Személyiségem olyan szinten semleges, hogy az szavakban kifejezhetetlen. Bár, ha muszáj volna mondanom valamit, az első szó, ami eszembe jut, a jellemzésemre gondolva, az az alkalmazkodó. Ezen kívül nem igazán tudok magamról mit mondani. Nem szeretek magamról beszélni, illetve a hosszú évek folyamán annyit változott a jellemem, hogy tulajdonképpen nem is ismerem önmagamat. Mostanában sokszor jellemeztek azzal a szóval, hogy rideg, haragos. Azt mondják, hogy a tekintetemben látják az ürességet, néha pedig megrettennek, amikor teljesen nyugodt vagyok, majd az egyik pillanatról a másikra teljesen kikelek magamból. Nem hinném, hogy érzelmileg labilis lennék, ha pedig igen, az nyilván okkal lenne. Az utóbbi időben még nagyobb zavart és elveszettséget érzek magamban. Egyre inkább hirtelenharagú lettem, makacsabb is, mint eddig. Ki sem néznék az ennyi energiát és dühöt, ami egy szelíd külső mögött lakozik. Öltem már embert, illetve nem csak embert. Nem rettenek el attól sem, ha arra kerül a sor, ám nem írnám fel hobbimnak a gyilkolászást. Határozott vagyok, távolságtartó, érzékeny és érzéki. Az embereket könnyen megértem, szeretnek velem csevegni, én meg szívesen hallgatom a történeteiket. A humorom elég gyenge, mindig is az volt, bár a vicceket értem, én képtelen vagyok egyet is elsütni. Személyiségfejlődésem ezen a szinten meg is rekedt évek óta. Nem is szándékozom változni, ilyen vagyok, amióta az eszemet tudom, csak egyenesbe kéne jönnöm végre, megbékélni mindennel. Azért is térek haza, a második otthonomba.
Külsőmet tekintve, a 19. század óta nem változott semmit. Csupán a sminkem és a viseletem. Mostanában teljesen egyszerűen öltözködöm, néha kicsit elegánsan, vagy sportosan, de a lényeg, hogy nem viszem túlzásba. Minden a hangulatomtól függ. Hosszú barna hajam van, amit a modern technikának köszönhetően már egyenesen is hordhatok, nem csak hullámos fürtökben. Kék szemeim vannak, bár azt hiszem ez elég feltűnő, ha rám néz valaki. Magas vagyok és vékony, mindig is az voltam. Elég gyermetegnek nézek ki a koromhoz képest. Ennek oka egyszerű. 17 és 19 éves korom között meghaltam. Már nem is emlékszem pontosan, hogy mikor. Vámpírtámadás. Rengeteg embert megöltek, köztük engem is. Ám mivel egy befolyásos család asszonya voltam akkoriban, feltámasztott egy sereg boszorkány, és az örök élettel ajándékoztak meg engem. A varázserőmet pedig visszaadták számomra. Azóta nem volt alkalmam egy évet sem öregedni...

Nem tudom pontosan mire lennétek kíváncsiak. Négy éve jelen vagyok az oldal életében kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Összeszedetlen ET-ket írok, aki ismer, az ezt tudja, de azért remélem sikerült valami elfogadhatót alkossak... Én is keresem önmagamat sok rossz után, ugyanúgy, ahogy Bell is, bár velem közel sem olyan rossz dolgok történtek, mint amiket leírtam. Na mindegy is, a lényeg, hogy valamilyen szinten azonosulni tudok a szereplővel.
Ha bárki bármire kíváncsi, vagy van valami mondandója Katie Pierce karakteremnél várom a jelentkezéseket.

253 éve születtem, ha jól emlékszem, bár azt az időszakot inkább nem is tartom számon. Anyám fiatalkorában szolgálója volt az Angol Királyi családnak, ahol a törvényeket kikerülve viszonyba keveredett az akkori uralkodó öccsével, aminek a foganatja én lettem. Amint az eset kitudódott anyámat rögtön száműzték a palotából. Jobban mondva kiházasították. Egyedül miattam nem ítélték halálra, hiszen királyi vérű gyermeket hordott a szíve alatt, bár megfosztották minden jogától még születése előtt. Anyámat pedig egy  kereskedőhöz adták hozzá, akit a nevemnek adására köteleztek.
