Esik a hó! Esik a hó! - hallom a gyerekek kiáltozását mindenhonnan. Mosolyogva figyelem őket és próbálok nem a múltamra gondolni, arra amire emlékeztetnek és arra, amit egykoron elveszítettem. Lassan kinyújtom a kezemet és elmosolyodom, amikor az első hópihe a kezemre esik, de a mosolyom pár lépés után lefagy arcomról, amikor megpillantom őt. Maga az ördög jött fel a pokolból, az a személy, aki elől évszázadok óta menekültem. Itt áll előttem és nem menekülhetek sehova se, mert tudom, hogy bárkit képes lenne bántani azért, hogy a lelkemet oly sok idő után megkapja. Lassan közeledik felém, de én nem mozdulok. Csak állok ott, mint valami báb és várom, hogy a sötétség elragadjon és bosszút álljon azért, amit vele tettem egykoron.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el és mennyi ideje lehettem kiütve, de amikor magamhoz térek, akkor hallom a közeledő lépteit. Hamarosan erős karjai körém fonódnak és felrántanak a koszból. Próbálok rájönni, hogy mi ez a bűz és hol is vagyok pontosan, de minden túl sötét. Hamarosan egy kis szobában találom magamat, ahol újra a földre taszít és mosolyogva mér végig.
Még mindig gyönyörű vagy Maisie! - mondja nevetve, majd lassan leguggol és keze az állam alásiklik. Látom arcán a sebet, amit jó pár száz éve én okoztam neki, de a mosolya zavar leginkább és az, hogy ennyire ostoba voltam, hogy nem vettem észre, hogy rám talált. - Régen láttuk már egymást. Úgy érzem nem is lehetne jobban kezdeni majd az új esztendőt, mint te szépségem visszaadod nekem azt, ami engem illet és egykoron elvettél tőlem. - mondja ördögi hangon, olyan hangon amitől minden egyes szőrszál feláll a hátamon. Próbálom nem kimutatni azt, hogy félek tőle, mert tudom, hogy milyen valójában. Láttam a "munkásságait", azt hogy miként hagyja maga mögött a hullákat és miként élvezi azt, hogy valakit megölhet.
Soha nem fogom visszaadni az erődet. Sokkal inkább azt bánom, hogy akkor életben hagytalak... - mondom neki megvetve és az se érdekel, ha megöl a következő pillanatban. Vámpír, én meg boszorkány vagyok. Inkább meghalok a kezei által, mint még több hatalomhoz juttassam őt. Soha nem fogom elfelejteni azt, hogy mennyi embert bántott annak köszönhetően, hogy boszorkány is volt és vámpír is egyszerre. Eljátszottam az ártatlan és naiv lányt akkoriban, s a szépségemmel könnyen a közelébe kerülhettem, ahol egy óvatlan pillanatban megfosztottam attól, ami mindig is a lénye része volt. Miközben ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben kicsit feljebb tornáztam magamat. - Soha nem fogsz megtörni engem, így soha nem is várd azt, hogy visszaadjak egy olyan dolgot neked, amit már a természet is megbánt, hogy neked adta. - mondom neki megvetően, majd amikor érzem a kezét, amint arcomhoz ér egy kicsit felszínek. Érzem, amint a vérem szép lassan folyni kezd a pofonnak köszönhetően, hiszen ajkaim felrepedtek. Hátrébb csúszok a földön és közben azon vagyok, hogy innét valahogyan megszabaduljak, de hirtelen olyat tesz, amire nem számítottam.
Nem adod vissza? Undorodsz tőlem? Lássuk, akkor ezek után miként fogsz a tükörbe nézni. - majd hamarosan érzem erős szorítását, amivel fogva tart és akaratom ellenére a vére lesiklik a torkomon. Hányni akarok, nem akarok így már élni, de védekezni már nem tudok, mert hamarosan már csak egy reccsenést hallok és minden elsötétül.


