A végzet jön, és nem válogat... A kaszás hamar itt van, olyanokat visz el, akik nem érdemlik, a züllött, bűnös nép pedig megmenekül. Nem is biztos, hogy a nép és az sem biztos, hogy züllött. De bűnös. Az egész családom az volt, rám viszont nem ez a sors vár. Kezembe vettem az irányítást, amint elég információt gyűjtöttem össze magamnak ahhoz, hogy kezdetlegesen kieszelt tervemet tovább gondoljam és szépen kivitelezve véghez is vigyem. Nem végzek félmunkát, ha pedig valamibe belekezdek, akkor vért, verítéket és könnyeket nem sajnálva küzdök a célomért. Nézzenek csak oda. A hasonlóság egy paránya még ott csírázik bennem. Ha másban nem is, ebben még mindig hasonlítok a nővéremre..
Vészterhes időkben cseperedtem fel, ennek súlyát azonban kisgyermekként sem éreztem. A szüleim tettek róla, ezért ahogy nőttem, úgy lettem egyre lojálisabb a családomhoz. A mindenem lett anyám óvó kedvessége, apám borotvaéles elméje, a nővérem segítőkészsége, a bátyám merészsége.. A legkisebb voltam, de sosem éreztették, hogy bármivel is kevesebb lennék. Sokszor jelentettem problémát, külön figyelmet kellett szentelni nekem, mert önállóságom szinte egyenlő volt a nullával. De nem azért, mert nem akartam saját magam dönteni, hanem mert élveztem a figyelmet. A törődést. Szükségem volt minden percre, amit szeretetben tölthetek el, abban a légkörben, amit mások otthonnak neveznek.
De mit tehet az ember, ha azon kapja magát, hogy legfőbb bizalmasa folyton rászedi?! A gyermeki lélek legfőbb kárhozója, ha a kétség magját elhintik benne. S velem is ez történt. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem az történik a szemeim előtt, amit én gondolok. Kislány voltam csupán, de sosem buta. Apámtól örököltem gyorsvágású eszemet, bár ez akkor inkább átok volt, mint áldás, hisz átláttam rajta. A nővéremen. Néhány nap leforgása alatt ő lett életem megrontója. A családi idill, s vele minden boldog perc elszállt akkor, mikor hirtelen utazásra kényszerítettek.
"Rokonokhoz mész..." - cseng fülemben anyám halk szava mind a mai napig. Ő is azt hitte, hogy átverhet, hogy nem látom a szemében a fájdalmat, annak ellenére, hogy kemény nő volt. Mégsem feltételezte rólam, hogy megérteném, nem hitt abban, hogy el tudom cipelni az igazság terhét a vállaimon - ő is becsapott. Sokáig azzal magyaráztam, hogy engem óvott, s a későbbiekben is ezt plántálkák belém, de előtte... Akkor nem volt nála jobban gyűlölt személy az életemben. Kéz a kézben vitt azokhoz, akiket korábban a rokonaimnak nevezett, de én már meg sem lepődtem, hogy ez egy újabb trükk azért, hogy ne ellenkezzek. Lesújtó élmény volt, mikor elengedte a kezem, és minden búcsú nélkül hagyta, hogy egy hozzá sosem fogható nő nyirkos kezével megakadályozza, hogy utána iramodjak. Ott hagyott, ott hagytak. Vissza sem nézett, járása egyetlen egyszer sem ingott meg, háta nem rázkódott zokogástól, miközben távolodott.
Milyen anya az ilyen? Milyen szülők képesek erre?
Akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látom őket. Élve.

