Jó vámpírnak és "embernek" tartom magam. Képes vagyok érezni, szeretek úgy élni, mintha még mindig ember lennék. Ez segített át a nehéz időszakokon, ezért szeretnék minél emberibb maradni. Kedves és barátságos vagyok, tűzbe mennék azokért, akik fontosak számomra, de hallhatatlanságomból adódóan belőlem sem hiányzik a rossz, hiába küzdök ellene. Néha úgy érzem, hogy képes lennék megölni akárkit, aki az utamba kerül és legszívesebben hatalmas pusztítást végeznék egy pillanat alatt, de szerencsére ez nagyon ritka, csak akkor jön elő, ha valami nagyon rossz történik velem. Amikor ilyen "rossz napjaim" vannak, akkor még inkább hálát adok annak, hogy vannak olyanok az életemben, akik miatt nem szaladhat el velem az a bizonyos ló ezen a téren. Ugyanakkor képes vagyok bebújni a védelmező páncélom mögé és addig ott is maradok, amíg nem látom érdemesnek a helyzetet arra, hogy kijöjjek és visszatérjek a normális kerékvágásba. Több száz év menekülés után ez már berögződött, de próbálom leküzdeni ezt a rossz szokást.
Külsőm: A hajam általában középhosszú és világosbarna színű, amelynek van egy kis halvány vöröses beütése is, de ezt már megszoktam az évek alatt. A szemem színe hangulatomtól függően változik. Ha nyugodt vagyok akkor smaragdzöld, viszont ha feldühítenek, akkor szürkébe vált át, emiatt nagyon ijesztően tudok nézni, ha mérges vagy feldúlt vagyok. Magasságom átlagos, testalkatom vékony, ugyanakkor nőies. Szeretek csinos ruhákba bújni, a nehezen megszerzett napgyűrűmet pedig érthető okokból sohasem veszem le.

---

Angliában születtem, a gyermekkorom átlagos és boldog volt. A szüleim szeretetben neveltek és mint az a XV. században elfogadott volt, korán, szinte tinédzserként férjhez mentem és családot alapítottam. Gyereket szültem, feleség és anya voltam, éltem a kis életemet, amiből azt hittem, hogy semmi sem hiányzik. Nem tudtam, hogy mi hiányozhatna, ezért nem is éreztem ürességet.
A vámpírok létezéséről egészen addig a napig nem tudtam, míg engem is meg nem harapott egy, majd később át nem változtatott. Hogyan történt? Egyszerű eset: hazafelé sétálva egyik pillanatról a másikra éreztem, hogy fogak mélyednek a nyakamba. Vacsora lettem, de a támadóm megsajnálhatott, ezért megitatott a vérével. Ekkor persze fogalmam sem volt arról, hogy mi történt velem, mindössze később döbbentem rá arra, hogy az éjszaka teremtményévé váltam. Átváltoztatóm eltűnt a szemem elől, de nem is érdekelt, hogy pontosan ki ő vagy miért tette ezt velem. Örültem, hogy éltem.
Hozzá kellett szoknom, hogy nappal nem mehetek ki a természetbe, nem sétálhatok, nem játszhatok a gyerekemmel, mint emberkoromban. Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy a családomnak jobb lesz nélkülem... Az éjszaka birtokolta az életemet több, mint fél évezredig, ehhez pedig a menekülés is hozzácsapódott. A legjobb barátom, Trevor miatt kényszerültem erre, mivel beleszeretett Katerina Petrovába, akire az ősi vámpíronak, Klausnak és Elijah-nak volt szükségük. Trevor megszöktette a lányt a sorsa elől, miszerint feláldozzák. Mire képes a szerelem! Jó barát lévén támogattam Trevor butaságait, hiába tűntek veszélyesnek. Egyik este megitattam Katerinát a véremmel, hogy az üldözése során keletkezett sérülései begyógyuljanak, de a lány jobbnak látta felakasztani magát. Mindent előre kitervelt, ivott az első útjába eső ember véréből és ezzel aláírta mindhármunk halálos ítéletét.
Ötszáz évig menekültem, egy idő után belefáradtam, így megpróbálkoztam felhagyni az állandó bujdoklással. Sikerült megegyeznem Elijah-val, aki visszaadta a szabadságomat, de Trevort megölte... mégis tovább kellett lépnem már a legjobb barátom nélkül. Azóta szabad vámpírként élek a városban, ahol jobbra fordult az életem, hiszen barátokat találtam és szerelembe is estem. Öt évszázad után ideje volt.

Ami régebben történt: