Humoros gyerek vagyok. Szeretek viccelni, nevetni, mosolyogni.... soha nem voltam az a hatalmaskodó ember, de persze a nővérem biztosan másként vélekedne erről. Ő mindig azt hitte, hogy az én árnyékomban él, pedig én aztán nem tettem semmit sem ellene, csak tettem amiben jó vagyok, amit akartam. Erre megöl? Hát elég kegyetlen dolog ez egy testvértől. Persze, mire is számítottam? Soha nem voltunk valami jó viszonyban, de az én fejemben egyszer sem fordult még meg az, hogy megöljem őt. Egészen eddig, mert most már minden második gondolatom az, hogy letépem azt a bájos kis fejét a nyakáról. A saját kezeivel persze. Szóval...azt hiszem ez az egész halál kissé megváltoztatott. Kifordultam önmagamból. Szeretek ölni, eddig ez nem volt rám pedig jellemző. Flörtölök jó sokat, pedig ezt sem csináltam. És a megszokottnál is többször ragad az a széles vigyor oda az arcomra. Ha nem ismerném magamat akkor azt mondanám, hogy teljesen megőrültem. De ez nem igaz, csak most vagyok igazán elememben. Erő, gyorsaság... annyi csak annyi volt a hátrányom, hogy nem tudtam kimenni a napra, mert spontán meggyulladtam. De sikerült szereznem egy szép kis gyűrűt, szóval most már a spontán öngyulladás veszélye sem fenyeget többet. De mikor leszáll az éj... pedig világéletemben jobban szerettem a nappalokat, de hát ez van, egy kis változatosság soha nem árt, ugye? Ha beigazolódnak a sejtéseim akkor amúgy is eléldegélek még legalább ezer évig, szóval... miért is kéne mindent úgy hagyni, mint régen? Az élet most már tényleg nem több, mint játék. A nővérem pedig... régen alig játszottunk. Itt az ideje, hogy bepótoljuk ezt.
Az ember legféltettebb kincse a teste, így mind azon voltam, hogy megfelelően ápoljam az enyémet. Gyönyörű, kifogástalan fehér fogsor, selymes göndör fürtök, mély, barna szempár, átlagos, talán kissé sportos testalkat, valamint egy meglehetősen előnyös arcberendezéssel rendelkezem. Nem mondanám, hogy a férfi ideált testesítem meg, de... meg van a magam varázsa. Ruházatot tekintve... nos, szeretem a változatos öltözködést, és mióta meghaltam ez még inkább csak felerősödött bennem. Az ing és farmer az első számú kedvenc párosításom, de sok van még, például imádom a színes öltönyöket meg az olasz cipőket... és szerencsére nem kell érte csak olaszokat ölnöm. Hamar elfogyna az összes olasz cipő az országban.

Oszd meg velünk, ki vagy!

A fejemet fogom miközben felülök az asztalon. Várjunk csak….asztal? Tudtommal nem rúgtam be, hogy asztalon ébredjek. Bár aki berúg az nem is emlékszik rá, igaz? Szóval akkor mégis csak berúghattam…fura, soha nem voltam valami nagy alkoholista. Na mindegy, le kéne valahogy kászálódni innen. Miért ilyen rohadtul hideg ez az asztal? És miért van fémből? Talán ha kinyitnám a szemem… nem, nem, csukd vissza, olyan homályosan látok, hogy ennél még az is jobb, ha teljes a sötétség. Magam előtt tapogatózva jutok el egy falig. Vagyis az egyik falig, mert gondolom van több fal is. Ahol egy fal van ott több fal is van, igaz? Szóval ajtót kéne keresni, vagy ablakot,esetleg… valami rejtekajtót. Talán úgy pár perc matatásba és néhány lila foltba kerül az, hogy meg is találjam az ajtó kilincsét. Nem tudom ki az a hülye, aki ennyi mindent szétszórva hagy, de szerintem sikerült össze is vagdosnom a lábamat köszönhetően neki. Az ajtó nyílik, én pedig sikeresen megindulok előre, először csak a falnak támaszkodva jutok előrébb lépésről lépésre, de aztán úgy egy-két perc szédelgés után sikerül végre megállnom a lábamon és a fejemet is elengedem. Már nem is hasogat annyira. Talán még… igen, most már látok is valamit! Gyorsan körül is nézek, hogy hol vagyok, de… igazából bárhol lehetnék. Valami pincének tűnik ez, esetleg valami egyszerű ház elég klasszikus falmintával vagy bármi, de… végül megállapodik a szemem egy fickón aki nagyjából tőlem öt méterre áll egy asztal mögött, és akkorára van  tátva  a szája, hogy félek az állkapcsát soha nem fogja tudni visszarakni a helyére. Fehér köpeny van rajta. Várjunk, akkor orvos igaz? De hát én is orvos vagyok…azaz leszek, de majdnem  ugyanaz a kettő. Talán ő megtudná mondani, hogy mégis mi ez a hely. Már éppen nyitnám is szóra a számat mikor a szemem sarkából megpillantok egy kihúzott fiókot, és oda is fordítom a fejemet. Nem egy fiók az, hanem… egy asztal, pont olyan, mint ami a hullaházakban is van. Egy hulla is van rajta, legalábbis…azt hiszem, hogy hulla, de ha le kéne írnom, hogy néz ki egy hulla, akkor azt hinném ezt írnám  le. Homlok ráncolva nézek magamon végig. Pont ugyanolyan ruhában vagyok, mint az a hulla. – Na ez új. – mondom inkább magamnak csak ezt, de elég hangosan mondom, hogy meghallja az a köpenyes fickó. – Meghaltam? Mármint… amint láthatja élek és virulok, de azt hitte, hogy meghaltam? Mert ha igen, akkor már megbocsásson, de elvenném annak a doktori címét aki képes volt magának diplomát adni. – semmi személyes, de ahogy láthatja, élek, és hacsak nem váltam zombivá… hé, várjunk csak! Halottnak hitt, de élek. Élek, de halottnak hitt. Élőhalott. Zombi…. vámpír? Vámpír! – Hé, ideadná azt az ollót, kérem? – pillantok a fickóra izgatottan az pedig legalább egy fél perces késéssel mozdul csak, hogy felém nyújtsa azt. A tenyeremet vágom meg vele, elég mélyen, hogy hamar el is kezdjen belőle csordogálni a vérem. Feszülten figyelek és vigyorogva nézek fel a fickóra. – Nézze! Látja ezt? Tudja mit jelent? Azt jelenti, hogy kinéz nekem egy Nobel-díj! – mutatom neki a tenyeremet, ahol nyoma sincs az előbbi vágásnak.Elképesztő…szóval sikerült. Már dereng! Meghaltam…megöltek…a nővérem ölt meg! A francba… viszont ha meghaltam, akkor mindenki azt hiszi, hogy meghaltam, egy halott pedig nem kaphat Nobel-díjat. Se diplomát. Nem lehet orvos. Nem lehet karrierje. Már éppen bosszankodnék tovább mikor akaratlanul is a férfira szegeződik a tekintetem. Egészen pontosan a nyakában. Fura…látom azt a duzzadó eret a nyakában, hallom, ahogy a szíve pumpálja a vért az ereibe… - Azt hiszem… most megfogom ölni.