A születésem előtti időszakról ennyit tudok.
Én pedig.. Nem jó körülmények között láttam napvilágot, igaz mások elmondása  szerint az év legmelegebb éjszakája volt aznap, hiába írt a dátum csupán csak májust.
Anyám élete végéig hűséges volt az apámhoz -illetve nevelőapámhoz, bár én apámként szolgáltam-, viszont ez fordítva már nem volt elmondható, ezt pedig az édesanyám nem tűrte teljesen. Ebben lelte a halálát. Számon merte kérni ezt a méltóságos és gazdag kereskedőt, aki emiatt egy tőrt nyomott a mellkasába. Ekkor voltam öt éves. A rá következő években egy dada nevelt. Legalábbis  próbálgatott. Nem voltam hajlandó enni, sem beszélni. A kis életem apró örömeit eddig csak anyámmal tudtam megosztani, de ő már nem volt. Hiába voltam nagyon fiatal, tudtam mi a helyzet.
A dadámnak is viszonya volt apámmal, őt is sikerült az ágyába csábítania, mindezt pedig nem titkolta előlem se. Apám anyám halála után egy évvel kezdett bántalmazni. Azt mondta, hasonlítok a feleségére, nem vagyok a lánya, így csak egy szerencsétlen vagyok, aki rajta élősködik, cserébe ő is kér néhány dolgot. Gyerek voltam, hat éves kislány, azt sem tudtam miről beszél, mit csinál, miért ér úgy hozzám, amikor az nekem nem esik jól. Nem csak molesztált, és zaklatott szexuálisan egy gyereket, de még fizikailag bántotta is. Igen, rengetegszer kaptam büntetést, csak mert nem figyeltem rá, vagy mert nem ettem abból, ami az ő kedvence volt. Az elején mindig sírtam, aztán már soha. Ez ment így két évig, amikor a dadám, akivel egészen megbarátkoztam az elmúlt időben, rányitott apámra, miközben majdnem megfojtott a kezével. Mindig is sejtette mire azok a lila foltok, ám ha kérdőre is vonta a szeretőjét, mindig tagadta, és semmi bizonyíték nem volt arra, hogy nem csak magamat bántom. Én pedig nem beszéltem semmiről soha, féltem, persze, hogy féltem.
Amikor Lily (mert így hívták a dadámat) meglátta, hogy mit tesz az apám, hirtelen felindulásból egyszerűen csak letépte a kezeit rólam. Nem tudom honnan volt egy törékeny nőben annyi erő, de még mindig látom magam előtt, ahogy a könnytől áztatott szemeim közül homályosan pislákolva ráeszmélek, hogy megmentették az életem. Lily fiatal volt, a húszas éveiben járhatott, szegény családból származott, azért nevelt engem munkaként, ám az éjjel még ezt a munkát is feladta, hátrahagyva engem is.
Apa megsebesítette őt is. Talán ugyanazzal a tőrrel, mint anyámat. Az arcán találta el. Az a gyönyörű, hamvas fiatal bőr véráztatva szakadt fel a késsel érintkezve. Becsuktam a szemem, és ezután fogalmam sincs mi történt. Nyilván elájultam.
Másnap ébredtem csak fel. Egyedül voltam, és nem tudom miért nem kaptam segítséget. Talán Lily azt gondolta, hogy úgyis meghalok. Mindenesetre ő elment. Apám állítása szerint legalábbis. Ha nem végezte ki őt is.
A bántalmazások folytatódtak, ám emellett a legjobb oktatásban részesültem, hiszen apám pénzes ember volt. Minden tudnivalót magamba zsebeltem, hiszen csak ez éltetett. Az apró udvarunkon, a házunkon, és a piacunkon kívül nyolc évesen még nem láttam mást. Sem fákat, sem egy rétet, sem más gyerekeket.
