...Elmúló Napok Nyomai...

Az emberek szeretik azt gondolni, hogy nem érzünk, hogy nincsenek érzéseink, hogy adott pillanatban amikor az éhség által vezérelve valakinek az ütőerére tapadunk abban a másodpercre kiveszik belőlünk minden ami még emberségünkből megmaradt. Pedig az az egyetlen másodperc, ahogyan a vért érinti a nyelvünk, ahogy elárad bennünk a lüktetés, ahogyan halljuk miképpen dobban az áldozatunk szíve egy hatalmasat, ahogyan elménkbe tolul minden gondolta....akkor vagyunk igazán emberiek. Hogy ezt nem hinné el senki? Minden bizonnyal így van. De nem is akarok semmit bizonygatni, Bernardonak főleg nem, azt szeretném ha maga látna világosan, ha ő jönne rá dolgokra, ha ő lenne az aki beismeri, hogy igenis jogom van  a harcomhoz, jogom van ahhoz amelyet már századok óta teszek, és amelyet ő most pusztán a létezésével megakasztott. A tábla felém ső oldalát bámultam, és próbáltam kitalálni, hogy mi történne ha itt és most megpróbálnánk újra egymásnak feszülni és nem csupán szavakkal ártani a másiknak? A lelkem egyik fele még mindig hordozta magában a bosszúmat, amelyet egykor mesterem vérével szívtam magamba és még mindig hallottam a hangját, ahogyan mélyen és fájdalmasan sötéten suttogja bele a fülembe, hogy mit tegyek velük, hogy miképpen álljak bosszút rajtuk, és a leszármazottaikon. Hogy ez egy olyan harc ahol az emlékeim nem befolyásolhatnak, ahol nem gondolhatok ara ami volt, nem gondolhatok semmi másra csak arra az egyetlen estére. Hallom a hangokat és érzem magamon a hűvös ujjak szorítását és hallom a távolból Federico hangját, akit valaki visszatart és lefog. Hallom és amikor a kerítésen túl a földre zuhanok, az éjszaka összes visszhangja elhozza nekem a hangját, még utolsó kétségbeesett szavaival is engem akarna menteni. Távolodnak a messzeségbe a lovak fagyott földön koppanó patái, és a beálló baljós csendben már hallom a saját szívem kétségbeesett dobogását. Elárultak és magamra hagytak. Nem tudok ezen túllépni olyan egyszerűen, és nem is akarok...illetve nem akartam egészen addig a pillanatig amíg meg nem pillantottam Bernardot. Még akkor is így gondoltam amikor a házamba hívtam és így gondoltam egészen addig a másodpercig amíg rá nem döbbentem, hogy ha a gyűrű nem tartana vissza akkor képesek lennénk megölni egymást. És ahogyan rádöbbentem, hogy én is képes lennék megtenni vele, hogy nem tarthatna vissza többé semmi, hogy itt és most véget lehetne vetni ennek az átkozott életnek...nem tudom azt hiszem a közelsége váltja ki belőlem a bizonytalanságot. De akkor sem leszek soha olyan többé olyan, amilyennek azokban a könyvekben láthatott. Csak azt akartam, hogy tudja nem mindig voltam ilyen és nekik köszönhetem, hogy ilyenné váltam, és persze a Mesteremnek. Miért nem tudott egyszerűen megölni, mi vezette rá, hogy átváltoztasson és a bosszúm után engedjen? Néha úgy éreztem magam mint egy láncra vert kutya amelynek hosszúra engedték ugyan a pórázt, de sosem felejtheti el, hogy merre van a nyakörv vége. Ám eljött a pillanat amikor elszakítottam, amikor magamra maradtam és egy ideig nem is nagyon találtam a helyem. Lettek olyanok akik szolgáltak, mindig is voltak, de nem leltem bennük örömöm, ahogyan nem leltem abban sem, hogy  csak hajt előre ez az ismeretlen erő, és már nem is tudom mit csinálok. Ha egy Auditore a kezeim között volt akkor csak suttogtam neki, csak próbáltam érzékeltetni azokat a szavakat amelyeket akkor hallottam utoljára azon a februári éjjelen, és igen... egy cseppnyi szánalom sem ébredt bennem irántuk, a vérüket nem kóstoltam, ostoba nem vagyok, egyszerűen csak azt akartam látni hogyan roppantom ki az életet belőlük, miközben körmükszakadtáig