– Most csak egyetlen egy kérdést fogok feltenni neked, ami talán világosabbá teheti számodra a helyzetet. Miért annyival jobb, hogy a lelkedet nem tölti be más csak puszta fájdalom? Ha valaki fényességet adna neked cserébe a sötétségért, hogy ketten birkózhassatok meg vele, akkor nem kellene eltaszítanod magadtól. Mindenkinek egyszerűbb, ha valaki ott van mögötte. Nem mondom, hogy mindent meg kell csinálnia helyette. Egyszerűen csak a puszta tudat, hogy valaki ott van mögötted és elkap, hogyha elesel, akkor máris sokkal erősebb lehetsz. Csak engedned kell a pozitív érzéseknek. – Nem bírnám elviselni, hogyha teljesen a sötétségbe gubbasztana és úgy kapaszkodna a fájdalomba, mintha kötelező volna. Egyáltalán nem az. Sőt könnyedén el is engedhetné, ha éppen ahhoz lenne kedve. Minden fejben dől el és, ha túl akar lépni megteszi. Én csak annyit tehetek, hogy bátorítom erre az egészre.
Bűntudat mardossa a lelkemet, ahogyan megismétli a kérdést, hogy miért csak ő élte túl. Ha gyorsabb lettem volna többen is túlélik vele együtt, de nem voltam. Ezt pedig szégyellem és talán ezért sem merem megmondani neki, hogy én mentettem meg azon az éjszakán. Ez is az egyike a több ezer oknak, amiért nem mondhatom el neki az igazságot.
– Ha már belemegyünk ennyire ezekbe a teóriákba. Akkor mi van, ha meg akart menteni téged egy vámpír. De nem csak téged, hanem a családod összes tagját, de a robbanás előtt csak rád volt ideje. Mert ez is előfordulhat, de mivel vámpírok sem léteznek az lenne a legjobb talán, ha ezt az egészet most pihentetnénk egy darabig. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted és remélem, mikor legközelebb bejössz rajta már sokkal boldogabban térsz be. – Rámosolyogok, majd kikísérem őt és végig figyelem a távozó alakját. Szegény lány. Néha már azon gondolkozom, hogy jobb lett volna, ha a sorsára hagyom. Bár, akkor még jobban marcangolna a bűntudat. Így legalább egyik áldozatnak boldog élete lehet. Legalábbis az esélye megvan rá.

Miért vagy olyan biztos abban, hogy megéri? Mi lesz akkor, ha csak újabb fájdalom lesz utána? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen nehezen tudom engedni magamnak azt, hogy boldog legyek újra. Tudom, hogy Barry képes lenne rá, de valahogy még se tudom teljesen elengedni magamat. Egyszerűen félek és kicsit talán rettegek is, mert fogalmam nincs arról, hogy ha esetleg újra összetörnék akkor képes lennék e újra talpra állni. Mos is úgy érzem, hogy néha sokkal inkább szeretnék eltűnni a föld színéről, mint állandóan úgy tenni, mintha minden rendben van. Nem veszíthetem el a munkámat és emiatt pedig szükség van a színjátékra.
De miért csak én éltem túl? Miként kerültem ki egyik pillanatról a másikra a házból? - szögezem neki úgy a kérdést, mintha tudnék valamit,de valójában annyira homályos az egész, hogy csak na. Egyszerűen nem nagyon tudom összerakni a képeket, de arra pontosan emlékszem, hogy pár pillanat kerültem ki onnét, a robbanás előtt. - Miért csak én élhettem túl? - hagyja el egy újra ugyanaz a kérdés a számat. De sokkal inkább csak hangosan gondolkozom. Válaszokat szeretnék kapni, de annyira távolinak tűnnek a magyarázatok, mintha valaki azt akarná, hogy ne tudjam meg az igazságot, de lehet hogy velem van tényleg a baj és már összeesküvéseket szövevényes hálóját próbálom belemagyarázni ebbe a balszerencsés eseménybe.
