I will give work .................................
A szemöldököm megvillant egy pillanatra, tehát egy old-timer szakértővel állok szemben, bár nem is, inkább a hatvanas évek egyik szakértőjéhez. Kipróbáltam én is, onnan ez a szerelem. Legalább a kocsi maradjon meg, azokból az időkből. Akkoriban a városokban még nagy divat volt a városi istállók alkalmazása, én brutálisnak és undorítónak gondoltam, a modern kor fertőjének, legyen istálló, de ne olyan körülményekkel. Döbbenetes ,hogy hová nem fajultak akkoriban az emberek, miket meg nem engedtek maguknak. De tetszett az az elegáns dekadencia amely a korszakot övezte. Kimehettél az utcára, ahogy ma is, de akkoriban még élt valamelyest az a közhely hogy az utcák összetartanak. Ha az Alma utcában laktál, számíthattál arra, hogy a túloldalon lakó néni szemmel tartja a házad amikor te elmész, még volt összetartás. Az idő múlásával és amelyet még magam sem tudok felfogni, s megérteni egyelőre, hogy mitől görbült így el az egész? Mi volt az ami ennyire megváltoztatott mindent? A technika? Hogy, egyre többen lettünk? Beletúrtam a hajamba és a fiúra pillantottam. Figyeltem ahogy kattintgat, nekem nem azt kellett látnom ,hogy hogyan áll be a fotózáshoz, a végeredményt akartam látni, s már az,hogy saját kamerával jött be, egyfajta szimpátiát ébresztett bennem, hiszen eddig mindig mindenki az enyémet használta, mert ők csak a portfólióikkal akartak szédíteni. Végül mellé léptem amikor megmutatta a képeit egy kezdőhöz képest nem rosszak, de lenne még mit fejlődnie. A türelmetlenségét meg csak megmosolyogtam. Tipikus fiatal szokás, tehát vagy nem vetkőzte le az emberi oldalát, vagy fiatal még, pár éve változhatott át. Rendben, én pedig nem fogom magamat lebuktatni. - Nem rossz, de tudja, sosem szeretem ha siettetnek. Szeretek időt hagyni mindenre, a fotózás is erről szól. Idő, megfelelő beállításokkal, vagy megfelelő türelemmel épp sikerül elkapni a tovaszálló lepkét, vagy kolibrit egy-egy mozdulatát a levegőben. - majd intettem, hogy kövessen, közelebb mentünk az autóhoz és onnan ismét rá pillantottam Ewanra. - Szóval… hobbiból kezdett fotózni, legalábbis a papírjai szerint. Miért akarna a segédem lenni, ráadásul, ne értsen félre, de srác lévén, azt hiszem kicsit meg is fogom dolgoztatni, cipelnie kell, meg más apróságok. - amiket talán női munkaerőnek nem adnék a kezébe, főleg úgy, hogy nem rendelkezik némi plusz erővel, s a fiú tekintetében megvolt az a bizonyos erő többlet, de nekem nem erre volt szükségem. Hanem az a szikra ami megcsillan benne, láttam rajta, hogy igyekszik, talán emiatt is volt annyira türelmetlen. Ami valljuk be, talán tetszett is. Kicsit a fiatal önmagamra emlékeztetett, amikor magam is türelmetlenül vártam, hogy apám végre ne csak a szárazföldön mutassa be a csúsztatott csomót, vagy honnan tudhatom meg azt, hogy mikor kell leereszteni a vitorlákat, vagy éppen fel? Éppen ezért hajlottam afelé, hogy ennek a srácnak is megadjam az esélyt, amelyet én is megkaptam egykor, nem ez nem atyai szeretet volt, ez csupán afféle mentor tanítvány kapcsolat, legalábbis ha beválik, ha elfogadja és tényleg tanulni jön hozzám. Akkoriban dívott a faji megkülönböztetés, hány ,meg hány ilyen meg olyan felesleges merénylet volt? Sosem értettem, hogy mire jók ezek, nem biztos,hogy ennek a fiúnak jó élete lett volna ott, amilyen kis selyem srácnak néztem, nem úgy tűnt mint aki megállná a helyét abban a világban. - Azt nem írta, hogy milyen iskolába jár és hova, nem tartja fontosnak, hogy képezze magát? Hiszen a fotózás képlékeny szakma, nem árt magunk mögött tudni valami biztos kézzelfogható szakmát,ha netán nem válna be a kép készítés.