küzdöttek, mert azt tudtak, abban mindig is jók voltak. Harag volt bennem ugyanakkor kíváncsiság a fiú iránt, és ahogyan ott álltam vele szemben az üvegen keresztül az utcára pillantottam. Csak néztem miképpen múlik az idő, ahogyan közeleg az este, hogy árnyaival és az összeölelkező sötétséggel elrejtse az emberek bűneit. Ők nem a vérért, nem az életben maradásért öltek, hanem puszta szórakozásból. Az égbolt alján utolsó vörös ecsetnyomát hagyta ott a nap sugara, egy újabb nap múlt el, már a sokadik mióta én itt járok, és sosem érdekelt úgy igazán, hogy megérem e a következőt. Csak számok léteztek a fejemben, helyszínek, és a vérvonal amelyet meg kell semmisíteni. Visszafordultam felé és kedvem lett volna szórakozottan felnevetni azon amit mondott. Hogy hibáztatom Federicot? Azt hiszem nem ez rá a legjobb szó, inkább értetlen vagyok. És válaszokat akarok, még úgy is ha belepusztulok. De ő hogyan is érthetné ezt? Számára a szakadatlan küzdelem létezik az egyszerű életben maradásért,  hogy rövidke élete alatt minél több fajtámbélit juttasson oda ahova valók vagyunk és ahova majd egyszer minden bizonnyal én is kerülni fogok, a pokol legsötétebb bugyraiba. Azt hiszem nem hibáztathattam volna érte, ha nem annak születik akinek. Hogy ez nem az ő hibája, az én szempontomból lényegtelen volt. Csak ez a hasonlóság ne lenne, ettől olyan pokoli nehéz. És ettől érzem, hogy minden egyes alkalom ilyen lesz, valahányszor találkozom vele. A gyűrű átka azt hiszem emiatt is erősödött fel. Állítólag szerettem....haragosan rántottam a fejem az irányába és azt hiszem a hirtelen indulattól még mozdultam is egyet felé, de megakadtam. A gyűrű erőteljesen megszorította az ujjamat, fájt és égetett. A pokolba is.
- Ketté tudnálak csapni azért amit az előbb mondtál, átkozott Auditore!- sziszegtem felé, az arcomon torz barázdákat rajzolt a szemem köré az átváltozás és a düh vegyes keveréke, a szemeim égő rubint színben világítottak.
- Semmit nem tudsz róla az égvilágon. A legtisztább ember volt akit ismertem, és a legönzetlenebb! NE MERÉSZELD MÉG EGYSZER MEGSZENTSÉGTELENÍTENI AZ EMLÉKÉT!- az utolsó mondatokat már süvöltöttem felé, azt hiszem a haragom és az indulatom egyre erőteljesebb lett bennem, ahogyan megéreztem, hogy a szavai becsmérlőek Federico irányába még akkor is ha jól tudtam, hogy engem akar sértegetni velük. Szerettem őt, senkinek nincs joga így beszélni róla, neki meg főleg. Lehunytam a szemeim, arcom éreztem még mindig lángol, ajkaimon lassan és vontatottan engedtem ki a levegőt, próbáltam megnyugodni, de elég nehezen ment. Főleg azért, mert tovább játszotta azt a játékát, hogy a szavaival próbáljon célba találni, és tudta, hogy Federicon keresztül célt is fog érni, én meg vagyok annyira ostoba, hogy hagyom magam. Hiszen tudtam, hogy nem lehet elgyengülni mert akkor sebezhetően vagyunk, abban a pillanatban, hogy a dühöt irányítani tudják bennünk, ahogyan képesek arra, hogy csak a kimondott átkozott szavaikkal célt érjenek. Nem hagyhattam. Még mindig próbáltam csillapítani a haragomat, és bár hallottam a hangját, felfogtam amit nekem mondott, mégis leginkább belülre figyeltem. Arra, hogy a szívverésem próbáljam az övéhez igazítani, hogy felvegyem a ritmusát, hogy ráhangolódjak, hogy őt érezzem és ne a véres múlt egyetlen emlékét, amely miatt elkezdődött ez az egész. El tudok valaha vonatkoztatni tőle? Meg tudom ebben a fiúban látni önmagát? Vagy csupán torz képmását az én gyönyörű kedvesemnek? Azt hiszem magam is tudom a választ, hogy soha...soha nem lennék képes rá! Fejem még mindig lehajtva arcomra ördögi maszk kúszott és egy csendes mosollyal pillantottam fel rá, habár belül még harcoltam.