A mitológiákban van szó egyes emberekről is, akik eme lényekre vadásznak. Mi van akkor, ha csak csapdát akartak állítani egy vámpírnak és mi csak a járulékos veszteség voltunk? Hiszen gondolom az ilyen emberek kissé bekattanhatnak, ha már tényleg hisznek az ilyen lények létezésében. - mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd sietve végig simítok az arcomon és próbálok a káoszból valami értelmes magyarázatot találni.
Talán jobb lenne, ha most mennék. - mondom sietve, majd hirtelen még fel is pattanok. Nem akarok még nagyobb hülyét csinálni magamból, mint amekkorát csináltam már. Végre beszélni kezdek, erre mi mást mondhatnék, mint vámpírok és vadászok. Tényleg lehet már elvesztettem az ép elmémet is, nem tudom és ez aggaszt a legjobban.

Minden egyes pillanatban, amikor látom a szemében a fájdalmat és a teljes megtörtséget olyan bűntudatot érzek, hogy az már lassan megfojt. Szeretném neki bevallani az igazat, de azzal csak azt érném el, hogy kirohanna az ajtón és vissza se nézne. Nem úgy tekintene rám, mint egy barátra, hanem valakire, aki eltitkolta előle az igazságot és hagyta, hogy ennyi ideig szenvedjen, mikor lehet könnyebben el tudta volna felejteni az egészet, ha hagyták volna neki, hogy feldolgozza az igazságot, hogy egy megőrült vadász kinek velem voltak problémái őket szemelte ki tökéletes áldozatnak. Egy pár, akik a szeretteik társaságában ünnepeltek. Most valószínűleg még azt is a fejemhez vágná, hogy miért pont őt hoztam ki. Nem tudom. De reménykedem abban, hogy lesz még egy lehetősége a boldogságra. Csak el kell engednie valahogyan a múltat.
– Engedd, hogy a szeretete eljusson hozzád. Ne csak a felszínen, de a lelkedben. Lehet, hogy először ez neked nehéz lesz, de hidd el megéri. – Gondolom nem ugrál örömében, hogy ismételten meg kell nyílnia és esélyt adni a boldogságra, amikor ez olyan könnyedén köddé vált az előző alkalommal és az egyetlen dolog, ami megmaradt neki emlékeztetőül azaz, hogy rettenetesen fáj az elveszítése az általunk szeretett embereknek. De ez az élet rendje. Az emberek távoznak. Akár tetszik nekünk, akár nem. – Ne magadat okold a történtek miatt. Feleslegesen csinálsz magadból bűnbakot. Nem tehetsz semmiről. Attól, hogy te vagy az egyetlen túlélője a helyzetnek még nem jelenti azt, hogy a te hibádból történt. – Az egész az én hibám volt. Azt sem tudom, hogyan bukkant a nyomomra az a vadász, de azt pedig végképp nem értem, hogy mégis, miképpen tudta megtenni, hogy megölt egy egész családot. Elborult az elméje. Valahol talán még mindig él. Mert azon az estén két választásom volt. Megölöm vagy a családot mentem meg. De sajnos csak egyetlen egy személyre volt időm és lehetőségem. De bár lett volna még egyre.. Akkor nem kellene ennyire szenvednie.
– Nem ítélkezem bármit is mondasz. Ha pedig vámpírok voltak mondd el miképpen történhetett ez az egész. A vámpírok tudtommal vérrel táplálkoznak a mitológiák szerint. Miért robbantották volna fel a vacsorát? – Tudni szeretném, hogy milyen gondolatok alakultak ki a fejében.

Barry többször próbált beszélni velem arról, hogy ne jöjjek ide többet, de ezt soha nem tudtam megígérni neki. Sokszor gondoltam azon, hogy vajon tényleg Stefan vámpír lenne e, de ha az, akkor talán Barry még se ismeri annyira a vámpírokat. Talán nem mindegyik gonosz és rossz, de az se biztos, hogy léteznek. Próbálok elhinni ezt neki, de még ez is annyira fura és szokatlan, hogy nem igen tudok benne hinni. Viszont, ha tényleg léteznek ilyen lények, akkor talán nagyobb okom lenne azt hinni, hogy valóban ez gyilkosság volt. Ebből a gondolatmenetből újra Stefan szavainak köszönhetően tértem vissza a valóságba.
