Mondják: a háború megkeményíti a halandó lelkét. Álmokat zúz porrá és felrázz legszebb, legidillibb álmokból, amit békeidőkben életnek nevezünk. Elvesztesz mindent, még a lelked egy darabját is.


Felmenőim az elsők között voltak azon családok között, akik elsőként telepedtek le Luhanszkba 1795 tájékán. Egy brit iparmágnás fémöntő üzemet létesített a környéken, munkát és életet hozva erre a vidékre. A település óriási vasöntővel rendelkezett, mely lehetővé tette, hogy mozdonyokat és gépeket készítsenek. A gyorsan fejlődő Luhanszk 1882-ban városi rangra emelkedett.
Családunkban sok olyan férfi és nő volt, aki a haza szolgálatába helyezte életét. A férfiak derék katonák, a nők gondos ápolók voltak. Nagyapám testi fogyatékossága miatt nem lett...nem lehetett katona, ehelyett minden idejét az üzemben töltötte, ami a családunk tulajdonában volt. Öt és fél évtizeden keresztül vezette a gyárat, amit hosszas betegeskedést követő halála után apám vett át. Én 1892. tavaszán láttam meg a napvilágot, szüleim harmadik gyermekeként. Érkezésemet két bátyám előzte meg. Fegyelemben és vallásos szigorban nevelkedtem. A szüleim már korán kijelölték az utamat és a férfit is mellém, aki majd az úton végigkísér. Szófogadó gyermekként elfogadtam a döntést, és elnyomtam a lelkemben háborgó hangokat, amik kézzel-lábbal tiltakoztak ez ellen. Akkor azt kívántam bárcsak történne valami és felszabadulhatnék a felelősség alól, amit családom mért rám. Akkoriban valóban ez volt az egyetlen vágyam.


Egy boldogító igen...egy gyűrű...egy csók és ez élet egy új fejezetbe lép.
A férjemet a szüleim választották, egy jó családból való, magas rangú katonatisztet, Milos J. Scott főhadnagyot. Nem hittem volna, de a közösen töltött évek alatt megszerettem őt. Sajnáltam, hogy a szüleim nem élték meg ezt a napot, hogy lássák és elmondhassam: igazuk volt. Hét évvel ezelőtt tragikus körülmények között életüket vesztették, amikor tűz ütött ki a gyárban. Tisztán emlékszem arra az éjszakára, mintha csak tegnap lett volna. Koromfekete volt az ég, még a hold is gondosan elrejtette magát. Csak a gyárépületekből felcsapó, vöröslő lángok loptak fényt a sötétségbe. A környék csendjét a szirénák fülsértő hangja verte fel. Mindenki a gyárhoz rohant segíteni. Órákba telt, de sikerült erejét venni a lángoknak. A károk nagyok voltak és rengeteg volt a halott. Elvesztettem a szüleimet, a bátyáim távol voltak, ezért Alfred Havoc ezredes, a bácsikám vett a gondjaiba.
Sokáig balesetnek hittem, egészen az esküvőm napjáig kellett várnom, hogy megtudjam, mi történt igazából a szüleimmel. Évekig csak egy szörnyű tragédiának gondoltam, ami elkerülhetetlen volt. Egy véletlenül elkapott beszélgetés azonban ráébresztett, hogy ez minden volt, csak baleset nem.
-Kitervelt gyilkosság. - zengtek az ezredes szavai. Lesújtó szavak voltak ezek, még a vér is megfagyott bennem. A bácsikám az első perctől kezdve tudta, hogy itt nincsenek véletlenek és nyomozásba kezdett. Megtudta, hogy egy külföldi férfi többször is ajánlatot tett az apámnak az üzem megvásárlására, de ő minden alkalommal visszautasította az idegent. A férfi utolsó látogatását követő estén lobbant lángra az üzem. A férfinak azóta nyoma veszett, senki nem halott felőle.
-Sötét idők közelednek. A pokol kapui résnyire nyíltak. - hangzottak bajjóslón bácsikám szavai. Csak úgy mint mindig megállt az ablak előtt és hosszan bámult a naplementébe. Mintha csak a lemenő nap sugaraiból olvasta volna ki a sötét jövőt.