- szerettem egyébként úgy dolgozni, hogy a tanonccal ketten egyszerre fényképezünk, szerettem látni, hogy ő mit lát másként, és alkalmaztam is a munkáikat, de nem úgy hogy végig én készítettem a fotó sorozatot, ha érdemesnek találtam őket arra, akkor saját weboldalt készíttetettem nekik, és a kezüket fogva, majd végül teljesen elengedve őket röpítettem ki a stúdióm falai közül őket, ha tényleg megvan a srácban a potenciál, akkor még őt is láthatom fotográfusként a jövőben, ilyenkor mindig egyfajta büszkeséget éreztem magamban, talán arra hasonlított az érzés, mint mikor a gyermekeimet neveltem fel éonokkal ezelőtt. Persze most előre gondolkodtam, de csak azért mert olyan munkába vágok bele ami tetszik nekem, s még mindig az a vörös kis tornádó tehet erről az egész hamari dolgomról. Belül már felvillanyozódtam ennek ötletére, már nyoma sem volt a korábbi unottságomnak, de kívülről még mindig a hűvös angolnak látszottam, hiszen, az volnék, ízig vérig angol. Nagyon nehezen lehet kimozdítani ebből a lassúdad komfortzónámból.
Közhelyes mentes inditatással vont a köreibe. A Vincent megszólítás már maga is rendelkezett egy főnemesi ranggal. Hiszen, nem sok utca-sarokra hívnak mindenkit Vincent Aldrige-nek. Becézni meg végképp esélytelen húzás lenne. A "veterán" autó-mobilra vezettem ismételten a szemeimet, és csodálatom mellett, még emberi bánásmódban részesítve meg is hajtottam előtte a fejemet. - 61-es? Micsoda évjárat...akkoriban az ilyen járgányokban feszített Ray Charles és a bili-frizurás Beatles tagjai. Ilyenkor bánom, hogy nem abban korban születtem. - fűztem hozzá csalódott megjegyzésemet. Ha egy ilyen kérdéssel illetek volna, habozás nélkül vágtam volna rá az 1950-60 évek időszakát. A maihoz nem hasonlítható, tipikus férfiak öltözetek, járgányok, tánc-stílusok mind közel álltak az én egyedi ízléseimhez. Magamra húztam volna, az elegáns gengszter fiú szerepét, aki Baltimore-ban, hotel nagyságú rezidenciát tart fent saját szükségleteinek, és szoros ismerősi kapcsolatban áll a helyi maffiával és a Jazz bandák legkiemelkedőbb tagjaival. Ízléses kubai szivart szívna az épp elém rakott 1961-es Jaguar-ban, levakaratlan arckifejezéssel, mellyel az egész világot uralhatná ha akarná. Egy sor képzelet-sort indított el bennem, ahogy a tekintélyest járgányt végig mustráltam, személyemet egy múltbéli időszakba helyezve. A kizökkentő kérdésére, fordultam ismét felé, enyhe megilletődéssel az ábrázatomon. Egy igazi fogós kérdés. Habár, akkor lesz ez igazán fogósból elfogatásba kerülő helyzet, ha megtudja, milyen alantas szándékkal járultam elébe. Egy számomra ismeretlen fotó-tanonc szerepét nehéz hitelesen hoznom. Így csakis a lappangó megérzéseimre hallgathattam. Szerencsére a kidumálásban kitűnően remekeltem az ilyesfajta zsák-utcákban. Hála a sok évnyi egyedül-létnek. - Inkább az utóbbira voksolnék... de egyéniséget-vesztett hamis szavak helyett, inkább közvetlen közelségben megmutatnám én mit látok helyesnek a kamera lencsém mögött. - felelem mérsékelt eltökéltséggel, egy azon idő alatt a drágán rendelt bridge kamerát a kezembe emelve. A saját érzékeimnek megfelelő, szöget, fény erősséget és speciális beállítást követve, legalább 5 fotó-sorozatot készítettem. A gyorsan végrehajtott munka végeztével, bizakodóan léptem a tulajhoz, gondosan végig mutatva a képeket előtte. A beállt csend nyugtalanságot szült bennem. Mert bármennyire is elhivatottnak éreztem a tettem, attól még nem éreztem esélyesebbnek, hogy kitűnő fotókat készítettem. Kitudja...talán ez is lesz egy vak-szerencse. - Megfelel az igényeinek? - vontam türelmetlenül kérdőre, a csend szorultságát elűzve.