Lassan térek magamhoz és minden annyira intenzív, hogy pár pillanat múlva úgy érzem magamat, mint akinek a feje hamarosan fel fog robbanni. Lassan feltornázom magamat és megszabadítom a csuklómat a kötelektől. Tudom, hogy mivé lettem, de azt is tudom, hogy van remény. Talán, ha nem eszem, akkor lassan, de biztosan meghalok. Talán lesz még esélyem egy-két embertől elköszönni is. A kezem végig siklik a falon, majd hamarosan meg is találom a sötétségben az ajtót. Teszek egy-két lépést és hamarosan egy lépcső tárul elém. Elindulok rajta, de egy pillanatra összerezzenek, amikor az ajtót a szellő becsapja mögöttem. Hamarosan egy újabb ajtót nyitok ki és utána pedig egy ház konyhájában találom magamat. - Hello, van itt valaki? - kérdezem kissé reszketve, de nem felel senki se, de alig pár lépés után valaki megszólal mögöttem, mire ijedtem ugrom hátra. - A néni mit keress itt? - kérdezi tőlem egy kisfiú, de szinte fel se fogtam amit mondott, mert nem láttam mást, csak a lüktető eret a nyakán, illetve hallani pedig csak a szívének a ritmusát hallottam. Gyorsan megrázom a fejemet. - Mit is kérdez....? - de már nem tudom befejezni, mert a szörnyeteg győz és úgy tapadok a kisfiú nyakára vérét ízlelve, ahogyan egy csecsemő tapad anyja keblére tejet remélve. Hamarosan a kisfiú holtan esik össze. Lassan lerogyok a földre és sírni kezdek. Olyan tettem, amit mindig is gyűlöltem és megvettem.
Gyilkos lettem, egy gyermek életét olyan könnyen vettem el, ahogyan Adam apja vette el tőlem a gyermekemet több, mint 500 évvel ezelőtt. Adam soha nem tudott arról, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, de azok után, hogy a tulajdon apja vette el az ő gyermekének is az életét nem is bántam. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki, mint amivel akkoriban szembe kellett nézni.
A könnyek egyre jobban folyni kezdtek, majd hirtelen felpattantam és visszatértem a lépcsőhöz. Megálltam a korlátnál és egy kisebb fadarabot szakítottam ki belőle. Elég sok szörnyeteg él már a földön, így nem kell még több. Lassan sétáltam vissza a konyhába, ahol újra a kisfiú élettelen teste mellett földre rogytam. - Bocsáss meg nekem, én nem akartam. - mondtam sírva és már majdnem a saját szívembe döftem a karót, amikor hirtelen valaki elkapta a kezemet és messzire hajította belőle azt a tárgyat, amivel képes lettem volna megölni magamat. - Aise, itt vagyok. Nem lesz semmi baj. - hallom meg az ismerős hangot és hamarosan pedig megérzem Naevia, a gyerekkori legjobb barátnőm ölelését. Kis idő múlva felsegít és elindul velem haza. Egy jó pár napig szinte ki se tettem a lábamat a szobából, mert féltem attól, ha túl közel kerülök N-hez, akkor esetleg még képes lennék őt is bántani. Végül egy hét elteltével ő "törte" rám az ajtót. - Hoztam neked ételt. - mondta kedvesen és elém tett egy vértasakot. Nem akartam elfogadni, de az éhségem túl nagy volt. Egyszerűen csak felkaptam az ágyról és pár másodperc alatt el is fogyasztottam. - Nem kellene itt lenned! Nem akarlak bántani, de nézz rám szinte semmi emberi dolog nem maradt bennem. Olyan lettem, mint egy ragadozó. - mondtam neki lemondóan, mire egy apró mosollyal közelebb jött hozzám. - Azért törtem rád most, mert segíteni szeretnék. Vissza akarom adni az erődet. Azt, amire mindig is büszke voltál és amit mindig jó célokra használtál. Hidd el ez segíteni fog, ahogyan ez a talizmán is. - majd hamarosan a kezembe nyom egy gyűrűt. Felhúzom az ujjamra és kíváncsian figyelem őt. Pá pillanat múlva pedig már egy másik szobában vagyunk. Nem tudom mennyi ideig lehettünk itt, de szerencsére sikerült a varázslat. Visszakaptam az erőmet, de amikor örömemben magamhoz öleltem őt, akkor megcsapott vérének az illata és hamarosan fel is sértettem fogaimmal a nyakának a vonalát és megízleltem. Egy hétig nem nagyon táplálkoztam és egy vértasak szinte nem is volt elég még a félfogamra se, így nem csoda ha még őt is megtámadtam. Hallom az ismerős bűbájt, amint elhagyják ajkát a szavak, de még ez se képes észhez téríteni. Hamarosan pedig hangos csattanással ütközöm neki a túlsó falnak. Lassan felállok és zavarodottan nézek rá, de a vére még mindig csábít, de mielőtt bármit is mondhatna otthagyom őt és az egész házat is.

