Már több, mint egy hónapja történt. Az életem teljesen megváltozott. Az egész családomat kiirtották, csak én maradtam életben. Először azt gondoltam, bár én is velük együtt haltam volna azon a bizonyos borzalmakkal teli estén. De aztán rájöttem, hogy csak úgy tudok igazságot tenni, ha életben maradok. Tudni akarom a miérteket, hogy az az átkozott hibrid miért tört ránk és ölt meg mindenkit élvezettel és szemrebbenés nélkül. Mit ártottunk mi annak a pokolfajzatnak? Már a gondolattól is méregbe gurultam. Gyűlöltem azt a szörnyeteget! A hírekben és az újsáokban csak kertvárosi mészárlás néven híresült el az egész rémálom. Szenzációt csináltak a családom halálából. Annyira rosszul érintett az egész, hogy egy vázával betörtem a televízió képernyőjét. Meg is kaptam érte a jutalmamat, az erős nyugtató injekciót. Dr. Welsch folyton azt hajtogatta negédes mosollyal, hogy minden renden lesz. Már tőle is rosszul voltam. Amint felépültem, megszöktem a kórházból. Míg kint az amerikai rendőri felügyeletem épp a londoni gyámhatóság, illetve a családsegítő szervezet embereivel viaskodtak rólam, addig kihasználtam az alkalmat, és megléptem egy méhecske képében. Nagyobb állattá még nem voltam képes átváltozni, csak ennyire futotta az erőmből. Pár holmi még maradt a házban, ott gyorsan átöltöztem, majd nyakamba vettem a barátságtalan Seattle városát. Nem volt bölcs dolog egyedül kószálnom, illetve fogalmam sem volt, mit kezdhetnék, hova mehetnék, hogyan kezdjek neki az egész igazságosztásnak, de nem lett volna esélyem nyomozgatni, ha egy rendőr koslatott volna a nyomomban vagy ha visszarángattak volna az Egyesült Királyságba. Elmentem hát Max egyik legjobb haverjához, Nate-hez, aki biztosított a támogatásáról, míg itt vagyok az államokban. Most eljött az ideje, hogy beváltsa az ígéretét. Ajánlott is valakit, akinél el tudtam helyezkedni feketén. Egy illegális varrodában, ahol hetente fizettek. Ám a második héten a kopók rajtaütöttek a helyen, így menekülnöm kellett. De legalább egy heti bérem már volt. Nate garzonjában húztam meg magam, arra legalább nem volt gondom, hogy azt fizessem. Kezdésnek jobb, mint a semmi. Aztán másodjára valami maffiózó bárjában lettem pincérnő. Közben egyik éjjel Nate rámmászott, ezért fogtam a cuccom és eljöttem tőle is. Fogalmam sem volt, hová mehetnék, ezért az egyik parkban vackoltam le az egyik híd alá és ott töltöttem a következő éjszakát. Azt hittem, a következő nap jobb lesz, de nem. Korán reggel már egy razzia fogadott a bárban. Pedig csak pár napja dolgoztam még ott. Ugrott a fizetésem is. Két rendőr szegődött a nyomomba, felismerték, hogy én vagyok a körözött lány. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, átváltozni nem tudtam, annyi ember volt ott. Egy pillanatra le is tudtam rázni a kopókat, akiket feltartott egy piti kis tolvaj. De ez sem mehetett a végtelenségig. Aztán megláttam egy csinos kis kávézót a maga bokros kis teraszával és tudtam, hová bújhatnék. Besétáltam a teraszra, majd elbújtam az egyik dús lombú növényzet mögött és onnan kukucskáltam ki kapkodva a levegőt. Ki kellett, hogy fújjam magam. Ám a rendőrök két perccel később fel is tűntek. Úgy lapultam a bokorhoz, mint még soha senkihez talán. Összeszorítottam az ökleim, és reménykedtem benne, hogy nem találnak rám.