- Az előbb közöltem veled, hogy ha az öcséd eléri azt a kort amikor már meg tudja védeni magát, amikor már nem gyermekként tekintek rá, és téged az érdekel mi történt hogy lefeküdtünk egymással vagy sem? Nos, ha számodra ez valóban kérdés, akkor nem nem történt meg. Habár mindenki azt gondolja abban a korban a szűziesség erény volt....nos ez is tévhit. Egyetlen lány sem volt már az amikor az oltár elé állt, ahogyan sok gyermeknél még atyja kiléte is kérdéses volt akkoriban. De....a ti családotok az elrendelt házasságokkal gondoskodott arról, hogy tiszta maradjon a vérvonal. Ezért nem kellettem én sem. Nem voltam tiszta vérű olasz. Érted már mi volt az én bűnöm? Hogy az atyám angol volt, pontosabban egy ír rebellis. – ujjaim behajlítottam a kezem ökölbe szorult, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, hogy közelebb léphessek hozzá. Amíg a harag mozgat a gyűrű nem engedi. Levehettem volna, tudom, hogy olyan egyszerű lett volna lehúzni az ujjamról és a pultra helyezni majd rábízni magam, hogy vessen ő véget ennek az egésznek. De nem tudtam tőle megválni, ahogyan ő sem. Ez volt azt hiszem a mi átkunk, amely itt és most teljesedik be. Lassú, óvatos mozdulatokkal sétáltam felé és egyetlen pillanatra sem szakítottam el a tekintetem róla, midőn a pulton támaszkodva idézte a verset. Csillapodtam már, a lassan szürkén ránk boruló koraeste, az utcáról fényeivel beköszönő lámpák pislákoló fény arany árnyékot rajzolt körém. Közel tudtam hozzá menni a pult másik oldalán álltam, és magam is rásimítottam a felületére az ujjaimat. A gyűrű felvillant, sárga fénye mint megannyi halovány csillag tükörképe.

-Éjsötét ködén fényed vakító
Lépteim nesztelen hozzád hívó
Szavad csábító méreg, elveszek
És halott csókodért epedek
Éjsötétben már nincs maradásom
Fényedre, napodra mohón vágyom
Kezem nyújtom feléd emelj fel
Ragyogásod előlem ne takard el
Éjsötétben koccanón vacogok
És rezgő ajkakkal
érintésedért szomjazok.
A másnap maró fénye elvakít
Rabságom hozzád köt kegyetlen
És szabadulni nem akarok
Te maradsz számomra az egyetlen
A hűs forrás a szomjomat oltó
Erdőben fák árnyéka menedék hozó
És nyugalmat csak nálad lelhetek
Nyugtalan szívemnek egyetlen bástyája.-

A szavak a saját szavaim amelyek évszázadok óta pihentek bennem, amelyeket  feleltként adtam az ő szavaira, amelyeket nem rejtett könyv, amelyet soha nem írtam le csupán az elmém őrizte szakadatlan, hogy mit itt mondjam el neki, ahogyan belenézek a szemeibe, miképpen fogadja magába a haragvó óceán, a föld mélyének komor sötétségét. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, hogy csak álltam és néztem őt és szerettem volna másnak látni mint ami volt, szerettem volna megpillantani benne Federicot, de nem voltam rá képes, nem ő volt....pedig szerettem volna, hogy legyen. Egy csalóka remény volt azt hiszem, és azt is tudtam bármennyire akarom nem lehet, nem történhet meg velem újra. Bárcsak jobban tudnám gyűlölni, bárcsak tudnám annyira, hogy megszabadulva az ékszereinktől rábízzuk magunkat arra a küzdelemre amely kezdetektől ott érik bennünk és jól tudm eljön majd a nap, amikor megölelem, vagy megölni vágyom. Nem tudtam most még eldönteni. A rajongás és a gyűlölet jelenleg annyira közel voltak egymáshoz bennem, hogy bármelyiket és mindkettőt éreztem egyszerre ha rápillantottam. Mit tesz velem Bernardo? Villámgyorsan löktem el magamat a pulttól és újra a fal előtt voltam. Mennem kellett volna jól tudom, de nem tudtam. Még maradni akartam vele. Ha elküld elmegyek, de amíg nem....addig maradok.