Miként tehetném boldoggá, ha olyan vagyok, mint egy élőhalott? – kérdeztem vissza komolyan és újra a tekintetem Stefan-ra siklott. Nem értettem, hogy miért ilyen türelmes velem és miért engedi azt, hogy minden bejelentkezés nélkül itt legyek. – Igyekszem engedni neki, de nem megy. Hiányoznak a múltamból az emberek és félek attól, hogy bajt hoznék Barry-re is. Félek attól, hogy az élet újra elvenné tőlem a boldogságot, ha engedném, hogy átjusson a falakon. – mondom neki komolyan, majd egy apró könnycseppet letörlök az arcomról.  Lesütöm a szemeimet, mert tudom, hogy igaza van, de annyira nehéz. Félek attól, hogy mire megnyílnék esetleg addigra lenne elege Barry-nek abból, amiket műveltem és amennyire ellöktem magamtól. Biztos voltam abban is, hogy nem fogja ő se nagyon megérti azt, hogy miért gondolom így. Egyszerűen csak megérzés.
Mi van akkor, ha ők voltak a járulékos kár? Mi van akkor, ha esetleg vámpírok vagy ki tudja milyen lénynek köszönhetően történt ez? – kérdeztem tőle kíváncsian és próbáltam a tekintetéből kiolvasni. Talán Barry szavai sokkal mélyebben érintettek, mint azt valaha gondoltam volna. Gyorsan megrázom a fejemet. -  Sajnálom, én nem akartam, hiszen ilyen lények nem nagyon létezhetnek… - mondom kissé halkabban, majd hirtelen felállok és az ablakhoz sétálok és nézem a falevelek játékát. – De azt tudom, hogy egyszer megtudom az igazságot és akkor legalább pontot tehetek erre a dologra. Túl sok szeretettemet veszítettem el ahhoz, hogy el tudjam hinni azt, hogy véletlen műve volt és az emlékeim rosszak arról, hogy miként is jutottam ki onnét. – mondom komolyan, majd a mondatom végére újra Stefan-ra nézek.  Nem emlékszem rá, de arra igen, hogy valaki hirtelen elkapott és kivitt onnét, de semmi konkrétum. Mintha valaki tudta volna azt, hogy mi fog történni.

Őszintén sajnáltam ezt a lányt és bármit megtettem volna annak érdekében, hogy segítsek rá. De ha most játszadozom a fejével, akkor arra mindenki rájönne. Már mindenki tudja, hogy ott volt nem törölhetem ki az emlékei közül csak egyszerűen megigézhetem arra, hogy mit érezzen. Mégis milyen jogon dönteném én el helyette, hogy lépjen túl a dolgokon? Ha pedig valahogyan vámpírként végezne én lennék az első, akinek az ajtaján kopogtatna, hogyan mertem elhallgatni előle a dolgokat. Meg megigézni. De azért remélem, hogy ilyesmire nem kerül sor. Ezt a helyzetet is eléggé nehezen kezelem, hiszen pszichológus bőrébe még nem kellett bújnom. Csak olyan tanácsokat tudok osztogatni, amiket jó barátként is boldogan osztok, mindenkinek.
– Ez egy igazán nagy előrelépés. Ha van valaki az életedben az már valami. Mi lenne, ha engednéd, hogy ő csempésszen boldogságot az életedbe és ezzel pedig te is képes lennél az ő világát boldogabbá tenni? De egyáltalán miből veszed, hogy nem teszed boldoggá? Nem sok férfi támogatna egy ilyen helyzetben. Ezt meg kell becsülni és egy pillanatig sem hiheted, hogy nem érdemled meg. Lehet, hogy nehéz újra megnyílnod valaki előtt és beengedned a szívedbe, de idővel rájössz, hogy jól seggbe billentenéd a múltbeli énedet, ha elhalasztasz egy ilyen lehetőséget. – Próbálom rásegíteni a továbblépésre, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. A válaszokra mindenki éhezik. Ha ezt a vágyat elveszem tőle az nem lenne olyan nagy baj. De szeretném a dolgot igézés nélkül elvégezni.