⤿ episode 1 ⤾

A bokor tövéhez lapultam és egészen picire húztam össze magam, ami nem is volt nehéz, mivel nem voltam se túl magas, se túl terebélyes. Ott kucorogva próbáltam mozdulatlan maradni. Önuralom a lelke. Annyira beleéltem magam a szoborformába, hogy észre sem vettem, a rendőrök már máshol jártak. Egy hang adta tudomásomra, hogy a veszély elhárult. Kinyitottam a szemem és felpislogtam a férfira, aki a szemben lévő asztalnál ült és engem nézett. Azért biztos, ami biztos alapon megfordultam és kikukucskáltam a levelek között, hogy bizonyosságot nyerjek. Nem bíztam én már senkiben sem magamon kívül. Egy idős részeg úr szlalomozgatott a biciklijével a szemközti sörivó bár előtti úton feltartva az autós forgalmat. Valószínűleg nem vette észre, hogy már nem a bicikliúton járnak a kerekei. Ám nem sokáig kerekezett hullámalakban, mert a biciklijével hamarosan beletekert egy hatalmas gödörbe. Valószínűleg nem vette észre az útjavítási munkálatok, vigyázat feliratú jelzőtáblákat sem, így fejjel eltűnt a gödör mélyén. Csak a lóbáló lábait lehetett látni. A kerékpárnak kiesett az egyik kereke és az autósok közé gurult. Az egyik hatalmas csikorgásal befékezett, mire egy másik autó beleszaladt. De a biciklikerék vígan gurult tovább a járókelők felé, majd egy fagyit nyaló kisfiú lábai előtt állt meg és ráesett a gyerekre. A fagyi a földön landolt, a fiú pedig sírva fakadt. A rendőröknek akadt ám dolguk bőven. Úgy döntöttem előbújhatok zöld rejtekemből.
- Köszönöm, hogy szólt. - poroltam le koszos ruhámat. Hiába, a híd alatt nem voltak komfortos körülmények, így mosógép sem. Bárki egy szakadt hajléktalannak hihetett volna és tulajdonképpen az is voltam. Nem volt hol álomra hajtsam a fejem, messze voltam az otthonomtól és nem volt mellettem senki sem. Poppyt Sarah családja magához vette, míg én nem mehetek haza. Hiányzott a kutyusom, hiányzott Sarah és Kieran, a még élő kapcsolataim  a világgal, de nem térhettem haza. Csak miután igazságot szolgáltattam. Fáradt voltam.
- Elnézést. Leülhetek? - érdeklődtem, majd helyet foglaltam a férfival szembeni széken és hatalmas sóhajtás közepette kifújtam a levegőt.
- Remélem nem bánja, hogy egy kicsit elidőzöm itt. - mondtam, miközben a tenyeremet a homlokomra simítottam és azon gondolkodtam, hogyan tovább. Mihez kezdhetnék? Ugrott a pincérnős állás, amit Nate szerzett nekem. De Nate-tel nem szándékoztam szóba állni azok után, hogy megcsókolt és letapizott tegnap előtt éjjel. Fúj, undorító volt! Ekkor eszembe jutott valami. Felpillantottam az újságot olvasgató férfira.
- Kérdezhetek valamit? Tudna valami munkát ajánlani nekem? - közelebb húzódtam a székemmel a férfihez, mert nem akartam hangoskodni.
- Olyat, amit külföldiek is végezhetnek munkavállalói engedély nélkül. - utaltam a feketemunkára egész halkan. Elvégre mit tehetett volna velem? Maximum nemet mond és akkor tovább állok, ennyi. Megoldom máshogy. Bár nincs B tervem, de majd feltalálom magam. Az elmúlt pár hétben is elboldogultam. Közben a gyomrom megkordult. Halvány lila gőzöm sem volt, mióta nem ettem. Talán, mióta otthagytam Nate-et egy sajgó lábközéppel. Csábítónak tűnt a férfi ebédje, összefolyt a nyál a számban, de nem voltam pofátlan, hogy elkuncsorogjam más ennivalóját. Összeszámoltam, mennyi apró volt nálam. Hát annyi nem, hogy ételt és italt is tudtam volna belőle venni. Mérlegelni kezdtem magamban, hogy mivel könnyítsem meg a testem működését, ha enni vagy inni kap? Ebben a városban vajon szoktak ingyen vizet osztogatni? Ha ezt tudnám, akkor könnyebb lenne döntésre jutnom.
