elmosolyodom. -Kezdheti azzal, hogy eltöri az ujjaim. De nem tudom, hogy ki bérelt fel, mert nem kérdezem. Én csak az vagyok, aki levadássza azt, amit kérnek tőle. Az, hogy kifizetnek feltétel, más nem. Ebben a világban nem személyazonossághoz kötött a létezés. Pláne az olyan férgeknek, mint maga.-célzok rá, hogy érzem rajta valamiért, hogy nem ember. Hisz ha az lenne, nem lenne ennyire higgadt.
- Kérem, hagyjuk a felesleges beszédet. Jelen pillanatban a… megdöglésre, ahogy fogalmazott, önnek sokkal több esélye van, mint nekem. – akkor is, ha eltekintünk attól, hogy most itt van. Én már élek több évszázada, ellenben ő… meglepődnék, ha a második x-nek a felén túl lenne. Fiatal még, de ez a csúnya nagy világ máris rányomta a bélyegét. – Na meg ezzel feleslegesen is pazarolja az erejét. Amire talán nagy szüksége lehet még az elkövetkezendőkben. – mert ha nem beszél, akkor kissé fájdalmas perceket-órákat élhet itt át. Nincsen vele semmi személyes bajom, de nehéz manapság megbízható embert találni, én pedig szeretem, ha nem kell mindenkinek a sarkában loholni. - Más helyzetben azt mondanám, hogy ez dicséretes. Ámbár… jelen pillanatban igen nagy baj. Egyetért? – jól tette, hogy nem kérdezett, és még jobban teszi, hogy nem mondja már most ki az első percekben a nevemet, nem szeretnék egy újabb jelöltet elbukni. Voltak már többen is, jelen pillanatban ők… a birtokomon vannak valahol elásva, fogalmam sincsen, hogy a gondnok végül hol ásta meg a sírjukat. Ez már nem az én dolgom, ő pedig nem kérdez, nem csak azért, mert meg van igézve, hanem mert van egy kis esze. Jól tudja, hogy nem ajánlatos dolog a magamfajtával packázni. - Nem szólhat minden a haszonról. Meg kell lelnünk az élet apró örömeit. Az ilyen pillanatok is lehetnek azok. Ha már ennyit bajlódtam magával, mégis mi értelme gyorsan megölni? – semmi, de nem tartom magam egy betegesen kegyetlen embernek. Mindig csak annyira voltam az, amennyire a korszak megkövetelte tőlem. Manapság pedig… néhány embert nem lenne szabad élni hagyni. – Tehát, ha a nevét nem tudja, mit tud róla? Hogy nézett ki? – kérdezem miközben az egyik nagyobb fémfogót leemeltem a falról és az ujjához emeltem. Egyenként töröm el az ujjait, az összest, ha kell, elvégre van időnk. Főleg nekem. – Tegyen róla, hogy legyen értelme életben hagynom, kedves! – kíváncsi vagyok, hogy meddig menne el egy olyan emberért, aki pusztán csak megfizette őt. A megbízható ember később akár lojális is lehet, én pedig ezt a potenciált keresem az emberekben akiket idehozok. Tudják, hogy aki egyszer megfizeti őket, az másodjára is megteheti ezt. Márpedig az elégedett kuncsaft jól fizet és visszajár. Ez vagyok én, ha itt most lenyűgöz. A többi a jövő zenéje.
