Réges régről . . .

Otthon, édes otthon! - mentem hátra máris pakolni. Szeretném látni a csodálatos, puccos kádamat, és a pihe-puha ágyamat! Maradjunk annyiban, hogy az utóbbi Motel nem volt éppen...tiszta. Az út mocskáról, nem is beszélve.
Cipekedésbe kezdtem, bár induláskor próbáltam leszűkíteni a bepakolandó ruhák listáját, három bőrönd csak összejött a cuccaimmal, Jenny és Peyton cuccáról nem is beszélve.

Végre beléptem az ajtón, és gyönyörűbb volt a látvány, mint amire emlékeztem. Lehet, a honvágy teszi, nem mondom, hogy nem volt jó bejárni a fél világot, de már hiányzott ez a kisváros. Ez lett az a hely, amit már otthonomnak merek nevezni.
- Stippi-stoppi fürdőszoba! - rángattam magammal a csomagjaimat. Már alig várom, hogy újra belevethessem magamat az életbe!

Réges régről . . .
A cuccokat kivettük a kocsiból, végre itthon voltunk. Szinte már fel sem ismerem, ezt a gyönyörű házat, olyan régen mentünk el. Szörnyen hiányzott, és nagy megkönnyebbülés fogott el mikor felnéztem az emeleti szoba ablakára. Végre itthon.

Letettem a karomból a kis Jennyt, aki már nem is volt olyan kicsi. Sőt, kifejezetten nagyot nőtt, és már tökéletesen szuperál a hangja is ; kilóméterekről meghallom, ha a nevemet visítja. Az ajtóhoz rohant, maga után húzva az ütött-kopott maciját, mintha megszokott módon haza szaladna, máris a kilincsen csimpaszkodott.
- Jenny, ne rángasd a kilincset, azonnal beengedlek! Kivetted a cuccodat a kocsiból? - szóltam rá, majd a csomagtartó irányába indultam a csomagjainkért. - Jó újra itthon lenni. - mosolyogtam Peiperre, aki a hajától nem látva kezdett neki a cipekedésnek.

Már hónapok, hogy elmentünk felkutatni Peiper szüleit. Bejártuk Colorádót, Dál-Dakotát, Floridát, Georgiát, voltunk Idahoban, Missourit is meglátogattuk, Oregont, Texast, Virginiát... Minden nyom, ami ezekbe az államokba vezetett, csak elhalványuló fénysugár volt. Nem találtunk semmit. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz egy örökbefogadott gyerek szüleit megtalálni. De ha erre nem kapunk választ, akkor semmire sem.

Meglepő módon, Peiper nem volt elkenődve. Arra számítottam, ha nem találunk semmit, tagba szakad, és mélységes letargiába zuhan. Ennek még semmi nyomát nem láttam, és vártam, mikor robban a bomba. De mosolygós volt, szerintem, túléli.

Kikotortam a kulcsot a táskám aljáról, és a zárba dugtam. Álmosan kattant, már hónapok óta nem használta senki. Majd elém tárult a rég elfeledett nappalink. De jó végre itthon lenni!

- Peyton, csak kicsit össze kell foltozni, meg tudod csinálni! - ellenkeztem. Bármit, csak kórházat ne! - A zúzódások majd begyógyulnak - legyintettem - Csak a várzást állítsd el, kérlek! - néztem rá kétségbeesetten - De minél előbb, mert mentem rosszul leszek... - mentem beljebb, és Peyton rende is szedett secperc alatt.



Nem volt különösebb bajom, a sebet pár öltéssel elintéztük, a zúzódások gyógyultak, az agyrázkódás viszont sajnos eltartott pár napig. Kikaptam a legrosszabbat, mit is vártam, szédüléssel, ájulással, hányingerrel. De hamar rendbe jöttem. A karácsonyt már boldogan együtt tudtuk tölteni. Peytonnek vettem egy ruhát, ahogy szoktam, valami flancosabbat, valahogy rá kell vennem újra a pasizós életre. Jenny babának egy kb. háromszor akkora macit vettem, mint Ő maga volt, jó pár napig csak a karjaiban volt hajlandó aludni. Peytontől kaptam egy kávéfőzőt, mivel az előző rémes kávét főzött, és kénytelenek voltunk az instanttal élni. Szép karácsonyfánk volt, napokig csak a nappaliban ülve kirakóztunk, tv-t néztünk és játszottunk.

- Peiper! - siettem oda hozzá, mikor megláttam véres felsőjét - Mi a...? - hajtottam fel, és megláttam a tátongó sebet - Mi a fene történt, azonnal indulunk a kórházba! - néztem rá, de máris tiltakozni kezdett - Peiper, én ezt nem tudom ellátni! És a.... te jó ég, a zúzódásaidat sem!