- Érdeklődni szeretnék, hogy van valami ingyenes ivókút a városban? - hozakodtam elő a furcsa kérdésemmel. Ezek után tuti illegális bevándorlónak néz. Még mielőtt rámhívta volna a rendőröket, összetettem a két tenyerem magam előtt, majd dörzsölgetni kezdtem.
- Kérem, ne hívja rám a rendőrséget! Nem vagyok rossz ember, csak a körülmények rosszak. Kérem! - kérleltem a férfit, miközben a finom illatokat szívtam magamba. Talán ha eleget szívok, eltelek vele és már nem is leszek olyan éhes.

⤿ episode 2 ⤾

Bizalmaskodó közelségbe ültem a férfi mellé, nem akartam hogy az asztalunkkal szemben lévő korombeli lányok, illetve az a két nyugdíjas hölgy, akik a másik oldalon foglaltak helyet meghallják, miről folyik a beszélgetés. Ám a férfi mégis normál hangerőn ejtette ki a fekete munka szót.
- Cssssss, halkabban! - tettem a mutatóujjam a szám elé. A végén még a nagyik hívják ránk a rendőröket, aztán ismét csak menekülhetek. Nagyon untam már és bele is fáradtam.
- Higgye el, én sem sűrűn kérdezek ilyesmit. - feleltem, majd elgondolkodtam a szavai jelentéstartalmán. Kötetlen utcai? Ezzel most az örömlány állásra célzott?
- Én nem szeretnék prostituált lenni. - vágtam rá kicsit hangosabban a kelleténél, mire a két öreghölgy elhűlve pislogott rám, aztán a mellettem ülő férfira, majd felálltak az asztaltól és odébb álltak hangot adva nemtetszésüknek, hogy miféle világot élünk. Jó kérdés, miféle világot élünk? Én nem olyat, amilyet szeretnék.
- Nekem az üzletszerű kéjelgés nem menne. - feleltem immár csökkentett hangerővel. Nem, nem nem és nem! Szűz vagyok, az is maradok. Én csak annak adom magam, aki megérdemli, kizárt dolog, hogy minden jöttment férfinak tárogassak. Elfogott az undor.
- De bármi mást bevállalok, ha megfizetik. Akár hullamosónak is elmegyek. - csúszott ki a számon a mondat, de két pillanattal később megbántam. Talán mégsem bírnám, hiába láttam már halott testeket. A saját családomét. Hatalmasat nyeltem, majd beszívtam a levegőt. Nem sírhatok, erősnek kell maradnom, nem törhetek össze megint. Jobb egy holttestet tisztogatni, mint olyasvalamit csinálni, ami fájna a testednek és a lelkednek egyaránt. Így sem voltam toppon semmilyen téren sem. Közben hangosan korogni kezdett a gyomrom. Már rettentő módon éhes voltam, de tartottam magam. Én ugyan nem kuncsorgok ételért senkitől sem. A büszkeségem nem engedné. A férfi viszont két pillanattal később kérdés nélkül elém csúsztatta a tányérját és felajánlotta, hogy megehetem a maradékot. Nagyon szégyelltem magam, mert valószínűleg kiszúrta, hogy éhezem, hisz úgy is néztem ki, mint egy kócos kis hajléktalan senki. Egy pillanatig még meredten bámultam az ételre, de aztán félretettem a büszkeségemet a túlélésem érdekében.
