A tegnapi vérengzés mindent tönkretett. Monique meghalt. A másik két lány is. Nem tudtam mit tenni. Egyedül én maradtam, aki elvégezheti ezt... egyedül én... és a boszorkányok az én pártomat fogják. Tudom, érzem az erejüket magamban! Tudnom kell, hogy... mennyi az az erő, amelyet kaptam, de nem árulták el... talán csupán akkor kapom meg, ha elvégeztem a feladatot? Letettem a gyermeket az oltárra, majd mivel még nem jött el az idő, letisztítottam bőrét, melyen még látszódtak a vér nyomai. - Sajnálom, hogy meg kell tennem... ártatlan gyermek vagy, aki rossz családba született. De inkább most, minthogy később menekülnöd kelljen. Mindenkinek könnyebb lesz. S én is életben maradhatok. - suttogtam halkan, mintha ezzel magam tudnám megnyugtatni.
Úgy vezettem idáig az autót, mint egy őrült. Megszegtem minden szabályt, szerencsére senki nem rabolta az időnket azzal, hogy megállított. Nem tudom, honnan érezte Hayley, hogy a lányunk itt lehet, de valami ösztön azt súgja, higgyek neki. Ő az anyja... biztos azt is érzi, amit én nem. Mintha egy láthatatlan szál kötné össze őket kettőjüket. A temető előtt kipattantam a kocsiból, Hayley és Elijah szinte ugyanabban a pillanatban követett. - Na és most merre? - kérdeztem, rekedten a félelemtől és a haragtól. Tudtam, hogy ha most Genevieve a kezembe kerül, válogatott kínok között távozik majd ebből a világból. Önmagamra is dühös voltam, mert ilyen hülye voltam, hogy megbíztam benne.
Hála az égnek, gyorsan elérünk a temetőig, és a megérzésem igaznak bizonyult, hiszen Hayley valamilyen különös oknál fogva érzi, hogy hol van a kicsi. Nem értem magam sem, hogy hogyan is működik ez a kapcsolat kettejük között, de nincs most idő arra, hogy ezen agyaljunk. Klaus sebesen száguld végig az utakon, amit most nem bánok. Én is ugyanúgy aggódom a gyermekért, mint ők ketten a kocsiban, így sebesen pattanok ki a kocsiból Klaus után. - Nem tudom. Túl nagy ez a hely - jelentem ki aggódva majd Hayley-re nézek. Ha tényleg érzi, márpedig éreznie kell, ő tudni fogja. - Hayley... Érzed őt? - kérdezem, és összevont szemöldökkel nézek rá, miközben szívem szerint már mennék keresni őt, és már többféle halálnemet is elképzeltem Genevieve-nek.
Elképesztően rövid időn belül kiérünk a temetőhöz, mert Klaus úgy vezet, mint egy őrült. De ezúttal egy szavam sem lehet, és nem csak azért, mert én is ugyanannyira hamar szeretnék megérkezni, és magamban azért imádkozom, hogy ne késsünk el, hanem azért is, mert már attól sem kell tartanom, hogy esetleg kinyír bennünket. Hiszen, hé, már halott vagyok. Sietve pattanok ki a kocsiból. Furcsán érzem magam, szoknom kell még ezt a sebességet, amit a vámpírélet nyújt. Végignézek a két férfit, mindkettő tanácstalannak tűnik, de én tudom, érzem, hogy merre kell mennünk. Mintha egy láthatatlan kötél lenne rám kötve, vonz magához. Legalább biztosan tudhatom, hogy még életben van. - Erre - jelentem ki határozottan, miközben megindulok, és nem tart sokáig, amíg odavezetem őket. Befordulunk a következő kripta után, és az a borzalom tárul a számunk elé, amint az a nő a lányunkat egy oltáron készül épp feláldozni. - Te r*banc! - sziszegem dühvel kevert kétségbeeséssel, és az újonnan kapott gyorsaságomat használva igyekszem rávetni magam.
