Nem szívesen folytam bele a politikába, legalábbis abba a fajtába nem, ami jelenleg Seattle városában működött. A kívülállóknak csak egy egyszerű amerikai nagyváros volt, olyan, mint a több, sőt, azok sem láttak át a szitán, akik a város falain belül léptek: egy mélyebb, másabb rétegben folyt a háború, ami sajnos azokra is kihatással volt, akik mindössze normális életet akartak élni és fogalmuk sem volt, milyen erők munkálkodnak a levegőben. A hétköznapi emberek veszélynek voltak kitéve, mert míg az emberi ellenállás vezetői képesek voltak megvédeni magukat, addig a harcokban részt nem vevőket bármikor behálózhatták, megtámadhatták, a háború martalékává válhattak. És ez volt a legszomorúbb az egész történetben azon kívül, hogy a férjemnek hatalmas szerepe volt a harcokban, ezért engem sem kerültek el a hírek. Jobban éreztem volna magam, ha nem tudok semmiről… ha azzal foglalkozhattam volna, amire rendeltettem: a druidákkal. A megtalálásukkal, a csatlakozással, az új nemzedék felkutatásával, az erőnk kiteljesítésével, bármivel, ami velük kapcsolatos. Ha nem lett volna fontos számomra Fabien, már régen nem Seattle-ben tengettem volna a mindennapjaimat. Lehet, hogy azt is bevállaltam volna, hogy egy kisváros mintapolgára legyek… vagy ha mintapolgár nem is, egyszerű lakos. Egy boltot itt is vihettem volna, sőt, mindent, amit az ország másik végében műveltem, itt is meg tudtam volna csinálni. - Nem igazán van kedvem a kialakult helyzettel foglalkozni, csak arra figyelek, amire feltétlenül muszáj és azt is Fabien miatt. De abban nem hiszek, hogy a különféle fajoknak vagy éppen az embereknek és a természetfelettieknek egymástól elszeparálva kellene élniük. Egyikünk sem jobb a másiknál. Lehet, hogy liberális őrült vagyok, ez legyen a legnagyobb bűnöm. – Elmosolyodtam. Nem voltam a béke galambja, odacsaptam, ha kellett vagy ha rossz napom volt, de ez a túlzott megosztás túlment egy határon. Azért is nem akartam jobban belefolyni, mert csak felidegesíteném magam és annak nem lenne jó vége. Még mindig nem tűnt túl jó ötletnek vérrel bemocskolni a kezeimet. - Isten ments, hogy abban a korban éljek, amiből te származol. Ne vedd magadra. – Tettem hozzá rögtön Nem akartam megsérteni, egyszerűen nem tudtam elképzelni magam egy olyan időszakban, ami még a mostanitól is bonyolultabb volt, ha a hatalmi harcokat nézzük. Kivételezettnek lenni egy udvarban, ahol mindenki egy ember kegyeiért harcol… felérhetett egy halálos ítélettel. Phoenyx mégis túlélte, sőt, jól jött ki belőle. Erős nő volt, csodáltam ezért. – De arra azért kíváncsi lennék, hogy birkózol meg az állandó változással és alkalmazkodással. – Több kort, életet megélni nem lehetett könnyű. Egyetlenben is elég volt kiigazodni, éppen ezért örültem annak, hogy nem vámpír voltam, akit öröklétre kárhoztattak. Záros határidőn belül beleőrülnék a létezésbe. - Ha könnyű lenne, már régen megcsináltad volna. Elhiszem, hogy nem gyerekjáték és nem is szeretnélek sürgetni… ha eddig tudtam várni, akkor ez a kis idő tényleg nem számít. Csupán eléggé piszkálgatja a fantáziámat ez a nagy előrelépés, ami igazából a legnagyobb azóta, hogy elkezdtem kutatni a druidák után. Nem szeretném, ha valaki más tenné rá a kezét a nyakláncra. – Rossz kezekbe kerülve bármire képesek lehetnek. A druidák összecsődítve hatalmas erővel rendelkeznek, nem csoda, hogy a boszorkányok száműzték őket. Én a megtalálásukra akartam felhasználni a láncot, másnak lehet, hogy ravaszabb, gonoszabb tervei voltak. - Nektek, boszorkányoknak jutott a mágia java. – Böktem ki halvány mosollyal, miután egy követ emelt el a földről és elmondtam, akár abból is tudna drágakövet varázsolni. – És emiatt a munka nehezebb része is. – Néztem rá hálás pillantással. - Aztán ideje lenne kitalálnod, mivel köszönhetem meg a fáradozásodat.