all these sorrows I have seen...they lead me to believe
Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és hogyan este csapdába, de érzem számban a vér ízét. Pislogok párat, próbálom visszanyerni a normál állapotom, de kezeim kikötözve, így ez egy elég nehezen megvalósítható cselekvés lenne. a számban összegyűlt vért az ismeretlen férfi hangja hallatán a földre köpöm, nem túl nőiesen, de megakadályozva, hogy gyomromba további vér jusson, és így a hányinger érzése csökkenni kezdjen. Körbenézek, és amit látok, egyszerre lep meg, borzaszt el, és kényszerít arra, hogy túlélni akarásom erősebb legyen, mint a kényszer, hogy sebeim nyalogatásába kezdjek. Azok várhatnak. Felnyögök. Vagyis inkább felszisszenek, ahogy próbálok megmozdulni. -Dögöljön meg!-sziszegem fogaim között, érzem, hogy szám széle fel van szakadva, nyálam pedig csípi azt, ahogy ráfolyik. A hányingerem erősödni kezd, de nagyot nyelek, hogy visszatartsam, és próbálok koncentrálni arra, hogy látásom kitisztuljon. Amikor a fekete bogarak már csak kis létszámban ugrálnak szemem előtt, meghallom ismét szavait. -Fogalmam sincs, nem mutatkozott be. Én meg nem kérdezek.-válaszolom, ismét fogaim között kiszűrve a szavakat, meg-meg remegő ajkakkal, ahogy a nyálam kínzó csípése nem hagy alább a nyílt seben, amiből a vér még mindig szivárog. Egy valamit tudtam. Ha nem itt nyírnak ki, majd máshol, de az a summa, ami így markom üthette, megérte a szenvedést. Bár kétlem, hogy sokáig bírom, ha így fel vagyok lógatva. Lehajtom fejem, és próbálom végignézni a sérüléseim, de az egyetlen, amit látok, hogy a nadrágom több helyen is elszakadt, horzsolásaimból szivárog némi vér, de a lábamon állok, még ha a kezeim nem is igen tudom használni. Ismét meghallom szavait, felemelem a fejem, és fintorral az arcomon, nézek az idegen pillantásba. A mosoly, ami egyszerre hihet az ember kedvesnek és arrogánsnak, gyilkosnak és elbűvölőnek. Hát én azt éreztem, hogy semmi kedvesség, jóindulat nincs benne. Éreztem, hogy a csizmámba rejtett tőröm nincs a helyén, ahogy a derekamra csatolt fegyverek sem, amiket a ruha eltüntetett minden kíváncsi szem elől. Aggódtam Nyx miatt, de most aggódtam magam miatt, hogy ha ebből nem szabadulok ki, keresztbe tehetek minden barátságnak, mindennek, amit felépítettem. Ez pedig arra ösztökél, hogy harcoljak az életemért. Ismét. -Mint mondottam volt, nem mutatkozott be. Nem kérdezek, amíg megéri a pénzét a dolog. De maga biztos, hogy semmi hasznot nem húz abból, ha megöl. Kivéve persze, ha figyelmen kívül hagyja, hogy a megbízóm nem tűnt olyannak, akivel szórakozni lehet. Ha valóban meg akarna ölni, akkor végezzen velem gyorsan.-közlöm egykedvűen, miközben felköhögök egy adag vért, amit ismét a földre köpök.
- Örülök, hogy ilyen hamar magához tért. – mondom vidáman a nőnek, ahogy elkezd ébredezni, én pedig felállok a székemből és mosolyogva sétálok elé,majd megállok tőle úgy egy lépésnyire. Mozogni nem tud, a kezei és a lábai is hozzávannak láncolva egy X-et formáló fából készült tákolmányhoz. Nem éppen a legszebb, de a célnak tökéletesen megfelel. Aki ide kerül annak nem a kényelmét szoktam biztosítani. Neki sem azt akarom most. – Remélem jól érzi magát. Élvezze ki! – mert nem sokáig fogja. Ha még nem találta volna ki magától, akkor elárulhatom neki, hogy ez a sok fegyver nem arra szolgál a falakon, hogy a kertet gondozza a gondnok. Azért vannak itt, mert valahol tárolni kell az eszközöket, amivel válaszokat lehet kicsikarni a másikból. - Nemrégiben arról értesültem, hogy felfogadták önt egy munkára. Szeretném, ha elárulná annak a nevét, aki megbízta. – először még szépen kérem, aztán…aztán fájni fog neki, és jobban jár, ha válaszol. Persze, semmit sem teszek ok nélkül. Jól tudom, hogy az ember aki megbízta őt, nem is igazán ember. Én vagyok az. Én bíztam meg, hogy végezzen egy konkurensemmel, majd megfizettem a hallgatásáért is. Nagy pénzekről van itt ugyan szó, de én meg sem érzem ezeket a kiadásokat, főleg úgy, hogy egy nap alatt háromszor ennyit termelek. A lényeg tehát az, hogy azért van itt, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mennyire szavahihető. Szükségem van egy megbízható és rátermett emberre, a forrásaim szerint ő érti a dolgát, ezt már bizonyította is, nem véletlen béreltem fel egy közel sem egyszerű feladatra. Alkalmasnak alkalmas lehet, de nem elég rátermettnek lennie. Nem a hűségét kérem, elvégre nem ismer, de a lényeg az, hogy megbízható legyen, ha nem az irányomba lojális, akkor a pénzem irányába legyen az. – Tehát azt hiszem a helyzet igen egyértelmű? Megkérdezem, hogy ki volt a megbízója, maga elmondja, és elmehet sértetlenül. Ellenkező esetben használom ezeket. – mutatok a falon lógva pihenő eszközökre. – Tehát, ki a megbízója? – kérdezem őt még egyelőre kedvesen mosolyogva.
Kezdőlap
|| szavak száma || 
|| szavak száma || 
