Lobbanékony vagyok. Elég könnyedén dühbe jövök, ha valami nem úgy alakul, ahogyan én azt terveztem. Toporzékolok, üvöltözöm. Amilyen hirtelen haragszom, olyan könnyedén meg is bocsájtok. Gyűlölöm, ha hazudnak nekem, de mégis jó érzéssel tölt el, mikor tudom az igazságot és tisztában vagyok vele, hogy milyen könnyedén hazudik bele a képembe az illető. Persze néha anélkül is érzem, hogy hazudik valaki, hogy tudnám mi is áll igazából a háttérben. Ezen a téren kifejezetten jók a szenzoraim. Barátságosnak vagyok mondható. Legalábbis az elején. Utána pedig mardosni kezdek mindenkit, ahol csak tudok. Nem szándékosan. Azt hiszem ez bennem van. Ha valaki képes azokon az akadályokon átvergődni, akkor érdemes is arra, hogy a bizalmamba fogadjam, hogy barátomként tekintsek rá. Szeszélyes vagyok. Lehet, hogy az egyik pillanatban ezt akarom a másikban pedig már mást. Sosem tudhatod, hogy igazából mi is lapul bennem, mert mondható vagyok hangulatembernek. Amilyen a kedvem úgy viselkedem. Ezért nem tudom neked leírni, hogy milyen voltam, milyen vagyok. Hogyan mondhatnám el ezt neked? Tudok kedves lenni, de még bunkó is. Meg tudlak vigasztalni, ha valami bánt, de ugyanakkor pár szóval el tudom érni, hogy átjárd a poklok, poklát. Betegesen vágyom arra, hogy szeress, de ha szeretsz kiszállok a kezeid közül, mint egy madár, aki nem vágyik másra, mint a szabadságra. Van, hogy a folyamatos beszédemmel kínozlak, de a némaságom is képes ugyanezt a hatást elérni. Van, hogy túlpörgök, akár csak egy duracell nyuszi, de az is előfordul, hogy napokig nem mozdulok meg és csak egy helyben ücsörgök, mintha nem számítana semmi sem. A legegyszerűbb azt mondani rám, hogy szeszélyes vagyok, összezavaró. Ha kiigazodsz rajtam, akkor rajzolj már róla egy grafikont és írj nekem kérlek minimum húsz oldalas fogalmazást rólam. Utána kijavítom ígérem, de ha nem jó. Hát újra írod. Addig míg meg nem tudod fogalmazni milyen vagyok. De tudod mit? Soha nem leszel képes rá. Egy embert nem lehet beskatulyázni. Leginkább egy nőt nem.

Mit mondhatnék magamról? Harminc leszek és még mindig nem vagyok férjnél. Nyugi nem adhatom már neked a legnagyobb kincsemet azt valahol útközben elhagytam. A zene a szenvedélyem, ahogyan a művészet minden egyes pontja is.

Hogy a külsőm milyen? Akárcsak az ősz. Hófehér bőrömön édes, kis szeplők csillognak és a vörös hajam szinte kirikít a tömegből, ami egyáltalán nem zavar. Nem mondhatnám magam túlságosan annak a tipikus nőnek, hogy olyan kecsesen járok, mint egy kifutómodell. Jobb szeretem a kényelmes darabokat és nem akarom megölni a lábamat egy magas sarkú cipőben, mert ennyire kegyetlen azért még én magam sem vagyok.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Egy billentyű, egy apró dallam mely megdobogtatja a szívemet és a múlt vizeire vezérel, de egyedül nem elég erős ahhoz, hogy ott is tartson. Immáron mind a tíz ujjam tapad a zongora billentyűire és békésen élhettem újra a legkedvesebb emlékeimet, amik csak léteztek. Emlékszem Patrick-re. Lehet, hogy már a tinédzserkorom elejét jártam, de nekem akkor is ő volt az én Patrickem, míg én az ő SpongyaBobja. Tökéletes összhangban voltunk és imádtam, hogy neki aztán tényleg mindenről beszélhettem. Még akár arról is, hogy ki tetszik. Bár olyankor mindig húzta a száját azt meg kell mondanom, de valószínűleg azért, mert nem volt felkészülve az ilyen csajos témázásra. De én is meghallgattam őt. Bár ő sokkal szűkszavúbb volt ezen a téren. Az erőnkkel mind a ketten tisztában voltunk és valahogy, mikor egymás mellett voltunk sokkal inkább úgy érződött, hogy kiteljesedett. Mintha felerősödött volna, de azt hiszem ez ahhoz köthető volt, hogy ott volt közöttünk egy láthatatlan erő. A szeretet. Mindig is szeretem őt. Olyan volt, mint a testvérem, akit soha nem kaphattam meg. Az emlékeimben továbbra is olyan éretlen kisfiús arccal bámul rám, ahogyan beülök az autóba és elhajtok a repülőtérre. Mert egyetemre mentem és akkor elváltak az útjaink. Az elmém próbálja felidézni, hogy vajon most miképpen festhet. Néha még meg is próbálom lerajzolni a vonásait, hogy milyen lehet ennyi év elteltével, de nem tudom meghatározni pontosan. Az is lehet, hogy már többször is elsétáltunk egymás mellett. Soha nem lehet tudni, hiszen néhány emlék könnyedén elmosódik. Az évek során pedig el is torzulhat. Nem számít mennyire volt fontos az ember számára az illető. Egy részem tagadja ezt a felfogást, hiszen kettőnk között mindig is ott volt valami. Nem azt mondom, hogy a nagy szerelem és a szikra. Inkább csak annyi, hogy az erőnk felismerte a másikat és tudtam, mikor tartózkodik velem egy helyiségben. Ebből adódóan a bújócskázás nem volt a legjobb dolog, amit tehettünk, hiszen csak a megérzéseinkre kellett hagyatkoznunk, hogy megtaláljuk a másikat.
Művészeti egyetemre jártam, ahol nem telt el nap, hogy ne hiányoltam volna őt. Azt hiszem még ő is jöhetett volna velem, de sosem volt az a típus, aki odalett volna a tanulásért. Vajon, hogyan nézhet ki most az a kis, törékenynek tűnő kisfiú, akire egykoron a barátomként tekintettem? Vajon van már felesége és gyereke? Minden egyes kérdésem, érzelmem, a hiánytól kezdve a hogylétéig egyetlen egy dallamba zsugorodik össze. Ki akarom fejezni, mi dúl a lelkemben és, hogyan lehetne ezt másképpen, mint a művészet rejtelmeivel, ami mindenki számára mást jelent? De a boldogságot és a keserűséget mindannyian könnyedén felismerjük egy dallamban, ahogyan a határozottságot is. Van, hogy a lelkünknek szól és libabőrössé válunk egy apró rezdüléstől, amit hangnak nevezünk. Minden csak apró rezgés, amit a testünk érzékel. Az én lelkem dallama mindig is lágyan indult, aztán egyre erőteljesebbé és vadabbá vált, már szinte lázadóvá ezzel is kiemelve, hogy sosem voltam az a tipikus szófogadó kislány, aki otthon ücsörgött mégsem lehetett rám különösebben rossz szavuk a szüleimnek. Mindig tudtam hol a határ és okosan kerülgettem. A gyerekkorom tökéletes volt. Ahogyan most az életemet is annak érzem. Megkaptam a szabadságot, amit akartam és kergethetem az álmaimat.

---