- Köszönöm a kedvességét! - hálálkodtam a férfinak miközben megtörölgettem a villát a szalvétával, majd neki fogtam a reggelivel egybekötött ebédnek. És valószínűleg ez lesz a vacsorám is. Míg én az étellel voltam elfoglalva, addig a mellettünk ülő korombéli lányok sütiztek és arról cseverésztek, hogy milyen bikinit vegyenek az európai körútjukra és hogyan gyantáztassák le a bikinivonalukat. Félrenyeltem egy kis falat husit, de nem amiatt mert gyorsan vagy mohón ettem, hanem mert az egyik lány megjegyezte, hogy a pasija kifejezetten rá van kattanva a spanyol módszerre és egyébként is mennyire fürgén jár a nyelve. Ők csak nevettek önfeledten, míg én vadul köhögtem felfele a félrenyelt husit. És még csak egy pohár víz sem volt nálam, pedig jól jött volna. A lányok rám néztek, elfintorodtak, aztán szemrevételezték a mellettem ülő férfit, az ő látványa már kedvükre való volt, egész bezsongtak tőle. Mire sikerült nem megfulladnom, és úgy éreztem, hogy már ismét tudok rendesen nyelni, addigra már az ételosztó pasin témázgattak. Olcsó amerikai szajháknak tűntek azok a lányok, semmi önbecsülés nem szorulhatott beléjük. Vagy a farkak rengetegében kiszorították belőlük a maradékot is. Az egyikük megjegyezte, hogy szívesen aláfeküdne a férfinak, a másik meg eljátszadozott volna a…a…a lábközepével, hogy ne úgy fogalmazzak, ahogy ő tette, a harmadik megjegyzést tett arra, hogy miért szed össze egy szakadt kis utcai lotyót, aki olyan, mint egy kis béka. Ez a kis béka valószínűleg én voltam. Mélyet sóhajtva álltam újra neki az ebédemnek, bár az étvágyam már igencsak elment, de muszáj volt erőt gyűjtenem. Bár nekem is csak ennyi problémám lenne, mint nekik! Miközben sikeresen bekaptam az utolsó falatot is, a negyedik lány merész módon odalibbent hozzánk, félresöpörte tökéletesen fényes, szőke tincseit, majd rámosolygott a mellettem kávézó pasira.
- Elnézést, de elkérhetném a mobilszámod? Nagyon bejössz nekem, helyes faszi vagy, találkozhatnánk egyszer, kétszer. - kacsintott rá a férfira, amitől végképp elment az étvágyam, még a gyomrom is felfordult. Még jó, hogy az utolsó falatot is lenyeltem és nem maradt semmi a tányéron, mert azt már nem tudtam volna magamba tuszakolni. Kicsit visszább toltam a székemet, de megláttam, hogy két rendőr tartott errefelé, ezért gyorsan felkaptam a pasi újságját, belelapoztam, majd elbújtam mögötte és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne mi van benne.

⤿ episode 3 ⤾

Szerencsére félreértettem a férfit, nem a kéjhölgyek közé akart beprotezsálni. Szerinte nem bírtam volna az ipart. Erre magamtól is rájöttem, bár ő nem tudhatta, hogy még soha nem voltam férfival.
- Nekem sajnos nem elég egy kis apró. Abból nem lehet rendesen megélni. - sóhajtottam fel.