- Bármit képesek vagyunk elfogyasztani, bár semmiféle hatással nincs ránk. Csak a vér az amely képes csillapítani az éhségünket. De nem kell aggódnod, a te véred amúgy sem lenne számomra jó, hiszen ezt mindketten tudjuk. Bár nem tagadom szívesen megkóstoltam volna a századok alatt valamelyik Auditore vérét, tudni akartam milyen, hogy milyen az íze, hogy milyenek az emlékei...hogy valamit visszakaphassak belőle. Hogy szerettem e? Igen szerettem, az egyetlen volt akit szerettem. De te....azt hiszem te ezt úgysem értheted. Hogy miért? Mert vadász vagy, csak ez éltet. Jó nevelést kaptál, akárcsak ő...és éppen olyan szenve...- félbeharaptam a mondatot, nem akartam elmondani milyennek látom. Semmi köze nem volt hozzá.
- Jól van ne szórakozz velem tovább! Vagy hívj fel magadhoz vagy küldj el!- ultimátumot adtam? Igen azt hiszem, mert most ehhez volt kedvem, és mert így el tudom kerülni a kérdéseit. Ha még vannak.

...Elmúló Napok Nyomai...

Néhány lépés választott el tőle. Ahogyan ott álltam és a zajokra figyeltem, tökéletes harmóniába került a világ minden apró rezdülése, és már nem zavarták össze a gondolataimat, már az sem zavarta össze, hogy éreztem őt a közelemben, és azt is tudtam mi a gond, és miért veszélyes ez az egész. Egyszer, még a második világháború alatt volt alkalmam látni miképpen tesz tönkre egy hozzám hasonló vámpírt egy ilyen kötődés, amelytől elgyengült, és ez olyan végzetes lett a számára, hogy a későbbiekben bármit el tudtak nála érni, ahogyan kihasználták ezt az eltévelyedését.Láttam miképpen kötözik ki, miképpen mossák át a bőrét verbénás forró vízzel,miképpen gúnyolódnak rajta, miképpen válik a kezük nyomán a végére tökéletes katonájává a gazdájának. Az örök életért cserébe engedelmességgel tartozunk, az örök életért cserébe odavetjük annak a lehetőségét, hogy valaha is közelebb jutunk egy Bernardo-hoz hasonlatos halandóhoz, aki minden porcikájában ott hordozza annak valószínűségét, hogy karót döf majd a szívünkbe. Vajon ha nem lenne rajtam a gyűrű megtenné? És ha ő nem viselné a sajátját én megtenném? Mindketten tudtuk a választ, mert ott zubogott bennünk, az utolsó porcikánk is ettől volt visszhangos, hogy igen. Már akkor megtette volna bármelyikünk, amikor a házam küszöbét átlépte. Én a családját gyilkoltam az ő bűne a születése volt. Mi volt előbb, melyikünk bűne az amely súlyosabb? Mindenkinek az amit a sajátjának érez. Mégis szüntelen ott volt bennem, hogy nem akarom megtenni, hogy talán már egyre kevésbé akarom elvenni az életét, hogy már egyre kevésbé vágyom arra, hogy üveges és a semmibe révedő tekintetét lássam, ahogyan az éjjeli hold fénye lustán csillan meg benne.Helyette arra vágytam, hogy elmerüljek benne, de azt is éreztem, hogy ez az érzés oly heves, hogy talán az adott pillanatban az erőmnek sem lennék képes parancsolni, hogy tépném, hogy szakítanám, ahogyan ugyanettől az érzéstől vezérelve ugyanezt akarnám én is tőle. Birtokló voltam és akaratos ha kellett és ezt már nagyon régen nem tapasztaltam. Azt hiszem túl sokáig voltam a saját árnyékom rabja, túl sokáig néztem csak a halandókat és irigyeltem el tőlük az egyszerű kis életüket, amelyet oly gyorsan és olyan szenvedéllyel élnek, amely nekem is juthatott volna egykor. Egy dolog volt amiért a friss és nekem ajándékozott vért kedveltem. Mert éreztem az ajkaim alatt zubogni a tömény és semmihez sem fogható életet, amely tele volt emlékekkel tele volt olyan vágyakkal mik számomra már szinte unalomba mentek de nekik ez volt a mozgatórugójuk. Éreztem a szenvedélyüket, a meg nem szűnő akaratot aziránt, hogy tovább örökítsék magukat, hogy szaporodjanak, hogy alkossanak, hogy