A következő évek izgalomban teltek, az élet szinte pezsgett. Nem szerettem soha a politikát, mégis életünk részévé vált. A világ megváltozott, de az igazi változások még csak ezután következtek.
1914. június 28. - a szarajevói merénylet után megpecsételődött a sorsunk. Az ezredes jósolta sötét korszak lassan ránk köszöntött. Az országok hadüzenetet küldtek egymásnak. Innen már nem volt visszaút. A gyárunk mozdonyok helyett harcászati eszközöket, katonáink kezébe fegyvert gyártott. Az évek alatt kiváló lövésszé váltam, a férjem tanított meg lőni, azért hogy meg tudjam magam védeni. Tehetségesebbnek bizonyultam, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. Egyszer még az ezredes életét is megmentettem, aki akkor azt mondta: Ha férfinak születtem volna, sokra vihettem volna a kötelékben.


Minden egyes eltelt nappal testközelibbé vált a háború. Az életünk része lett. A halál ott lebegett a fejünk felett és csak az alkalomra várt mikor ragadhat magával egy újabb lelket. Nem számított hogyan éltél, mennyit éltél, ki voltál és hogy, mit tettél korábban, ha fejbe talált egy lövedék, vége volt.  
Az első harci bevetésünk 1914. szeptemberében történt, mikor az Uzsoki-hágót védtük. Az első komoly harcunkra 1915. április 28. és május 2.-a között került sor a Makivka hegynél. Az a csata megölt bennem mindent.

Fekete a világ, sűrű füst körötte. Háborog a világ. Tompa minden hang és szag. Fémes íz a számban, több sebből vérzek. Most meghalok?!
-Milos. - térdelek férjem élettelen teste mellé. A szemében már nyoma sem volt a rá jellemző büszke tekintetnek, üresség ült benne. Mellkasára ütök, nem felel. Mellettünk nem is messze, Lewis géppuska golyói záporoznak. Halálsikolyok mindenfele. Egy éles kattanás a fejem mögött. Óvatlan voltam, az ellenség mögém lopakodott. Megfordulok és farkasszemet nézek a puskacsővel, majd egy villanás és puskapor száll a levegőben. Éles fájdalom nyílal a mellkasomba, a földre rogyok. Lelőttek.
-Meghalok, de előbb. - nehézkesen jönnek a szavak. Vért köpök.
-Magammal viszlek a pokolba. - megmaradt erőmmel pisztolyomat gyilkosom felé emelem, majd meghúzom a ravaszt és végzek vele. A férfi felordít, a szívéhez kap, s holtan esik össze. Fáradtam a földre hajtom a fejem, elmosolyodom, majd elszürkül a világ.

Napokkal később...

Riasztó, sötét képek kísértenek. Összefüggéstelen képek ezek, amik felvillannak, majd egy éles fájdalom érzése ébreszt. Kinyitom a szemem, alvadt vér íze a számban.
-Sheska, ébredj. - pofontól piroslik az arcom. Beletelik pár percbe, mire rájövök: Élek! Aztán szomorúság fog el. A férjem halott. Az ezredes leül az ágyam szélére, és tovább fájdítja a szívemet. Elmondja bátyáim árulás áldozatai lettek, régi bajtársak fordultak ellenük. Julijt lelőtték, ő azonnal meghalt. Hannu súlyosan megsérült, állítólag a folyóba veszett, de a testét még nem találták meg. Fűtött a bosszúvágy. Miféle világ ez? Előbb a szüleim, aztán a férjem, most pedig a bátyáimat vesztem el. Alig vártam, hogy elhagyjam a kórházat és visszatérjek a lőtérre gyakorolni. Feltett szándékom volt, hogy ha a Pokolig is kell mennem, de előkerítem az árulókat.