- De ha tud valami olyan munkát, amiért annyit fizetnek, hogy az ember szűkösen is, de megélhessen, akkor ne habozzon szólni nekem. Mondjuk most. Mert mobilom az most nincs. - magyaráztam miközben a tányérjára vándorolt a tekintetem. Míg én az ételével kacérkodtam, addig a fiatal lányok őt szemelték ki maguknak. A férfi látva a nyomoromat megszánt a maradékával, amiért köszönetet is mondtam. Mindig is büszke lány voltam, de jelen helyzetben a szükség törvényt bontott. Jóízűen megfalatoztam, miközben az egyik szőke lány odalibbent hozzánk és a pasi számáért kezdett kuncsorogni az arcába nyomva a dekoltázsát. Már majdnem ráfeküdt az asztalra. Még szerencse, hogy meg tudtam enni az utolsó falatot, mert a csaj jelenete elvette az étvágyamat. Elfintorodtam. Miközben a csajszi olcsó cafka módjára ajánlkozott fel a pasinak, addig én kiszúrtam két közeledő rendőrt, így felkaptam az első kezembe kerülő dolgot, vagyis az újságot és elvesztem mögötte. Rendőrségi jelentésekkel és eltűnésekkel néztem farkasszemet, ismerős volt, már találkoztam ezzel az újsággal, a papa mindig ezt lapozgatta odahaza. Miért olvassa ez a férfi a Kékfényt? A sok pszichológiai könyvből azt szűrtem le, pszichológus tanonc, de lehet, hogy tévedtem. Közben fülelni kezdtem, mit válaszol a csajszinak. Csúnyán visszautasította a lányt, szinte már sajnáltam. De legalább visszavesz egy kicsit az egójából. Túl nagy falat volt neki a férfi, el is sírta magát.
- Bunkó barom! - hallottam a zokogó női hangot, majd a magassarkú cipő gyors, ütemes kopogását, ami egyre távolabbról jött. Valószínűleg elszaladt otthagyva a kis barátnőit, akik szintén elhallgattak. Elég nagy csend lett a teraszon. Közben kilestem egy pillanatra a magazin mögül, de gyorsan vissza is húzódtam, mert két rendőr állt az asztalunknál, az egyik ismerte az ételosztó férfit, mert a vezetéknevén szólította, Kramer. Szabadságon van? Akkor biztosan nem tanuló. Sanda gyanúm támadt, miszerint a férfi maga is rendőr. Vagy köze van a rendőrséghez. Na ne már, hogy pont egy kopóba botlottam bele? Színjátszik előttem, aztán majd elkap és visszavisz a kórházba? Nem fogom hagyni! Egy hirtelen jött szellő ráfújta az újság egyik lapját a másikra és ezzel lemerevítette az arcomat. Meredten, kikerekedett szemekkel bámultam a sorokat és hiába hallottam a férfi hangját, hogy elvonultak a rendőrők, előbújhatok, nem bújtam elő.
Új fejlemények az Ainsworth gyilkosság ügyében, a koronatanú eltűnt, állt a szalagcímben.
„Már másfél hónapja annak, hogy Seattle csendes kertvárosában egy eddig ismeretlen személy lemészárolta a 40 éves Dorian Ainsworth főfelügyelőt, az Új Scottland Yard kiváló nyomozóját és egész családját. Ainsworth főfelügyelő elismert angol nyomozó volt, az Egyesült Államokban is segítette munkájával a rendőri szervek működését. A családíirtás híre megrázta Az Egyesült Királyságot és az Amerikai Egyesült Államokat egyaránt. A gyilkosság egyetlen túlélője Ainsworth főfelügyelő leánya, Mollie Valerie Ainsworth, aki súlyosan megsérült és kórházi kezelés alatt állna még, de két héttel ezelőtt szőrén szálán eltűnt a kórházból. A Seattle-i rendőrség nagy erőkkel keresi a lányt, hiszen hatalmas veszélynek van kitéve. Többen jelezték, hogy látták Miss Ainswortht Seattle városában, de mindezidáig nem sikerült elkapni. Miss Mollie kezelőorvosa, Dr. Ethan Scott figyelmezteti a rendőri szerveket, hogy a lány mentálisan zavart, orvosi segítségre szorul, éppen ezért lehetőleg ne folyamodjanak rendőri erőszakhoz az elfogása közben, az csak még többet rontana a lány állapotán. Ha valaki információval tud szolgálni Miss Ainsworth hollétéről, hívja a Seattle Police ingyenes vonalát!”
A papa büszke képe mosolygott vissza rám, majd farkasszemet néztem önmagam portréjával is. Most rá sem ismernék önmagamra. A képen mosolygó lány már nem én voltam. Lejjebb siklott a tekintetem a szövegre.