I THINK IT’S IMPOSSIBLE TO REALLY UNDERSTAND SOMEBODY, WHAT THEY WANT AND BELIEVE
A város szépsége mindenek előtt való volt a turisták számára, ellenben nekünk, akik, ha úgy tetszik egy másik világot képviseltek, a város cseppet sem volt veszélytelen terep. A bandaháborúk és a kiskirályok helyett itt komoly harcok folytak emberek és természetfelettiek között, egyezségek álltak gyenge lábakon az összedőlést várva. A világ itt egyszerre volt élhető és élhetetlen, biztonságos és veszélyes. Ehhez egy boszorkány és egy druida barátsága aligha lett volna jó, a szított tűz csak jobban égett volna, és idővel én magam is belekerülhettem volna. De eszem ágában sem volt ilyesmi és igyekeztem ezt a lehető leginkább elkerülni. A saját elveim viszont tiszták voltak annyira, hogy egy igaz barátságot ne zúzzak össze holmi rosszalló nézés és némi történelmi badarság miatt. -Liberális őrült.-ízlelgetem a szóösszetételt mosolyogva.-Ez esetben nem vagy egyedül. Azt hiszem jól állsz a dolgokhoz, és Fabiant minden esetre ugyanúgy megértem. Nem vagyunk egyformák, de a fontos, hogy ti kitartsatok egymás mellett.-nem akartam én lenni az, aki miatt ő és a boldogsága is porrá lesz, épp ezért, inkább a háttérbe húzódtam és akkor kerültem csak elő, ha valóban szükség volt rám. Idővel ehhez is hozzászokik az ember, bár sosem voltam az az árnyakban élő típus, épp ellenkezőleg. Régen szerettem a figyelem középpontjában lenni, irányítani másokat, az összefonódó szálakat. De azt hiszem, ennyi év távlatából van, amit szívesen megváltoztatnék. És ezek között első helyen a családom és a rájuk szabott sorsok vannak. A sorsok, amiket én irányítottam és az én makacsságom, dacom tett tönkre. A szerelmem, ami viszont igaz és megmásíthatatlan volt halálom napjáig. Elnevetem magam szavai hallatán és csillogó szemekkel nézek rá. -Hidd el, valahol megértem. Pedig ha tudnád, micsoda élet van egy hárem falain belül.-mosolygom sokat sejtető sejtelemmel, noha családomról kevés dolgot árultam el a világnak, épp elég volt néhány könyvet kinyitni, s máris mindenki azt gondolta, hogy mindent tud, ismer. Az egy más világ volt, ami lelkem egy apró, múltban élő darabkájának igazán hiányzott.-Nem olyan nehezen, mint a visszatéréssel birkóztam. Megöregedtem. Úgy temettek el. És mikor felébredtem ugyan az az üde arc nézett rám vissza. A változással megbékéltem rég. De bizonyos dolgok elvesztésével nehezen küzdöttem meg.-ismerem el, elmerengve a múlton, és annyi mindent mondanék még neki, de inkább nem terhelem túl a problémáimmal. Azok az enyémek voltak, s ez így volt jó. Értettem az indokait. Én magam sem akartam volna más kezébe adni egy ilyen láncot. De ha már így alakult, nem akartam elsietni sem. Tökéletes és megfontolt lépések kellettek, semmi szükség nem volt ilyen-olyan becsúszó akadályra. -Biztosíthatlak róla, hogy rajtam és rajtad kívül senki nem tud erről. Legalábbis nem tőlünk. Ha akadnak mások, akkor sem tudják megszerezni csak úgy. Elég meggyőző voltam a szándékaink illetően, és elhintettem, hogy megvennénk. De akkora összeggel nem tudnék előállni, amekkorát kérnének, ez pedig biztosítás a jövőre nézve is. Ha mi eltűnünk a sötétben, remélhetjük, hogy a láncot nem nálunk keresik majd. De attól ugyanúgy tartok, hogy esetleg a hamisítvány igazi tulajdonosával mi lesz.-akárhogy is nézzük voltaképp a mi kezünkön száradt volna az ő vére is, még ha nem is közvetlenül mi öltük volna meg. Erre viszont igyekeztem nem gondolni, inkább a jövő felé néztem. -Ne sajnáld. A célkereszt mindenki hátán ott van egész életében. Én csupán azt nem értem, hogy titeket miért átkoztak meg. Mármint, ha azt vesszük, hogy egy boszorkány sem jó teljesen...-gondolkodom el, majd vállat rántok és belekortyolok a kávémba.-Aki azzal álltatja magát, hogy tiszta lelkű, és igaz, az saját magának hazudik minden nap. csupán ezt belátni elég nehéz.-sokáig én sem gondoltam, hogy rossz ember lennék, majd az évek során rájöttem, hogy lelkem egy része mindig is sötét és gonosz volt. A kérdés leginkább az, hogy ezt a sötétséget ki mennyire messzire engedi elmenni. Én igyekeztem féken tartani, már amennyire sikerült. Bár jó párszor éltem a jelenlétével is, ezt sosem tagadtam volna.-Fogalmam sincs, és őszintén nem is várom el a jutalmat vagy a köszönetet. Nekem már az is elég, ha néha megiszol velem egy kávét, esetleg megvendégelhetlek.-őszinte, barátságos mosoly húzódik ajakamra és tagadhatatlan, hogy valóban nem éreztem szükségét hálája kimutatásának.