Ő nem segíthet, ahogyan én se magamon. Túl erős bennem a sötétség és a harag, mintha minden hirtelen sokkal intenzívebb lenne. Olyan az egész, mintha a múlt sérelmei most akarnának utat törni maguknak. Megbosszulni a gyermekem halálát, megtorolni az egykori jegyesem apjának a tetteit. Tudom, hogy elkéstem vele, mert Adam megölte az apját, de sok olyan ember él még ma is, mint amilyen egykoron Adam apja volt. Nem tudok másra gondolni, mint az ölésre és a vér csábító illatára. Mintha hirtelen már semmi emberi nem maradt volna bennem....

Lassan haladok az utcákon és próbálok minél távolabb kerülni az emberektől. Ami egészen jól is megy, egészen addig a pillanatig, míg egy csapat fiatalba nem botlok. Viccelődnek, gúnyolódnak egy kisebb fiúval. Sietve lépek óta, majd minden szó nélkül elkezdem megölni őket, megízlelni a vérüket. Az aluljárót hamarosan sikolyok hangja járja át, a falak színét a vér pirosra színezi, majd hamarosan nem marad más, mint az a kisfiú, akit bántottak. Lassan teszek felé egy lépést és megmutatom neki a valódi énemet. - Fuss! - mondom neki szinte üvöltve, mire apró lábaival futni kezd. Lassan megfordulok és veszek egy mély levegőt. Figyelem a holtesteket, majd a tekintetem a kezemre és a ruhámra siklik, amik csupa vér lettek. Lassan megtörlöm az arcomat a ruhámban és letörlöm a könnyeimet is. Nincs olyan dolog, ami képes lenne ettől visszatartani. Olyan, mintha a pokol angyalává változtam volna és ezen még az erőm visszakapása se tudott volna segíteni. Gyorsan felkapom a földről a kabátomat és összefogom a véres ruhám fölött. Nincs más lehetőségem, meg kell tennem azt, amit soha se akartam. Újra látnom kell azt a személyt, akinek egykoron a gyermekét hordtam a szívem alatt. Egyedül Adam képes rajtam segíteni. Ő képes arra, hogy ezt a szörnyeteget megállítsa, amivé váltam és egyedül már csak ő lenne képes még a jót is meglátni bennem.

Sietve indulok el a címre, amit már hónapok óta tudtam, de egyszerűen nem mertem még felkeresni. A cipőm minden egyes lépésnél koppan az utcán, de nem érdekel. A kabátomat szorosan fogom magam előtt össze, hiszen alatta a ruhámat vér tarkítja és az engem fürkésző tekinteteknek köszönhetően úgy érzem, hogy ezt talán maguk az emberek is tudják. Tudják azt, hogy megint öltem és megint gyerekeket, fiatalokat.... Lehet nem kellene magamat hibáztatnom azért, amit tettem és esetleg még tenni fogok, de még az a tudat se tudja enyhíteni a fájdalmamat, a megvetésemet magam iránt, hogy még csak kezdő vámpír vagyok. Úgy érzem, hogy ez a dolog se képes feloldani a bűneim alól. Az egykori angyalból a pokol angyala lett és ezen már csak talán a halál tud változtatni, mert ha Adam is kudarcot vall, akkor talán a halál lesz a legkegyesebb büntetés számomra.

Kérlek, legyél itt... Szükségem van rád, mint egykoron neked volt rám...