„A Seattle-i rendőrség közben együttesen nyomoz az ügyben a londoni rendőri szervekkel, a legjobb nyomozóit állították az ügyre, így Seattleből Renn Lukas Kramer nyomozót, Richard Coleman nyomozót, Andrea Whiteman nyomozót, Rodrigo Julio Velazqez nyomozót és Parker R. Davis nyomozót. Londonból James O’Riordan nyomozót, Victoria K. Barnes nyomozót, Matthew Bullock nyomozót, Vincent O’Connor nyomozót, valamint Jillian Wainwright nyomozót. A tettes kilétére és szándékára eddig még nem derült fény, de Miss Ainsworth személyleírása alapján egy 25-30 év közötti, erős testfelépítésű, körülbelül 182 cm magas, rövid, sötét hajú, sötétkék szemű férfi. A Seattle rendőrségnek dolgozó Dr. Riel Emerson rendőrségi pszichológus nem akart sokat elárulni az üggyel kapcsolatban, de a pszichológiai elemzése alapján a gyilkos mindenféleképpen mentálisan zavart személyiség, nem képes magának korlátokat szabni. Pszichopata és szociopata hajlamokkal egyaránt rendelkezik, de nem ölti magára a kedves, szelíd természetet, nem foglalkozik azzal, hogy bárki is másnak ismerje meg, mint amilyen valójában. Feltűnési hajlama van, szeret kitűnni a tömegből, megbotránkoztatni a környezetét. A lelkiismeret teljes hiánya miatt nemcsak a környezetére jelent hatalmas veszélyt, de saját magára is.
A gyilkos áldozatai Mr. Ainsworth főfelügyelőn kívül édesanyja Helena Rose Ainsworth(60†), felesége Valerie Ainsworth(43†), fia Rhydian Ainsworth(10†), bátyja Devon Ainsworth(45†), sógornője Camilla Ainsworth(44†), unokaöccse Maximilian Ainsworth(22†) és unokahúga Cadence Lorie Ainsworth(20†).
Továbbá Londoni házukban rátaláltak Mr. Ainsworth unokatestvére Garreth Ainsworth(42†) illetve felesége Loretta Ainsworth(38†) és iker gyermekeik Lyssa Ainsworth(14†) illetve Lionel Ainsworth(14†) összeégett holttestére. A helyszínen nem találtak elég bizonyítékot arra, ami a szándékos gyújtogatást alátámasztotta volna, és nem tudni, hogy ugyanaz a férfi avagy más a tettes, de mivel a család másik felét szándékosan mészárolták le, így a nyomozó hatóságok összekapcsolták a két esetet és szándékosan, különös kegyetlenséggel elkövetett családirtás ügyében nyomoznak. Az ügy kapcsán felvetődött, hogy nem egyetlen személy áll az Ainsworth család kiirtása mögött, hanem egy jól szervezett bűnbanda, akik ellen nyomozást folytatott Mr. Ainsworth főfelügyelő, ám a nyomozó hatóság még nem erősítette meg a feltevést. Az Ainsworth család temetését már szervezik, az urnák arra várnak, hogy Londonba szállítassák őket és elnyerjék méltó nyughelyüket a családi kriptában a Brompton temetőben. De előtte a hatóságok mindenféleképpen meg akarják találni Mollie Valerie Ainswortht, hogy ő is részt vehessen a családja temetésén.”
Meredten bámultam a papírra nyomtatott sok-sok nevet, a rokonaim nevét, majd a családi képeket. Mindenki halott. Egytől egyig. Mindenki eltávozott. Papa, mama, Rhyd, a nagyi, Cadieék és…és még Garreth bácsiék is. Halottak. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben összegyűrtem a lap széleit szoros markomban, majd kitört belőlem a kétségbeesett zokogás. Rosszul éreztem magam. Egyedül maradtam, egyes egyedül. Félek papa, nagyon félek! Mit csináljak, mondd, mit tegyek?? Úgy érzem, egyedül nem megy, egyedül nem, hiányoztok!!