fennmaradjon a nevük az örökkévalóságnak. Annak az életnek amelyben én térdig gázoltam a vérükben és nem voltam képes csillapítani az éhségemet. Most, amíg ott álltam a bolt ajtajában és hallottam ahogyan a falakon túl zümmög a televízió, hallottam a tányér koppanását az asztalon, neszezést, ruha suttogását, aztán lépteket. Megismertem a mozdulatait, csak ő volt képes erre a fajta mozgásra mint egy kecses vad. És az is volt a szememben jelenleg, mert nem lehetett több, nem engedhettem, hogy ő legyen a gyengém, különben elveszek.Reggel kellett volna jönnöm talán, és követni az első gondolataimat, hogy csak leteszem a táskát és tovább sétálok, hiszen megígértem neki, hogy nem fogom őt keresni, és azt kértem tőle ő is tartsa távol magát tőlem, különben Federico ékszerei okozzák a vesztünket majd. Az egyikünknek kellene engednie egy kicsit talán, az egyikünknek kellene csak engedni a másikat közelebb, de ha én léptem volna ő hátrál bizonytalanul, ha ő az aki mozdul felém, én leszek az akinek villan a tekintete és a vörössége szinte parázsként siklana végig rajta, jelezve, hogy ne tovább. Nem tudtunk bízni egymásban és távolról is játszottuk ezt az átkozott gyilkos táncot, amelyben csak a koreográfiát kellett volna megváltoztatni...valahogyan. Szorítottam a táskát és most valahogyan nem akartam tőle megvállni, mert jól tudom, ha lerakom onnantól nem lesz tovább jogom a közelébe lenni, nem lesz indokom sem miért tenném? Hagynom kéne élni az életét, hagynom kéne, hogy próbálja meg elfelejteni az egész találkozásunkat, de jól tudtam már nem lehet semmit visszafordítani, ahogyan ő is tudta, hogy ha most itt bármit is mondok attól még ugyanúgy vadászni fogok a családja többi tagjára, ahogyan később képes lennék megölni akár az öccsét is.Hát tényleg ennyi lennék én, ez lennék akibe a mestere olyan profin és kiszámítottan ültette a bosszú apró csíráját, amely végül elterebélyesedett és körbefonta a szívemet. Üvölteni tudtam volna a fájdalmas vágytól, hogy hívás nélkül lépjek be az életébe, és üvölteni tudtam volna azért is, hogy ne haraggal, hanem imádattal vonjon közelebb. Megkergültem a közelében mint egy túlhúzott óramű és azt hiszem már régen nem voltam ura a saját érzelmeimnek, amelyet a hasonlóság és a felismerés váltott ki. Nem akartam tőle szánalmat, nem akartam tőle semmit, őt magát akartam. Mégis csak álltam az ajtaja előtt, és amikor megpillantottam viasz simaságú arcomról igyekeztem minél inkább messze űzni az érzelmeket.Lassan csukódtak le a szemeim majd nyitottam ki újra és a látvány megdöbbentett. Halvány volt a bőre szinte teljes kialvatlanságról árulkodtak a karikák a szemei alatt. Óhatatlanul kezdtem fürkészni az arcát és a tekintetem most szokatlanul tompa mégis, szolídan fénytelenül vetült rá, Simogattam őt bár nem lett volna szabad. A táska a kezemben nekicsapódott a lábamnak, és zörrentek benne a holmijai. Rezzenéstelenül fogadtam az invitálást, és nem is kellett megszólalnia: nem szívesen de behívott. Én csak abban reménykedtem, hogy nem csupán a táska miatt, és minél közelebb voltam hozzá, minél inkább éreztem a belőle áradó rezgést, a vérének egyre hevesebb zubogását, éreztem...nemis, inkább tudtam, hogy megtalálta a naplót, hogy olvasta, hogy tudja ki is vagyok. Tudja, de nem akarja elfogadni. Erről tanuskodott a szívének egyre ütemesebb ideges dobbanása, hallottam ahogyan a vére az ereinek csapódik, hallottam a lassú, szinte ritmustalan lélegzetvételét, mint egy félrebicsaklott utolsó sóhaj. Szótlanul csak bámultam rá. Mozdult a kezem, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, és a külvilágot, már amennyire erre képes voltam kizárjam innen.
