Mellen érte az ütés, és szinte rögtön belefulladt a tüdejét görcsbe rántó szorításba. Egy pillanatra elnyíltak az ajkai, mintha csodálkozott volna azon, hogy kivezényelték ide, a világ egy másik pontjára, egy olyan országba, melynek a nyelvét nem beszélte, megvédeni olyan embereket, akikkel sosem találkozott egy olyan nemes célért, amelyet nem is értett, és a játék, ez a kezdeti bizsergés, az adrenalin és minden habkönnyű gondolat a háborúról pont úgy lett átszakítva, ahogyan kabátjának anyaga, pont úgy hasadt, mint a bőre, és pont olyan mélyre szaladt, mint a golyó a mellkasában. Roncsolta a húst, az idegszálakat, karja megremegett, ujjai idomtalan ökölbe szorultak, vonaglott mindene. Ahogyan elborult – könnyedén, puhán hullott a sárba -, tekintetét végighordozta a körülötte állókon, keresett egy ismerős arcot, hangot, a fegyverropogás megnyugtató dübörgését, katt-katt-katt, most valaki meghal a másik oldalon, de nem hallott semmit, mert mindkét fülére sípoló nyomás nehezedett, és nem látott senkit, akivel valaha akár egy cigarettát megosztott volna.
Egyedül volt. Minden közepén, abban a pillanatban, ott, a sárban feküdve, vérző mellkassal, sajgó testtel bámulta a kéken elnyúló égboltot maga felett. Szürkés-kéken, puskapor színezte füstösre. De szerette ezt a színt. A leginkább azt, amelyiket napnyugtánál látott, miután letaroltak egy egész századot, és a fák felett – hetekig meneteltek az erdőben, mindig ugyanolyan fák, mintha körbe-körbe mentek volna, egy életnek tűnt elérni a határt – olvadt mályvaszínbe ömlött az elzúgó repeszek lehelete, karcos fekete fátyol takarta az utolsó sugarakat. Olyankor levette a puskáját, meglazította az övét, leült valamire – kőre, tankra, elsősegélydobozra, halottra -, és rágyújtott. Mire elszívta az első szálat, egy tucatnyian csatlakoztak hozzá, és mind az eget bámulták.
Lábnyomok égtek feje mellett a sárba, a másodpercek lassan peregtek egymás után, látta az egyenruhát, pont ugyanolyat, amilyet ő is viselt, és egy pillanatra megkönnyebbült, mintha biztonságban lett volna, pedig a lélegzetvétel, mely kidörzsölte torkát, és vért bugyogva tért vissza tulajdon szájába, egyre nehezebbé, egyre rövidebbé vált. Azért minden nem esett el. Időnként eszébe jutott a családja is, amikor hanyatt vágta magát a lövészárokban, és figyelte az elhúzó foszlányfelhőket, nagyon furcsa időjárás volt, nem szerette, nem értette, a meleg túlontúl izzasztó, a hideg kínkeserves, és mindkettőt megtapasztalta néhány röpke hét alatt. Volt egy anyja, és szerette az anyját, gondolta sokszor, szereti most is, leveleket kap tőle, néha körmöl rövid, tömör, helyzetüket nem eláruló válaszokat, mert felkészítették erre is, értelmesen nem is kommunikálhatott, még a társaival sem, mindenhol kémeket szimatoltak ki. Biztos őt is kémnek nézték.
Ajkai torz mosolyra húzódtak, vére vörösre festette a szomjúságtól mélyedő barázdákat. Pedig nem volt kém, ember se nagyon, egy kis faluban született, lovagolni tudott, ismerte a háztáji állatok körüli munkát, a virágokat és fákat, a csendet – hogy tudott kattogni a fegyver, mint egy felhúzott vekkeróra, hangosan, hangosan, dobhártya-szaggatóan -, gyűlölte is, mint azt a fiút – már nem emlékezett a nevére, csak egyszer látta -, aki eljött távoli rokonként, az akkori divatot követve, könyveket bújva. Mit tudott bármiről is, a háborút pont ilyen ostobáknak találták ki, akikért nem kár, mint a barmok a faluban, ha elhullik, hát elhullik, pótolják.  Az arca szép volt, szerették a lányok. Ő nem szeretett senkit, neki csak az a fiú tetszett, a ruhája, a beszéde, hogy gyűlölte, milyen modorosnak tartotta, csöndesen evett, nem is csörömpölt az evőeszközökkel, és irigyelte, rettenetesen. Most biztosan otthon van, fekszik az ágyában, jajong, vagy a rádiót hallgatja, a társaival beszél erről az iszonyatról távolian, megfoghatatlanul, hogy a haza fiai most éppen harcolnak, itt ennyi veszteség, ott annyi, de mit tudnak ezek.
Reszkető ujjakkal kitapogatta zsebét, kidobott belőle néhány töltényt, valamikor a délelőtt folyamán dugdosta oda őket, megszokásból, felszedett mindent, amit mások elhullajtottak. A cigarettásdobozban alig maradt néhány szál. Mit számított már ez is. A levegő érdesen húzta magát felsebzett üregeken át, a csillagok lassan befordultak. Egy szálat az ajkai közé tolt, hörgött már, meggyújtani nem is akarta. Előtte sosem dohányzott, itt vették rá a társai, akik közül sokan meghaltak már, elenyésztek, nem is nagyon emlékezett rájuk, és akkor hirtelen belé hasított, hogy rá sem fog emlékezni senki, talán holnap a számlálásnál eszébe jut egy-kettőnek, hogy ott volt az a vöröske is, tudjátok, a walesi, aki soha egy szót sem szólt. Táviratot küldenek a családjának, megsiratják, elföldelik egy testetlen koporsóban, és ennyi. Véget ér. A marha megdöglik, helyére tolnak mást, a gazdaság is forog tovább, nem áll meg őérte semmi, nem áll meg miatta semmi, apró porszem egy hatalmas gépezetben.
Órákkal később friss, langymeleg hamu pergett szemhéjaira. Pillái szétrezzentek, lázas, fájdalomtól lüktető pillantásán keresztül elmosódó kontúrokat látott csupán, egy férfi fölötte guggolt, kezeivel mohón tapogatta a zsebeit, valamit kivett, átdobta másnak, németül vakkantott mellé. Lehúzta sisakját, a fejbőrét védő vékony anyagot is, hajtincsei közé túrt. Megint mondott valamit. Tekintetével a nyitott szemekre siklott, szája finom mosolyra húzódott.
- Éhes vagy, mi? – Kérdezte elnyújtott, kellemetlenül pergő akcentussal. Nem felelt semmit, ajkai elnyíltak, friss és alvadt vér serkent a szélén. Az idegen ujját erőszakosan a vöröslő nedűbe nyomta, bele a szájüregébe, kipucolta, ahogyan ő is kipucolta a születendő csikók orrát és száját a születés után. Aztán kezét saját szájához emelte, megízlelte a vérét, és elismerően hümmögött. Bók volt, amiért finom vérrel áztatta saját testét. Fogairól lenyalta a szétkenődő göböket. Valamit újfent németül ugatott a társának vagy társainak, aztán a két halálra váró szembe tekintett: - Pont jó leszel, fiú. – Gyöngéden megsimogatta homlokát. Kabátján az SS jelvényen szelíden pihent a Hold ezüstös fénye.