11 éves voltam, amikor apám egy szinttel feljebb lépett az engem ért bántásaiban. Úgy vélte, hogy már normális közösülésre is alkalmas vagyok, kipróbál, mielőtt eladósorba kerülnék. Hallom tisztán a szavait még ma is magam előtt. Nem tudtam pontosan, hogy mire készül, de sejtettem. Már nem csak a kezével ért hozzám, és most nem nekem kellett őt...
Még ma sem tudok erről beszélni. Senki nem tud ezekről, egy embert kivéve.
Ez az incidens után szöktem meg végleg. Előtte is próbáltam, de mindig megtalált és megbüntetett. Vagdosta a lábam és vert. Szociopata, pedofil, pszichésen teljesen megtört férfi volt, egy állat, ahogyan most jellemezni tudnám. A legrosszabb halált érdemelné, és Istenemre remélem, hogy meg is kapta.
Futottam, nagyon sokáig futottam, és az utcán aludtam kint, miután beesteledett. Nem fáztam, meleg volt, július közepe-vége felé járhattunk. Nem tudtam hol vagyok. Reggel koszosan és piszkosan keltem fel, de szabadnak éreztem magam. 11 éves voltam, és több mindent éltem már meg, mint az öregek. Tudtam magamról, hogy bátor vagyok.
Egy halász talált rám, aki továbbadott egy barátjának, egy nagyon gazdag katonának, akinek gyermekei voltak. Köztük egy 16 éves fia, akinek apja már hosszú hónapok óta feleséget keres. Így pont jókor jöttem én.
Akkoriban sokkal többnek tűntem, mint 11, az idő valószínű megviselt, így jobban meglátszott rajtam. Magas voltam, szép és kedves. Ráadásul tanultnak tűntem, így hazavittek és tulajdonképpen nem sokkal rá, össze is adtak minket. Csodálkoztam ezen, hiszen nem voltam sem méltóság, sem pedig gazdag. Csupán egy árva, akit az utcán találtak. Nyilván megsajnáltak és pont kapóra jöttem. Emellett pedig ott volt Brian bátyja, aki másfél évvel idősebb volt öccsénél, akihez hozzámentem, így a családnak nem volt félnivalója, hogy a hírnevükön majd én ejtek csorbát, neki találnak egy nálam sokkal nagyobb rangú feleséget. Mármint, nálam csak nagyobb rangú emberek voltak, elvégre koldusként fogadtak be...
Jó életem volt, senki nem bántott. Briannal nem volt túlzó a kapcsolatunk, szerettük egymást, de csak mint társak, féltem minden érintésétől, így nem voltunk a legnagyobb szeretők. Soha nem voltam belé szerelmes, én nem tudom, hogy ő miképp érzett irántam, de minden bizonnyal többet is, mint egyszerű barátság, hiszen az évek folyamán elég közel kerültünk egymásnak. Sok mindent elmondtam neki, ő pedig ugyanannyi mindent megosztott velem. Harmóniában voltunk, bár még fiatalok, ám nagyon tapasztaltak.
13 éves koromban nagyon furcsa dolgokat tapasztaltam magamon. Az akaratommal tárgyakat tudtam mozgatni. Nagyon megrettentem ettől. Egyre több ilyen eset történt. A végén már a tűzzel is tudtam játszani, ám kontrollálni nem tudtam ezt a hirtelen jött új dolgot, amit nem sikerült megfejtenem. Boszorkány lennék, mint anyám régi meséiben, amiknek csak a halvány szikrája maradt meg az emlékezetemben?
Brian anyja egyszer rajtakapott, ahogyan bűvészkedtem. Évek után először zokogásban törtem ki. Tudtam, hogy most meg fogok halni, el fognak égetni, ez nem természetes. Ám minden meglepetésemre a nő, akivel egyébként csak nagyon ritkán beszéltem, hasonló cipőben járt. Mármint ő is tudta ezeket a dolgokat, és megértett. Elmagyarázott mindent. Az életem pedig fenekestül felfordult. Már nem csak Brian volt a társam, de Esme is, az édesanyja. Megtanított mindenre, amit ő tudott, és lányaként kezelt. Csodálatos érzés volt, igazán boldog voltam. Rengeteget olvastam, és nem csak a varázslásról szóló könyveket, hanem mindent! Henry Fielding és Daniel Defoe voltak a kedvenceim, még ha Esme szerint nem voltak nekem valóak a szerzeményeik.