I will give work .................................
Mondjuk nem ez a fiatal volt az első aki megbámulta az autómat, de ő volt az első aki ennek hangot is adott. 1961-es Jaguar E-Type autóról tudja is hogy mi, vagy… csak rájátszott? Igazából azt sem tudtam eldönteni, hogy igazi fotóssal van dolgom, vagy csak olyasvalakivel aki összekapkodta magára a ruhákat egy újságból. Túl műnek tűnt az egész srác, mesterkéltnek. Biztos, hogy állásinterjúra jött,nem pedig modellnek? Felsóhajtottam, miközben kiengedtem lassan a levegőt, s új adaggal töltöttem meg a tüdőm, lassan emeltem a pillantásomat az ázsiai srácra, ismertem ezt az illatot, sokat kellett gyakorolnom vámpírként, még a kezdeti időkben, hogy megszokjam azt, hogy a lányom nem étel, a vér iránti vágyamtól elvonatkoztassak, és ésszel is fel tudjam fogni,hogy ő a gyermekek, ugyanis, igen ínycsiklandozó a vérük, a kevert vérű gyermekeknek. Szerelemből született, ahogy a többi is, de általa van még lehetőségem az úgymond apaság örömeinek élni, noha nem olyan intenzíven, hiszen megvan neki is a saját élettapasztalata, nem mesélhetek neki mesét, kinőtte, noha bármiről is essen szó kettőn között, élvezettel hallgatja azokat a meséimet is amelyek a találkozásaink között eltelt időben történtek velem, gyakran aludt el a karjaimban, lehet, hogy erre azt mondaná valaki, hogy nem egészséges, de láttam, hogy a közelemben megnyugszik, tudom,hogy más vámpírok üldözik a vére miatt, mondtam neki,hogy miért nem költözik haza? Hozzám? De tudtam,hogy egy vérbeli Aldridge sosem adja fel, küzd, addig amíg el nem bukik, vagy saját maga meg nem tapasztalja a saját kárán a dolgokat. Biccentve nyújtottam a kezemet és fogtam vele röviden, de határozottan kezet. - Vincent Aldridge. - mutatkoztam be. - 1961-es Jaguar E-Type. - nem tettem hozzá, hogy Bridget Bardot-nak is, Tony Curtisnek, és Steve McQueennek is ilyen autója volt a többségük csak ámuldozik, és mindent tudón helyesel, de sokuk még ezeknek az embereknek a nevét sem tudja. Jómagam egyébként nem felvágásból raktam ki ide, de mi volt nehéz a modelleken kívül, fotózás szempontjából? Egy minden oldalról fényesen csillogó autó fényeinek a beállítása, hogy ne egy csillogó vörös vázat kapjunk vissza, hanem magát az autót. Annak vonalvezetését. - Fejtse ki, hogy miért is volna alkalmas arra, hogy magam mellé fogadjam tanoncnak? - kíváncsi voltam, hiszen eddig egyetlen idejövő sem volt dhamypr, sem vámpír, sem vérfarkas, de a srácnak volt egyfajta hanyag eleganciája, laza nemtörődömsége mellett. Tudom ,a szokásos sablon szöveg. De tehettem én arról? A sokadik jelentkezőn vagyok túl. - Vagy magyarázza el, hogy hogyan állítaná be a fényeket, a kocsi körül? - emeltem meg finoman az egyik szemöldökömet, és az autó felé néztem. Lehet portfóliókat nézegetni, referencia munkákat, de azokat bárkitől hozhatták, internetről, amiket esetleg én magam sem láttam, de volt már olyan pofátlan alak,aki a saját képeimmel akarta magát felvetetni hozzám, rövid úton repült, majdnem páros lábbal. Hamarosan kiderül, hogy érdemes-e Ewan a figyelmemre, nem vagyok az a fellengzős fajta, távol áll tőlem, de munkában elő jött a maximalista oldalam, ezét fotóztam többnyire én magam. De ha adott városban sikerült megfelelő utódot találnom, még a háttérből egyengettem a munkáját, majd új hely után néztem, ahol kezdhettem mindent előröl.