Az volt a baj, hogy az elgondolásom, miszerint könnyen meg lehetne oldani, hogy ne legyen háború és mindenki viszonylagos békében éljen egymás mellett, csak elméleti síkon működött tökéletesen. Gyakorlatban mindig lenne valami vagy valaki, aki keresztülhúzná a másik számítását, beleköpne a levesébe és újfent indulhatna a csatározás. Ám az, ami Seattle-ben működik, egyszerűen már nem volt állapot. Leginkább Fabien-t féltettem, de sokkal könnyebb lett volna arra vállalkozni, hogy majd én egyedül megoldok mindent, minthogy őt kirángassam ezekből az ügyletekből. - Történjen bármi, tőle nem szakíthatnak el. – Talán túlságosan drámaian fogalmaztam, meg is lepődtem magamon, ám az igazságot kellőképpen lefedték a szavaim. Ha a férjem bukik, én is. És arról még senkinek semmilyen fogalma sincs, hogy én mire vagyok képes. Senki sem tudja, hogy druidavér csörgedezik az ereimben, a nyakláncra is azért volt szükségem, hogy bebiztosíthassam a magam és a többiek jövőjét. Véletlenül sem szerettem volna feleleveníteni a boszorkányokkal való régi ellentét, hiszen példának okáért itt volt Phoenyx, aki bár részben boszorkány volt, én mégis az egyik legjobb barátomként és bizalmasomként tekintettem rá. Neki is megvolt a maga története, okai, titkai, amelyekről akkor beszélt nekem, amikor szeretett volna, én pedig szintén. Ezért nagyon hálás voltam neki. - Egyszer mesélhetnél róla. Hirtelen azt sem tudom, hogy neked jobb vagy rosszabb dolgod volt-e, mint az alább valóidnak. Van egy olyan érzésem, hogy elég nagy és kimerítő harcokat kellett vívnod a helyedért minden nap. – A csúcson maradás közel sem olyan könnyű, mint azt sokan képzelik. Nem csak a felfelé vezető út tud göröngyös és durva lenni, hanem a pozíciónk, életszínvonalunk megőrzése éppen annyira kemény feladat, mint elérni egy áhított célt. – És hogy őszinte legyek, arról sem tudok sokat, miként váltál halhatatlanná. Ti boszorkányok nem inkább azon szoktatok ügyködni, hogy megtartsátok a fiatalságotokat? – Ami szembe megy a természet törvényeivel, ezt is megtanultam az idők folyamán. Arról nem tehetek, hogy amikor megtudtam, mi vagyok és tudni akartam valamit arról, hogy egyáltalán mi fán terem a druida lét, folyton fekete mágiával operáló boszorkányok kerültek az utamba. És még azt mondták, mi voltunk a rosszak… érdekes felfogás. - Megnyugtató. – Sóhajtottam egyet, amikor elmondta, hogy tudomása szerint senki más nem legyeskedik a lánc körül. Remélhetőleg így volt, főleg olyan emberek nem kellettek a nyakamra, akik hasonló szándékokkal szerették volna maguknak a csecsebecsét. – Szükségem van arra, hogy még egy jó ideig titokban maradjon a lánc létezése és az is, hogy a mi birtokunkban lesz. Aztán keresni kellene majd egy helyet, ahol nagyobb biztonságban lesz, mint nálunk. – Amíg pontosan nem körvonalazódnak a terveim, addig nem szerettem volna, ha a nyakéknek bármi bántódása essék, ne adj’ Isten, ellopnák tőlem. Tényleg sosem lehet tudni, jelenleg az sem zavart, mit kell megtennem a megszerzéséért… jobb volt nem belegondolni. - Én is így látom. – Bólintottam. – Elméletileg a boszorkányok úgy hitték, hogy a druidák a hatalmuk kiteljesítésére készültek és ha ez megtörtént volna, akkor elmondhatatlanul erőssé váltak volna. A boszorkányok pedig féltették a saját uralmukat, úgyhogy jobbnak látták még azelőtt véget vetni az ügynek, mielőtt igazán elkezdődött volna. – Belekortyoltam a kávémba. – Egyik csapat sem volt jobb a másiknál, ha engem kérdezel. Mindannyian túl sokat akartak. Ha más nem, legalább kettőnk között nem áll fenn ez az ellentét. – Mosolyodtam el szívből jövően.
Kezdőlap