Sosem fogadtam el, ha mások engem irányítanak, ez az alkalom ritka kivétel. Hayley olyan, mint egy robot, vezetik az érzései, és ezekben az érzésekben jobban bízom jelenleg, mint bármi másban. Hiába vagyok a kicsi apja, azt hiszem, én és a bátyám akár ítéletnapig is keringhetnénk itt. Talán még akkor sem bukkannánk a lányom nyomára. Sietünk Hayley után, mígnem egy kanyarban földbe gyökerezik a lábam. Genevieve-t látom, ahogy egy sírból hevenyészett oltáron fekvő lányom fölé hajol...egy késsel a kezében. Az arcom azonnal átváltozik, ahogy elönt a gyilkos harag. Mintha forró vízbe ereszkednék, úgy lepi el minden porcikámat. - MEGÖLLEK! - üvöltem Genevieve felé, és Hayleyvel egy időben mozdulok, hogy megakadályozzam a legrosszabbat, ami megtörténhet.
Tudom, hogy sietnünk kell, és bízom Hayley ösztöneiben. Tudom, hogy érzi a kicsit, és ez talán azért is lehetséges, mert a vére még a szervezetében van. Legalábbis gondolom. Ez az egész olyan természetfeletti, amivel eddig nem volt dolgunk. így nem kérdőjelezem meg a nőt, csak követem, ahogy ide-oda kanyargunk a hatalmas temetőben. Mi Klaus-szal biztosan eltévedtünk volna, és csak keringenénk körbe az egész helyen, de így értékes időt nyerünk. Aztán ahogy az egyik kriptánál befordulunk, a szemünk elé tárul az, amit nem akartunk látni. Genevieve egy oltáron hajol a gyermek fölé. Egy ártatlan gyermek fölé, akit meg akar ölni. A tőr is a kezében van, és Hayley indul meg először felé, majd Klaus is, végül én is egy szó nélkül követem őket. Nem tudom, milyen erővel bír a boszorkány, de valahogy eme tény ki is megy a fejemből, ahogy megindulok utánuk, hogy megmentsük a gyermek életét.
Egykoron, mikor boszorkány tehetségemet csupán tanultam használni, nem sejtettem még, hogy egy gyermek halálát kell okoznom majd. S akkoriban nem is tudtam, hogy a boszorkányok szava ilyen módon szent és sérthetetlen. Nem tehetünk az ellen, amit mondanak, végre kell hajtanunk a feladatunkat, különben meghalunk... arra a sorsra jutnék, amelyre Monique... nem, ez nem történhet meg. Pár perc telt el, én pedig vártam a megfelelő pillanatra... még nem jött el... de ekkor olyasmire lettem figyelmes, amiről azt hittem, kizárhatom, s már nem lesz dolgom vele. A vérfarkaslány jelent meg, mellette a Mikaelson fivérekkel, én pedig nem engedhettem meg magamnak azt, hogy meglepődjek. - Ennek meg kell történnie! Ha akarjátok, ha nem! - emeltem meg a hangom, majd így tettem a kezeimmel is, hogy mire ideérhetett volna a lány, egy mozdulattal megakadályozzam a majdnem bekövetkezett támadását, csak úgy, mint a másik kettőét is. Arra nem maradt időm, hogy végiggondoljam, hogyan lehet életben a lány...
Már majdnem... már olyan elérhető közelségbe, alig néhány karnyújtásnyira került tőlem a lehetőség, hogy ízekre szedjem Genevieve-t, hogy kitörjem a nyakát, de előtte még lehetőleg egyesével kitépem mindkét kezét és lábát azért, amit tett velem, velünk, és amire készül a lányommal... De nem tudtam a közelébe férkőzni, ahogy egyikünk sem. A düh elfeledtette velem, hogy boszorkánnyal állunk szemben, méghozzá olyan boszorkánnyal, aki elhatározta, hogy akár törik, akár szakad, véghezviszi a beteges akaratát és tervét. A föld megmozdult, lángnyelvek csaptak ki belőle. Nem tudtam mit csinálni, a földre vetettem magam, mert képtelen voltam megtartani az egyensúlyomat. Lángfal választott a boszorkánytól, és a kicsitől.