- Amikor legutóbb találkoztunk azt mondtam nem foglak keresni és tőled is ezt kértem, azért hogy megelőzzük ami egy hete történt nálam. Nem jó az energiákkal játszadozni, főleg mert fogalmam sincs mit alkotott Federico. Én csak abban reménykedem, hogy te esetleg megfejtetted....azt nyugodtan elteheted, a gyűrű miatt úgyis képtelen lennél meghúzni- siklott a tekintetem a kezében tartott fegyverre, majd lassan beljebb sétáltam, miközben még mindig kitartóan, szinte pislogás nélkül tartottam szemmel. Nem féltem tőle, hanem féltettem őt. Magától- magamtól- magunktól. Én nem hittem abban, hogy a hasonlóság véletlen lenne, ahogyan abban sem hittem, hogy pontosan ugyanazok a kínzó érzések rohannak meg a közelében amit eddig csak Federico mellett éreztem. Oldalra tekintettem, a hajam göndörödő fürtjei szinte egyszerre mozdultak, és az egyik székre helyeztem a táskát, majd egy kicsit elhátráltam tőle, hagyva, hogy ha akarja akkor nézze meg minden benne van, hozzá sem nyúltam.
- Csengettem mert bár egyszerűen besétálhattam volna amikor nyitva vagy, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. A másik amiért jöttem, hogy ezt visszahozzam és elmondjam....- megakadtam mert úgy éreztem az elmém kettészakad, iszonyatos fájdalmat éreztem ott belül és az ujjamon a gyűrű is  erősebben szorított. Mi az ördög? Hát persze, hazudni próbálok neki...
~...mert hiányzott, hogy lássalak Éjszemű...látnom kellett...~
összeszorított fogakkal, ökölbe csukódó kézzel álltam ellent a szavaknak és nem mondtam ki, nem gyengültem el, nem lehetett még akkor sem ha a fájdalom a csontomig hatolt évszázados keménységen hatolva át szinte ezer tűvel szúrkált. Menten belepusztulok.
-...nem kell félned tőlem...és a családodnak sem. Még. De ezt nem ígérhetem meg végleg neked, egyszerűen nem tudom megígérni.- belül mint kongó kalapács csapódott  a koponyámnak minden kimondott hazugságom és úgy éreztem menten összecsuklom. A kín első nyoma kirajzolódott az arcomra. Szenvedtem a saját hazugságom alatt. Össze kellett szedni magam és minél inkább a tényekre terelnem a beszélgetést, semmint olyan dolgokra amelyek ezeket kiválthatják.
- Gyilkosok vagyunk Bernardo, de vajon ki tett minket azzá? Ki volt az aki miatt jelen pillanatban nem tudok a közeledbe menni, és aki miatt te sem tudsz megölni ahogyan pedig annyira szeretnéd megtenni, ugye? Semmi más nem foglalkoztat napok óta, és talán nem is azért bújod azokat a könyveket, hogy választ kaphass az engem foglalkoztató kérdésre, hanem azért, hogy megtudd miképpen lehet a gyűrűk átkát feloldani és engem elpusztítani, ugye így van Éjszemű?- válaszolnia sem kellett mert tudtam a választ, talán csak a gyenge és gyarló emberi oldalam reménykedett még abban, hogy nem tenné meg, de hiába a remény, ha az elme másképp dönt. Csak néztem őt. Vajon minek lát engem az alapján amit ott olvasott: még mindig ennek akivé váltam, vagy talán már látja mi van maszk mögött, talán képes meglátni ott engem? Ostobaság, egy vámpír voltam, ő pedig egy vadász, nincs ezen mit szépíteni. Ha innen kiteszem a lábam mindketten folytatjuk tovább a saját életünket. Talán ezért is próbáltam minél több percet lopni magunknak azzal, hogy nem akartam elmozdulni onnan ahol voltam.

...Elmúló Napok Nyomai...