Annak ellenére, hogy apám nagy tiszteletnek örvendő orvos, nem utolsó sorban tudós volt, csak egy kis jelentéktelen temetést kaptak, ám annál többen jöttek hozzám, hogy részvétüket fejezzék ki, mint az egyetlen teljes jogú és élő Ross-családtagnak. A nővérem felől hiába kérdeztem, mindig csak elutasító válaszokat kaptam, a bátyám számára pedig elérkezett az idő, hogy vállára vegye a világot. Mindig is utazni akart, és most már senki nem is hátráltatta benne. Én pedig... Bebocsátást nyertem egy társaságba. Talán a szüleim tragédiája végett történt mindez, de abban biztos vagyok, hogy senki nem törődött azzal, hogy árván maradtam. Mindig csodáltam a világot, minden újat hatalmas kíváncsisággal lestem és próbálgattam a tudásomat. Reménységet láthattak bennem az Augustine-társaságnál, sőt mi több, szinte már égbe kiált, ha visszagondolok. Rá akartak nevelni arra az életmódra, amiben ők éltek. Semmi ésszerűbb nem jut eszembe, s nem is érzek semmi mást valósabbnak ennél az indoknál, hisz kezdettől fogva mindenbe betekintést engedélyeztek nekem. Fiatalságom és hiszékenységem pedig könnyen tőrbe csalt. Egyre többet akartam megtudni, mindenről, még életem legfájóbb napjáról is, amikor viszont szembesítettek az igazsággal, teljesen összeomlottam. A lelkileg erős lányt néhány perc alatt lemosta a színről az információ, amit mind a mai napig megkérdőjelezek. A lelkem legmélyén, persze, hisz minden összefügg és sehol sem találtam hibát, hiába kérdeztem meg többektől is. A nővérem olyan messzire került a szívemtől, mintha a legádázabb ellenségem helyét vette volna át. Minden miatta történt, feldúlta az életemet. Minden, ami számára megadatott, arról én csak álmodozhattam. Hiábavaló sóvárgásaimat azonban senki nem hallgatta meg. Gyűlölöm Maggie-t, szívem legmélyéből, a testvéri kötelék pedig oly régóta nem jelent már semmit a számomra.. Fivérem halott, és... Én is az lennék, ha a bosszú nevében nem vállaltam volna a saját halálom kockázatát. Persze mindez csak a felszín. A társaság nem tudta sosem azt, amivel én már elég régóta tisztában voltam. Örököltem anyám családjától a boszorkány géneket, de ezt egyre nehezebb lett volna titkolnom az emberek előtt. A legjobb megoldás az egyszerű eltűnés lett volna, de amilyen nagy reményekkel álltak hozzám, alighanem nem nyugodtak volna bele abba, ha egyszerűen megköszönöm a részvételt és kiszállok. A magam módján intéztem hát, és biztosra mentem. A sikerem viszont a vártnál nagyobb volt.
Sokáig tanulmányoztam a gyógyszereket, míg végül megtaláltam azt, amelyikre szükségem volt. A többi már csak a tökéletes kivitelezésen múlott - és néhány óra leforgása alatt tetszhalott állapotba kerültem. Senki nem kételkedett, mikor megtaláltak egy doboznyi nyugtatóval, és amilyen labilis voltam időnként, nem is kerestek egyéb magyarázatot. Megírták a halotti anyakönyvi kivonatomat, de a temetésen üres koporsót hantoltak el. Nem gondoltak arra, hogy a kicsi Ella túljárt az eszükön. Az enyémet pedig csak egyetlen személynek sikerült, máig viselem a következményeit meggondolatlanságomnak, hisz nem véletlenül váltam vámpírrá...
Tévedtem, ebben is hasonlítunk a nővéremmel. Azzal a kivétellel, hogy én ostoba módon nem szerettem bele abba, aki erre az életre kárhoztatott, viszont a hosszú évek bajtársakká formáltak minket, és bár nem a családom, alighanem ő áll hozzám a legközelebb, s ezért is hagytam hátra, mikor elérkezettnek láttam az időt arra, hogy ne csak szövögessem a tervemet. Itt az idő a megvalósítására, és ha Maggie végre megbűnhődik a tette miatt, én leszek a legboldogabb kerek e világon.