Hiába van itt három halhatatlan - akármilyen furcsa is egyelőre magamat is közéjük sorolnom - egyetlen boszorkánnyal szemben, ha az utóbbinak megvan a hatalma ahhoz, hogy feltartóztasson egyszerre akár mindannyiunkat is. De hatalmasat téved, ha azt hiszi, hogy a varázsereje és néhány lángnyelv vissza tud engem tartani attól, hogy megvédjem a kislányomat. Egy anyát ilyesmi nem fog visszatartani, mert inkább meghalok még vagy százszor, akkor sem engedem, hogy bántsa őt. A migrén, amit rám szabadíthat, fájdalmas és kellemetlen, csak úgy, mintha lángok marják a bőrömet, de bármelyiket elviselném, hogy megmentsem a babát. Visszafojtott sikollyal suhanok keresztül a tűzből készült falon, és közvetlenül Genevieve mellett állok meg, elkapva a karját, mely a tőrt tatja, befelé csavarom a kezét, és emberfeletti sebességgel fúrom azt a hasa közepébe. Nem tudom, hogy ennyi végez e vele, vagy sem, mert jelenleg egyetlen gondolatom az, hogy a kislányomat elvigyem a közeléből. Karjaimba kapom a kicsit, és hátrálni kezdek. - Senki nem bánthatja őt büntetlenül - jelentem ki fenyegetően.
† music: Paradise † note: - † words: Millió sorry a sok késés miatt. :$
A gyermek még mindig előttem hevert, miközben egyik kezemet felemelve továbbra is gondoskodtam arról, hogy ne jöhessenek a közelembe. Magam sem tudom, hogy a másodpercek peregtek-e túl gyorsan vagy a győzelem kapujában az én gondolkodásom lassult-e le... annyit láttam és felfogtam, hogy a két ősi nem volt képes a földből felcsapódó tüzet elkerülni, képtelenek voltak megkerülni... de a lány nem... a kés, amelyet a gyermek fölé emeltem, s már készültem vele lesújtani, már nem volt a kezemben... éles szúrás a gyomromban, bele egyenesen a mellkasom közepébe, és fájdalmas nyögéssel, összeszorított szemekkel érzékeltem, ahogyan végül bennem talált otthont, nem a csecsemőben.
Ujjaimmal odakaptam, ezáltal a mágia megszűnt, a tűz eltűnt, és csak a vért láttam, amely a sérülésemből szivárgott... a gyermek eltűnt, én pedig remegve néztem rájuk. - Értsetek meg... kérlek... én csak... én csak élni akarok... akartam - jöttek ki a torkomon a szavak, de ekkor már valami furcsa érzés bonatkozott ki bennem, minek következében fél kezemmel arcomhoz nyúltam, és fájó szemeim alatt vércsíkot töröltem le. - Ne. Én... én majdnem megtettem, amit kértél tőlem, majdnem végeztem vele! - emeltem fel a fejem, mintha ott lenne az, akitől a parancsot kaptam. - Én senkinek nem akartam rosszat... - suttogtam, szemeimből pedig már több ívben folydogált a vér... ezt még felfogtam, majd a következő pillanatban ránéztem Hayleyre és a két vámpírra. Ezt követően már nem volt más, csak a sötétség... amely elől menekülni akartam, mióta visszatértem az élőlk közé... elbuktam a feladatomat, amelyet követeltek tőlem... ami miatt az életemet visszakaphattam...