Néha amikor a szükség rábírja az embert a rossz dolgokra, az gyakorta kétségbeeséséből vagy a társadalom utáni gyűlőlétéből fakad. A kétségbeesés hordozhat, anyagi, családi vagy bármely más mangán-lejjelegű problémákat, amiért többen úgy gondolják, megéri rosszat cselekedni. Hatalmasat tévedek! A társadalom gyűlölete a nyertes opció! Hiszen, mi tudná jobban egy lassan 8 milliárdos társadalmat pozitív irányba terelni, mint a bűnözés, az ember-rablás, és az ehhez hasonló bűntettek? Egy kissé abszurdnak hangzik, de így van. Ha nincs ellentét, nincs harmónia. Ha nincs harmónia, nincs rendszer ami kordában tartsa az embereket. Így van...az élet kilogikázhatatlan körforgásában. Most már indokolt, miért indultam el egy fotó gyakornoki-interjúra, a társadalom gyűlöletemet kifejezve? Nem? Akkor menjünk bele részletesebben. Elsősorban nem anyagi-juttatásokból, vágtam bele ebbe a rizikós helyzetbe. Úgy vezettem fel a fejemben, hogy jó lenne megbüntetni a gazdag csőcseléket, akiknek fennhéjázó élet-stílusa egyre több szegény-negyedet épített ki a városokba. Önös vagy közös cél, hasztalan kérdés. Lényeg, hogy büntetés érje őket. Gondolhatnánk arra is, hogy az ő gazdagság nem egy beleszületett milliárdos családból gyümölcsözött ki. Talán fáradtságos munkával szerezte meg, talán nem. De nagy esélyben az utóbbi az ami többségben előfordul ebben a világban. Egy fotó-tanonc. Ki lehetne nézni belőlem, ebből a magamra eszkábált göncből, amit a google kereső által állítottam össze, egy hű fotós hamisítvány stílusát hozva. Remélem, ezzel a külsővel, és meggyőző magabiztosságommal sikerül megvezetnem még az állás-hirdetőmet is. Az asszisztens túlzott kedvességgel, és megrendíthetetlen meggyőződéssel a szemében, éreztette velem, hogy jó munkát végeztem. Várokozásra intett, ami bő 20 percbe telt. Akkor ez a fogadó bizottság is érti a dolgát! A határozottságom azonban nem szállt igába. Mindazonáltal, nem lesz olyan könnyű bizonyításom, mint reméltem. A jelző "következő" hívószóra, lassan emelkedem meg, miután céltudatos léptekkel betérek a műterem, tágas, kivilágított termébe. Az interjú számára kihelyezett asztal mellett pillantom meg a munkáltatót. Úgy látszik még nehezebb dolgom lesz mint gondoltam. Szinte az arcán látom azt a kimért, mégis markáns elhivatottságot. Az öltözködése is éppolyan körökben mozgott, ahol én lenézett kis féreg voltam. - Jaj, bocsásson meg! - teszek egy könnyed megjátszását előtte, a hitelesség érdekében a kihelyezett járgányra meresztve a szemeimet. Azért, nem volt teljesmértékben megjátszás...hiszen férfi létemre, csakugyan oda voltam a tetszetős autók ért. Főleg, ha azok valamelyik múltat idéző sztrádán illegették magukat a többi autósnak. - Csak olyan mutatós darab, hogy alig bírtam megállni hogy ne vegyem szemügyre. - mondtam egy-két lépéssel megközelítve a még szótlan, komolyságot árasztó férfit. - Ewan Matthews. - felelem, miközben a tárolásra használt oldal táskámat leteszem a kihelyezett asztalra. Természetesen az üdvözlő illem sem marad el. Volt egy olyan előérzetem, hogy ez a férfi díjazza a régi-módi dolgokat. A kézfogás is ezért volt ésszerű kedvező előleg előtte.
I will give work .................................