- Nem akarom ezt, nem akarom!!!! - sikítottam fel, majd remegni kezdtem, kiesett a kezemből az újság. A mellkasom szorítani kezdett,  fájt, nehezen kaptam levegőt. Ettől még jobban megijedtem, zihálni kezdtem, miközben a könnyeim  sós ízét éreztem a számban. A szívem dobogása felerősödött. Papa!!! Mama!!! Gyertek vissza, szükségem van rátok!! Menekülnöm kell, menekülnöm, különben meghalok!! Megpróbáltam felállni a székből, de a lábaim elnehezültek, leestem a földre és sírva kapkodtam a levegőt, miközben kétségbeesetten felnéztem a férfira, aki kisegített az ebédjével.

⤿ episode 4 ⤾

Menekülni akartam, messzire szaladni, elrepülni és vissza se nézni. De a lábaim nem engedelmeskedtek. A mellkasom összeszorult és én nem tudtam mást tenni, csak levegőért kapkodni. Eddig is tisztában voltam vele, hogy egyes egyedül maradtam a világban, de a családtagjaim nevét olvasva és a boldog képekre pillantva rádöbbentem, hogy ez a szó mennyire ijesztő és fájdalmas. EGYEDÜL. Nem akarok egyedül maradni, nem akarok!
- E..egye…dül…ne…nem…megy. - zokogtam magam elé. Mielőtt még ott fulladtam volna meg a levegőhiány miatt, erős kezek ragadtak meg, majd húztak vissza a székre. Hátradőltem, mert féltem, hogy lezúgok róla. Remegő ujjaimmal a szélébe kapaszkodtam és behunytam könnyes szemeimet. Soha nem érdekelt a külvilág vagy hogy mit gondolnak rólam, de abban a pillanatban legszívesebben odamentem volna a két pletykás vénasszonyhoz és a képükbe borítottam volna az ételt. Semmiről sem tudtak és mégis rosszat feltételeztek rólam és csak kombináltak. Gyűlöltem őket és velük együtt az egész világot. A férfi kérte, hogy nyugodjak le és igyam meg a vizet, amit kitöltött a pohárba. Próbáltam egyenletesen lélegezni és lenyugodni. De az újságra pillantva ismét összeszorult a szívem.
- Nem akarom ezt látni! - törtem ki hisztérikusan, miközben a Kékfényt a vénasszonyok közé hajítottam, akik csak még jobban felháborodtak. Miután eltűnt az újság, a pohár vizet néztem magam előtt és nagy levegőket vettem. Lassan elmúlt a mellkasomat szorító érzés és egy kicsit megnyugodtam. Remegő kezekkel nyúltam a pohár víz után, majd kiittam a tartalmát és kifújtam a levegőt.
- Köszönöm. - feleltem színtelen hangon. Abban a pillanatban már tudtam, hogy ki a velem szemben ülő férfi. Nem pszichológus tanonc, ahogy előzőleg hittem, hanem egy nyomozó. Úgy szólította a rendőr is korábban. Kramer.
- Renn Lukas Kramer nyomozó? - néztem rá kérdő tekintettel. Az a nyomozó, aki a családom ügyében is nyomoz édesapám munkatársaival és a Seattle-i kollégáikkal együtt. Egyenesen egy rendőr karjaiba futottam. És ő nem szólt egy szót sem, nem fedte fel magát. Vajon tisztában volt azzal, ki vagyok és így akart lépre csalni? Elmélkedésemet egy könyvekkel megpakolt fiatal nő szakította félbe, aki erős akcentussal ecsetelte Kramer nyomozónak, hogy az akváriumban járt és vett pár könyvet. Egy hónappal ezelőtt még megmosolyogtam volna a nyelvbotlását, és aranyosnak találtam volna, de azok az idők elmúltak. Nem tudtam mosolyogni semmin sem. Mikor a nő észrevett, felkiáltott németül és megjegyezte, hogy milyen sápadt vagyok. Szó, mi szó, nem is éreztem magam kicsattanóan. Már éppen azok kezdtem el agyalni, hogyan lépjek meg tőlük minél gyorsabban, mikor a nő a nevemet kiáltotta és ujjal mutogatva rám kijelentette, hogy a fél rendőrség engem keres. Hát ez remekül alakul! Nem hittem volna, hogy egyszer rendőrceleb lesz belőlem. Mikor lehet végre nyugtom??? A nő előrángatta a mobilját, hogy tárcsázza a rendőrséget. Ijedten ugrottam fel a székről.