Csak különös, összemosódó képeket láttam magam előtt. Nem tudom, mit tett Genevieve, de a világ néha mintha megduplázódott volna, és nem tudtam eldönteni, vajon melyik világ az igazi, és melyik nem. Szédültem, alig láttam, és csak Elijah tompa nyögéséből következtettem rá, hogy alighanem ő is így van ezzel. Az egyetlen, akire nem hatott a varázs, Hayley volt. Mert úgy szökkent át a lángokon, mint a bosszúállás testet öltött istennője, és mikor a ránk szórt mágia egy másodperc alatt eloszlott, azonnal tudtam az okát is. És a legkevésbé sem bántam. Feltápászkodtam, és odaléptem az oltárhoz, ahol Hayley lassan felvette, és magához szorította a lányunkat. - Genevieve csak egy kurva volt. Igaz, annak tökéletes. De legalább megtanulta, hogy kikkel ne szórakozzon - mondom kissé rekedten, és a hangom teli van elismeréssel Hayley iránt. Majd szemem a kezeiben tartott apró lény felé fordítom, és önkéntelenül is kinyújtom a kezem. - Hát szia - suttogom halkan, és elakad a lélegzetem, ahogy az apró tenyér erősen ráfog az ujjamra.
Hirtelen tört rám a kettős látás, és megtorpantam. A földre taszított Genevieve ereje, és egy pillanatig csak igyekeztem összeszedni az erőmet, mert Ősi vagyok. Nem győzhet le. Aztán látom Hayley-t, és a tűz eltűnik, Genevieve pedig a földre rogy. Szavai eljutnak hozzám, de egyelőre képtelen lennék ezen rágódni csak odasietek a többiekhez. Figyelem, ahogy Hayley felveszi a gyermeket és Klaus is őt fürkészi, ahogy én is a kicsi arcát próbálom emlékeimbe vésni. - Gyönyörű - jegyzem meg halkan, miközben úgy érzem, hogy ez a kicsi a csoda a családunkban...
Akislányom már a karjaimban, biztonságban, és csak ez számít. Próbálom teljesen kizárni Genevieve haldoklását, a szavait, amit tett, azután annyit sem érdemel, hogy a halálában szánjam őt. Ennek ellenére megragad bennem egy mondata, de azt elteszem későbbre. Mire a boszorkány a földre hull élettelenül, már a fiúk is körénk gyűlnek. Halványan elmosolyodom, miközben fél szemmel őket is figyelem. A baba máris mindenkit elvarázsol. - Most már biztonságban vagy, édesem - suttogom neki, aztán felpillantok Klausra. - Lassan ideje lenne nevet kapnia, nem igaz? - teszem fel neki a kérdést, majd tekintetem ismét Genre siklik, a szemei alatt húzódó vércsíkokra. Azokat nem a halálos sebe festette az arcára, sokkal inkább úgy tűnik, mint egy túlvilági büntetés a fajtájától. - Hogy értette, hogy "én majdnem megtettem, amit kértél tőlem"? Ki irányította őt? Ki akarta, hogy megölje a babánkat? Az ősi boszorkányok? - ki kell mondanom ezt a kérdést, akármilyen baljóslatú is, mert ha bármi esély van rá, hogy Genevieve halálával a veszély ne megszűnjön, csak átirányuljon egy másik irányba, akkor valamit tennünk kell. - Anyátok is azért jött a városba, hogy ártson neki, nem igaz? - pillantok egyikről a másikra. Mielőtt a szülés megindult volna, Klaus elmondta, hogy megölték a szüleiket, mert a kislányunk életére akartak törni. Lehet ez véletlen egybeesés, vagy a két dolognak köze van egymáshoz?
Elbűvölten nézem azt a kis lényt Hayley karjában. Még mindig hihetetlen a tény, hogy ő belőlem, és ebből a lányból származik. A lányom. Kóstolgatom a szót, és azon veszem észre magam, hogy bármennyire is tiltakoztam a léte ellen, bármennyire is rémültem halálra a ténytől, most ugyanolyan elszántsággal tökéletem el, hogy megvédem őt bárkitől, és bármitől. Bármi áron. - Név? - kapom aztán fel a fejem. Előbb Elijah arcára nézek, majd vissza Hayleyre, és hirtelen, gondolkodás nélkül bököm ki. - Hope - mondom halkan, és azt hiszem, ennél nagyobb telitalálat nem is lehetne. Kimondatlanul is tudom, ők ketten is értik. - Lehetne...? - veszem át a gyereket Hayleytől, és noha elég bénán foghatom - nem volt részem még ilyesmiben - mégis, úgy tartom, mint egy felbecsülhetetlen értékű kincset.