Napok múltak el úgy, hogy csak ültem a nappalim kietlen nyugalmában és csak bámultam az asztalon az itt hagyott táskát. Beleszagoltam a levegőbe, és még éreztem intenzíven az illatát, ha pedig nagyon meg akartam magam győzni akkor hallottam miképpen ver a szíve egyre erősebb ritmust, amelyet a félelem, a bizonytalanság és az ismeretlennel mindenáron való szembenézés mozgatott. Bátor volt azt meg kell hagyni, ugyanakkor nagyon ostoba is, hiszen mindenféle felesleges vérveszteség nélkül törhette volna ki egy gyermekem a nyakát a lakásom árnyékából. Nem tudtam eldönteni, hogy megóvni akarom, messze űzni, vagy magamhoz vonni immáron örökre, ahogyan azt egykor Federicoval kellett volna tennem. Egy szerelem az örökkévalóságnak. De valóban ezt az életnek nem nevezhető könyörtelen és állandó éhséget akarnám neki szánni? Amikor szinte a bőre alatt érzi, miképpen vágyakozik szüntelen a friss vörös éltető nektárra, az emberek mámorítóan édes vérére. Belehaltam minden egyes alkalommal és újjászülettem, mintha a fényre érkeznék meg, egy állandó és véget nem érő körforgás apró kis darabjaként. Semmi voltam az univerzumban és minden egyszerre. Én voltam az akit még láthatsz, akinek még vörös ajkaira siklik az elkerekedő szemeidnek utolsó sugara, és látod ahogyan a telihold megvillan a szemfogaimon. A bőröd akár egy vékony hártya, szakítom át és néha azt hiszem túl mohó is vagyok. A vadászat volt az életem, elvettem, hogy élhessek, hogy utána bűnös árvaként essek össze az otthonomba és üvöltve átkozzam az istenemet, ha létezik egyáltalán. Nem tudok neki ellenállni, nagyjából azóta nem, hogy a mesterem nincs mellettem és pontosan azóta vagyok egyre gyengébb. Elengedte a kezem, pedig én fogni vágytam volna szüntelen. A vére adott nekem új életet, a vére volt amely felemelt a vére amely elhozta számomra ezt a torz és kegyetlen megváltást. Csak ültem a nappaliban, a vékony kandallóból kitáncoló fények gomolygó árnyékában bújtam meg és a táskát figyeltem, azt hiszem lassan fél napja. Az éhségemet reggel csillapítottam egy közeli klubban, ahova önkéntes fetisiszták jártak, akik már csupán attól a mennyekben voltak ahogyan a csuklójukra tapadtak az ajkaim, mohó kígyóként tekeredve rájuk és néhány cseppet ellopva a halandóságukból a saját magam számára. Csak azt vettem el amit adtak, de néha nekem is éreznem kellett miképpen reccsen az érintésem alatt az érzékeny emberi hús, miképpen szívom magamba az emlékeik egész tárházát, iszom ki a könnyeiket és vonzom magamba a nevetésüket, a vérük fémes íze eltelített, én mégis édesnek éreztem a legédesebb falatnak amit csak valaha kóstoltam. Hallom ahogyan nyögnek és ez számomra olaj a tűzre még inkább magamnak akarom, még jobban belemélyedek szinte már eggyé válok velük. A szívük kóbor ritmusa ott dobol a dobhártyámon, és szinte táncolni kezdenek az izmaim erre az őrjítően erotikus dallamra. Abban a pillanatban, abban a felemelő pillanatban mikor az utolsókat szívom ki belőlük egy rezgő és kielégült sóhajjal ajándékozom nekik a gyönyört azért amit ők adtak nekem cserébe. Így is működhetett az emberekkel, nem hiszem, hogy ezzel bárkinek is ártottam volna, mégis utána a szégyen elterült az arcomon és legszívesebben a kopogó, megváltó esőben áztattam volna magam, hogy mossa le rólam a századok alatt rám rakódott szennyet. Mióta vele találkoztam, mióta tudom, hogy pontosan ki ő, mióta tudom, hogy soha nem lennék neki képes ártani, mióta tudom, hogy ez az egész átkozott életem erre ment ki, erre az utolsó küzdelemre, azóta még inkább szenvedek, mint a kivert kutya. Őt akarom, szeretném rávetni magam, de nem azért hogy bántsam, és nem is a vére kell, hanem a teste melege. Ám azt is tudom, hogy ezt nem tehetem, ahogyan nem mehetek a közelébe, mert a gyűrűmből áradó energia egyszerűen felemészt. Akarom őt de nem lehet, nem tudom megtenni, mert fájdalmat okoz. Éreztél már valaha olyat, hogy minél inkább fájdalmas valami, minél inkább taszít el magától, te annál inkább vágyódsz