– Legyen gyilkosság. Kinek volt indítéka? Miért tette? Honnan tudta, hogy ott lesztek? Vagy egyszerűen csak véletlen volt, hogy ti voltatok a célpontok? Próbáld ezeket összetenni és akkor talán sikerül elfogadnod, hogy ez az egész egy szomorú baleset. – A gyilkosság csak dühöt és bosszúvágyat szül, amire egyáltalán nincsen szüksége.

Figyeltem őt vagyis a mögötte lévő órát. Olyan volt, mintha megbűvölt volna és ennek köszönhetően csak ülnék ott és bámulnék ki a fejemből, de valójában az egész miatt volt. Végre, most először kezdtem elbeszélni róla és minden egyes kimondott szó olyan volt, mintha ott lennék és újra, meg újra átélném a dolgokat. Lehet, hogy ezért tartott ilyen sokéig megnyílnom, de az is lehet, hogy attól féltem, ha kimondom a dolgokat, akkor részben el is engedem azt, ami történt, illetve azokat a személyeket, akiket elveszítettem és azt hiszem erre még nem álltam készen. Egyszerűen még fura lett volna hirtelen mindent elfelejteni és kitörölni a memóriámból. Talán túlzottan ragaszkodtam, de ez van. Lassan megmozdítottam a fejemet és egy kisebb sóhaj hagyta le az ajkaimat.
Nem csak a munka van, hanem más valaki is van az életemben. Barry, így hívják és nem értem miért tart ki mellettem, hiszen eléggé szörnyen viselkedtem vele, de úgy érzem jobb lenne neki nélkülem. Félek attól, hogy én már nem tudnék boldogságot csempészni az életébe. Nézzen csak rám, hiszen olyan vagyok, mint egy hulla. -mondtam neki őszintén, majd egy aprót a hajamba túrtam és újra a fákat kezdtem el nézni az ablakon keresztül.
Talán, ha megkapom a válaszokat, akkor végre a lelkem is megnyugodhat. - mondtam szinte alig hallhatóan, de közben nem néztem rá. Letöröltem egy apró könnycseppet a szemem sarkából, majd újra rápillantottam és úgy ejtettem ki azt az egy bizonyos szót és közben reménykedtem abban, hogy tényleg nem fog innét kijutni ez a dolog, mert ha igen, akkor lehet az orvosi karrieremnek is vége, mert mindenki azt fogja hinni, hogy megörültem, ami talán részben igaz is. - Gyilkosság...

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra láthatom őt. Azt pedig végképp nem, hogy hajlandó lesz beszélni és megnyílni nekem. Többször elgondolkoztam azon, hogy jobb lett volna, ha őt is benn hagyom. Együtt lehetne a szeretteivel és nem kellene azzal együtt élnie nap, mint nap, hogy nem maradt hátra senkije. Ha így nézzük, akkor tulajdonképpen csak hagytam őt szenvedni. Még mindig hagyom és annyira elvetemült beteg állat vagyok, hogy azt élvezem, ha kiönti nekem a lelkem és beszél arról, hogy mégis pontosan milyen érzelmek kavarognak benne az eset óta. De nem erről van szó. Egyszerűen csak át akarom őt segíteni ezen a nehéz időszakon még, ha nem is tűnhet mindig így. Ha ott hagytam volna meghalni most nem kellene minden nap küzdenie a túlélésért, hogy csak egy kis életkedve legyen. Én tettem ezt vele. Az egyik idióta vadász úgy gondolta, hogy nézzük mennyire gyorsak a vámpírok. Biztos vagyok benne, hogy be volt csavarodva, de szerencsére már ő is alulról szagolja az ibolyát. Nem lesz még egy család, akit célpontul vehet. Azonban az, hogy ő halott nem jelenti azt, hogy egyedül volt, mert nem volt lehetőségem listát kérni a társairól. Egyszerűen csak kiontottam az életét, mintha nem is számított volna soha sem. Mert nem is számított. Az ilyen nyomorultak nem érdemelnek meg egyetlen egy napot sem. Minket neveznek szörnyetegnek, amikor egy egész családot kiirtott minden bűntudat nélkül.