Berendezkedtem, és végre úgy éreztem ,hogy ideje egy helyi fiatalt felkarolni, olyat akit érdemesnek találok arra, hogy oktassam, akiben kellő lelkesedést és elhivatottságot látok a fotózás iránt, volt néhány korábbi helyemen is pár tanoncom, mind szépen dolgoztak, jó volt nézni a munkájukat, és időnként felhívtak, vagy én hívtam fel őket, hogy hogyan haladnak, merre járnak, hiszen volt akiről tudtam, hogy nem való neki a műtermi fotózás, így azt inkább a neki megfelelő ág felé küldtem el. Mind-mind tehetséges volt, és kicsit talán úgy éreztem,hogy a gyermekeim is, hát igen… a hozadékom vele járója, valaha nagy családom volt, most már csak egyetlen dhampyr lányom maradt, akivel időnként találkozom, felkeres és elbeszélgetünk, jó pár hónapig velem marad, aztán ismét felkerekedik. Általában olyankor keres fel, ha túl van egy-egy szakításon, sajnos… belefut abba a problémába, hogy nem születhet gyermeke, az adott kedvesétől, azért ami. Sajnálom őt, és ilyenkor próbálom megvígasztalni, a lehető legtöbbet nyújtani neki, mint az apja. Tudom, hogy volt anyja is, tudom, de egyszerűen nem emlékszem rá, olyankor pedig ő is terel, hárít. De, elég a családi drámából. Már a negyedik jelentkező portfólióit néztem át, látszott, hogy volt aki csak úgy összedobta, az elbeszélgetés alkalmával sem értettem, hogy mit akar tőlem, vagy egyáltalán ettől a munkától. Persze, nem lehetett könnyű elmondani, hogy miért csinálja. Én azért, mert szeretem megörökíteni és bezárni egy képbe az adott pillanatot, amely soha többet nem ismétlődik meg, nem úgy, és nem abban a formában, mint akkor. Nem fog az a lepke még egyszer úgy kikelni a bábból, mert véges az élete, igaz volt ez az emberekre is. Nem fog még egyszer úgy lépni ahogy az előbb, mert már tudja miként kell másképp lépnie, azért, hogy ne kövesse el ugyanaz a hibát. - Hozna még kávét, kérem? - pillantottam kérdőn az asszisztensemre, nem volt problémám, már ettem. Néhány lélegzetvételnyi szünetet tartottam, az irodámba nem akartam interjút tartani, itt a nagy műteremben akartam lenni, tetszett ugyanis a tágas tér, és az összes lámpa sem égett, mindegyiket külön fel lehetett kapcsolni az adott terület felett, volt külön világosító mesterem is, aki a tetőtérből ácsorogva állítgatta a fényeket, de most nem volt rá sem szükségem. Fa bútorok voltak idebent, mögöttem a jaguárom állt, régi darab, de megkért az egyik autós magazin, hogy fotózzam le, mi tagadás, a néhány gyűjtő egyike voltam, amely birtokolt bizonyos szériákból az első példányokat. Az én kicsikém is az volt, otthon lemostam, itt még egyszer átesett a mosdatáson, letakarították az embereim a kerekeit és a területet ahol fotózni fogunk, egyébként még éjjel behoztam ide az autót, mire való a vámpír erő ha nem azért, hogy ne dolgoztassam feleslegesen az embereimet, megcsináltam mindent szépen, a lényeg az volt, hogy ott van az autó és kész. Az előttem levő nagyobbacska asztalon volt kitéve víz és kávé is, a jelentkezőim ki tudták szolgálni magukat, az asszisztensem segítségével, volt amelyikre ráfért, a víz vagy az ital egyébként, mert sosem tudtam megérteni, hogy miért remeg a kezük egy egyszerű beszélgetéstől? Volt amelyik már eleve rajongással beszélt a munkáimról, és arról, hogy hol jártam és mit csináltam, na az olyanokat udvariasan elküldtem. Nem kellettek rajongók. - Jöhet a következő. - felkeltem, és tettem egy kört a kis interjú sarok körül, beletúrtam a hajamba és felszusszantottam, vajon fogok találni magamnak valakit aki érdemes arra, hogy elkezdjem tanítani? Az titkárnőm kiment a folyosóra és szólította a következő várakozót.
Kezdőlap