- Megvédjük őt - jelentem ki aztán határozottan, mikor megemésztem Hayley szavait. - Mi hárman. Együtt - nézek aztán Elijahra. - Te voltál, aki mindig védelmezte a családunkat, engem is. Tudom, hogy most sem hagysz cserben, bátyám - mondom, és elmosolyodom, ahogy Hope tekintete engem fürkész.
Nem csak bennem hagytak ezernyi kérdést Genevieve kimondott szavai. Mégis ki akarhat ártani a gyermeknek? Egyetlen tippem van csupán, s pontosan azért, mert a szülés előtt a szüleink eljöttek, hogy elvegyék ennek a gyönyörű teremtésnek az életét. Mégis hogy képesek ők erre? - Hope - ismétlem el Klaus után a nevet, miközben az arcát fürkészem, majd ismét a gyermekre pillantok, végül figyelem ahogy Klaus átveszi a csöppséget. Nincsenek rá szavak, mennyire tökéletes, emberi és ártatlan. - Meg kell védenünk. Bármi áron - bólintok, miközben Klaus szavai elhitetik velem, hogy ismét egymás mellett harcoljunk az ellenségeink ellen. - Soha nem hagylak titeket cserben. Az az eskü számomra örök - eresztek el egy félmosolyt, miközben biztatóan Klaus vállára helyezem kezemet. Tudnia kell, hogy mellette leszek. Többé nem hagyom, hogy az irántam elkövetett tettei felébresszék a bosszú lángját. Így is eleget ellenségeskedtünk már, most viszont égetőbb problémáink vannak a saját harcainknál. - Viszont fontosabb az, amire szerintem mindketten rájöttetek, hogy te Hayley, a kicsi vérével haltál meg, és nem teljes az átváltozásod - mondom ki végül a szavakat, amik ismét foglalkoztatnak. Láttam Hayley testét, és nem volt szívverése, majd feltámadt. A gyermek vérétől, és ezt nem vehetjük félvállról. De csak ő dönthet ebben a kérdésben. A másik, ami zavaró tény, hogy még mindig nem tudhatjuk, ki akar Hope életére törni, csak sejtésünk van róla, és félek, hogy nem tenne jót neki, ha köztünk maradna, amíg fel nem takarítjuk magunk után ezt a káoszt, ami lassan eltemet minket.
Bármilyen borzalmakon is mentünk keresztül az utóbbi órákban, a halálom, a hajsza, a kislányunk majdnem elvesztése, mindaz, amit Genevieve tenni készült vele, ezek a szörnyűségek együtt sem tudják tönkretenni vagy beárnyékolni már ezt a gyönyörű pillanatot. A baba végre a karjaimban, épségben, csodálatos érzés. De szó nélkül adom át Klausnak is a lehetőséget, hogy ő is megtapasztalja ezt, és közben magamban a választott nevet ízlelgetem. - Tökéletesen illik rá - bólintok elmosolyodva, és képtelen vagyok akárcsak egy pillanatra levenni a pillantásomat a kicsiről, aki most épp az apját fedezi fel magának. Aztán mégis felnézek a fiúkra, amikor fogadkozni kezdenek. A korábbi rémületem kicsit elül. Ha ők ketten összefognak, ha összefogunk, hogy megvédjük a lányunkat, úgy érzem, bárkivel és bármivel szembe tudunk szállni, akármi is várjon ránk a jövőben. Elijah szavaitól azonban mintha hirtelen bukfencet vetne a gyomrom, szinte beleszédülök a szörnyű felismerésbe, amivel eddig nem akartam foglalkozni, és az agyam leghátsó zugába száműztem. Lassan tiltakozva ingatni kezdem a fejemet. - Nem... Nem. Én... Ezt nem tehetem. Nem tehetem vele, ez... - a kétségbeesés és fájdalom kiül az arcomra. Az újszülött kislányom vérét kell innom ahhoz, hogy életben maradjak? Korábban tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy ezt a pillanatot már semmilyen borzalom nem tehetné tönkre. - Mégis milyen anya lennék? Hiszen... Olyan pici... Én ezt nem akarom - összefacsarodik a szívem, csak nézek egyik férfiról a másikra, majd vissza a kicsire.