- Kérem, ne tegye! - sikítottam fel hangosan, miközben a nyomozó is a nő karjára tette a kezét, és megcsóválta a fejét jelezve, hogy ne tegye. Mindketten meglepődve néztünk a férfira. Nem értettem. Most egy oldalon állunk? Vagy így akar taktikázni? Nem, ez biztosan csak a taktika része. De én nem dőlök be egy rendőrnek sem. Ha elkapnak és felügyelet alá helyeznek, míg folyik a nyomozás, soha az életbe nem jutok haza és soha nem tudom beteljesíteni a bosszúmat.
- Miért segít nekem bujkálni Kramer nyomozó? Hisz maga is a családom ügyén nyomozik. - érdeklődtem tőle, mert azért kíváncsi voltam a magyarázatára, mielőtt fogom magam és meglépek. Mindenki azt hitte, hogy csak egy lelkisérült, zavarodott lány vagyok, aki dacból és zavarodottságból szökött el, de halvány ideájuk sincs róla, hogy mi folyik a felszín alatt. Ebben az ügyben az emberi igazságszolgáltatás nem sokat tehet. Fogalmam sem volt, hány természetfeletti lény állt szolgálatban Seattleben, de nem hinném, hogy mindegyik az én ügyemen dolgozik. Hisz csak ketten voltak természetfeletti lények az angol küldöttek közül is. O’Riordan és Wainwright nyomozók. Előbbi vérfarkas, utóbbi boszorkány. Talán ők sejtik, hogy ez nem pusztán egy pszichopata tömeggyilkos műve volt, aki élvezetből ölt. Talán, ha beszélhetnék velük, akkor elmondhatnám nekik, hogy a tettes egy átkozott hibrid volt. Ki kell használnom az alkalmat.
- Rendben, megadom magam. Nincs értelme tovább bujkálnom. Mielőtt azonban bármit is döntenének a sorsom felől, szeretnék találkozni James O’Riordan és Jillian Wainwright nyomozókkal. Ismerem őket és jó lenne, ha tudnék velük beszélni. Ha teljesítik a kívánságomat, magukkal megyek, bárhová is visznek. - jelentettem ki, persze tudtam, hogy úgyis meg fogok szökni ismét és ebben senki sem akadályozhat meg. Vendetta. Ez lett az életcélom. Szemet szemért, fogat fogért. Keservesen meg fogja bánni az a hibrid és a társai, hogy a családom életére törtek. Börtön…számukra az túl kényelmes hely lenne. A pokol. Oda valók, a pokol tüzében kell égjenek. Nem nyugszom, amíg nem végzik ők is kínkeservesen, vérbe fagyva. De ahhoz erősödnöm kell. Szükségem lesz egy animágus mesterre és egy boszorkányra. Meg kell köttetnem magam, hogy senki se szúrjon ki, hogy ha kell, a lelkemet felerősítse az a boszorkány. És addig gyakorlok, amíg olyan hatalmas,erős és vérszomjas állattá nem tudok válni, ami felaprítja a csontokat és egy csapással lecsapja a végtagokat. Felocsúdtam a saját vérem illatára. Az üvegpohár, amiből az előbb ittam, törötten végezte a markomban, karmazsinvörös vérem pedig cseppekben hullott az asztalra és csíkban folyt le a karomon. Észre sem vettem, hogy eltörtem.

⤿ episode 5 ⤾