Az éveim tényleg boldogságban életek, kinyíltam, mint amikor egy sebesült madár újra használja a szárnyait gyógyulás után.
Négy évig minden rendben zajlott. Az akkor a hazánkban zajló már régóta tartó ipari forradalomnak még csak a sugallatát sem éreztem eddigi életemben, még akkor sem, amikor apámmal éltem. Gyakoroltam a varázslást, és a férjem mellett voltam éjjel-nappal, aki szintúgy katonának készült, mint az apja. Már mindketten másak voltunk, megszoktuk egymást, egymás társaságát, ritkán kaptunk össze, jelentéktelen dolgokon.
Ám egy éjszaka betörtek a birtokra. Hallottam hasonló esetekről Esmetől, hogy vannak gonoszabb lények is nálunk - valahogy őket mindig apámhoz hasonlítottam -, és, hogy ők fosztogatnak, ölnek országszerte, mert mások vérére szomjaznak. De ne féljek, ide nem jönnek el.
Ám mégis eljöttek. Az éj leple alatt mindenkit megöltek a birtokon. Esélyünk sem volt védekezni. Briant a szemem előtt pusztították el, kegyetlenül. Darabokra cibálva a holttestét. Vért láttam mindenhol. Behunytam a szemem, újra apám házában éreztem magam, mintha a történelem ismételné önmagát. Aztán egy éles szúrásra lettem figyelmes, szédülni kezdtem, nagyon fájt. Aztán minden elsötétült.
Az utcán tértem magamhoz, néhány boszorkány állt körülöttem - mint utólag megtudtam. Hebegtem-habogtam, nem igazán tudtam magamról. A birtok lángokban állt.
Azt mondják, hogy egyedül én éltem túl. Rázom a fejem. Őket is meg tudták volna menteni. Összefolyik minden, a szemem könnybe lábad, reszketek. Azt mondják, hogy volt akit átváltoztattak, volt akit széttéptek, engem mindkettőből kihagytak, itt az utcán találtak rám. Nyilván elfelejtettek engem átváltoztatni. Vámpírrá, tudom, Esme mesélt róla. És most minden bent ég a házban, újra árva lettem. Azt suttogják, hogy milyen szerencsés vagyok.
A boszorkányok nagyon kedvesek voltak. Befogadtak, és örök életet adtak nekem, innentől már egy napot sem öregedtem. Újabb dolgokat tanítottak. Két évig voltam náluk, majd 19 évesen továbbálltam. Most önszántamból, és nem menekültem, csupán csak élni akartam. Annyi erőt éreztem magaménak, hogy semmi sem ijesztett meg. Csak mentem a gondolataim után.
Világot láttam, történeteket meséltem, új világot akartam magamnak, egy boldogot, egy jót. Az utazásban pedig megleltem az örömömet.
Senkiben nem bíztam meg, bár már nem féltem senkitől, hiszen tudtam, hogy meg tudom védeni magam. Ellenségesebb voltam az idegenekkel, mint bármikor, és napról-napra éltem. Nem mondom, hogy tisztességesen, de boldogan. Vagyis boldogabban.


Több száz év telt el, nem is számoltam már a napokat.
Már nem ipari forradalom volt, hanem világháború.
1915-öt írunk, ősz van, már több, mint egy éve dúl ez az egész. Bár engem semmilyen veszély nem fenyeget, biztonságban érzem magam, mindenről tudok, ami odakinn történik.

Ekkortájt ismerkedtem meg egy férfivel is. Annyira más volt, mint a többi, aki eddig próbálkozott nálam, vagy akikkel eddig voltam. A több száz év folyamán nagyon keveseket engedtem közel magamhoz, annyira, mint őt, talán senkit.
November volt, amikor találkoztunk. Egy igen forró novemberi hajnal. Bár a hó szakadt, a levegő izzott körülöttünk.