Látom, Hayleynek is tetszik a név. Milyen fura. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy szokásához híven csak azért is dacol majd velem. De Hope úgy tűnik, rá is jó hatással van. Rám is. Még akkor is, ha ezt nem mondom, és nem mutatom. De tisztában vagyok vele, hogy ők ketten érzik ezt. Hayley, és Elijah is. Ez utóbbi szavaira azonban felkapom a fejem. Igaza van. Hayley már félig hibrid. És szüksége van vérre hozzá, hogy befejezze az átváltozást. - Elijahnak igaza van - nézek komolyan Hayleyre. - Be kell az átváltozást fejezned. Választhatod a másik alternatívát is, de nem örülnék neki. Hope-nak szüksége van rád. Az anyjára - adom vissza a kicsit a kezébe. - Ne félj. Erős gyerek. Nem lesz semmi baja a világon - eresztek el egy nagyon halvány mosolyt.
Nem akartam felhozni, és a tehettem volna, még várok vele, de az idő szorít. Hayley-nek két választása van, és szeretném, ha nem a rosszabbikat választaná. De mégis ki kérdőjelezheti meg egy jó anya mibenlétét? Honnan kellene tudni, hogy ki a jó anya? A kérdés elgondolkodtat, és Klaus is ad egy választ, de úgy érzem, nekem is válaszolnom kell a kérdésre. - Olyan anya lennél, aki képes mindent feláldozni a gyermekéért. De ha meghalsz, sosem ismerhet meg téged - nézek rá komolyan. Tényleg kegyetlen dolog, hogy a gyermeke vérét kell innia, de sajnos így alakult. - Egy gyermek sem mondhatja el felnőtt korában magáról, hogy alig egy naposan megmentette az édesanyja életét - nézek rá, bár egy normális esetben én sem tartanám jó ötletnek, hogy egy gyermeket használjunk, de ez nem egy átlagos eset. - Neki mindig szüksége lesz majd rád - mondom, hiszen a gyermek legnagyobb támasza az anyja, és bár nem tudok jó anya példát mondani, Hayley minden bizonnyal a legjobb lesz, akit ismerek.
Egyik férfiről a másikra nézek, és be kell látnom, hogy igazuk van. Bármennyire is önzőségnek tűnik, hogy a saját életemért cserébe a lányom vérét igyam, még nagyobb önzőség lenne, ha nem tenném. Meg akarom kímélni őt, de attól nem lesz jobb neki, ha az anyja nélkül kell felnőnie, csak mert nem vagyok képes meghozni ezt az áldozatot. Szükségem van a vérére, neki viszont szüksége lesz rám, és én mellette szeretnék lenni, ameddig csak lehet. Lassan bólintok megadóan, és érzem, hogy valamelyest enyhül a szorítás is a mellkasomon. - Szüksége van az anyjára - mondom ki hangosan is a dolgot, kettejüket visszhangozva, így biztatva magamat is. - Mennyi vérre és lenne ehhez szükségem? - pillanatok fel Hope-ról az apjára, majd Elijahra. Még én is érzek némi kétségbeesést a hangomban, de az össze sem hasonlítható a szorongással, ami belül nyomaszt jelenleg. Remélem, hogy egy-két cseppnél többet nem kell elvennem a lányunktól.
- Mindannyiunknak szüksége van rád - mondom belenézve Hayley szemébe. És ez a piszkos igazság. Úgy megszoktam már, hogy velem van, ha eltűnne, olyan lenne mintha levágnák a fél karomat. - Egyetlen csepp vér elég. Ne félj, nem lesz baj - ismétlem nyugtatóan, majd tanácstalanul Elijahra nézek. Most harapjam meg a saját lányomat? Na nem, ezt már nem. De hát másképp hogy vegyük a vérét? - Valami tipp? - kérdezem a bátyámat. - Kivéve persze a fogakat. Azt nem engedem. Magamnak, és neked sem - simítok végig Hope fején, aki lassan belealszik a társalgásba. Közben elkezd kibontakozni egy gondolat a fejemben, de egyelőre nem akarom nyilvánosságra hozni. Egyszerre elég mindenkinek egy megrázkódtatás.