– Mi lenne, ha egyszer nem a munkába mennél és monoton dolgokat csinálnál, hanem kipróbálnál valami mást is, amit eddig még soha sem? Új dolgokat próbálnál ki és hagynád, hogy ezek az új dolgok boldoggá tegyenek, illetve helyettesítsék a fájdalmadat a lelkedben? Mert így olyan vagy, mint egy robot. – Minden áldott nap ugyanazt csinálni dögunalom lehet. Ha például egy nap folyamatosan ismétlődik az emberek mindig valami újdonságot keresnek, mert egy idő után az kergeti őket őrületbe, hogy ugyanazt csinálják mindig ugyanabban a percben. De van, hogy fel sem tűnik az embernek. Egy biztos. Ha nem tesz boldoggá, amit csinálsz, akkor változtatni kell.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez a legjobb alkalom válaszok keresésére? Még lelkileg nem vagy túl ezen az egészen.. Ha nem baleset volt, akkor mégis mi? Oszd meg velem a gondolataid nem megy ezeken a falakon kívülre. – Köt az orvosi titoktartás. Legalábbis elméletben. Ha tényleg orvos lennék, de nem vagyok az.

Csendesen hallgattam őt, de nem vágtam közbe és nem is hagyta el ajkaimat egyetlen egy szó se. Olyan voltam, mint egy szobor, akire semmi nincsen szinte hatással. Se a szellő, se a szavak ereje. Egyszerűen csak a kezemet bámultam és próbáltam valamiféle válasz után kutatni. Azt mondja, hogy pont az ellenkezőjét kell tenni, de minden nap azt teszem, hiszen felkelek és dolgozni megyek, segítek az embereken, de valahogy még se lesz semmi se jobb. Azokat már nem tudom megmenteni, akik mindent jelentettek számomra. Ők voltak az életem és most semmi se maradt utánuk csak kiégett mező, a kietlenség. Tudom jól, hogy nagy a csend és mondanom kellene valamit, de nem megy. Egyszerűen olyan, mintha elfelejtettem volna beszélni, mintha a sivatag beköltözött volna a torkomba és egyszerűen semmi nyál nem lenne ott, ami segítsen a létezésben. Egyszerűen nem megy. Fogalmam nincs mennyi ideig ülhettem ott némán és mozdulatlanul mire felemeltem a fejemet és ránéztem.
Minden egyes nap azt teszem. Felkelek és dolgozni megyek, hogy segíteni tudjak másokon, pedig nem akarok. Feküdni akarok és örökké sötétségben lenni, álomban lenni. Nem akarok emlékezni, egyszerűen minden egyes lélegzetvétel olyan, mintha valami kaktusz szurkálná a mellkasomat, hogy soha ne felejtsem el azt, ami történt. - mondom neki szinte egyetlen egy levegő vételre és közben próbálom visszatartani minden érzésemet, ami minden egyes szó után egyre jobban hatalmába kerített. Úgy érzem, hogy nem bírom tovább, hogy itt a vég és a szívemben már soha nem lesz békesség és szerelem. Egyszerűen olyan, mintha minden  ehhez hasonló érzés a feledésbe merült volna.