utána, annál inkább akarod, annál inkább kell neked? Valami, amit nem kaphatsz meg, ami ennyi idő után is felkelti az érdeklődésed és nem vagy képes semmi másra gondolni csak rá? Ültem a karosszékben és még mindig az árnyékok rabja voltam a gyatra fények között. Úgy éreztem ez vagyok az életemben is. Csak folyton vánszorgom az emberek ragyogása után, én egy megkopott század törvénytelen gyermeke, akit itt felejtettek. Nem tudom mennyi ideig bírtam volna még eltelítődni az illatában, a gondolatban, hogy van valami belőle, ami itt maradt velem. Federicot láttam, az ördög vigye őt láttam azokban a szemekben, hát miféle megátalkodott tréfa ez? Kezemben a kristálypohárban vöröslő ital nem vér volt, hanem konyakmeggy, rubintosan csapódott neki a pohárnak és én a homlokomhoz érintettem, majd vártam…még mindig vártam. Egy hete ültem itt ezzel a holmival, egy hete mentem el és tértem vissza hozzá, mintha egy darab lenne belőle, pedig tudom, hogy nem maradhat velem, hogy nem tarthatom meg, de nem tudtam miképpen adhatnám neki vissza, miképpen mehetnék úgy a közelébe, hogy megértsen, hogy higgyen nekem: nem akarom bántani. Már nem, őt nem. A családja…a családjáról nem tudom ezt mondani, nem mondhatom, és jól tudtam amíg ez így lesz nem fog elfogadni. De talán nekem már az is elég lenne, ha ott állhatnék a háza előtt akár minden nap. Visszalopott múltbeli emlékek egy táskába zárva, itt a nappalimban. Lassan tettem a kis szekrénykére a poharat, nem tudom megmondani, hogy mi vitt végül az elhatározásra hogy mitől mozdult végül a lábam és egy mély sóhaj kíséretében úgy döntöttem megteszem. Talán…talán egyszerűen csak leteszem a küszöbre, becsengetek és aztán már ott sem vagyok. De látnom kell…nem tudok így tovább menni, egyszerűen csak egy percre, csak amíg egy időre elraktározom attól a szenvedélyes haragtól lobogó tekintetét. Ő rám volt dühös, Federico egykor a családjára. Lám így harap saját farkába a kígyó, az Auditore család átka egy leány miatt, akinek annyi volt csak a bűne, hogy az elsőszülöttbe szeretett bele. Bosszúm talán itt ér véget, ebbe a poros kisvárosban, ahol nem vagyok képes csak egyszerűen elvenni az életét annak, akinek meg sem kellett volna egykor születnie. De már nem csupán az életét akartam kímélni, hanem megismerni, megtudni ki ő, hogy miért ez a hasonlóság. De még nem gyűrtem le magamban teljesen a haragot, noha a közelébe sem voltam képes férkőzni.
Az utcán visszhangtalan lépteim szinte maguktól vittek a késő délutáni lenyugvó nap esőfátyoltól nehéz sugarai között. Nem figyeltem a körülöttem rohanókra, mintha a világnak csupán egyetlen pontja létezett volna számomra ebben a pillanatban, a vadász régiség boltja, ahova bemehetek, csak az otthonába nem. De úgy döntöttem nem teszem meg, amíg ő nem hív…még oda is. És a kíváncsiság nem tagadom ott buzgott bennem, hogy mit derített ki rólam, hogy megtalálta a festményt rólam és Federicoról, arról az utolsó boldog nyárról a búzamezők között, ahol a hajam szőkesége szinte elveszett az érett kalászok vidáman bólogató tengerében. Akkor még tudtam nevetni…akkor még tudtam szeretni. Most már csak életben akarok maradni. A bosszúm és a haragom felemésztett. Vajon visszakaphatok még valamit magamból? Vajon ennek a fiúnak a lénye, a gyűrűje, az egész átkot amely rajtunk nehezedett mázsás súlyával, vajon képes lesz bármi is feloldani? Már nem láttam magam előtt semmit csak azt a boltot, ahova el akartam jutni, kezemben elfehéredő és szinte élettelen ujjaimmal szorongattam a táskáját. Nem néztem bele, csak azt a shakeres poharat raktam vissza, amit elmostam. Nem tudom miért csináltam, azt sem, hogy miért hozom most ezt vissza neki, de ha őszinte akarok lenni, akkor itt nem is a táskán van a hangsúly, hanem rajta: Bernardo. Már megtanultam a nevét, már megtanultam, hogy sok dologban hasonlít de éppen annyiban is különbözik Federico-tól. Kezem a csengőre siklott, és bár tudom bemehettem volna, de megfogadtam, nem teszem amíg ő nem hív. Vártam….rá vártam.