/Ház előtt/

Kiraktak a ház előtt, és én egyből besiettem a házba. Na jó, nem voltam a legjobb állapotban, deeee... Kórház nem kell. Megfordult a fejemben Steven... Azért mégis orvos, de... túl sok lenne a kérdés. Még nem jött el az ideje... Hirtelen hiányát kezdtem érezni, azt hiszem, ideje lenne meglátogatnom majd... na de mindegy is...

- Peyton! - rontottam be a házba, de nem kellett nagyon ordibálni, mivel az orrom előtt állt - Történt egy kis baleset, segítened kell. - mondtam, majd elemeltem a kezemet a véres pólómról.

/Vicki lakása/

Mikor haza értem, Peiper még nem volt sehol, bár talán csak pár perce teljesedhetett ki a Hold. Első dolgom volt elküldeni a felvigyázó nőt, és lefektettem aludni a csöppséget- nem tűnt olyan rossznak ez a csaj... De azért megpróbálom minél kevesebbszer igénybe venni a szolgálatait...

- Örömmel, hölgyem - kacsintottam rá, majd a kulccsal a kezemben elindultam a kocsihoz, hogy végre odaérhessünk a bálra.
/Ősök villája/

- Rendben. - Vettem ki a táskámból a kulcsokat kuncogva, és adtam át neki - Vezessen a helyszínre, Uram! - Ejtettem a tenyerébe, majd ellenőriztem, hogy minden megvan-e, ami kell.

Felnevettem Peyton válaszán, majd visszafordultam Peiper felé, hogy feleljek a kérdésére.
- Akkor a kocsiddal. Vezetek, rendben? - kérdeztem.

- Ne menjünk taxival, vihetjük az én kocsimat! - vetettem fel az ötletet - Igen, nem lenne túl előnyös így érkezni egy bálra. - kuncogtam, majd mikor mentünk kifelé, visszafordult.
- Hé, Te hallgatóztál?! - löktem oldalba, de persze mosolyogva. Peytontől egyből érkezett a válasz:
- Hát nem volt könnyű dolgom...! - üvöltött le. Milyen kedves...!

- Oké, nos, azt hiszem, gyorsan fogok egy taxit, aztán indulhatunk is. Kár lenne a hajadért meg a ruhádért, ha a hátamra vennélek, és úgy vinnélek. A kocsikat szerintem egyébként is jobban bírod - tettem még hozzá, majd elindultunk kifelé az ajtón. - Ja, és Peyton! - kiabáltam vissza. - Igazán jó munkát végeztél!

- Köszönöm. - kuncogtam. Jó erre nem számítottam. De hízelgő!
- Szívesen megyek az oldalán, Uram! - mosolyogtam.

Egy ideig néztem a filmet, de közben hallgattam a fent lévő készülődést is, és tetszett az az izgatottság, ami mindkettejüket jellemezte. Legalábbis megmosolyogtam. Nők... a húgom is ilyen, neki is fontos a tökéletesség egy bálon. Milyen szerencse, hogy nekünk csak öltönyt kell húznunk! Aztán Peiper lesétált a lépcsőn, én pedig azt hittem leesik az állam abban csodálkozva, ahogy kinéz.
- Lélegzetelállító vagy - mondtam, majd felálltam a helyemről, és kikapcsoltam a tévét. Ezek után odasuhantam elé, és színpadiasan odatartottam a karomat. Igen, bennem is van még jómodor. - Hölgyem... Szeretne vámpírhintóval utazni?

/Peiper szobája/

- Így megfelelek? - lépkedtem le a lépcsőn, miközben Kol egy... nem is akarom tudni, mit nézett. Fél óra munkája most bebizonyosodik. Csak nem kamuzna, ha az oldalán megyek be.

- Oké - dobtam le magamat a fotelbe. Nem fogom kifosztani a hűtőt, a bálon amúgy is lesz kaja, viszont a tévét szívesen kapcsolgattam. Balszerencsémre viszont nem igazán találtam érdekes műsort, de azért végső soron egy orvosi műtétnél megakadt a tekintetem, ahol rengeteg vér meg hasonlók folytak. Legalább tudom mire csorgatni a nyálamat.

/Ház előtt/

- Rendben, azért megpróbálok sietni! - mosolyogtam Kolra - Addig is, ott a TV, ha gondolod! És a konyha, szolgáld ki magad! Bár, a hűtőben vigyázz a löttyökkel... - figyelmeztettem elhúzott szájjal. Előfordulhat verbéna, farkasfű....

/Peiper szobája/

/MF Park/

- Peyton, ha kinyomom a telefont azt nem véletlenül teszem! - ezzel léptem be a házba. Nem hiszem el, hogy így nyomon vagyok követve. Jó, oké, most kicsit eltűntem, de akkor is! Lehajítottam a táskámat az asztalra, és fel indultam Peytonhöz.
/Peyton szobája/

~*~