Válaszokat akarok kapni. Tudni akarom, hogy miként éltem túl és miért történt ez. Mindenki azt mondja, hogy baleset volt, de tudom, hogy nem az volt. - törik ki belőlem végre az, amit gondolok. Sokan mondhatják azt, hogy ez és ez baleset volt, de nem volt az. Pontosan tudom, hogy okkal történt és valaki ezt művelte. Talán, ha rájövök az igazságra, akkor talán a lelkem is békességre lel és végre talán új életet kezdhetek, s nem csak akkor leszek boldog, amikor Barry közvetlen közelemben van, hanem mindig. Mindig hallhatom csodásnak a madarak énekét, érezhetem a nap melengető hatását és talán végre nem olyan leszek akkor, mint egy zombi.

Őszintén bevallom, hogy nem vártam az érkezését Caitlyn-nek. Segíteni akartam neki azok után, hogy tulajdonképpen az én hibámból szemelte ki a családját egy pszichopata alak és kis híján veszítette ő is életét. Néha elgondolkozom, hogy jobb lett volna, ha ott hagyom benn a házban és nem kellene együtt élnie az emlékekkel. De az igazság az, hogy képtelen lettem volna. Ahogyan Elena-t is őt is megmentettem, mert kötelességemnek éreztem. Bár Elena nem az én hibámból sodródott le az útról. De ez jelen pillanatban most lényegtelen tényező. Itt áll előttem és megigézhetném, hogy felejtsen el minden keserűséget, de milyen üres élet lenne az, hogy nem tudod mi hiányzik? Az igézés elfeledtethet veled dolgokat, de ugyanakkor rendkívül üressé is tehet téged. Attól függ, hogy mennyire fontos emléktől fosztanak meg. Azt hiszem a családjának az elveszítése az igen csak fontos emlékek közé tartozik ezért döntöttem úgy inkább, hogy segítek neki megbirkózni ezzel az egésszel, mintsem egyszerűen megnyomni a törlésgombot. Ez olyan egyszerű lenne, mint egy hozzám hasonló számára kikapcsolni az érzéseit. A problémákat abban a pillanatban le is húzhatná az ember a wc-n. Mégis szerintem nagyobb dicsőség az, ha felemelt fejjel végig küzdjük a nehéz időszakokat, mintsem eltöröljük őket. Ezek erőssé tesznek minket. Persze élhetünk tagadásban, de egy idő után utolérnek minket a dolgok és meg kell velük küzdenünk.
– Semmi gond, Caitlyn. Érezd magad otthon. – Nem válaszoltam a telefonra és megértem, hogy itt keresett. Bár nem tudom mennyi ideje ácsoroghatott itt, hogy ennyire feszengeni kezdett, mikor megjelentem. Semmi szükség arra, hogy bocsánatot kérjen, mert nem tett semmi rosszat. Az állítólagos irodámban ácsorogni nem akkora nagy bűn. Főleg, mivel itt nem hiszem, hogy más is megfordulna. A lakásban lehet és valószínűleg tönkre is tennék a szemében kialakított képet magamról, de mostanában úgy sem jár erre senki.. Maximum Katherine, de neki talán még megy az improvizáció. – Rendben van. – Válaszolom, de már le is ül a kanapéra. Hát elég gyorsan meggondolta magát mondjuk nem fogom felróni neki ezt, mint valami hibát. Ha valakinek semmi joga ítélkezni a másik ember felett, akkor az én vagyok.
– Volt ilyesmihez szerencsém, de ilyenkor pont az ellenkezőjét kell tenni, amit az ember érez. Szerintem itt igazából arról van szó, hogy nem akarod megtalálni a helyedet a világban, mert félsz, ha megtalálod, akkor újra elragadja tőled az élet az esélyt a boldogságra. – Nehéz lehet megnyílni egy ilyen tragédia után. Mindent egy csapásra elveszíteni. Erős nő, hogy még ezek után is teljes egészben képes járni-kelni még akkor is, ha a lelke, már teljesen megtört.