Figyelem ahogy Hayley magában őrlődik, majd végül kimondja, amit gondol. Klaus-ra pillantok, s bár tekintetem nem mond el sokat, mégis fogalmam sincs. Hiszen amikor ő tette hibriddé a farkasokat, akkor sem kellett sok Elena véréből. - Pár csepp vér épp elegendő lesz - bólintok, miközben Klaus azt latolja, hogyan vehetné el a lány vérét. Lehet, hogy régimódi vagyok, de szerencséjükre egy régebbi nyakkendőtű van a zakóm belső zsebében. Még akkor tettem át oda, mikor... Már rég volt reggel, tény és való, amikor apánkat eltemettem. Nem akartam elhagyni. - Egyetlen apró szúrás - nézek Klaus-ra majd Hayley-re amikor előveszem a hegyes tárgyat. - Tegyem meg én, vagy inkább te, fivérem? - kérdezem tőle, mert ha ő akarja, én nem avatkozom bele. Talán ez az apró kis seb ejtése nem fog akkora fájdalmat okozni neki. Eszembe sem jutott volna megharapni egy ilyen ártatlan teremtést, akin időről időre a tekintetem pihentetem.
Tekintetem a bátyám kezében megvillanó tűre téved. Először a kezem nyújtanám felé, de meggondolom magam. Én, aki szemrebbenés és gondolkodás nélkül tudok lemészárolni bárkit - akár a saját családunkat is - most visszarettenek a feladattól. Különös érzés, hogy ha valakinek sosem lennék képes ártani, az a saját lányom. - Csináld te, bátyám - mondom végül. Nézem, ahogy a tű hegye Hope apró ujjába hatol. Alig tart egy tized másodpercig, de a kicsi felébred, és felsír, az ujja hegyén pedig megjelenik egyetlen cseppnyi vér. - Rajta! - biztatom Hayleyt, még mielőtt Hope sírása megtörné az elhatározását.
Egyetlen tűszúrás. Csak egy icipici sérülés. Egy kis csepp vér, semmi több. Ez tényleg nem sok, mégis összefacsarodik a szívem ettől a helyzettől. Klaus szavai azonban tagadhatatlanul jól esnek. Sosem volt igazi családom, és most részese lettem egynek. Nem tagadhatom, hogy az elkeserítő szituáció ellenére jól esik hallani, hogy fontos vagyok nekik. Magam is azt figyelem, ahogy a nyakkendőtű előkerül, majd felsérti Hope aprócska ujját, amelyet végül az ajkaimhoz érintek, és nem tehetek róla, könnybe lábadnak a szemeim. Az újszülött lányom vérét iszom. Alig hiszem el, hogy mindez megtörténik. De csak egy pillanat, és máris túl vagyunk rajta. Befejeztem az átváltozást. Örök életembe hibrid maradok, pedig sosem akartam átváltozni. Ezt még meg kell emésztenem. De legalább Hope már biztonságban van, Genevieve nem veszélyeztetheti tovább az életét. - Hazamehetünk most már? - nézek fel a testvérekre a kicsit dajkálva.
Végül rám hárul a feladat, hogy sebet ejtsek az apró ujjon. Bevallhatom, hogy ez minden elvem ellen megy, de ezt kell tennünk, hogy Hayley életben maradhasson. Így amilyen gyorsan csak tudom, megteszem, amit meg kell tennem, majd figyelem ahogy Hayley az ajkaihoz emeli a pici ujját, hogy befejezze az átváltozást. - Szerintem mehetünk - pillantok Klaus-ra, hiszen itt már megtettük, amit meg kellett tennünk, ideje visszatérnünk az otthonunkba.
Kezdőlap