Mr. Raymond. Ő az, akiben tulajdonképpen a másik felemet találtam meg. Mindent megtudtam róla, ő pedig rólam. Megbíztam benne. Legjobb barátok voltunk, emellett pedig a legjobb szeretők is. Amennyi időt együtt töltöttünk, amennyi emlékem hozzá fűződik, az leírhatatlan. Sohasem voltam belé szerelmes. Sohasem voltunk szerelmesek egymásba. Én senkibe nem voltam az. Vagy én nem is tudom, nem tudom milyen érzés a szerelem, valószínű apám kiölt belőlem annak idején minden hasonlót.
Több volt nekem ő, mint Brian, aki valaha a férjem volt. Jan Tristan Raymond tudta az életemet, nem félt lehordani, ha ostobaságot csináltam, és én is ügyeltem rá. Gondosan ügyeltünk egymásra. Többször össze is vesztünk, ám a vége egyik veszekedésnek sem a harag lett.
Nagyon féltett, szinte rejtegetett a bátyja elől, aki mindenkit elpusztított, aki az öccse látószögébe került.  
Mindezeket amellett, hogy vámpír volt. Idős, tapasztalt vámpír. Sok embert megölt már, megfordult a fejemben az is, hogy annak idején ő végzett velem is. De nem tudtam tőle félni, úgy, ahogyan volt, tökéletes volt. Tényleg kibontakoztam mellette. Nem voltam már a visszahúzódó, távolságtartó lány, akit a történtek faragtak belőlem. Megvadított. Még nevetett is néhány viccemen, pedig biztos voltam benne, hogy nem tartja szellemesnek azokat.
Tényleg rengeteg az az idő, amennyit együtt voltunk, egymás társasága mindenképpen élvezetesebb volt, mint a kint dúló háború.
Érzéki, keserédes emlékek fűződnek hozzá.
Keserű is, igen. Hiszen egyik pillanatról a másikra tűntél el, mindenféle jel nélkül. Egy levelet hagytál magad után, amiben elbúcsúzol. Nem indokoltad meg, nem mondtál benne semmit, csak elköszöntél, és aláírtad.  
Csak ültem, nem tudtam mire vélni. Minden lehetőség átfutott a fejemen, nem tudtam mi történt vele.
Aznap este óriási vihar volt. Tombolt a szél, szakadt a jég a felhők közül, a levegő minden eddiginél hidegebb volt.
Nem a természet tette, hanem én. Hiszen újra egyedül lettem, és kereshettem a helyem a világban. Bár mindig is tudtam, hogy nem leszünk örökké egymás társaságában Jannal, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az idő. Ez volt az utolsó csepp a poharamban. Rideg lettem, és újra távolságtartó. Játszottam másokkal, hiszen az én egész eddigi életem is csak egy játék volt. Mindenki kihasznált vagy elhagyott eddig, már nem az vagyok,aki hagyja magát. Ő pedig hiányzott, és fájt, mert tökéletesen megértett, megértettük egymást, azthiszem mindezt érzelmek nélkül.
Az évek teltek és múltak, nekem pedig egyre ritkábban jutott az eszembe. Nem kerestem, ahogyan valószínű Jan sem engem.
Újra idegenek lettünk, csak mostmár emlékekkel. Nem érzek iránta  szomorúságot, hiszen többször megtapasztaltam már, hogy ez az élet rendje, mindig elmegy valaki. Egyedül talán csak amiatt van bennem düh, ahogyan távozott.
De ma már csak nagyon ritkán jut az eszembe, hiszen annyi víz lefolyt azóta a tengerben. Ám még egy olyan társra nem akadtam, mint amilyen Ő volt.

Azóta is utazgatom. De szeretnék újra visszatérni Mystic Fall'ba, ahol a legtöbb időt töltöttem utazásaim során. Szeretnék lenyugodni, egyenesbe hozni magamat. Újra megtalálni a nyugalmat magam és a világ között. Talán le is telepedhetnék. Még nem tudom, majd a sors hozza valahogy, a lényeg, hogy Visszatérek.