Hallottam szinte minden egyes perc múlását, mintha még ez is meg akarna őrjíteni. Legszívesebben darabokra szendém ezt a ketyegőórát, csak hogy végre elhallgasson. Nem értem, hogy ma miért van ellenem minden. Miért vagyok ennyire gyenge és megtört. Mit vétettem? Vajon tényleg van korábbi élet és annak az árát én most fizetem? Magam sem tudom, csak azt tudom, hogy az idő is egyre borúsabb lesz, mintha szolidalítást vállalna az én állapotommal. Érzem, amint egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon. Lassan odanyúlok és letörlöm. Erősnek kellene lennem, de nem megy. Talán túl sokáig hallgattam, vagy esetleg már túl erősnek mutattam magamat, amikor valójában nem is voltam az. Nem is hallottam meg őt, hogy itt van. Valószínűleg túlzottan elmerültem a gondolataimban, az önemésztésben. Nem sajnálom magamat, egyszerűen csak úgy érzem, hogy a pokol kénköves bugyraiban ragadtam és soha többé nem juthatok ki. Azt is mondhatnám, hogy szép lassan felemészt a fájdalom még ennyi idő után is, pedig van olyan személy az életemben, akinek sikerül mosolyt csalnia az arcomra, de olyan mintha a boldogságtól is rettegnék és úgy érezném, hogy nekem az nem jár.
-Stefan! - mondtam még mindig kicsit kalapáló szívvel, hiszen kicsikét tényleg megijedtem. Óvatosan pillantottam rá, hiszen mégis csak úgy beállítottam ide. Szólnom kellett volna, de én próbáltam... - Sajnálom, nem akartam csak így betörni, de próbáltalak elérni és nem tudtam hova mehetnék.. - mondtam neki sietve és közben a karomat összefontam magam előtt. Még egy utolsó pillantást vettem az erdőre, majd beljebb sétáltam a szobába. Elindulok a kanapé felé, de végül pár lépés után megtorpanok. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat mielőtt újra megszólalnék. - Azt hiszem ma inkább nem ülök le, hiszen mit veszíthetek? Maximum a lábaim hamarosan feladják a szolgálatot. - mondom neki egy félszeg mosoly kíséretében, majd mint aki nincs tudatában a cselekedeteivel úgy huppanok le mégis a kanapéra. Egy darabig még figyelem őt, de nem mondok semmit se. Nem értem, hogy miért ennyire türelmes.
Volt már olyan érzésed, hogy egyszerűen nem találtad a helyedet a világban és úgy érezted, hogy minden elől csak menekülni akarsz? - kérdeztem tőle csendesen és közben az ölemben pihenő kezeimet figyeltem. Mintha attól félnék, hogy elvesztem az uralmat felettük és olyat fogok tenni, amit még magam sem értek. Mintha a lényem, a mozgásom és a testem teljesen külön mozogna és egyiket se uralnám jelenleg és ez kicsit megijeszt. Igen, egy hatalmas káosz voltam, de ez talán nem csoda, mivel pontosan egy éve veszítettem el mindenkit, aki az életem része volt akkoriban.

Az utóbbi időben nem igazán mondhatnám, hogy önmagam lettem volna. De hála az égnek magam mögött hagytam ezt az egészet. A telefonom egész nap a kocsimban pihent és, mikor végre újra a kezeim közé kaparintom látom, hogy egy jó pár nem fogadott hívásom volt Caitlyn-től. Eldöntöm, hogy amint hazaérek felhívom. Össze kell szednem a gondolataimat, hogy mégis mit mondhatnék neki. A pszichológus álcám nem tudom, hogy mikor bukik meg, de remélem nem beszélek olyan sok sületlenséget, amiből süt az, hogy fogalmam nincs, hogy mit csinálok. Sok év tapasztalat áll mögöttem és ezt megpróbálom felhasználni. Elég sokat tudok az emberekről és jómagam és elég sok dolgon mentem keresztül. Ebbe természetesen az általam szeretett emberek elvesztése is beletartozik, szóval teljes mértékben tudok azonosulni a dolgokkal. Ennyi talán elég is lesz. Legalábbis egyelőre, mert nem úgy tűnik, hogy az elkövetkezendő napokban nem kíván megnyílni. Bár az is lehet, hogy azért keresett, mert készen áll rá. Én ennek pedig rendkívül örülök, mert amíg nem nézzünk szembe a dolgokkal nem tudjuk lerázni magunkról. Én ezt is nagyon jól tudom. Talán még mindig a saját elmém fogságában élnék, ha Katheirne nem segít nekem. Most pedig én leszek Katherine. Vagyis az ő szerepét veszem fel ebben a kis dologban.
Belépek az ajtón és készen állok arra, hogy tárcsázzam Caitlyn-t, amikor szapora szívverést hallok az állítólagos irodámból. Több sem kell ahhoz, hogy egy pillanaton belül az ajtóban teremjek. Valahogy sejtettem, hogy hozzá lesz szerencsém, de meglepett, hogy egészen idáig bemerészkedett, bár mondhatni ez a ház már kész átjáró.. Aki akar bejön. Nem szükséges ide engedély. – Caitlyn. – Szólítom meg, miközben beljebb lépkedek az irodába reménykedve abban, hogy nem rémítettem halálra. – Bocsáss meg, hogy nem vettem fel a telefont egy kicsit elfoglalt voltam, de ezek szerint nagyon fontos, ha egészen idáig eljöttél. Foglalj helyet. – Intek a kanapé felé én pedig megtámaszkodom az azzal szembeni asztalon. Várom, hogy beszélni kezdjen, hiszen valószínűleg azért jött ide és keresett, mert valami mondanivalója van. Én pedig csupa fül vagyok.

Talán okkal nem vette fel a telefont. Nem kellene itt lennem, de egyszerűen nem tudok máshol lenni. Érzem, amint a szívem szinte a torkomban dobog és úgy érzem szép lassan megfulladok. Felemészt az a szenvedés, ami lassan egy éve fogságban tart. Egyszerűen eddig próbáltam elnyomni, vele együtt élni, de ma sehogy se megy. Úgy érzem, hogy itt az ideje változtatni, de vajon képes leszek rá? Képes lehet az ember lassan egy évnyi fogság után megszabadulni a pokol kénköves bugyraiból? Magam sem tudom.... Egyedül azt tudom, ha nem kezdek el szembenézni a dolgokkal, akkor lassan már túl késő lesz és számomra nem lesz menekvés. Nem tudom, hogy kihez fordulhatnék vagy esetleg mit kellene tennem. Egyszerűen azt tudom, hogy hozzá kell jönnöm, mert ő segíteni akar és az elmúlt egy évben is türelmes volt velem. Talán őt tényleg érdekli az, hogy mi van velem és segíthet megszabadulni a démonaimtól. Már magam sem tudom, hogy miben kellene hinnem és miben nem, de mégis itt vagyok....
Lassan végül megállok az autóval és sietve kikászálódok. Már rég bent kellene lennem a munkahelyemen, de egyszerűen nem tudtam bemenni. Ma nem. Sietve indulok meg az ajtó felé. Kopogok, de senki nem nyit ajtót és nem is válaszol senki se. Fura módon még is kinyílik az ajtó. Óvatosan belépek és körbepillantok.- Van itt valaki? - kérdezem csodálkozva, de újra senki nem válaszol. Lassan elindultam befelé egyenes az iroda irányába. Újra kopogtam, de megint senki se válaszolt. Egy darabig csak álltam ott, de végül benyitottam és besétáltam. Nem értettem, hogy hol lehet és miért akar kerülni most engem, mert mindig is azt mondta, ha bármi van, akkor nyugodtan hívhatom, de most, amikor tényleg szükségem lenne rá, akkor nincs sehol se. Nem értettem, hogy hova tűnhetett. Lassan letettem a táskámat és az ablakhoz sétáltam. Megálltam az ablak előtt és kifelé bámultam miközben próbáltam megfejteni, hogy mit is keresek pontosan itt és miért nem megyek el, amikor nyilvánvalóan senki nincs itt. Most már egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy nem csak legbelül vagyok egy roncs, hanem már talán a tetteim is az őrület határait feszegetik.

|| Remélem kezdőnek jó lesz